Bill naplója 5. rész

Tádáááááááámm!!! Itt lenne a következő rész a kiéhezetteknek :P Tudom, hogy kicsit sokat kellett várni, de elég hosszú lett, úgyhogy légyszi nézzétek el. De nem is húzom tovább az időt. Jó olvasást ^.^

5. rész

2009. november .10

Édes Naplócskám!

Kérlekkérlekkérlekkérlekkérlek, nem haragudj rám! Tudom, hogy nem írtam neked tegnap... és tegnap előtt sem... De nem az én hibám! Na, jó az, de... Véletlenül itthon felejtettelek tegnap, mikor mentünk anyáékhoz, és mikor eszembe jutottál, már elindultunk és nem mondhattam Tomnak, hogy forduljunk vissza, mert itt maradtál. Addig jó, amíg nem tud rólad. Egyébként persze megint Ő vezetett. Azóta az úgynevezett „balesetem” óta alig engedi, hogy használjam az autóm. Pedig olyan jól néz ki! És én igenis tudok vezetni, és gonosz, hogy ezt nem veszi észre. De ettől függetlenül még nagyon szeretem (sajnos), és tudom, hogy csak vigyázni akar rám. De akkor is! Én vezetni akarok! Na, majd legközelebb valahogy ráveszem. Vannak eszközeim. Főleg, ha róla van szó...

Amúgy tegnapelőtt tök fölösen írtam volna neked, mert egész nap aludtam, aztán kávét ittam, hogy ébren tudjak maradni valameddig, aztán megint aludtam, aztán megint kávét ittam… ja meg játszottam egy kicsit a négy rosszcsontunkkal is, mert az már nagyon hiányzott. De egyértelműen nem az volt életem legizgalmasabb napja. Tom meg is jegyezte, mikor egyszer lementem a konyhába és Ő is ott volt, hogy, ha így folytatom, akkor tiszta depis leszek már megint, ráadásul megint anorexiásnak fognak titulálni. Mondtam neki, hogy az anorexiás jelzőt már egészen megszoktam, úgyhogy emiatt nem kell aggódnia, viszont azt már nem tettem hozzá, hogy igazából már akkor sem voltam valami jól érzelmi téren. Bár szerintem érezte...

Nagyjából ennyit beszéltünk az nap és ez nagyon szar volt. Annyira nem vagyok ehhez hozzászokva! Nekem kell az a dinka! Mindig. A nap 24 órájában. De nem lehet. Ezt én magam döntöttem el. Szerintem, ha csak rajta múlna ez az egész, akkor valószínűleg most is épp alatta lennék és kéjesen nyögném a nevét minden apró kis mozdulata után, miközben Ő... Ááá, de jó lenne! Akarom!

Vááá!! Hülye vagyok már megint!? Nem igaz, hogy nem tudok végre kicsit reálisan gondolkodni! Komolyan, szörnyű vagyok! De akkor is nagyon jó lenne, amit az előbb elképzeltem... Viszont nem kellene ilyeneket képzelődnöm! Ez csak nekem rossz.

Naaa, hol tartottam? Ja, ott, hogy szar volt tegnap előtt. Nagyon. De már jól vagyok. Tegnap jól éreztem magam...aztán meg nem…aztán megint jó volt…aztán megint nem…Szóval most igazából nem érzem magam sehogy. De mondjuk, ha elmesélném, hogy mi volt, akkor még értenéd is, nem? De! Na, akkor mondom…írom:

Reggel felkeltem. Tudom, hogy nehéz elhinni, de komolyan, így történt. Aztán felöltöztem, meg megcsináltam, a többi reggeli teendőmet... kivéve, hogy nem sminkeltem és nem állítottam be a hajam...vagyis csak zuhanyoztam és fogat mostam. (mellesleg még az előtt zuhanyoztam, hogy felöltöztem volna). Utána Tommal lementünk anyuékhoz, beszélgettünk, ettünk, megint beszélgettünk, asszem néha ittunk is...(ez nem biztos), még beszélgettünk egy kicsit, aztán lefeküdtünk aludni. Tök érdekes, mi? Gondolom...

Na, de igazából nem csak ennyi történt, úgyhogy elmesélem normálisan:

Reggel tök korán keltem. Fél 9-kor. Igen, ez korán van...ha itthon vagyok mindenképpen. Aztán megcsináltam azt, amit az előbb is írtam: zuhanyoztam, felöltöztem, fogat mostam (hehe, most sorban írtam), utána pedig kénytelen voltam elhagyni az én kis vackomat...ami nem olyan kicsi, de na! Azért nem olyan nagy.

