Bill naplója 2. rész

Na, hát itt lenne a második rész, és kiderül pár dolog. Többek közt, hogy Bill is annyira szereti a japán kaját, mint én... xD Jó olvasást. :D

2. rész

2009. november 4.

Hello, édes Naplóm!
Én vagyok az, Bill. Hogy ezt miért közöltem? Mert most per pillanat ez az egyetlen dolog, melyben biztos vagyok, ugyanis egyébként nagyon össze vagyok zavarodva. Találd ki, hogy ki miatt! Segítek: a neve 3 betűből áll és az ikertestvérem. Na, nehéz, ugye? Várj, segítek még egy kicsit: Tom. Nem gondoltad volna, mi?
Na, a barkóba után inkább el is mesélem neked, hogy mi történt:
Reggel Tom karjaiban ébredtem, arra, hogy Ő a hátam simogatja. Kissé déja’vu-m volt, viszont most nem jött anya és zavart ki minket az ágyból szerencsére. Ezért inkább hozzábújtam Tomhoz és kicsit még visszaaludtam. Mikor legközelebb felébredtem még mindig mellettem volt, és amint észrevette, hogy ébren vagyok, elmosolyodott.
- Jó reggelt, te kis álomszuszék – nyomott egy puszit az arcomra, majd felült, így én is.
- Naa, most miért mondod ezt? – néztem rá kicsit durcásan a megszólítás miatt, persze igazából nem volt semmi bajom.
- Csak – dugta ki a nyelvét játékosan, jelezve, hogy tudja, nem haragszom rá.
- Nem szeretsz? – folytattam a játékot, mire Ő elmosolyodott, majd magához húzott és szorosan átölelt.
- De, nagyon szeretlek – suttogta a fülembe kissé érzékien, amitől engem valamiért kirázott a hideg. Nem tudom, hogy azért történt-e ez, mert tetszett, hogy így suttogott a fülembe, vagy azért, mert nem, viszont kicsit megijedtem tőle. Mármint nem attól, hogy kicsit intimebben adta a tudtomra, hogy szeret, hanem attól, hogy erre így reagált a testem. Mint egy szerelmes tini lány, komolyan mondom! Na, de ugye az nem lehetek? Mármint hogy szerelmes, merthogy a tini korszakomból azt hiszem már sikerült kinőnöm, lány meg szerintem... Hát azt hiszem, hogy nem nagyon vagyok... (Csak egy kicsit néha...)
Na, de szerelmes tényleg nem lehetek, ugye? Mármint... Oké, inkább hagyjuk a témát!
Hol is tartottam? Ja! Na, szóval, valószínűleg Ő is érezte, hogy kirázott a hideg, ezért nyomott még egy puszit a homlokomra, majd elengedett.
- Megyek zuhanyozni – kelt fel az ágyról, majd pár pillanat múlva már be is csukódott utána a fürdőajtó.
Én úgy döntöttem, hogy ameddig Ő zuhanyozik, bekapcsolom a TV-t és lustálkodom még egy kicsit, ezt többnyire úgy sem tehetem meg. Persze, mint mindig, most sem találtam semmi érdekeset, ezért inkább átmentem Georgék szobájába, hogy megnézzem ébren vannak-e már.
- Sziasztok – nyitottam be hozzájuk, mire csak egy morgás volt a válasz, mind a kettőjük részéről. – Ti még fel sem keltetek? – kérdeztem, miközben becsuktam az ajtót és odasétáltam basszerosunk ágyához, melyben valószínűleg Ő maga is tartózkodott, de a takaró miatt nem láttam belőle semmit.
- Néha mi is pihenhetünk, nem? – kérdezte álmos hangon Gustav a takarója alól, mire én elmosolyodtam, tekintve, hogy Ő az, aki mindig korán szokott kelni és felébreszt minket is, nehogy elkéssünk, mert bizony erre hajlamosak vagyunk. Főleg Tom és én.
- De, pihenjetek nyugodtan, csak gondoltam átjövök, megnézem, mit csináltok. De megyek is akkor – sétáltam vissza az ajtóhoz.
