Bill naplója 3.rész

Na, itt lenne a folytatás, és ebből is kiderül pár dolog. Remélem elég gyors vagyok. :)Jó olvasást!

3. rész

Na, itt is vagyok, kedves Naplóm. Csak egy levelet hoztak, melyben meghívnak engem és Tomot a következő divathétre ööö...Elfelejtettem, hogy hova. Várj, mindjárt megnézem. Ja, New Yorkba. Nekem megint lehetőséget kínálnak rá, hogy végigmenjek párszor a kifutón, és azt is írták, hogy ezt a dinkát is próbáljam meg rábeszélni. De nem fogom. Tudom, hogy Ő nem az a fajta, aki fel-alá mászkál a kifutón, és mutogatja magát, mint egy vásári majom (vagy, mint én...). Meg amúgy se nagyon érzi át az otkotür divat lényegét. Pedig ez ugyan olyan művészet, mint a festészet, a szobrászat, vagy az irodalom, csak itt a tű az ecset, a ruhaanyag a festék, a modell pedig a vászon.
De mindegy! Igazából nem erről akartam neked mesélni, ugye? Ühm-ühm. Hol is tartottam? Ja, hát persze, pont a legizgalmasabb résznél.
Szóval, miután bezárkóztunk a WC-be és Tom teste kellőképp az enyémhez simult annyira, hogy érezzem, Ő is kíván engem, nem csak én őt… Megszólalt a telefonja... Kissé nagyon illúzióromboló volt abban a pillanatban, de most már kifejezetten örülök neki, hogy nem tettünk semmi olyat, amit a pillanat kényszerített volna ránk az enyhén ködös tudatunknak köszönhetően.
Tom ekkor halványan elmosolyodott – valószínűleg tetszett neki, hogy csalódottságot lát a szememben – majd gyorsan nyomott egy lágy csókot ajkaimra, és benyúlt a zsebébe megkeresni a telefonját.
Igazából fogalmam sincs, hogy kivel beszélt, mert a puszija után csak arra tudtam koncentrálni, hogy valahogyan csillapítsam kicsit a testemet uraló remegést. Egyszerűen nem tudtam kontrolálni magam. Ha Tom nem tartott volna olyan szorosan a karjaiban, akkor biztos, hogy összeesek. De szerencsére mire megbeszélte az illetővel, amiért hívta, kicsit sikerült lenyugodnom és mikor kinyomta a mobilját, és elengedett, megtudtam állni a saját lábamon is segítség nélkül.
- Sajna mennünk kell, de ígérem, hogy bepótoljuk – nyitotta ki a fülke ajtaját, aztán mind a ketten elhagytuk a mosdót. Kisétáltunk a bevásárlóközpont elé és ott megálltunk.
- Most mit csinálunk? – kérdeztem talán kicsit durcás hangon, bár azzal mostanáig nem vagyok tisztában, hogy miért voltam az.
- Várunk – válaszolt felettébb bően, majd felém fordult és elmosolyodott. – Ne legyél durcis, mondtam, hogy bepótoljuk.
- Nem vagyok durcis! – válaszoltam neki most már komolyan morcosan, mire csak még nagyobb mosolyra húzódtak ajkai.
- Azt látom.
- Gonosz vagy! – fordultam el tőle, és nem is néztem rá addig, míg Jürgen nem jött értünk és vitt vissza minket a hotelbe. Akkor is csak azért, mert nem hagyott békén és egyfolytában azt kérdezgette, hogy mi a bajom. De nem mondtam neki semmit azon kívül, hogy most hagyjon békén és minimum 2 óráig ne szóljon hozzám.
Viszont igazából persze egyáltalán nem vele volt bajom, hanem azzal, ha ott a mosdóban nem hívja fel David – mert mikor visszaértünk kiderült, hogy Ő volt az – akkor egyáltalán nem tudtam volna ellenállni neki, és ez egy kicsit idegesített... Na, jó, nem kicsit... NAGYON!
Kábé fél órával azután, hogy visszaértünk, kezdődött egy kisebb interjúféleség, az, mely miatt David telefonált, hogy jöjjünk vissza. Persze megint nekem kellett válaszolnom mindenre, és így visszagondolva elég sok baromságot beszéltem. De nem baj. Legalább már azon is túl vagyunk. Vagy is ez az én véleményem, mert a többiek egész jól elszórakoztak a válaszaimon...