Mikor kiléptem tök csend volt, és ez nem kicsit volt fura. Hanem nagyon. Tom mindig szerencsétlenkedni szokott valahol reggel, ami nem kis hangzavarral jár. Reggelente annyira kis ügyetlen tud lenni. Mindent leejt, neki megy az ajtónak, fordítva veszi fel a ruháit... és többnyire mindezt csukott szemmel. Ha valaki olyan látná ilyenkor, aki csak annyit tud róla, amennyit a médiából meg lehet ismerni, akkor valószínűleg nem hinné el, hogy Ő tényleg Ő. Pedig így van. Ő tényleg Ő. Csak ha nincsenek kamerák, és csak én vagyok a közelében, akkor teljesen magát adja. Még Geodrg és Gustav előtt sem csinál olyanokat reggel, mint előttem, inkább megvárja az ágyban, míg teljesen felébred. Pedig szerintem aranyos. Múltkor a hűtőbe rakta be a fogkeféjét. Nem szóltam neki, mert elég morcos volt, inkább gyorsan és észrevétlenül a helyére raktam a kis tárgyat. Egyébként szeretem, hogy ezt a Tomot csak én ismerem, mert ez azt jelenti, hogy előttem tényleg nem titkolózik. Azt meg gondolom nem kell elmagyaráznom neked, hogy miért örülök ennek.  

Szóval, mivel teljesen csend volt, ezért rájöttem valamire: Tomi elaludt. Heh, igen, nehéz volt. Na, és szerinted ki ébresztette fel? Na ki? Én! Tudom, gonosz vagyok, de akkor is! Muszáj volt.

Lassan odasétáltam a szobaajtajához és benyitottam. Mivel az ágya az ajtóval szemben van, rögtön megpillantottam, ahogy édesen szuszogott. Jajj, annyira aranyos volt! Tudom, hogy már számtalanszor láttam így, de akkor is! Abban a pillanatban nem törődve azzal, hogy épp mi a célom, bebújtam volna mellé és egy lágy csókkal adtam volna a tudtára, hogy bizony ideje lenne felkelni. De persze ezt nem tettem meg. Inkább ráugrottam az ágyra és ugráltam rajta egy kicsit, ami tök jó volt, mert már régen csináltam, meg pluszba fel is ébredt rá.

Nyöszörgött valami olyat, hogy „Biihhiiill”, majd átfordult a másikoldalára, hogy nekem háttal legyen, de mivel nem hagytam abba, ezért hírtelen megfogta a kezem, lehúzott magához, és pár pillanat alatt a karjai közt találtam magam. Nagyon jó érzés volt két nap után újra érezni az ölelését, de tudtam, hogy ezt nem szabad túl sokáig csinálni, mert még a végén elfelejtem, hogy számomra most mi a legfontosabb vele kapcsolatban. De azért egy kicsit muszáj volt...

- Hogy a jó életben van neked ennyi energiád már hajnalban? – kérdezte miközben szemeit csukva tartotta, ezért én zavartalanul figyelhettem gyönyörű vonásait.

- Hát... Tudod, hogy sok mindenhez van tehetségem. Ehhez is. –mosolyogtam bájosan. Mellesleg ez az egóm volt, nem én! Oké, az egóm hozzám tartozik, de... akkor is Ő volt, nem én!

Erre persze Ő is felnyitotta hosszú pilláit, majd szemöldökét felhúzva kezdett vizsgálgatni.

- Jó, de nekem is sok mindenhez van tehetségem, ehhez még sincs. Miért? Én akarom! – na, ekkor gondolkoztam el, hogy lehet, hogy az egója előbb felébred, mint Ő...

- Tudom, hogy akarod, de nem lehet mindenki olyant tökéletes, mint én. – adtam egy puszit a pofijára, aztán eszembe jutott, hogy mit mondtam. Igen, valóban nem lehet mindenki olyan tökéletesen szerencsétlen, hogy a saját bátyjába szeressen bele. Ehhez kell tehetség, nem a koránkeléshez.

- De én akkor is akarom! – nézett rám nagy kiskutyus szemeivel, és szerintem igazából fogalma sem volt, hogy miről van szó.

- Nem lehet. Talán majd ha nagy fiú leszel. – simogattam meg a buksiját.

- De én már az vagyok. És akarom! Most akarom! – váltotta le könyörgő kiskutya pufiját durcisra. És itt már biztos voltam benne, hogy fogalma sem volt, miről beszéltünk.

- Mit akarsz? – kérdeztem, mire elgondolkozott... vagyis úgy csinált, mert szerintem erre még nem nagyon volt képes.

- Nem tudom. De én akkor is akarom! Neked is van! – nézett rám összeszűkített szemekkel.

- Jajj, nem vagy te egy kicsit hisztis? – húztam fel egyik szemöldököm.

- Nem vagyok lány! – durcizott be jobban.

- Nem mondtam, hogy az vagy. – mondtam, és magamban még hozzátettem, hogy jó lenne, ha az lenne, mert akkor ebben a pillanatban valószínűleg az lenne a legnagyobb problémám, hogy ne engedjem neki, hogy felvegye a legrövidebb miniszoknyáját, nem pedig az, hogy ne gondoljak azokra a gyönyörű telt ajkaira és arra, hogy milyen szívesen érezném őket az enyémeken, miközben egy lágy csókban forrnánk össze...

- De a lányok szoktak hisztizni! – fonta össze karjait maga előtt.