- Bill, ha elmentek valahova, akkor szóljatok a portásnak, jó? – ült fel Georg, mire én elmosolyodtam, mert tudom, ezzel arra akart célozni, párszor már előfordult, hogy Tom és én elmentünk valahova, és elfelejtettünk szólni a többieknek, akik ettől eléggé pánikba estek. Főleg David és a crew. Georgék már ismernek annyira minket, hogy tudják, képesek vagyunk magunkra vigyázni. Na, jó, nem mindig... Az esetek többségében viszont igen!
- Persze, szólunk. Na, sziasztok – mosolyogtam még utoljára rá a basszerunkra, majd becsuktam magam után az ajtót és visszamentem a mi szobánkba. Mikor beléptem, nem láttam senkit, ezért csak feltételezni tudtam, hogy Tom még mindig a fürdőben van. És még nekem mondja, hogy évekig vagyok bent, mi?
- Tom! – kiabáltam a szoba közepére állva. Sose lehet tudni, el is rabolhatták volna. Bár nem is tudom, kinek lenne szűksége egy olyan nagyszájú, lökött rocksztárra, mint az én bátyám…
A kiabálásom után azonban nem lettem okosabb, mert nem válaszolt senki, így sóhajtottam egyet, majd úgy döntöttem, megnézem, mit csinál bent ennyi ideig. Mikor kinyitottam az ajtót, éreztem, hogy valamibe beleütközik, és pár pillanat múlva azt is megtudtam, hogy mi volt az...
- Ááúúú! Ez fáj! – simogatta a homlokát Tom, ugyanis szegény buksijának ütközött neki az ajtó. Valószínűleg Ő is ki akarta nyitni, csak én gyorsabb voltam.
- Jajj, ne haragudj! Nagyon fáj? – kérdeztem bűnbánó arccal, mire csak egy fejrázást kaptam válaszul, de még mindig a fejét tapogatta, ezért nem nagyon hittem neki.
- De igen, fáj. Mit csináljak, hogy jobb legyen? – mentem közelebb hozzá és simogattam én is meg a homlokát, ahol az valószínűleg találkozott az ajtóval.
- Kérek egy puszit – mutatott az arcára és olyan ártatlanul nézett, hogy hirtelen bűntudatom támadt, pedig igazából tök véletlenül történt az egész.
- Csak annyit? Attól biztos, jobb lesz? – pislogtam rá kérdőn, mire Ő bólintott egyet. – Akkor jó – hajoltam hozzá közelebb, és mikor az ajkaim már majdnem az arcához értek, elfordította a fejét, így a szájára adtam egy apró csókot. Ekkor eléggé zavarba jöttem és szinte azonnal elfordítottam a fejem. Jó, persze máskor is történt már olyan, hogy véletlenül a szájára adtam puszit, vagy Ő az enyémre, de az akkor tényleg véletlen volt és csak mindketten nevettünk rajta. Ez viszont...Ez nem véletlen volt!
Hirtelen nem is tudtam mit reagálni, Tom meg ahogy láttam nem nagyon akart magyarázkodni, és nem is tette.
- Már tényleg nem fáj – mondta a buksijára utalva miközben elmosolyodott, majd adott egy puszit az arcomra, és ezután csak annyit hallottam, hogy a hátam mögött becsukódik az ajtó. Ettől kicsit magamhoz is tértem, tekintve, hogy egészen idáig úgy álltam, mintha épp azt közölték volna velem, hogy holnap világvége, mert jönnek a gonosz kicsi földönkívüliek és leigáznak minket. De szerencsére nem ez történt, csak a tesómmal smároltam... Ami igazából határozottan jobb, mint meghalni. Több szempontból is: Egy:Nem halunk meg. ( Nagy logika kellett hozzá, hogy rájöjjek, mi? Igen, tudom, de nem is én lennék, ha ezt nem írtam volna le.) Kettő: Még mindig bízhatok abban, hogy a földönkívüliek nem gonoszak, és nem akarják kiirtani az egész emberiséget. Három: És most ne nézz teljesen idiótának, kedves Naplóm, de annak ellenére, hogy itt hisztiztem neked, hogy vajon Tom miért csinálta ezt, igazából nem is esett rosszul az a puszi. Csak kicsit furcsa volt először... De ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy mostantól ez lesz a szokásos. Csak...Hjaj, majd megmagyarázom, ha megértem magam, jó?