Hát igen, azt hiszem, akkor kerültem arra a pontra, hogy mindenki elmehet a kurva… Pont oda, és békén hagyhat engem. Ezt az interjú után közöltem is velük, majd feljöttem a szobámba. Mérges voltam rájuk. Minek kell nekik az én hülyeségemen szórakozni? Tudják, hogy néha tudok egy kicsit bénán viselkedni, és azt is, hogy nem szeretem, ha olyankor kinevetnek. Mindenkinek van szar napja, nem? Ok, ennyit a hisztiből. Mára már épp elég volt belőle.

És, igen, ott tartottam, hogy feljöttem a szobámba. Azóta pedig megírtam neked, azt a sok mindent, ami ma történt velem. Amúgy nem hazudtam az elején, tényleg össze vagyok zavarodva. Tudom, hogy nem helyes dolog, amit Tommal művelünk, és kicsit bűntudatom is van miatta, hogy ott, abban a WC-fülkében majdnem olyat tettünk, amibe már akkor belepirulok, ha csak rá gondolok, viszont a lelkem legmélyén érzem, hogy ha legközelebb megint egy ilyen helyzetbe kerülünk, akkor sem leszek képes neki ellenállni. Túlságosan rózsaszín a köd ahhoz, hogy normálisan átlássak rajta, és észrevegyem a veszélyeket és a következményeket. Pedig egyértelműen vannak, csak mint mondtam: túl rózsaszín a köd.
Viszont... Áh, semmi. Még nem igazán tudom, hogy mit akarok, úgyhogy addig nem írok itt le neked baromságokat.

Oké, azt hiszem, mára elég lesz ennyi. Álmos vagyok. Pedig nem is csináltunk ma semmi különlegeset, még reggel is sokáig aludhattam. De mindegy. Jó éjt, drága Naplóm!

2009. november 5.

Kedves Naplóm!
Hm... eddig még nem is köszöntem így... de nem is csoda, hisz ez eléggé sablonos duma, nem? De, úgyhogy inkább kezdem elölről, jó? Bár ha nem jó, akkor is...
Szóval: Hello, édes Naplócskám! Gondolom már leesett, hogy jó kedvem van. Igen, tényleg az van. Nem véletlenül. És találd ki, hogy már megint kinek a keze van benne! Hát persze, hogy ennek a kis angyalian szuszogó lökött gitárosnak itt mellettem. Olyan édesen alszik! De nem, Bill, nem szabad ráugranod! Egyelőre még nem... Mármint, hogy egyáltalán és soha sem!!!
Viszont most gondolom fogalmad sincs, hogy miről beszélek (írok) itt neked, ezért inkább kezdem az elején:
Mivel tegnap nem este írtam neked, hanem délután, ezért még az után is történt velem pár érdekes dolog, miután elköszöntem tőled (bár ezen nem is tudom, hogy mi olyan furcsa, mert velem mindig „érdekes” dolgok történnek...).
Miután téged szépen elraktalak a kis vackodba (ahol remélhetőleg senki sem fog soha rád találni), eldőltem az ágyon és mivel mialatt leírtam neked az élményeim, sikerült lenyugodnom, és már nem haragudtam azokra az idiótákra, elnyomott az álom. Arra ébredtem, hogy valaki egy apró puszit nyom az arcomra. Először megijedtem, mert nem tudtam, hogy ki az és mit akar, sőt igazából azt sem tudtam, hogy hol vagyok, de aztán sikerült ténylegesen felébrednem, és rájöttem, hogy csak egy ember lehet az, aki képes így ébreszteni.
- Tooom... Alszom... – nyöszörögtem, de a szemem nem nyitottam ki.
- Már nem is – kaptam még egy puszit.
- Deee...
- Hát jó, te akartad... – suttogta sejtelmesen, majd a nyakamra kaptam egy újabb kis csókocskát, aztán hírtelen megéreztem ujjait oldalamon, és nem adott több időt, hogy magamhoz térjek, rögtön csikizni kezdett, pedig tudja, hogy mennyire utálom.
A nevetést persze nem tudtam visszatartani, de közben azért próbáltam meggyőzni, hogy hagyja abba. Viszont nem, nem hagyta abba. Igazából fura is lett volna, ha szót fogad.
- Tho-om... kho-komolyan hagyd abha...kü-khülönbenh mhaa nemh alszhomh vheledh. – Jó, ezt most képzeld el úgy, hogy végigröhögtem az egészet. Nagyon meggyőző lehetett...