- Meg te. – mosolyogtam rá, mire elég gonoszan kezdett méregetni – De csak reggel. – tettem még gyorsan hozzá, aztán adtam egy újabb puszit az arcára és felálltam az ágyról. – Öltözz fel, jó? De ne törj össze semmit!

- Jó. – felelt még mindig morcosan, aztán szép lassan lemászott az ágyról, majd elkullogott a fürdőjéig, ami szerencsére a szobájából nyílik, úgyhogy nem volt túl veszélyes az út még akkor sem, ha közben végig csukva tartotta szemeit. Az ajtó viszont már kellő veszélyforrást jelentett és szépen le is fejelte...

- Aaaaúúúú!!!! Biiiill, ez fáj! Te mondtad neki, hogy jöjjön ide, mi? – pislogott rám a padlóról, ahova leült, mert...még mindig nem volt teljesem magánál. Más magyarázat nincs!

- Persze, mert én már csak ilyen gonosz vagyok, mi?

- Igen! És most gyere ide, és adj rá egy puszit! – fonta össze megint karjait maga előtt, miközben valami irtó aranyos pofit vágott, amitől valószínűleg meg kellett volna ijednem, de inkább rámosolyogtam és teljesítettem a kérését...ami inkább követelés volt... más esetben el is játszottam volna, hogy meg vagyok sértődve, amiért azt mondta, gonosz vagyok, de tudom, hogy akkor még félig aludt, úgyhogy ezt inkább elhalasztottam. Egyébként fura, hogy, amikor nem reggel van, akkor én szoktam úgy viselkedni, ahogy Ő miután felébred, nem? De!

Na, ezután szépen felsegítettem a padlóról és beküldtem zuhanyozni, remélve, hogy attól felébred. Én addig lementem a konyhába és csináltam reggelit...vagyis elővettem a müzlit meg a tejet. Az teljesen tökéletes nekem reggelente.

Már majdnem megettem az egészet, mikor Tom is letalált végre. Szépen fel volt öltözve és már az egyik legszebb mosolya is a pofiján díszelgett, ezért egyértelmű volt, hogy sikerült magához térnie. Nyomott egy gyors puszit a homlokomra, aztán egy müzlis tányérral a kezében leült velem szembe. Mivel én már végeztem az evéssel, végig Őt néztem és gondolkodtam...már amennyire az tőlem kitelik. Többnyire az járt a fejemben, hogy komolyan képes leszek-e rá, hogy megint csak a bátyámként tekintsek erre a félistenre. És bár azt írtam, hogy félisten (ami tény) de elhiheted, drága Naplóm, hogy a kinézete fogja a legkisebb problémát okozni. Az a legrosszabb, hogy nagyon ismerem. Mindenkinél jobban. Tudok az összes szokásáról, mániájáról, vágyáról. Még a legtitkosabbakról is. Tudom, hogy, hogyan szeret aludni, hogy miről álmodik, hogy ki az, aki reggelente először az eszébe jut, és ki az, akire utoljára gondol, mielőtt elalszik. Tudom, hogy milyen melegen szeretni a fürdővizét, h szeret gitározás közben énekelni és gyönyörű hangja van, meg azt is, hogy nagyon szépen rajzol, de nem mutatja meg senkinek, mert nem azért készíti a képeit, hogy mutogassa őket, hanem azért, hogy kifejezze velük az érzéseit, amikről másoknak nem kell tudniuk.  És pont azért lesz nehéz, mert ezeket mind tudom róla. A legkisebb jelből észre fogom venni, ha valami bántja, és nem mehetek oda hozzá, hogy megkérdezzem, miért rossz a kedve, mert a válasz egyértelmű lesz. Miattam. És ezt gyűlölni fogom. Már most gyűlölöm. Ő az az ember, akinek sose akarnék még csak minimális fájdalmat sem okozni, mégis épp arra készülök. De muszáj lesz ezt kibírnunk. Utána minden jobb lesz...remélem...

Na, szóval! Mialatt Ő szépen megreggelizett, én többnyire ilyen dolgokról gondolkodtam, ami nem tett valami jót a kedvemnek. De gyorsan összeszedtem magam és készen álltam az indulásra. Anya szerintem le is ütne, ha 4 hónap után tiszta depisen állítanék be hozzájuk.

Gyorsan összepakoltuk kicsit a házat, aztán beültünk Tom egyik kocsijába és már indultunk is. Nem nagyon vittünk semmit, elvégre csak ebédelni mentünk le hozzájuk, ahhoz meg minek? Többek közt ezért is lehetséges, hogy te itthon maradtál, Naplócskám, amiért légyszi tényleg ne haragudj.

És tudod, hogy mi a fura? Tök lassan értünk le. Pedig Tom vezetett, ami azt jelenti, hogy a minimum 220 garantált autópályán, de valahogy mégis nagyon lassúnak tűnt. Ráadásul egész végig csend volt, csak a kutyusaink türelmetlen nyüszögését lehetett hallani néha. Ja, tényleg, azt el is felejtettem írni, hogy Őket is levittük, mert a turné miatt mostanában úgysem volt rájuk sok időnk. De mondjuk így legalább nem azzal foglalkoztam, hogy mivel törjem meg a csendet, inkább piszkáltam a négy kis dögöt.