Szóval! Miután úgy döntöttem, hogy mára már eleget gondolkodtam fölöslegesen, inkább levetkőztem és beálltam a zuhany alá. Gyorsan letusoltam, majd lelkileg felkészültem rá, hogy bele kell néznem a tükörbe... Ez végül is aztán meg is történt, de szerencsére nem voltam olyan ijesztő, mint általában, mikor este elfelejtem lemosni magamról a sminket, és úgy alszom el. Lehet, hogy többször kellene Tom mellet aludnom...
Miután rendbe raktam magam és úgy gondoltam, hogy már nem fog mindenki megijedni tőlem, ha emberek közé megyek, kimentem Tom-hoz, aki épp a TV-t kapcsolgatta, de ahogy láttam, Ő sem talált semmit, amit képes lett volna fél másodpercnél tovább nézni.
- Uncsi, mi? – kérdeztem, miközben leültem mellé a kanapéra. Egyébként úgy mellékesen megjegyzem, hogy csak egy törölköző volt rajtam...
- Az! – nyomta ki azt a vacakot a távirányító segítségével, majd felém fordult és lassan végigmérte az egész testem a tekintetével, mire én persze úgy rendesen zavarba jöttem. Mostanában komolyan az az új hobbija, hogy engem zavarba hozzon? Akkor gratulálnom kell neki, nagyszerűen csinálja.
- Ok, akkor én most megyek és felöltözök – álltam fel még mindig teljesen zavartan a kanapéról, mire az a hülye törülköző majdnem leesett a derekamról.
- Hogy a fene...! Ááá! – Szerencsére meg tudtam fogni és, így nem látott többet, mint szerettem volna. Az elég kínos lett volna a korábbi fürdős jelenet után. Viszont így is megjelent egy kisebb perverz mosoly az arcán, melytől cseppet sem éreztem magam jobban... Sőt, kifejezetten sikerült még jobban zavarba hoznia, jól el is pirultam.
- El akarsz csábítani, Bill? – kérdezte ugyan azzal a perverz vigyorral, én meg persze erre egy normális mondatot sem tudtam kinyögni.
- Én... Nem...Dehogy...Én csak... – dadogtam össze-vissza, miközben próbáltam visszakötni a törölközőt a derekamra. – Megyek öltözni! – tűntem el villám gyorsan a gardróbban, majd céklavörös fejjel kezdtem keresgélni a ruháim között. Most nem azért, de csak nekem fura ez az egész? Tom eddig sosem mosolygott így rám, nem kérdezett tőlem ilyet, és főleg nem fordította úgy el a fejét, mikor puszit akartam neki adni, hogy az „véletlenül” a szájára menjen! És az a legrosszabb, hogy fogalmam sincs, most miért csinálja. Mondjuk ésszerű lenne megkérdezni tőle, de... Most milyen lenne már, ha egyszer csak elé állnék és feltenném a kérdést, hogy: „Tom, nem vagy te véletlenül szerelmes belém?”. Kicsit nézne csak idiótának valószínűleg...
De... Tudod, kedves Naplóm, szerintem, azért nem lenne olyan rossz, ha kiderülne, hogy tényleg nem csak úgy gondol rám, mint a testvérére, és... Üühm, inkább hagyjuk ezt a témát. Még a végén olyat is kikotyogok, amit nem kellene...
Inkább mesélem tovább, hogy mi történt, mert érdekes:
Miután sikerült egy kicsit lenyugodnom a ruháim szétdobálása közben (jó stressz oldó, mi?), kiválasztottam egy fekete csőnacit meg egy kényelmes tört fehér, testhez simulós inget, melyek szerintem tökéletesen megfeleltek a mai napra. Ezután már a normális arcszínemmel mentem vissza Tomhoz, aki közben úgy döntött, hogy az ágyon folytatja a heverészést. Leültem mellé, mire felnyitotta eddig csukva tartott pilláit, majd a tekintetével lassan megkereste az enyémet.