De végül is csak elengedett, mert tudja, hogy ha megsértődök, akkor nagyon makacs tudok lenni. Az is előfordulhat, hogy tényleg nem alszom mellette, akár milyen szépen is kérjen rá. Egyébként mostanában nagyon rászokott, hogy mellettem alszik. Esténként már automatikusan az én ágyamba fekszik, nem a sajátjába. De mindegy, igazából nem zavar. De azért jó lesz, ha… Oké, ezt inkább majd később.
Miután abbahagyta a kínzásom, nagy, a nevetéstől könnyes szemekkel néztem rá, aztán mikor megláttam, hogy még mindig vigyorog rajtam, durcásan elfordítottam a fejem és nem voltam hajlandó ránézni. Az arcomat viszont így is látta, tekintve, hogy a csípőmön ült, és ennek köszönhetően nem tudtam volna úgy fordítani a fejem, hogy ne lássa.
- Na mi az, te kis Durci Hercegnő? Most mivel sértettem meg felségét? – kérdezte cinikusan
- Vigyorogsz.
- Oh, elnézést, hogy jó kedvem van.
- De nem úgy vigyorogsz, hanem gonoszul és ráadásul rajtam.
- Aha, érthető. De sajnos ki kell ábrándítsam felségét, mert tévedett. Én nem vigyorgok, hanem mosolygok, és nem Önön, hanem azon, hogy aranyos, mikor nevet. Ráadásul, ha felségednek jó kedve van, akkor nekem is, ezért kérem, engedje meg, hogy mosolyogjak – nézett rám nagyon aranyosan és nagyon ártatlanul, ezzel pedig, és a mondata jelentésével sikerült rendesen zavarba hoznia a cinikus hangvitel ellenére is, hisz tudom, hogy csak hülyeségből beszélt olyan hangnemben, viszont amit mondani akart vele, nagyon is komolyan gondolta.
Pirulva sütöttem le szemeim. Nem akartam a szemébe nézni, mert akkor azt láttam volna, elégedett azzal, hogy zavarba tudott hozni. De még ha ez nem lett volna elég, lassan lehajolt a nyakamhoz és apró csókokat hintett szét rajta, majd egy nagyobbat kaptam az arcomra, aztán mosolyogva a szemembe nézett és leszállt rólam.
- Na, jó, én megyek zuhanyozni – állt fel az ágyról és indult el a fürdő felé.
- Akkor minek ébresztettél fel? – kiabáltam utána.
- Mert 10 perc múlva hozzák a vacsit – mondta, majd a fürdőajtó becsukódott utána.
- Ja, jó. Mellesleg mi az, hogy Durci Hercegnő? – Hát igen, tudom, jókor esik le, de nézd már el! Akkor ébredtem fel. Oké, tudom, rossz kifogás, de... Nézd már el! Most meg már álmos vagyok, na!
- Nem mi, hanem ki, ugyanis te vagy, kis Durci Hercegnőm – válaszolta, aztán megengedte a vizet, így nem tudtunk többet beszélni. Pedig tudtam volna mit mondani neki. Mondjuk, hogy kapja be! Bár igazából, ha a helyemben lennék, akkor meggondolnám a hasonló jellegű felszólításokat, ha róla van szó. És mivel a helyemben vagyok, ezért meg is gondolom őket... Már megint miket írok én ide neked? Mi az, hogy, ha a helyemben lennék? Tiszta hülye vagyok! De gondolom már megszoktad, és érted, hogy mire akartam ezzel utalni...
Ameddig vártam a vacsit meg azt, hogy kijöjjön, visszafeküdtem az ágyra... Oké, igazából fel sem keltem... Mindegy! A lényeg, hogy folytattam tovább a lustizást (nem mintha ma csináltam volna valami mást ezen és a TV-ben való leégésemen kívül).
A kaját időben kihozták, viszont Tom csak nem akart kijönni. Fogalmam sincs, hogy mi a jó életet csinált bent annyi ideig. Mellesleg reggel is zuhanyozott és azóta nem csinált semmit, csak annyit amennyit én is... Azaz semmit. Ráadásul Ő még a TV-ben se égette le magát, mert csak röhögött rajtam... Úgyhogy, egyáltalán minek kellett zuhanyoznia? Jó, nem mintha én naponta nem kétszer szoktam volna, de... Na jó, tudom, már megint hülye vagyok...Vagy is még mindig...
De igazából nem érdekelt túlságosan, hogy mikor jön ki, mert a kaját addig leraktam az éjjeliszekrényre, aztán folytattam a haldoklást az ágyon (persze csak képletesen).
