Egy álmatlan éjszaka végeredménye.

Ez az első történet, amit felrakok. Remélem, lesz, aki elolvassa és tetszeni is fog neki. Jó olvasást! :)

Szereplők: Bill, Tom
figyelmeztetés: TWC, romantikus

Az éjjeli órám hajnali 2-t mutat. Már megint nem tudtam elaludni, és ahogy ismerem magam, ez után már nem is fogok. Hogy miért van ez így, nem tudom. Bár...ha jobban belegondolok...mégis tudom, viszont nagyon bonyolult ez az egész. Késő van. Nincs már erőm ezen gondolkodni. Vajon Ő most alszik? Olyan szívesen átmennék hozzá, bebújnék a takarója alá, szorosan magamhoz ölelném és... Hjaj, térj már észhez, Bill!

Tudom, hogy sose lehet az enyém, de olyan jó néha elképzelni, hogy mégis...hogy egyszer mégis...hogy...hogy...

Jó ég! Tiszta idióta vagyok már megint. Miért nem tudom végre elfogadni, hogy Ő nem az enyém? Hogy nem lehet az enyém? Nem úgy ahogy, azt én szeretném. A testvérem. Igazából annak is örülnöm kéne, hogy még velem van, azok ellenére, amiket csináltam. De persze nem direkt tettem azokat a dolgokat. Nem azért, hogy neki rossz legyen. Csak fájt, hogy mással van. Fájt hogy azok a lányok teljesen a magukénak tudhatják, miközben alig tudnak róla valamit, és nem is érdekli Őket, hogy igazából ki Ő, míg én az életemet is bármikor odaadnám érte, de sose kaphatom meg. Ez még mindig nagyon rossz érzéssel tölt el. Fáj. Bár ez nem egy éles fájdalom. Nem olyan, amilyenbe bele lehet halni. Ez egyszerűen megőrjít. Minden nap érzed, ahogy tompán kínoz, és a végére már nem lesz elég erőd, hogy felülkerekedj rajta. Felemészt, miközben észre sem veszed, hogy mikor lettél az áldozata. De miután ez megtörtént, önmagadtól már nem tudsz szabadulni tőle. Kell hozzá egy másik személy, hogy megmentsen, aki vagy jön, vagy nem. Én már lemondtam erről a személyről. És igazából nem is érdekel, hogy én még nem vagyok olyan mélyen, és magamtól is ki tudnék találni a sötétségből. Nem azt mondom, hogy élvezem, ahogy a szívem megmérgeződik a fájdalom és a tehetetlenség keserű elegyétől, miközben vakon bolyongok valahol az ébenszínű éjszakában, viszont nem érzem úgy, hogy ha visszatérnék a világosságba, akkor minden rendben lenne. Tudom, hogy nem változna semmi. Belül ugyan azt a kínzó fájdalmat érezném. Így legalább, a koromfekete éjszakában, csukva tarthatom a szemem, és nem kell attól félnem, hogy olyat látok, ami meggyorsítaná a sötétség terjedését.

Mégsem bírok tovább az ágyamban feküdni. Felállok és elindulok valahova. Hogy hova, nem tudom. Egyszerűen nem maradhatok tovább a saját szobámban, mert ott valamiért mindig felerősödik az érzés, miszerint egyedül vagyok. Nesztelenül haladok végig a folyosón, majd lassan lesétálok a lépcsőn a földszintre. A nappaliban vagyok. Itt tele van minden emlékekkel, hála a sok kis képnek, amik össze-vissza helyezkednek el az egész helyiségben. Megállok az egyik kis szekrényke előtt, és hosszasan vizsgálni kezdek egy fotót, melyen Ő és én vagyunk. Mindketten mosolygunk. Kivételesen az én arcomon is őszinte a mosoly, hisz Ő mellettem van.