Viszont egy örökkévalóságnak tűnő idő után szerencsére leértünk Lotischéba. Nagyon fura érzés volt újra végigautózni azokon az utcákon, ahol Tom és én pár éve naponta végigmentünk. Jó volt, mert mindig sok szép emlék jut eszembe róluk, de hogy őszinte legyek, ha nincsenek a közelemben, nem hiányoznak, mert azért nem csak jó dolgok történtek ott velünk…

Mikor megérkeztünk anyáékhoz, és kiszálltunk a kocsiból, alig volt időnk kicsit magunkhoz térni, és felfogni, hogy annyi idő után ismét annak a háznak az udvarán állunk, ahol felnőttünk, mert anya rögtön kiszaladt a házból és a nyakunkba ugrott, aztán olyan erősen szorított magához mindkettőnket, hogy a végére már komolyan alig kaptunk levegőt. Ráadásul még sírni is elkezdett, ami nagyon rossz érzés volt, mert tudom, azért sírt, mert így viselkedtünk vele, és félt, hogy elveszít minket.

- Jaj, édeseim, úgy hiányoztatok! Ne haragudjatok rám. – szipogta a nyakunkba, aztán kicsit távolabb húzódott, és elengedett minket, aztán megtörölgette a szemét. Tommal mi egymásra néztünk és mindketten kicsit elhúztuk a szánk, ezzel jelezve egymásnak, hogy mennyire nem tetszik, hogy anya sírt. 

- Tom… - fordult az említett felé, de elcsuklott a hangja, és megint sírni kezdett– Gyere ide, kisfiam! – ölelte megint magához, amit Tom kicsit megszeppenve viszonzott is, közben néha rám pillantott, és mivel én mosolyogtam, ezért Ő is elmosolyodott. Valószínűleg nem nagyon volt vele tisztában, hogy mit kellett volna tennie, vagy mondania, hogy anya megnyugodjon, ezért bólintottam neki egyet, hogy minden rendben, maradjon csak nyugton. És mivel ikrek vagyunk, meg is értette, és a szemében egész addig tükröződő aggodalmat felváltotta a nyugalom.

Pár percig így álltunk, teljesen csendben, anya szipogását hallgatva, de szerencsére hamarosan Gordon is megjelent a bejárati ajtóban, a jelenetet látva elmosolyodott, majd odasétált hozzánk.

- Na, végre srácok! Anyátokkal már nem lehetett mit csinálni egész nap, annyira izgult, hogy biztos eljöttök-e. – nyújtotta jobb kezét felém, amit én el is fogadtam, de végül aztán meg is öleltük egymást, amit nem igazán szoktunk, mert általában csak úgy férfiasan kezet fogunk, de négy hónap az azért mégiscsak négy hónap.

Ezután anya elengedte Tomot, majd mosolyogva adott pár puszit az arcára, aztán Gordont is odaengedte a bátyusomhoz, aki gazdagabb lett még egy öleléssel.

Én addig kiengedtem a kutyusaink az autóból, mert már így is majdnem szétkaparták belülről az ablakot annyira ki akartak jönni. Ahogy kinyílt az ajtó, célba is vették Gordont és anyát, és jól összeugrálták őket, ezzel jelezve, hogy már régen látták Őket, és már nekik is hiányoztak.

- Na, jól van gyerekek, elég volt! Sipirc hátra játszani! – szólt rájuk Gordon, miután kikutyázta magát, a négy kis szőrmók meg azonnal átfutott a hátsó udvarba, nagy ugatás közepette.

Tom és én csak mosolyogva figyeltük a történéseket, majd anya betessékelt minket a házba.

- Hú, minden ugyan olyan. – jelentettük ki Tommal egyszerre mikor beléptünk az ajtón.

- Persze, hogy ugyan olyan. Ugye nem arra számítottatok, hogy az érkezésetek miatt átrendezzük az egész házat és luxuscikkekkel töltjük meg? – kérdezte Gordon vigyorogva, mindenféle rosszindulat nélkül, csak úgy hülyeségből.

- Hát pedig de! – vágta rá Tom azonnal, majd kinyújtotta a nyelvét, mire mind a négyen felnevettünk.

- Jó látni, hogy nem változtatok semmit. – veregetett hátba minket Gordon.

- Nana, lehet, hogy belülről nem, de…Mutassátok csak magatokat! – fordított minket maga felé anya, és jó sokáig azt vizsgálgatta, hogy mennyit változtunk külsőleg.

- Hát ez nem igaz! Már megint magasabbak vagytok! Lassan nem foglak felérni titeket! És nézd csak, Gordon! Hát nem jóképű fiúk? – mutogatott minket Gordonnak fülig érő szájjal.

- Már hogy ne lennének azok, Szívem? De mi lenne, ha a többit az ebédlőasztalnál beszélnénk meg? Éhen halok.