Amikor viszont kifáradt a fürdőből, már nem csak képletesen haldokoltam, hála a zéró ruházatának – egy törölköző kívételével – és a testét borító apró kis vízcseppeknek, melyek, ha megunták aktuális helyüket, izgató lassúsággal folytak végig tökéletes felsőtestén.
A látványra nyeltem egy hatalmasat, majd zavartan fordítottam el róla a tekintetem, így az sem tűnt fel, hogy közelebb sétált hozzám és leült mellém az ágyra.
- Na, vacsizunk? – kérdezte, mire felé fordultam, és mikor észrevettem, hogy kicsit túlságosan közel ül hozzám a túlságosan gyönyörű mosolyával és a túlságosan tökéletes testével együtt, komolyan csak egy kicsin múlt, hogy nem rohantam be a fürdőbe fülig vörösödve, vérző orral. De nem, szerencsére sikerült erősnek maradnom... Erősnek maradnom? Miket írok én itt? Ha a közelemben van, képtelen vagyok erős lenni, úgyhogy a megfelelő kifejezés inkább az, hogy sikerült némi erőt összegyűjtenem és elfordítanom róla a tekintetem.
- Tom, nem gondolod, hogy fel kellene öltöznöd? Meg fogsz fázni – próbáltam ezzel meggyőzni, hogy menjen vissza a fürdőbe és öltözzön fel szépen, de miért is lett volna ilyen egyszerű?
- Nem baj, majd te ápolsz, ugye? – nézett rám azokkal a nagy barna szemeivel, amiknek egyszerűen nem tudtam ellenállni, és adtam egy gyors puszit a pofijára.
- Igen, de nem szeretném, ha beteg lennél, úgyhogy menny és öltözz fel szépen – mondtam teljesen úgy, mintha, tényleg az lenne az egyetlen célom, hogy ne fázzon meg. Persze azt sem akartam, hogy beteg legyen, de az elsődleges cél, azért mégiscsak az volt, hogy ne kínozzon tovább, és ne lássam, hogy mennyire gyönyörű ruha nélkül.
Szerencsémre vissza is mászott a fürdőbe, és pár perc után egy naciban jött ki.
- Felsőt nem találtál? – néztem rá felhúzott szemöldökkel.
- Nem – válaszolta, mire hozzávágtam egy pulcsit, amit az alatt kerestem elő a bőröndjéből, amíg a fürdőben volt, mert valamilyen csoda folytán éreztem, hogy felsőt „nem fog találni”.
- Vedd fel! – utasítottam, közben próbáltam nem ránézni.
- De melegem van.
- Dehogy van.
- De.
- Ne hisztizzél már! Egyáltalán nincs meleg. Már csak egy állomás van a turnéból, nem szeretném, ha pont most betegednél meg. – Jó, tudom, ez gonosz volt. Úgy jöhetett le, hogy nem is az érdekel, hogy neki ne legyen semmi baja, hanem az, hogy a turnénak ne legyen semmi baja... Na jó, már megint hülyeséget írtam. Mi az, hogy a turnénak ne legyen semmi baja? Nem is él! Mindegy. Úgyis tudod, mit akartam ezzel mondani.
Mellesleg a szobában volt vagy 28 °C, szóval nem igazán fázhatott volna meg, és az is elképzelhető, hogy tényleg melege volt, de igazán nem lényeg, mert most kivételesen szót fogadott és felvette a pulcsit... Viszont meg is sértődött kicsit. És ezt honnan tudom? Az emberek szeméből sok mindent ki lehet olvasni. Többek közt ezt is. És nem, ez most nem a műdurcis tekintete volt. Tényleg megbántottam kicsit.
- Tom, tudod, hogy te vagy nekem a legfontosabb az egész világon, ugye? – kérdeztem, hátha ettől megnyugszik.
- Nem úgy tűnik – motyogta alig hallhatóan.
- Pedig így van. És ha abbahagyod a durcizást, kapsz egy puszit - próbáltam tovább győzködni, mire leült az ágyra háttal nekem és kinézett az ablakon.
- Miért kellene egy olyan puszija, aki nem szeret? – Hát igen, ezt megkaptam. És, igen, meg is érdemeltem. Tudom, hogy milyen kis sértődékeny tud lenni néha, úgyhogy nem kellene olyanokat mondanom, amikről tudom, hogy félre lehet érteni és meg tud sértődni rajta.
- De, Tom, én nem úgy értettem azt az előbb – másztam oda mögé az ágyon, majd hátulról átöleltem – Csak azt akartam, hogy felvedd a pulcsid – fúrtam bele az arcom a nyakába.
