Bill naplója 4. rész

Na, itt lenne a folytatás, ami tudom, hogy nagyon rövid, de ez csak egy ilyen kis átmenet, amire mindenképp szűkség van, mert ezentúl minden más lesz. A következő ígérem, hosszabb lesz.

4. rész

2009. november 7.

Drága, Naplócskám!
Tudom, hogy most kicsit haragszol rám, mert tegnap nem írtam, de tényleg fáradt voltam a koncert után. És ez most nem olyan fáradtság volt, mint tegnap előtt, meg az előtt. Tényleg rengeteg dolgom volt. Reggel 6-ra értünk Kölnbe, és utána le sem tudtam ülni, mert folyamatosan kellett valamit csinálnom. Ellenőrizni, hogy minden itt van-e, jópofizni pár mit tudom én kinek, próbálni... és még nagyon hosszú a sor, inkább nem is mondom tovább.
Tom is nagyon el volt foglalva, és a koncertig alig láttam. Hiányzott is már nagyon, és elég nyűgös is voltam miatta, de aztán rájöttem, hogy jobb lesz, ha hozzászokok ehhez. Ha a tervem sikerül, akkor valószínűleg jóval kevesebb időt fogunk együtt tölteni, mint eddig. Úgyhogy inkább megpróbáltam nem rá figyelni, hanem arra, ami a feladatom volt. David úgyis gondoskodott róla, hogy ne unatkozzak. De mondjuk egy szavam sem lehet, mert előtte 2 napig majdnem azt csinálhattam, amit akartam. Azért csak majdnem, mert, ha tényleg azt csinálhattam volna, akkor valószínűleg a mai lapok címlapján Tom és én virítanánk, amint épp szenvedélyesen csókolózunk egymással...
De mivel ez nincs így, ezért csak majdnem csinálhattam azt, amit akartam.
Mondjuk akár mennyire is próbáltam nem Tomra koncentrálni a nap folyamán, az akkor is jól esett, hogy közvetlenül a koncert előtt odajött hozzám, megölelt és a fülembe suttogta, hogy „ügyes leszel”. És ezt is azért csinálta, mert ismer, és, mert mindent tud rólam. Azt is, hogy mielőtt színpadra lépek sokszor elbizonytalanodom. Nem vagyok biztos benne, hogy tényleg megvannak a képességeim hozzá, hogy fenntartsam több ezer ember figyelmét másfél-két órán keresztül. Ő pedig ezt mindig észreveszi és olyankor jön, és megnyugtat egyetlen öleléssel. Szeretem, hogy így ismer.
A koncert nagyszerű volt. És most már azt is nyugodtan kijelenthetem, hogy az egész turné az volt. Nagyon élveztem. De azért most már jó itthon lenni. Mert, igen, már itthon vagyunk. Tegnap este olyan fél 11 körül értünk haza. Választhattunk, hogy vagy ott maradunk Kölnben egy hotelben éjszakára, vagy rábeszéljük Jürgent, hogy furikázzon minket szépen haza. Gondolom mondanom sem kell, hogy a második lehetőséget választottuk mind a négyen...
David elmondott még valami hülye beszédet, hogy büszke ránk, meg hogy kéne már egy új lemez is, és hogy két hét múlva fogalmam sincs, hol találkozunk, aztán megbeszéljük valaminek a részleteit. Na, ez mind megmaradt az össz-vissz másfélórás papolásból (mivel, hogy persze egész hazafelé be nem állt a szája). De nem baj, tudom, hogy kb. két nap múlva felhív, hogy újra elmondja ezeket, aztán háromnaponta, míg vége nem lesz ennek az úgymond „szünetnek”. (Heh, szünet! Tisztára, mint a suliban...)
Miután hazaértünk, nem igazán törődtem azzal, hogy a csomagokat lehet, nem kellene a nappali közepén hagyni, meg a négy boldog, ugráló kis szőrpamaccsal, akik már nagyon hiányoztak, feljöttem a szobámba, megfürödtem (10 perc alatt!!), bedőltem az ágyamba és már aludtam is...vagy igazából lehet, hogy már előtte is, mert tény, hogy reggel a szőnyegen ébredtem... Na, nem lényeg!
Egyébként tök fura volt, hogy Tom most nem aludt velem. Nagyon hozzászoktam a turné alatt, hogy ott van, mikor elalszok és akkor is, mikor felébredek. Talán ezért is van, hogy nem aludtam túl jól, ahhoz képest, hogy végre a saját ágyamban (vagy szőnyegemen) tölthettem az éjszakát. Egyébként valószínűleg Ő is annyira hulla volt, mint én, ezért nem jött át hozzám...vagy másért... Mindegy! Írtam már neked, hogy ezt meg kell szoknom!
És igen, itt elérkeztünk a tervhez, amit már említettem... Vagy...igazából ez nem is terv, ugyanis én már tényként állok ehhez az egészhez, ami pedig a következő: Tom össze fog jönni egy lánnyal. Nem kicsit. Persze nem akarata ellenére. Sose lennék képes Őt ilyenre kényszeríteni. Majd szépen keresek neki egy olyan lányt, aki segít neki, hogy tisztázza magában, hogy ki Ő, ki vagyok én, mi az, ami köztünk van, mi az, ami lehet, és mi az, ami nem. De persze végig mellette leszek, mert tudom, hogy nem lesz egyszerű. Nekem sem volt az két éve, és érzem, hogy most még nehezebb lesz. Mert, igen, nekem is elölről kell kezdenem mindent. De menni fog! Tudom, hogy menni fog!