- Hát persze! Gyertek, Drágáim, úgyis olyan vékonyak vagytok még mindig. Esztek ti rendesen? – nézett ránk aggódva mikor beértünk az ebédlőbe.

- Persze. – vágtuk rá egyszerre, majd kicsit csúnyán néztünk rá, mert sosem szerettük, ha a súlyunk hozták szóba.

- Jól van, na! Ne nézzetek így, inkább üljetek le, és szedjetek. – rakta le az asztalra az ételt, mi pedig szót fogadtunk, leültünk, és mertünk magunknak.

Ebéd közben végig beszélgettünk. Nagyon sok minden szóba került, úgyhogy most nem fogom tudni az egészet szó szerint leírni, de a lényeg annyi, hogy többet nem tűnünk el ennyi időre, akkor sem, ha kicsit összekapunk, és hogy nagyon büszkék ránk, és tudják, hogy azért, mert kicsivel többen ismernek minket meg a zenénket, mint öt éve, még nem lettünk beképzelt, bunkó, önelégült celebek.

Nagyon örültem neki, hogy ezt megbeszéltük, és utána tök jó kedvem volt, egészen addig, míg valamikor délután fél kettő körül meg nem szólalt a csengő. Mármint nem a csengő hangjával volt bajom, hanem a látogatóval, ugyanis…Heh, úgy sem fogod kitalálni, hogy ki volt! De mondjuk nem is találgatsz! Sose találgatsz! Olyan gonosz vagy! Na jó, akkor elmondom: apa! Igen, tényleg Ő volt. Én is néztem egy sort, hogy mit keres ott. Mondjuk ne érts félre, én nem utálom az apámat, csak…nem szeretek vele egy légtérben tartózkodni. És ez nem azért van, mert annak idején lelépett úgy, hogy 16 éves korunkig azt sem tudtuk róla, él-e még, hanem mert sose azért keres fel minket, mert mondjuk a fiai vagyunk és érdekli, hogy mi van velünk, vagy esetleg hiányzunk neki. Ugyan már, miért is csinálná ezt, egy apának nem ez a dolga! Viszont, ha kell neki valami, akkor mindjárt van neki két gazdag, menő, sikeres fiacskája, akik segítenek neki. Hát persze! És ez a két fiú nem csak gazdag, menő, és sikeres, de még elég hülye is ahhoz, hogy bármire rá lehet Őket beszélni, ha attól az apukájuknak jobb kedve lesz. És tényleg azok vagyunk! Hülyék! Anya és Gordon már számtalanszor mondta nekünk, hogy ne engedjük magunkat kihasználni. De basszus, mégiscsak az apánk! És azért az valamilyen szinten természetes, hogy segítünk neki, ha rászorul, viszont…szerintem nem feltétlenül szorult volna rá a két sportkocsijára és a jacussi-jára, ami a három éve felújjított, és extrafullosan felszerelt házának az udvarán áll!

Ahogy anya beengedte, mindenki arcáról egy pillanat alatt lefagyott a mosoly.

- Sziasztok, remélem nem zavartam meg semmit. – jött be a nappaliba, ahova az ebéd után átraktuk a székhelyünk - Áh, fiúk, jó újra látni titeket. Sziasztok. – jött közelebb hozzánk, közben a kezét nyújtotta. Kicsit ugyan elgondolkoztam rajta, hogyan lehet ilyen jó színész, de aztán felálltam, kezet fogtam vele, majd gyorsan visszaültem.

- Csá, te igazából nem hiányoz… - osztotta volna ki Tom, hogy nagyon nem kellett volna ott lennie, de gyorsan oldalba vágtam a könyökömmel -  Aú! Na, ezt most miért kellett? Ezt még visszakapod! – nézett rám álsértődötten, mire én csak megforgattam a szemem.

Apa ezután leült az egyik szabadon lévő fotelre, mi meg igazából nem nagyon foglalkoztunk vele, beszélgettünk tovább, úgy, mintha Ő ott sem lett volna. Ezt látszólag sokszor megelégelte és benyögött pár olyan kérdést, hogy mekkora bevétellel járt a legutóbbi turnénk, meg hogy biztos nagyon sok szép országban jártuk, miért nem hoztunk már neki „innen-onnan” egy „kis” ajándékot. Gordon viszont szerencsére ilyenkor mindig elterelte a szót valamire és ezért nagyon hálás vagyok neki. És tisztelem és szeretem is. Ő mindig úgy viselkedett velünk, mintha a saját gyerekei lennénk…bár igazából tény, hogy nem igazán tudom, hogy egy apának hogyan kellene bánnia a gyerekeivel, mert akinek meg kellett volna rá tanítania valahogy pont nem ért rá. Na, de igazából nem lényeg, mostanában úgy sem nagyon tervezem, hogy apukásat akarok játszani.

Egészen estig elbeszélgettünk a nappaliban, és hogy ne legyen már olyan monoton az egész, és ne csak szavakat lehessen hallani, Tom és Gordon gitározgatott néha egy kicsit.