Ő erre sóhajtott egyet, aztán végre felém fordult.
- Tudom, de akkor is rosszul esett – nézett komolyan a szemembe, én meg automatikusan összébb húztam magam.
- Sajnálom. Nem akartam. Te sokkal, sokkal fontosabb vagy nekem, mint ez a hülye turné – vettem elő ázott kiskutyus nézésem, melynek tudom, hogy nem tud ellenállni.
- Tudod, mi a szerencséd? – húzott magához közelebb, majd az ölébe ültetett, én pedig megráztam a fejem. – Az, hogy, ha komolyan gondoltad volna, sem tudnék haragudni rád – simogatta meg az arcom
- Szeretlek – bújtam közelebb hozzá.
- Én is szeretlek – válaszolt, majd a pocija egy nem épp kellemes hanggal jelezte, hogy a vacsi bizony nem véletlenül lett megrendelve, mire Ő kicsit megvakargatta tarkóját, én meg elmosolyodtam.
- Szerintem is együnk – fűztem még hozzá, aztán megvacsiztunk.
Én utána elmentem zuhanyozni, majd mivel mind a ketten eléggé lefáradtunk ma az ágyon fetrengészésben, ezért ezt folytattuk is tovább, és hamar el is aludtunk. Legalábbis én. Bár szerintem Tomnak sem sok kellett hozzá, mert már akkor teljesen KO volt, mikor kijöttem a fürdőből.

Na, hát ennyit a tegnapról. Ja, meg még annyit, hogy lehet, kicsit félreértettél pár dolgot. Bár tényleg túl rózsaszín a köd, ha Ő a közelemben van, és bár tudom, hogy nagyon nehéz lesz, többet akkor sem fog az megtörténni, ami abban a moziban, majd később a WC-fülkében lezajlott közöttünk. Ellen fogok tudni állni! Nem fogom hagyni, hogy az az erős és szoros kapocs, ami kettőnk között van, meggyengüljön holmi olyan érzelmek miatt, mint a szerelem és a testi vágy. Ő fontosabb nekem ezeknél, és pontosan ezért nem engedhetem, hogy elcsábítson. Mert akkor utána már nem lenne minden ugyanaz. Egyikünk sem tudná garantálni a másiknak, hogy az érzéseink örökké fognak tartani, elvégre valljuk be akár milyen romantikátlan is: ez az egész tényleg csak kémia. Legalábbis ezt próbálom magamnak bemesélni...
És, hogy mi annak az oka, hogy ilyen baromságokkal hitegetem magam? Az, ami két éve is: Nem akarom Őt elveszíteni. És mivel a falam, melyet akkor felépítettem és kábé két nappal ezelőttig szilárdan állt, nyugodtan mögé bújhattam, mert megvédett, már egyáltalán nem áll olyan szilárdan. Sőt, történetesen egyáltalán nem szilárd. Ha most magamba nézek, nem látok mást, csak pár téglát itt-ott egymáson heverve, és magamat, amint a halmok között állok, teljesen egyedül, körülöttem sötétség. Csak egy irányból árad felém némi fény, de igazából fogalmam sincs, hogy mi lehet a forrása. Próbálom elérni, de nem megy. Idővel viszont talán rájövök, hogy mi az. Remélem...

Na, de ennek ellenére nem keseredünk el! Úgy döntöttem, hogy épp elég időt adtam magamnak rá ez alatt a két év alatt. Elég volt belőle! Inkább leírom, hogy mi történt ma, ami miatt most tök jó kedvem van. Kíváncsi vagy, mi? Rögtön megtudod, de inkább az elejéről kezdem, mert úgy logikusabb. Mármint a naplóírás, mert egyébként tökre im medias res- párti vagyok. Az úgy izgibb.

Na, szóval. Reggel abszolút nem történt semmi, azon kívül, hogy Georg ébresztett minket ezzel a dumával: David azt üzeni, egy óra múlva indulunk. És igen, cseppet kiakadt, mikor észrevette, hogy egy ágyban, egymást ölelve alszunk, de szerencsére Tom elintézte azzal a dolgot, hogy a házvezetőnőnk tegnap felhívott minket, mert az egyik kutyusunk beteg, és azért feküdt be mellém, hogy megvigasztaljon, aztán mindketten elaludtunk. De profin tud már reggel is hazudni, nem? De. nem hiába az én bátyám. Egyébként a kutyusainknak nincs semmi bajuk. Tom tényleg beszélt tegnap Mrs. Schwarz-cal, aki panaszkodott is egy sort a kis rosszcsontokra, hogy nem lehet velük bírni, meg, hogy majdnem összetörték az egyik Comet-gömbünk. De hát nem baj. Hadd rosszalkodjanak, legalább addig nincs semmi bajuk.