A hüvelykujjammal végigsimítok az üvegen ott, ahol az alatt az Ő pofiját őrzi a kép, majd gyorsan visszateszem a szekrényre a kis tárgyat, mert lassan nem látok semmit a szememben gyülekvő könnycseppek miatt. De nem sírok. Sírtam már eleget. Most nem akarok. Inkább folytatom az utam oda, ahova elindultam, vagyis... fogalmam sincs hogy hova. Áthaladok a konyhán, majd megint egy lépcső előtt találom magam, ami viszont most felfelé vezet. Pár pillanatig csak meredek magam elé, nem tudom eldönteni, hogy fel menjek-e, vagy ne, de aztán mégiscsak megteszem az első lépést fölfelé, amit aztán követ a többi.

Kis idő múlva egy ajtó előtt találom magam. Az Ő szobájának ajtaja előtt. Most mit csináljak? Bemenjek? Annyira szeretnék, de... Végül is abból nem lehet nagy baj, ha csak benézek hozzá, nem? – nyúlok a kilincsért, amit aztán meg is fogok, de nem nyomom le. Mi van, ha ébren van? Akkor mit mondok neki, miért vagyok itt? Vagy ha bent van nála a csaja, az a... Nem is tudom, hogy mi a neve. Elég gáz lenne, ha rájuk nyitnék, és még azt se tudnám megmondani, hogy miért akartam bemenni hozzá. – markolom meg erősen a kilincset, majd el akarom engedni, de mégsem teszem. Inkább még pár percig némán szemezek vele, mire sikerül eldöntenem, hogy mégiscsak bemegyek hozzá, elvégre elég régóta állok már itt, és még nem hallottam semmiféle zajt.

Lassan lenyomom a kilincset, miközben az idegességtől pillangók repdesnek a gyomromban, de szerencsére hamar megnyugodhatok, mert ahogy kinyílik az ajtó, rögtön megpillantom az ágyát, melyben Ő maga is békésen szuszog.

Halkan sóhajtok egy nagyot, majd kicsit beljebb megyek. Félhomály van. Elfelejtette leengedni a redőnyét, pedig mindig leszokta. Biztos álmos volt. – mosolyodok el, majd becsukom az ajtót magam után, és még beljebb sétálok, egészen az ágyáig. Mikor mellé érek, megállok, és hosszú ideig csak figyelem, ahogy a takaró egyenletesen emelkedik és süllyed aszerint, ahogy levegőt vesz. Istenem, annyira szeretem! Egyszerűen nem bírom ki, hogy ne érintsem meg, legalább egy kicsit. Leülök mellé az ágyra, és gyengéden végigsimítok az arcán. Olyan szép! Most is a pociján alszik, mint mindig, ezért befont fekete tincsei kicsit eltakarják a pofiját. Gyönyörű telt ajkai kicsit nyitva vannak, és ha jól látom így a félhomályban, akkor kissé ki is van pirulva, a takaró pedig alig takarja valahol tökéletes testét. Biztos melege van. – mosolyodok el megint, de nem szeretném, hogy megfázzon, ezért megfogom a takarót, és óvatosan betakarom.

Pár pillanatig még csendben figyelem, ahogy békésen szuszog, majd hírtelen nagyon erős kényszert kezdek el érezni az iránt, hogy mellé feküdjek. Először persze megpróbálom lebeszélni magam róla, de mint ahogy arról sem sikerült meggyőznöm magam, hogy ne jöjjek be a szobájába, úgy ez a kísérletem is kudarcba fullad.

Óvatosan felemelem a takarót és alábújok, figyelve arra, hogy minél kevesebbet mozogjak. Szerencsére nem is ébred fel, ezért kicsit bátrabban bújok oda hozzá és ölelem át. Ekkor viszont mocorogni kezd...

- Bill... – nyöszörgi még félálomban, csukott szemekkel, majd lassan felnyitja pilláit. Én erre kicsit megijedek, ami valószínűleg az arcomra is kiül, mert ahogy sikerül teljesen magához térnie és jobban megvizsgálnia az arcom, elmosolyodik.

- Bill, gyere...- húz közelebb magához -  Gyere ide! – ölel át szorosan, mire én pár másodperc alatt olyan közel bújok hozzá, amennyire az lehetséges.

- Nem akartalak felébreszteni. Ne haragudj. – motyogom a nyakába, amire Ő elmosolyodik.