- Gratulálok, Tom, még a végén megtanulsz gitározni. – veregette hátba Gordon a tesóm, miután Ő hibátlanul eljátszott egy elég nehéz számot. Tom reakciója erre persze egy nyelvnyújtás, aztán „sértődés” volt, míg mindenki másé nevetés.

- Na, gyerekek, én megyek, csinálok valami vacsit, addig beszélgessetek csak. – állt fel a székről anya, ahol addig ült, majd miután Ő bement a konyhába, csengettek, így Gordon is otthagyott minket.

És igen, ekkor bekövetkezett az, amitől féltem. Hármasban maradtunk apával.

- Na, fiúk, olyan régen láttalak már titeket. – kezdeményezett beszélgetést arcára egy mesteri műmosolyt erőltetve.

- Ja, mert miután megvettük neked az új kocsid… - válaszolt volna neki Tom, de nem akartam, hogy veszekedni kezdjenek, ezért inkább megint oldalba vágtam. – Aú már! Bill, neked egész délután rángatózik a karod, vagy mi van? Akarod, hogy elvigyelek orvoshoz?

- Tom, légyszíves! – néztem rá kicsit parancsolón, mire most Ő forgatta meg szemeit.

- Jól van már! Tudom. – fonta össze maga előtt karjait.

- Biztos összeszedtetek jó pár csajt, nem igaz? – folytatta apa a beszélgetést, mintha észre sem vette volna, hogy egy igencsak őszinte beszólástól mentettem meg.

- Képzeld, nem! Volt jobb dolgunk is. Ugye Bill? – lökött oldalba finoman, mire eszembe jutott pár igencsak arcpirosító jelenet, melyektől kicsit el is kalandoztam a valóságtól. Fél perc múlva azonban eszembe jutott, hogy válaszolni kellene, és gyorsan összeszedtem magam.

- Igen, sok dolgunk volt. – értettem egyet vele, bár egyértelműen nem a koncertek körüli dolgokra célzott.

- Aha, biztos nagyon sok dolgotok van. – mosolyodott el apa gúnyosan, én meg legszívesebben odamentem volna hozzá, és jól felpofoztam volna, de sajnos mégiscsak az apám…

- Ja, biztos is lehetsz benne, hogy eddig megdolgoztunk mindenért, amid van! – jegyezte meg Tom halkan, mire apa csak még gúnyosabban mosolygott. Én akkor már biztos voltam benne, hogy nem lesz jó vége annak a beszélgetésnek..Igazából annak sosincs jó vége, ha apa megjelenik valahol, ahol mi is ott vagyunk.

- Ezzel ugye nem azt akarod mondani, kisfiam, hogy én sose tettem értetek semmit? – nézett úgy Tomra, mintha tényleg jogos lenne a kérdése. Pedig nem volt az. Egyáltalán nem.

- Oh, dehogyis! Én ilyet sose állítanék, hisz te mindent megtettél 18 éven keresztül, hogy minél több időt tölthess velünk, anyának is rengeteget segítettél, és most sem azért vagy itt, hogy kikönyörögj magadnak valami több 1000 eurós baromságot. Komolyan mondom, nálad jobb apát nem is kívánhattunk volna magunknak. – fejtette ki Tom a véleményét ironikusan, majd felém fordult. – Te is nagyon élvezted a mértéktelen törődést, amit tőle kaptál, ugye, Bill? – nézett rám kérdőn, nekem meg hírtelen fogalmam sem volt, hogy mit kellene válaszolnom, vagy hogy egyáltalán mit tehetnék, hogy egy kicsit javuljon a hangulat. Bát igazából a válasz nyilvánvaló volt már akkor is: én semmit.

Pár pillanatig csak néztem hol Tomra, hol apára, és közben azt kívántam, bárcsak otthon lennék.

- Na, mi az, Bill, elvitte a cica a nyelved, vagy csak nem tanítottak meg rá, hogy ha kérdeznek, illik válaszolni? – hallottam meg apa hangját, amitől magamhoz tértem.

- Én… - akartam volna válaszolni, de Tom gyorsabb volt.

- Én a helyedben nem tettem volna fel a második kérdést azzal a tudattal, hogy a te dolgod lett volna.

- Na, ide figyelj, Tom Kaulitz! Hogy… - állt fel apa a fotelből, gondolom nagyon felidegesítette, hogy valaki végre a szemébe mondta az igazságot.

- Gyertek enni! – hallatszott anya hangja a konyhából, ami nagyon üdítőként hatott abban a pillanatban. Bele sem merek gondolni, hogy mi lett volna, ha nem szakítja félbe azt a jelenetet…

Apa még egyszer lenézően végignézett Tomon, aztán bement a konyhába, ahova mi is követtük pár pillanat elteltével.

- Én most megyek, Simone, nem akarok tovább zavarni. A fiúknak már ez a pár óra sem tetszett, hogy itt voltam. – jelentette ki apa, mire Tom már nyitotta is volna a száját, hogy válaszoljon, de kicsit oldalba löktem, ezzel jelezve neki, hogy ne mondjon semmit. Erre persze kaptam egy morgást meg egy szemforgatást, de azt hiszem, túléltem.