A kielégítő válasz után Georg kiment a szobából, mi pedig kicsit még lustiztunk. Vagy is, pontosabban én lustiztam, Tom pedig azzal volt elfoglalva, hogy ez idő alatt minél több puszit adjon az arcomra. Heh, rendezhetnénk „ki tud Billnek egy perc alatt több puszit adni” versenyt. Tőle kaptam vagy 80-at az biztos, másnak meg nem engedem, hogy megpusziljon, hehe! Tehát a nyertes: Tom Kaulitz! És mi a nyeremény? Én, azaz egy éjszaka velem egy sok csillagos hotelben, egy jó minőségű pezsgő és egy kényelmes franciaágy társaságában. Na jó, szép álom! Ilyenkor nyugodtan szóljál rám, drága Naplóm, hogy térjek már magamhoz és ne álmodozzak itt neked, mert amúgy is azt csinálom egész nap. Hát igen, nem véletlenül került fel a Träumer a Humanoidra. Az a szám annyira én vagyok.

Miután Tom úgy gondolta, hogy egyelőre elég puszit kaptam, kirángatott az ágyból, így kénytelen voltam nekiállni készülődni. Nem írom le, hogy miket csináltam, mert tök uncsi és tudom, hogy nem érdekel. Csak a szokásos reggeli rutin, aztán visszapakoltuk a cuccainkat a bőröndökbe (nem mintha olyan nagyon szétpakoltunk volna), majd felszálltunk a turnébuszra, és találd ki, hogy most is éppen hova tartunk? Na, hova? Oda, ahol az utolsó koncertünk lesz, vagyis...Na, találgass már! Oké, inkább megmondom: NÉMETORSZÁGBA! Jaj, már alig várom, hogy végre otthon legyünk. Nem mintha nem szeretnék turnézni, csak kicsit már sikerült lefáradnom. Tök jó lesz otthon! Kaptunk két hét szünetet, úgyhogy remélem lesz időm pihenni. Bár az első hetet úgy tervezem, hogy ki sem fogok mozdulni az ágyamból. Na, persze, meg az aha. Ez úgysem fog menni, de mint az előbb írtam: a Träumer nem véletlenül került fel a Humanoidra.

Miután elindultunk, jó sokáig nem történt semmi. Szó szerint, ugyanis mindenki csak ült a fenekén és kifelé bámult az ablakon. Szívesen odamásztam volna Tom mellé, és a karjai közé bújtam volna, elvégre úgy mégiscsak élvezetesebb még az út menti fák számolgatása is, de Georg és Gustav megint voltak olyan jó fejek és még véletlenül sem hagytak minket egyedül. Oké, ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy zavartak, mert történetesen Ők is a legjobb haverjaim közé tartoznak, csak fogalmam sincs, hogy minek van nekik is meg nekünk is külön turnébuszunk, ha egyszer ők alig használják a sajátjuk. Komolyan, egész nap nálunk lógnak, hogy még véletlenül se tudjunk kicsit összebújni napközben, csak éjszaka, mikor Ők méltóztatnak visszamenni a saját buszukra, mi meg már tiszta kómásak vagyunk. És akkor Georg még csodálkozik rajta, hogy egymás mellett alszunk! Hihetetlen!
Na, jó, tudod, hogy igazából nagyon szeretem Őket, és tényleg nem zavartak, csak az ablakon kibámuláshoz szerintem tényleg nem volt szükségük a mi társaságunkra, nekem viszont nagyon nagy szükségem lett volna Tom ölelésére. De, mindegy, ahogy látod... vagyis... Látsz te egyáltalán? Na, jó, akkor mondjuk inkább úgy, hogy, amint érzékeled, túléltem a délelőttöt, és valamilyen csoda folytán Georgék, visszamentek a buszukra, miután ebédeltünk. Én abban a pillanatban ott termettem az én gyönyörű bátyusom mellett, aki rögtön magához is ölelt.
- Na, végre – suttogta a fülembe, aztán kaptam egy lágy csókot a nyakamra.