- Húha! Sikerült felöltöznöd? És milyen szép lettél! – ült fel az ágyon, majd nézett lassan végig a testemen, mire engem valamiért egy nagyon különös érzés kerített hatalmába. Kicsit ijesztő volt, mégis jólesett. Kirázott tőle a hideg, aztán mikor belenéztem szemébe, az az érzésem támadt, hogy, ha Tom most egy éhes oroszlán lenne, én meg egy édes kis tapsi fülű nyuszi, akkor bizony már rég nem lenne rajtam a bundám... Remélem érted, hogy ezzel mire akartam célozni...
- Hát... Igen, sikerült...És köszi... – próbáltam egy értelmes mondatot kierőltetni magamból, de ez az előző kijelentése után nem volt túl egyszerű vállalkozás.
- Mit? – nézett rám nagy boci szemekkel, mint aki tényleg nem érti, hogy mit köszöntem meg.
- Áh, Tom, direkt csinálod? – kérdeztem, mert már tényleg nem értettem semmit. Össze voltam zavarodva. Nem elég, hogy saját magamat nem értem, még Tom is rátesz egy lapáttal és adja nekem a hülyét, mikor tökre ért mindent! Hát, köszi szépen!
- Direkt? Mit? Nem csinálok semmit.
- De...Oké, inkább hagyjuk! – fordítottam el a fejem az ellenkező irányba. Nem akartam a szemébe nézni, mert abból egyértelműen azt tudtam volna kiolvasni, hogy hazudik, ami pedig nem igazán szokott előfordulni, mert tudja, hogy nekem úgysem tud. Attól viszont, hogy most mégis megtette, megijedtem kicsit.
- Ne hagyjuk. Mi a baj? – ült a hátam mögé és ölelt át hátulról. – Bill...Tudom, hogy valami van – puszilt bele a nyakamba, én meg hirtelen azt sem tudtam, hogy mi történik. Miért kell neki mindig ilyen kétértelműen viselkednie velem... Mármint nem mindig, csak mostanában mindig... Hú! De értelmes mondatokat tudok én itt írni!
- Nincs semmi Tom, csak...
- Csak? – engedett el és ült elém.
- Csak... Furcsán viselkedsz mostanában... – nyögtem ki végül, de nem néztem a szemébe. Nem mertem.
- Mit értsek az alatt, hogy furcsán? – kérdezte, miközben közelebb hajolt az arcomhoz. Akartam neki mondani, hogy például ezt, de mikor tekintetem találkozott az övével, valahogy nem tudtam megszólalni. – Na, jó – ült vissza az ágyra, így végre kikerült az intim szférámból – Igazából tudom, hogy mire gondolsz, de ne legyél olyan kis kíváncsi. Idővel úgyis mindent megtudsz, én meg nem akarok sietni. Az nem lenne jó, igaz? Így is annyira meg vagy szeppenve, mikor kicsit másképp nyúlok hozzád, hogy néha attól félek, hogy újra kell élesztenem téged.
Most írjam azt, hogy ebben a pillanatban hála enyhén lesokkolt elmémnek, tényleg majdnem újra kellett élesztenie? Nem írom, szerintem magadtól is ki tudod találni.
Ez a pár mondat számomra felért egy szerelmi vallomással. De azért próbáltam kicsit magamhoz térni és összeszedni a gondolataim. Bár ez nehezen ment... Oké, ki ne akadna már ki egy kicsit, mikor a testvére ilyeneket mond neki!? Szeretem Tomot. Ő a legfontosabb nekem az egész világon, de azért... Na, jó! Igazából nem tudom, hogy kinek akarok hazudni. Magamnak? Annak nem sok értelme van. Mint ahogy annak sem, hogy neked hazudjak, kedves Naplóm, ezért azt hiszem elmondhatom neked az igazságot... Igen, az igazság... Ettől valószínűleg teljesen más színben fogod látni a dolgokat, mint eddig… Ráadásul iszonyatosan bonyolult, de megpróbálom neked normálisan elmagyarázni...