- Szerintem nem lenne jó, ha most elmennél, Jörg, nagyon esik. Ha gondolod, itt maradhatsz vacsorára, addigra talán kicsit csillapodik. – mosolygott anya, az én agyamon meg két gondolat futott át rögtön: ne maradjon vacsira, mert abba beleőrülök, és…ESIK?

- Nem, elmegyek. – indul el a bejárati ajtó felé. Anya kikísérte, mi pedig addig Tommal az ebédlő ajtajában állva némán, a tekintetünk segítségével megbeszéltük, hogy mennyire szar volt az elmúlt fél óra.

Mikor anya visszajött, azonnal leültetett minket az asztalhoz.

- Tessék. – rakta le elénk az ételt, amit mi mosolyogva megköszöntünk, majd Ő is leült velünk szembe.  Hamarosan Gordon is csatlakozott hozzánk, de most nem beszélgettünk, mint ebédnél. Senkinek sem volt hozzá kedve. Főleg, hogy délután már szinte az összes lehetséges témát átbeszéltük, amiket az ilyen családi látogatásokon szokás, kivéve egyet…De azt célszerű volt nem kaja közben megtárgyalni.

Viszont miután mindenki jóllakott, nem úsztuk meg, és anya elkezdett kérdezősködni.

- Min vesztetek össze?

- Csak a szokásos, anya, és igazából már nagyon elegem van belőle. – válaszolt Tom

- Tudom, kisfiam, de néha azért elviselhetnéd. Ha látni akar titeket, akkor…

- De nem minket akar látni, hanem a pénzünk. Elhiheted, hogy ha egyszer csak úgy simán meglátogatna minket, mert látni akart, nem lenne semmi bajom vele. De erre Ő sose lesz képes, és igazából már nem is érdekel. Bill és én ki fogjuk bírni nélküle, Ő meg csak elboldogul valahogy, hisz 16 éves korunkig sem halt éhen nélkülünk. – fonta össze karjait maga előtt Tom, és Ő ezzel lezártnak is tekintette a témát. Anya rám nézett, ezzel némán megkérdezve a véleményem.  Én megrántottam a vállam. Igazából teljesen egyetértettem Tommal, egyedül azért nem mondtam meg apának, hogy mennyire elegem van belőle, mert nem szeretek haragban lenni senkivel.

- Értem. Igazából nem baj, hogy így alakult, srácok. Utáltam nézni, ahogy kihasznált Titeket. Na, de nem is jó erről beszélni, inkább azt mondjátok, hogy mit szeretnétek holnap reggelire. – mosolygott ránk anya, mi meg hírtelen azt sem tudtuk, hogy mi van. Értetlenül pislogtunk hol rá, hol Gordonra, mire Ők ketten felnevettek.

- Nehogy azt gondoljátok, hogy ma hazamentek, fiúk. Késő van már, és különben is, nézzetek csak ki az ablakon. – mutatott Gordon az említett dolog irányába. Mi teljesítettük kérését, a látvány pedig valóban meglepetésként ért.

- Azta… - pislogtam nagyokat

- …most tényleg… - döntötte kicsit oldalra a fejét Tom

- ESIK A HÓ?! – fejeztük be egyszerre a mondatot, miközben még mindig az ablakot néztük, Gordon és anya pedig halkan kuncogni kezdtek.

- Bizony, Drágáim, és nagyon csúsznak az utak, ráadásul sötét is van, mert sok utcai lámpa nem működik a nagy szél miatt. Majd holnap, ha szebb idő lesz, hazamentek. – mondta anya ellenkezést nem tűrően, mi pedig csak bólogatni tudtunk.

- Héj, az előbb még nem az eső esett? – kérdezte Tom, és nekem is rémlett valami olyan, hogy anya azért nem akarta elengedni apát, mert nagyon esett az eső…

- Hát…ez az időjárás már kiszámíthatatlan… - vonta meg a vállát Gordon, mi pedig lassan belenyugodtunk, hogy november kilencedikén esik a hó, viszont eszembe jutott, hogy a kutyusaink kint lettek hagyva az udvaron…

- Héj, a … - akartam mondani, hogy be kellene engedni Őket, de akkor nagy ugatásra lettem figyelmes, majd a négy szőrmókot is megláttam, akik egyenesen hozzám és Tomhoz futottak – Hát ti? – guggoltam le hozzájuk és próbáltam mindegyiket megsimogatni kicsit.

- Na, találjátok ki, hogy kik csengettek az előbb. – mondta vigyorogva Gordon, majd elnevette magát.

- Ti voltatok? – néztem csodálkozva a négy kis dögre, akik szinte egyszerre vakkantottak egyet.

- De hogyan értétek fel a csengőt? – guggolt le Tom is, mire most Ő kapott egy olyan összehangolt vakkantást, mint én az előbb.

- Jól van na, csak kérdeztem. – tette maga elé védekezően a kezeit, mire mindenki elnevette magát.