- Nem haragszok, te kis butus. Örülök neki, hogy itt vagy. – mondja kedvesen, miközben a hátamat kezdi simogatni, az én szívem pedig egy nagyot dobban, hála az előző kijelentésének.

- Tényleg? – emelem fel a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni, mire Ő csak bólint.

- Miért? Azt hitted kizavarlak? – mosolyodik el, miközben kitűr a szememből egy elé lógó kósza tincset.

- Nem tudom, hogy mit hittem. – hajtom vissza a fejem a mellkasára – Egyébként honnan tudtad, hogy én vagyok? – kérdezem arra utalva, hogy még ki sem nyitotta a szemeit, mégis az én nevemet suttogta.

- Senkinek sincs olyan illata, mint neked. – mondja halál komolyan, nekem meg kihagy egy dobbanást a szívem, majd kétszer olyan gyorsan kezd verni, mint előtte. Muszáj neki ilyeneket mondania? Tisztában van vele, hogy mit jelentenek nekem az ilyen mondatok? Pár másodpercre csak az enyémnek érzem tőlük Őt, majd szinte azonnal eszembe jut, hogy mégsem az. Ez ilyenkor olyan rossz.

Hosszú percekig csendben öleljük egymást. Talán negyed óra is eltelik úgy, hogy Ő gyengéden tart a karjaiban, és a hátam simogatja, néha a hajammal játszadozik, én pedig szorosan bújok hozzá és a szívverését hallgatom, ami nagyon jól esik.

Ugyanakkor folyamatosan azon jár az agyam, hogy Ő sose lesz teljesen az enyém. Soha, soha nem lehetek vele úgy, ahogy szeretném. Soha... – folyik végig az arcomon egy kosza könnycsepp, amit aztán követ a többi, pedig annyira nem akarok sírni! Hisz itt fekszek a karjaiban, érzem, hogy szeret. Akkor mégis miért nem bírom visszatartani a könnyeim? Miért nem tudok parancsolni az érzelmeimnek?

- Bill...mi a baj, Kicsim? – nyúl az állam alá és gyengéden arra kényszerít, hogy felé fordítsam a fejem és a szemébe nézzek. Istenem, miért érzem most ilyen gyengének magam?

- N-nincs...semmi...csak...csak... – szipogom, de nem hiszem, hogy bármit is értett belőle. Jó ég! Hogy lehetek olyan szánalmas, hogy még egy egyszerű mondatot sem tudok normálisan kinyögni?

- Csak? – törli le az egyik épp útjára indult könnycseppet az arcomról.

- Ne...Nem tudoooom... – bújok vissza hozzá, viszont nem reménykedek benne, hogy elhitte, amit mondtam. De szerencsére nem kérdezget tovább, csak még szorosabban ölel magához, és pár gyengéd puszit nyom a homlokomra.

Újabb fél óra telt el teljesen csendben. Csak a folyamatos szipogásomat lehetett hallani, de már azt sem, mert lassan kezdek megnyugodni. A karjaiban valahogy semmi sem tűnik olyan bonyolultan, nehéznek és szomorúnak. De jobb lesz, ha lassan kezdek ébredezni és visszaszállok a valóságba, ahol Ő még mindig nem az enyém, még mindig sötét van, és még mindig egyedül vagyok.

- Bill... – hallom meg kellemesen mély hangját a fülembe suttogva, amitől kiráz a hideg.

- Hn? – Hát, igen! Ennyire futotta. Igazából még nem teljesen tértem magamhoz abból a csodás kábulatból, melyet a közelsége váltott ki belőlem.

- Szerelmes vagyok beléd. – Na jó! Most már nagyon is magamhoz tértem, viszont...ez nem lehet a valóság! Ez...Semmiképp sem lehet igaz!... Nem... ez nem... nem lehet...

Szinte azonnal felkapom a fejem, ahogy eljut a tudatomig, hogy mit mondott. Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy jól hallottam. Azt se tudom, hogy mit érzek. Megijedtem. Félek. Talán... De ez sem biztos. Össze vagyok zavarodva.

- Bill, minden rendben? – kérdezi aggódó tekintettel, mire kicsit magamhoz térek.