Igazából én régebben elég sokat... Oké, rengeteget álmodoztam arról, hogy Tom és én... Hogy mi ketten... Szóval, hogy mi ketten együtt vagyunk. Annyira jó lett volna! Akkoriban nem érdekelt, hogy a testvérem. Szerelmes voltam. Teljesen. Ha tehettem volna, a nap minden percében gyengéd karjai közé bújtam volna. Emlékszem, rengeteget ölelgettem akkoriban, és ez pár embernek szerintem már nagyon fura is volt, de Ő egyszer sem jegyezte meg, hogy jobb lenne, ha ezt nem mások előtt és nem ekkora mennyiségben csinálnám. Aztán jött az a lány... A nevére már nem is emlékszem... Hm... Azt hiszem, valamilyen Hannah, vagy hasonló... De mindegy, nem is ez a lényeg. Mikor összejött Tommal, azt hittem, mindennek vége. Nagyon rosszul éreztem magam. De aztán úgy döntöttem, hogy így lesz a legjobb. Tom a testvérem, és én úgy éreztem iránta, ahogy nem lett volna szabad. Lassan elhitettem magammal, hogy én nem is zúgtam bele a bátyámba, és ez csak egy nagyon rossz rémálom. Ahogy teltek a hónapok, egyre hitelesebben tudtam előadni magamnak, hogy engem baszottul nem érdekel Tom és a kis ribanca. Na, jó! Tom nagyon is érdekelt, csak az nem, hogy egyfolytában Hannah szájában járt a nyelvével. Istenem, de szívesen lettem volna annak a lánynak a helyében! De lassan abba is belenyugodtam, hogy Tom nem engem tart a karjaiban és csókol gyengéden, hanem azt a... Hú, még mindig ideges leszek, ha arra a kis... Arra a kurvára gondolok. És azért illetem ilyen szép szóval, mert akár milyen hihetetlenül is hangzik, de megcsalta Tomot. Viszont még mielőtt ez megtörtént volna, nekem sikerült egy tökéletes falat felállítanom magam köré, mely segített abban, hogy ne őrüljek bele a fájdalomba, amely valahonnan a mellkasom környékéről kínzott egyfolytában, és abban is, hogy Tomra megint a testvéremként tudjak gondolni. Ez a fal, pedig egészen idáig szilárdan állt, de most érzem, hogy hála a tesóm egyre intimebb „közeledéseinek”, pár tégla eléggé meglazult... Viszont én ezt nem akarom. Nem akarom, hogy az, ami mögé egész idáig rejtőztem, ami megvédett, most apró darabkáira hulljon. Elég volt nekem egyszer átélnem, hogy minden védőfelszerelés nélkül a fellegekből a rideg földre zuhantam. Nem akarom ezt többé! Fájt ez akkor épp eléggé. Még mindig fáj. Pedig már két év eltelt azóta. Épp ezért akadok ki mindig, mikor úgy ér hozzám, ahogy nem kellene. Egyre instabilabb alapokon áll a falam. Nagyon jó úton halad afelé, hogy teljesen lerombolja, de ezt nem fogom hagyni. Szeretem. Bármire képes lennék a boldogságáért, de azt nem kérheti tőlem, hogy miután darabokra törte a szívem (bár nem tudatosan, ezért nem is haragszom rá), én a karjaiba omoljak pár kedves szavától és gyengéd érintésétől. Nekem most perpill nagyon jó így, a saját kis világomban, ahol Tom újra a testvérem, akit mindenkinél jobban szeretek a világon. Másra nincs is szűkségem. Nem kell nekem barátnő, vagy egy srác, akivel minden éjjel vadul szeretkezhetnék. Épp elég az nekem, ha Ő mellettem van, és szeret.
Na, remélem, nem akasztottalak ki nagyon, Naplócskám, de úgy éreztem, hogy neked elmondhatom az igazat. Te úgy sem árulod el senkinek, igaz? Na, de inkább folytatom is a mesélést, mert még volt ma pár érdekes dolog.