Egyébként külső szemlélőnek ez a jelenet valószínűleg nagyon úgy jött volna le, hogy Tom és én együtt vagyunk, és alig vártuk már, hogy kicsit kettesben legyünk. Oké, a mondat második fele teljesen igaz, de az első nem. Nem vagyunk együtt. Egyáltalán nem. Nem szoktunk csókolózni, nem simogatjuk egymást félreérthetetlen helyeken és nem szeretkezünk (Oké, tegnap történt köztünk pár dolog, melyeknek nem kellett volna – utalok itt a mozira, aztán a mosdóra – de az csak pillanatnyi gyengeség volt mindkettőnk részéről). Márpedig ezek szerintem teljesen hozzátartoznak egy kapcsolathoz. Mármint, pont hogy ezektől lesz egy kapcsolat több a barátságnál, a testvérségnél. De ameddig ezek nincsenek meg, addig nem lehet két embert szertőnek titulálni. Szóval minket se.
Az biztos viszont, hogy vannak tények. Ezek közé pedig többek közt beletartózik az is, hogy, ami Tom és köztem van, már nagyon régóta több a testvéri szeretetnél. Egészen pontosan szerelem, mind az Ő, mind az én részemről. Igen, tudok róla, és igen, Ő is tud róla. Szerintem Ő már nagyon régóta tudja, hogy mit érzek iránta. Én még csak mostanában jöttem rá az Ő érzéseire. Egészen pontosan szerintem azon az estén fogalmazódott meg bennem először a gondolat, mikor annak a bárnak a mosdójában lerángatta rólam azt a kiscsajt. És igazából nagyon boldog voltam akkor. És még mindig az vagyok, mert tudom, hogy az érzéseim nem viszonzatlanok. Tudom, hogyha ölelésre, vagy pár bátorító szóra van szükségem, akkor hozzá nyugodtan fordulhatok, bármilyen különös ok nélkül, mert anélkül is tudja, mit érzek, hogy bármit is mondanom kellene neki. DE! Sose lesz köztünk ennél több! Nem lehet. Épp elég, hogy ez alatt a turné alatt szinte egész végig egymás mellett aludtunk, úgy viselkedtünk, és úgy becézgettük egymást, mintha járnánk. Persze igazából érthető, hogy miért történt ez így. Mindketten szerelmesek vagyunk egymásba, és ezt tudjuk is a másikról. Persze, hogy elcsábultunk egyszer-kétszer. Na, jó, szinte mindig, mikor lehetőségünk volt rá. De ez nem mehet így tovább! Igazából nagyon örülnék neki, ha Tom találna magának egy helyes lányt, akivel megértenék egymást. Tudom, hogy mást nem lenne képes annyira szeretni, mint engem, hisz az ember nem véletlenül szeret bele a saját ikertestvérébe, de azért némiképp biztos jobban viselnénk, hogy minden nap találkozunk, beszélünk, megöleljük egymást, és mégsem lehetünk soha az egymáséi teljesen.
Én nem akarok egy kapcsolatot sem. Senkit sem lennék képes így szeretni rajta kívül, annak pedig semmi értelme, hogy egy másik ember érzéseivel játszadozzak és hazudjak neki a sajátjaimról.

Na, de hol is tartottam? Ja, Georgék végre magunkra hagytak minket, amit mi ki is használtunk...
- Tom, David azt mondta, miután hazaérünk, kapunk két hét szünetet – közöltem vele, miközben mosolyra húzódtak ajkaim.
- Végre – mosolyodott el Ő is.
- Mit szeretnél csinálni, mikor hazaérünk? – pislogtam fel rá, mire Ő kinézett az ablakon, és a tekintetén látszott, hogy egy kicsit elgondolkodott.
Én türelmesen megvártam, míg megtárgyalta magában a kérdésem, aztán miután visszafordult felém, érdeklődve néztem azokba a gyönyörű szemeibe.
- Na? Mit találtál ki?
- Hát... Lemehetnénk anyuékhoz, nem? – kérdezte kicsit bizonytalanul.
- Mi? De... Biztos, hogy akarod? – Igen, kicsit meglepődtem, hogy pont ezt mondta, ugyanis még a turné előtt, mikor még nem írtam le neked minden napom ilyen részletesen (sőt, szerintem akkoriban egyáltalán nem írtam neked), kicsit összekapott anyáékkal, többek közt a lányok, akiket éjszakánként felcipel a szobájába, és a médiában mutatott viselkedése miatt.