- Tom...az előbb tényleg azt mondtad, hogy... – csuklik el a hangom, és egy újabb könnycsepp folyik végig arcomon.

- Hogy szerelmes vagyok beléd. – mondja nyugodt hangon, miközben kicsit elmosolyodik és letörli könnyes pofimat.

Most... Annyira boldog vagyok! De... Valahogy még sem tudom visszatartani a könnyeim, melyek folyamatosan kis patakként csordogálnak végig arcomon. Csak nézem az arcát, ahogy kedvesen mosolyog rám és közben nem gondolok semmire. Nem tudok. Egyszerűen túl sok érzés kavarog most bennem.

- Shh...Ne sírj, Kicsim. – húz magához közelebb, hogy szorosan a karjaiba zárhasson. – Annyit sírtál már miattam. – kezdi el lágyan simogatni az arcom. – Úgy szeretném, ha végre azt a gyönyörű és őszinte mosolyt láthatnám megint a pofidon, mint régen. – nyúl az állam alá, és gyengéden maga felé fordítja az arcom, hogy aztán belenézhessen még mindig kicsit könnyes szemeimbe.

Én abban a pillanatban elmosolyodom, ahogy meghallom, hogy ezt szeretné, amire Ő is egy tiszta, őszinte mosollyal válaszol.

- Olyan szép vagy, Kicsim. – simít végig az arcomon lágyan, majd közelebb húz magához, annyira, hogy az arcunkat csak pár centi választja el egymástól.

- Tényleg? – lehelem kérdésem ajkaira, mire Ő letekint az enyémekre ezzel egy pillanatra megszakítva a szemkontaktust, kicsit beharapja alsó ajkát, majd tekintetünk szinte azonnal megint találkozik.

- Igen. Gyönyörű vagy. Minden értelemben. Külsőleg és belsőleg is. – mondja, miközben jobb keze ujjait fekete tincseim közé vezeti, aztán még közelebb húz magához, így ajkaink már teljesen összeérnek. Egy pillanatra megfeledkezem mindenről. Elfelejtem, hogy ki vagyok, kivel, hol és mit csinálok. Semmit sem érzek. A külvilág teljesen megszűnik egy kis időre, majd hírtelen magamhoz térek, újra élek, érzek, tudom, hogy hol, mit és hogy kivel csinálok. És főleg azt, hogy kivel: Vele. Azzal, aki miatt egész idáig szenvedtem. Aki akár egy pillantásával is meg tud nyugtatni, ha szükséges. Aki mindig mellettem volt, ha kellett. Aki pár pillanata vallotta be, hogy szerelmes belém, annak ellenére, hogy ez talán a legbűnösebb dolog a világon. Aki tudatában lehet annak, hogy Ő az egyetlen személy az egész univerzumban, akit őszintén, teljes szívemből szeretni tudok. Csak Ő, senki más. – nyomom ajkaim kicsit szorosabban az övéihez, miközben egy újabb ártatlan könnycsepp gördül végig arcomon. Nem a fájdalomtól. Már nem fáj semmi. A tudatom, amiről eddig azt hittem, hogy sötét, belé vagyok zárva, és csak bolyongok benne vakul, csukott szemekkel, most már világos, és hirtelen semmi sem tűnik olyan bonyolultak, mint mikor felkeltem az ágyamról és elindultam ki a szobámból, le a lépcsőn a nappaliba, majd egy kis képnézegetés után újra fel egy lépcsőn, hogy aztán az Ő szobájában kössek ki.

Tudod, Tom, igazából nem gondoltam soha, soha, hogy ennek a történetnek jó vége lehet, és mégis...mégis itt vagy velem, a takaró alatt gyengéden összekulcsolod kezeink, miközben lágyan csókolsz, majd egy örökkévalóságnak tűnő idő múlva kicsit megszakítod ezt a kellemes tevékenységünk, és mélyen a szemembe nézel gyönyörű, csokibarna íriszeiddel.

- Szeretlek...Bill... – suttogod halkan, mégis magabiztosan a fülembe, majd meg sem várod válaszom, és ismét egyesíted ajkaink egy szenvedélyes, mégis lágy és gyengéd csókban.

Vége