Miután sikeresen felfogtam, hogy mi történt, és valamennyire magamhoz tértem, nem mondtam Tomnak semmit. Nem tudtam. Inkább felkeltem az ágyról és odasétáltam a cipőmhöz.
- Most hova mész? – kérdezte a bátyusom kicsit megszeppenten, mire én csak elmosolyodtam és ránéztem.
- Nem megyünk be a városba? Mert úgy volt, nem? – pislogtam rá értetlen tekintettel, mire Ő kifújta a levegőt, amit eddig benntartott, majd Ő is felállt.
- De, persze.
Ezután mindketten felvettük a cipőnket – most kivételesen én is egy sportcipőt, nem magas sarkút – és a sofőrünkkel, bevitettük magunkat a városba. A portásnak most is elfelejtettünk szólni, viszont felhívtam Davidet és mondtam neki, hogy eljöttünk. Igazából szerintem akkor kelthettem fel, mert nem nagyon fogta, hogy mit beszélek, de nem baj. Gondoltam csak leesik majd valamikor neki...
Jürgen, a sodőr le is rakott minket valahol a belvárosban – persze előtte mi magunka öltöttük a mesteri álcánkat, azaz egy kapucnit meg egy nagy napszemüveget – és közölte, hogy, ha vissza szeretnénk menni, akkor csak hívjuk. Mi megköszöntük, hogy ilyen rendes, aztán elindultunk… Nem tudom, merre. Csak mentünk. Úgyis mindig megtalálnak minket…
Na, és szerinted hova tévedtünk? Na, hova? Segítek. Németországban négy betűből áll, és nagyon sok üzlet van benne egy helyen. Aha, pláza. Na jó! Ez öt betű és olaszul teljesen más volt a neve. Mindegy, a lényeg, hogy bevásárlóközpont. És amiért ilyen tehetségesek vagyunk még az eltévedésben is, ezért úgy döntöttünk, hogy bemegyünk.
Alig, hogy beléptünk a nagy épületbe, a hasam egy kellemetlen hanggal a tudtomra adta, hogy bizony nem ártana, ha jól megtömném valamivel.
- Éhes vagy? – mosolygott rám Tom angyali mosolyával, majd körülnézett, hogy van-e a közelben valami, ahol az ember megakadályozhatja saját maga éhhalálát némi étel elfogyasztásával. Én csak bólintottam, bár a bátyusom szerintem anélkül is tudta, hogy igaza van.
- És mit szeretnél enni? – Erre a szám elé tartottam az egyik mutatóujjam és a mennyezetet kezdtem fixírozni bő két másodpercig.
- Sushit szeretnék! – mondtam határozottan, mire Ő mosolyogva megfogta a kezem, és elkezdett maga után húzni. Pár pillanat múlva találtunk is egy hangulatos kis ázsiai éttermet, ahova aztán be is ültünk. Tényleg szép hely volt, tele a keleti kultúrára emlékeztető berendezési cikkekkel. A falakon legyezők díszelegtek, alacsony asztalkák voltak, körülöttük pedig párnákat helyezkedtek el, melyek szék gyanánt szolgáltak. A konyha részleget nem különítették el, az étteremmel egy légtérben volt, így látni lehetett, hogyan készülnek azok a mennyei ázsiai finomságok, amiket úgy szeretek.
Miután leültünk az egyik asztalhoz, nem kellett sokat várnunk és máris megjelent egy alacsony, törékeny ázsiai lány kimonóban, és mindkettőnknek nyújtott egy-egy étlapot, majd meghajolt és visszatipegett oda, ahonnan jött.
Én nem nézegettem sokáig az ételeket. Kifejezetten a sushi-hoz volt kedvem, ezért pár pillanat múlva le is raktam a kis könyvecskét, és inkább Tom arcát kezdtem tanulmányozni, ahogy próbálta megfejteni, melyik étel, mit takarhat. Olyan édes volt! Legszívesebben odaültem volna mellé, megöleltem volna, és megsúgtam volna neki, hogy inkább engem kóstoljon meg, de szerencsére hamar megint megjelent a csinos kis ázsiai csajszi és felvette a rendelést. Az persze egyértelmű, hogy én mit rendeltem, és mivel Tomnak nem sikerült megfejtenie egy étel összetételét sem, ezért Ő is követte a példám.