Engem ezek a dolgok nem igazán foglalkoztatnak. Tudom, hogy azok a lányok, csak miattam kerülnek fel a szobájába, hogy legalább egy kicsit ne rám gondoljon. Bár igazából egyértelmű, hogy nem sokat segítenek... Reggelre már soha sincsenek ott a szobájában, és utána a nap további részében mindig nagyon morcos szokott lenni és sokszor bújik hozzám, mintha azzal akarna kiengesztelni, mert tudja, hogy rosszul esett, amit előző este művelt. De igazából sose tudtam rá haragudni ezek miatt. Az én fejemben is sokszor megfordult már a gondolat, hogy lemegyek a legközelebbi bárba és felszedek valakit, aki kicsit elfeledteti velem, hogy mi is a valóság, kibe vagyok szerelmes, és, hogy sose leszek igazán boldog. Azonban ez valahogy egyszer sem akart összejönni. Ahogy elkezdtem készülődni, valami megmagyarázhatatlan csoda folytán mindig álmos lettem, vagy a fejem kezdett fájni, ami még különösebb, ugyanis nekem szinte sohase szokott fájni a fejem. Ezt pedig jelnek vettem és inkább maradtam a szobámban egyedül, bezárkózva, kisírt szemekkel és a jövőről alkotott sötét gondolataimmal.
A médiában mutatott viselkedése pedig azért nem érdekel, mert tudom, hogy igazából milyen. Anya azt hiszi, hogy mindig úgy viselkedik, mint mikor vagy 30 kamera és 40 mikrofon van a képünk előtt. Ez viszont szerencsére nem így van. És ezt te is észrevehetted, mert az előző két napot elég részletesen elmeséltem. Tényleg teljesen normálisan viselkedik, és egyáltalán nem szállt el magától. Anya nem tudom, hogy miért gondolja, hogy ez nem így van. Bízhatna kicsit jobban a nevelésében. Jó, párszor tényleg kicsit visszavehetne az egójából a kamerák előtt, és nem kellene elhitetnie a rajongókkal, hogy egy beképzelt seggfej, de... Azért szerintem annyira nem rossz a helyzet... A fanok többsége úgyis érti a vicceit, a többiek meg... Hát, Ők így jártak... (Mellesleg pár dolgot csak a menedzsment talált ki, hogy többször szerepeljünk a címlapokon, de erről nem szabad beszélnünk, úgyhogy, vedd úgy, nem is írtam semmit.)


Na, már megint teljesen eltértem a sztoritól. Komolyan mondom, hihetetlen vagyok! Ma tényleg alig történt valami, de én mégis már vagy fél órája ezt írom. Szörnyű!
Na, szóval, miután megkérdeztem tőle, hogy biztos, ezt akarja-e, Ő csak bólintott egyet.
- Rendben, de akkor meg kell beszélni velük, mert csak nem állíthatunk oda 4 hónap után, hogy „Sziasztok, kicsit leugrottunk, reméljük, nem zavarunk!”. Nem is beszéltünk velük azóta – húztam kicsit el a szám.
- Tudom, de... Tudnál te beszélni velük? Én majd ott szeretnék – vetette be a kölyökkutyus szemeket, melyeknek én persze nem tudtam ellenállni... Meg amúgy sem akartam.
- Persze, majd én felhívom anyát – hajtottam a mellkasára a fejem, aztán mivel tegnap is és ma is szinte le sem bírtam ülni egész nap, annyi dolgom volt (azaz semmi), pár perc múlva elnyomott az álom.
Mikor felébredtem már sötét volt és Tom is békésen szuszogott a fülembe, ezért gondoltam, hogy nem lehet korán. És tényleg nem volt az, ugyanis a mobilom képernyőjére pillantva sikerült megállapítanom, hogy fél óra múlva éjfél. És ez már úgy jó háromnegyed órája volt, úgyhogy szerintem nem ártana, ha most már szépen békén hagynálak, és visszabújnék Tom ölelésébe. Mellesleg remélem, hogy ez már nem sokáig lesz így. Nem az, hogy zavar ennek az édesen szuszogó gitárosnak a jelenléte, mert ez egyáltalán nincs így. Ha ezt állítanám, akkor valószínűleg nem lenne nagyobb hazug nálam az egész világon. Azonban, ahogy azt a fentiekben említettem, nem fogom hagyni, hogy bármi is tönkretegye a kapcsolatomat vele. A testvérit. És van is már egy tervem, de nem fogom most leírni. Majd talán holnap, ha lesz erőm a koncert után. Most pedig gyorsan visszabújok a karjai közé, és élvezem, hogy most csak az enyém, ameddig még van rá lehetőségem.
Jó éjt, édes Naplóm!