És asszem ennyi pont elég volt a tegnapból és a tervemből (ami már tény). Most nincs túl sok kedvem semmihez sem. Főleg, hogy Tom sincs itt mellettem. Persze igazából elég lenne felkelnem az ágyból és átsétálni a szobájába, ugyanis Ő sem igazán tette ki onnan a lábát egész nap, ahogy én sem innen (mellesleg délután fél kettő van), de... most valahogy nincs kedvem hozzá. Egyedül akarok lenni... ami hazugság, ugyanis az minden vágyam, hogy most vele legyek... De, nem, nem fogom már az elején elrontani. Ha Ő kibírja ott, akkor én is kibírom itt. Hjaj...szerintem pár napig most depizni fogok. Nem túl feltűnően, de azért ez kell. Nekem mindenképpen. Azért nem lesz túl könnyű ez az egész...gondolatban sokkal könnyebb. Miért nem lehet már vége? Hm, jó hozzáállás az elején már ilyet kérdezni, mi? De...egyszer tudom, hogy vége lesz. Mert, ha nem, akkor... Arra egyelőre nem akarok gondolni... Nem lenne túl szép, maradjunk ennyiben.

Ja, egyébként ma felhívtam anyut is. Örült neki, hogy le akarunk menni, annak meg még jobban, hogy Tom ötlete volt. Sírt is, mert azt hitte, hogy mind a ketten nagyon haragszunk rá, és többet le sem megyünk. Rosszul is éreztem magam amiatt, hogy én is így viselkedtem vele, de Ő is tisztában van azzal, hogy én vitában mindig Tom oldalára állok. Főleg, ha igaza van. (Mert olyankor is, mikor nem, de azt utána megbeszélem vele.) Megbeszéltük, hogy nem haragszik ránk és hogy mi se rá, meg, hogy holnapután érnek rá, és akkor lemehetünk, aztán letettük.

Most azt hiszem, megyek és ezt még közlöm azzal a lököttel pár szobával arrébb... vagy csak írok neki egy SMS-t, aztán folytatom azt, amit eddig is csináltam. Alszom. És álmodom. Álmomban pedig Vele vagyok. Mert ott ez lehetséges. Mert ott csak az enyém. A lelke. A teste. Az érzései. A tudata. Mindene.
De már ott sem sokáig...
Szia, Naplócskám!