Ameddig kihozták a kaját én csendben figyeltem, ahogy kicsit zavarban próbált nem rám nézni, mert valószínűleg érezte, hogy folyamatosan őt figyelem. Tudom, gonosz dolog volt, de olyan aranyos volt a piros pofijával. A kis pincér csajszi azonban hamar megzavart gonoszkodásomban, ugyanis kihozta a kaját, lerakta elénk, jó étvágyat kívánt, aztán megint eltűnt. Mivel tényleg éhes voltam, ezért ezután a kajára koncentráltam, és hagytam Tomit is nyugodtan enni.
Miután mindketten jóllaktunk, mehettünk is venni nekem pár szép ruhát... Meg persze neki is. Ah, komolyan, az egész nap olyan volt, mintha randiztunk volna. Egy csomót nevetgéltünk és beszélgettünk. Még egy moziba is beültünk. Igazából a filmre már nem emlékszem... De ez nem csoda, ugyanis sikerült bealudnom rajta, a fejemet Tom vállára hajtva. Arra ébredtem fel, hogy valaki gyengéden simogatja az arcom és pár lágy puszit nyom a homlokomra. Először meg is lepődtem, mert nem nagyon voltam még magamnál. Azt sem tudtam, hogy hol vagyok, de aztán eszembe jutott, hogy Tommal beültünk megnézni egy filmet, mert túl kimerítőnek találtuk a vásárlást. Ezután elkezdtem rajta gondolkodni, hogy nem ártana kinyitni a szemeim, de aztán meggondoltam magam és csak közelebb bújtam a bátyusomhoz... Már amennyire ez lehetséges volt a kényelmetlen mozi szék karfájának köszönhetően.
- Bill... Mindjárt vége a filmnek, édesem – suttogta a fülembe halkan, mikor rájött, hogy nekem egyelőre nagyon nem áll szándékomban felnyitni pilláim.
- Ühm... – nyögtem, miközben az arcom belefúrtam nyakába. Tényleg nem akartam felkelni. Tetszet úgy. Nagyon. Jólesett, hogy ölelt, hogy gyengéden simogatott, és közben csókokkal borította be az egész arcom.
- Hát, jó! Ha nem, akkor... – suttogta sejtelmesen, majd hamarosan azt is megtudtam, hogy miért. A kezét, mellyel átkarolt és addig simogatott, lejjebb csúsztatta, így végigsimított vele a mellkasomon, aztán még egy kicsit haladt vele lefelé, kis ideig simogatta a hasamat a felsőmön keresztül, míg el nem érte annak a szélét. Ekkor benyúlt alá és a csípőmet kezdte simogatni, nagyon gyengéden. A másik kezével pedig óvatosan végigsimított azon a combomon, amelyik oldalamon ült... Azaz a balon. Erre persze nem számítottam és a meglepettségtől szinte azonnal kinyitottam szemeim, majd megkerestem a tekintetét. Ő csak elmosolyodott, majd közelebb hajolt az arcomhoz.
- Jó reggelt! – suttogta a fülembe, majd adott egy puszit az arcomra, viszont nem hagyta abba a csípőm simogatását, és a másik kezét sem vette le a combomról, sőt, inkább feljebb csúsztatta és ott kezdett simogatni.
- Thom... – nyögtem, miközben kirázott a hideg. Próbáltam kicsit távolabb húzódni tőle, de ezt nem nagyon engedte.
- Hm? – nézett bele érdeklődve a szemembe, ártatlan pofit vágva. Egy pillanatra majdnem be is dőltem neki, de aztán még egy kicsit feljebb vándorolt a keze az ágyékom felé. Már majdnem el is érte azt, mikor rácsaptam a kézfejére, majd kicsit szúrósan néztem rá.
- Hagyd abba! – Talán a hangom is ideges volt egy kicsit, de csak, mert már komolyan a határon táncolt, és egy pici kellett volna, hogy meglátszódjon, amit csinált...
- Miért is? – hajolt vissza hozzám minden tiltakozásom ellenére, majd adott egy pici és lágy puszit az arcomra, majd még párat a fülem felé haladva. Mikor elérte azt, érzékien végignyalt rajta, aztán finoman ráharapott, a kezét pedig pont akkor helyezte vissza a combomra... Vagyis inkább pontosítok, ugyanis cseppet feljebb, az ágyékomra...
Én abban a pillanatban semmit sem tudtam csinálni. Az érintése olyan kéjes érzést váltott ki belőlem, melyet még soha nem éreztem, és mellette még valami kellemes melegség is elöntötte az egész testem. Igazából egyáltalán nem akartam, hogy hagyja abba, amit csinált. Nagyon tetszett. Olyan gyengéd volt velem, mint még soha senki. Lágyan simogatta a legérzékenyebb pontom, miközben lassan elhagyta a fülemet és áttért a nyakam csókolgatására. Kirázott tőle a hideg és kellemes bizsergés fogta el az egész testem. Pár halk sóhaj és kéjes nyögés is elhagyta ajkaim. Egyszerűen nem tudtam magamnak parancsolni. Akartam, hogy csinálja, hogy becézgessen lágy hangon, hogy azt tegye velem, ami jól esik neki. De aztán kicsit sikerült magamhoz térnem és valami tiltakozás félét kinyögnöm.
- Thom... Ne itt. Észrevesznek minket. – suttogtam a kéjtől mámoros hangon, mire Ő abbahagyta a nyakam csókolgatását és a kezét is elvette az ágyékomról, majd mosolyogva nézett bele ködös tekintetembe, ugyanis enyhén sikerült felizgatnia, de szerintem pont ezt is akarta.
- Oké – fogta meg a kezem, majd felállt az ülésről és engem is felhúzott. Ezután kirángatott a vetítőteremből nem törődve a többi néző ideges morgásával, aztán mikor kint voltunk, elkezdett húzni valahová, de közben nem szólt egy szót sem. Ez kifejezetten idegesített, főleg, hogy a gondolataim nem akkor voltak életemben a legtisztábbak, hála az Ő kis munkálkodásának.
- Tom, hova megyünk? – kérdeztem kicsit idegesen, és próbáltam elszakítani kezemet az övétől, de Ő ezt nem engedte. Kezdtem picit pánikba esni, ezért próbáltam megállni, és nem úgy követni, mint egy pórázra kötött kiskutya, de persze ebbe neki is volt beleszólása.
- Bill, gyere már légy szíves! Nem foglak bántani. – mondta, de nem fenyegető volt a hangja, inkább kérlelő. Én sóhajtottam egyet, majd követtem. Nem sokat segített az idegességemen az előző mondata, elvégre, azt addig is tudtam, hogy nem fog bántani. Miért bántana? Sose csinált még velem olyat, ami veszélyeztette volna a testi épségemet, és nem is emiatt aggódtam.
Pár pillanat múlva odaértünk a bevásárlóközpont egyik mosdójához, ahova természetesen még mindig úgy rángatott be. Igazából nem is értem, hogy minek vannak nekem lábaim... Bár, ha nem lennének, akkor nem tudnám mire felhúzni a csizmáim, úgyhogy még jó, hogy vannak! Oké, tudom, hülye vagyok.
Ezután keresett egy szabad fülkét – amivel nem volt nehéz dolga, mert történetesen egyikben sem volt senki – ahova engem belökdösött, majd Ő is bejött utánam, és bezárta az ajtót.
- Tom... Most mit fogunk csinálni? – kérdeztem cseppet sem nyugodtan, mivel egyre közelebb jött hozzám.
- Szerinted? – lépett teljesen elém, a testünk szorosan összesimult, a leheletét az ajkaimon éreztem, mire a szívem őrült tempóval kezdett verni, a testem pedig úgy remegett a karjaiban, mint még soha senkiében, aztán…
Kopogtak. Bocsi, Naplócskám, akkor nekem most mennem kell. De ma majd még írok valószínűleg. Addig is, hagyom, hogy feldolgozd ezt a kicsit sok információt, amit most megosztottam veled. Szia.