- Na, jól van, srácok, sipirc fölfelé fürödni, én addig megcsinálom az ágyatok. – parancsolt ránk anya mosolyogva, és mivel mi is úgy gondoltuk, hogy elég volt már abból a napból, ezért lassan felkapaszkodtunk az emeletre.

Mivel anyáéknál is két fürdő van, hála nekünk, mert régebben is (ahogy most is) mindig egyszerre jutott eszünkbe fürödni, ezért a következő pillanatban már a kádban ültem, és azon gondolkodtam, hogy mennyire vegyes érzésekkel töltötte meg tudatom az a nap. Egyrészt nagyon örültem neki, hogy anyáékkal minden olyan, mintha a turné előtti összebalhézás meg sem történt volna. Másrészt viszont ott van apa. Igazából fogalmam sem volt, és még most sincs, hogyan áljak a témához. Biztos jobb lesz, hogy nem hív fel szinte minden héten, újabb luxusigényeket leadva, de…Áh, igazából nem is tudom…Lehet, hogy csak fura most a helyzet…Talán majd elmúlik, nem akarok most ezen sokat gondolkodni.

Harmadrészt pedig megint elértünk a kedvenc témámhoz: Tom és én. Már nagyon hosszú ideje azon a napon viselkedtünk először úgy egymással, mint ahogy két testvér szokott. Semmi sem történ közöttünk pár jóreggelt puszin, és azon a bizonyos „volt jobb dolgunk is, ugye, Bill?” beszóláson kívül. Nem voltak titkos érintések, dugi puszik, és hosszú, forró ölelések, amikhez a turné alatt annyira hozzászoktam. Semmi sem emlékeztetett arra, hogy az elmúlt négy hónap volt életem legszebb időszaka. És igazából ez volt az a tény, amely miatt olyan furcsán éreztem magam akkor. Örültem neki, mert pont ez kell ahhoz, hogy a tervem valóra váljon, viszont…Nagyon gyorsan történt ez az egész, hisz pár napja még majdnem  olyat tettünk egy nyilvános WC-ben, amit senki sem tudott volna elképzelni rólunk, látva a tegnapi 7 csillagos színészi teljesítményünk. Hisz egyértelműen színészkedtünk. Ezután legalább már azt is nyugodtan kijelenthetem majd, hogy a színészi pálya sem áll tőlünk távol, és ha úgy tartja kedvünk, teszünk egy rövid kis látogatást a Disney csatornánál…Na, jó! Persze, hogy ezt nem gondoltam komolyan. Szerintem a fanjaink nagy része ki is térne a hitéből, ha megpillantana minket, amint a 3 Jonas fiú mellett baromkodunk.

Miután úgy döntöttem, hogy elegem van már a fürdő látványából, gyorsan megfürödtem, a derekamra kötöttem egy törölközőt, aztán elhagytam az unalmassá vált helyiséget.

A szobámba érve felkapcsoltam az éjjelilámpát, gyorsan magamra kaptam egy alsónacit, meg egy otthoni pólót (mivel gyakran elő szokott fordulni, hogy ha lemegyünk anyáékhoz, akkor ott is éjszakázunk, ezért vannak ott ruháink), utána pedig leültem az ágyamra és kicsit körülnéztem. Nagyon régen voltam már aközött a négy fal között, és szinte újként hatott rám minden, annak ellenére, hogy nem változott semmi. Minden ugyan ott volt és ugyan olyan volt, mint mikor még pár éve szinte az összes szabadidőm ott töltöttem. Ezen mosolyogtam egy sort, aztán azon is, hogy anya tényleg megágyazott nekem, annak ellenére, hogy régebben mindig azért lett lekiabálva a fejem, mert lusta voltam ezt megcsinálni. De végül aztán nem is firtattam tovább a dolgot, elfeküdtem az ágyon, és nagyokat pislogva próbáltam magam még egy kicsit ébren tartani, mert tudtam, hogy valaki még biztosan be fog jönni hozzám, megnézni, hogy nem fujtottam-e magam vízbe (mert hát ahogy mondják: belőlem mindent kinéznek). Pár pillanat múlva résnyire ki is nyílt az ajtó és anya dugta be rajta a fejét.

- Alszol, Kincsem? – kérdezte kedvesen mosolyogva, mire kicsit felemeltem a fejem a párnáról.

- Nem, még nem. Megvártalak téged.– mosolyodtam el én is.

- Na, hát most már itt vagyok, úgyhogy csukd be szépen a szemed és tessék aludni. – jött közelebb és takargatott be – Addig pihend ki magad, Kicsim, amíg lehet. A tesód már alszik. – mosolyodott el újra, én meg elgondolkodtam rajta, hogy hogyan lehet ennyit mosolyogni, aztán a gondolataim az alvó Tom felé terelődtek, és felidéztem, hogy mennyire békés és aranyos volt a pofija, mikor az éjszakáit mellettem töltötte. Ennek pedig egy jó nagy sóhaj lett a vége.

- Aludj csak. Jó éjt. – kaptam egy puszit az arcomra, majd leoltotta az éjjeli lámpát, én pedig elhelyezkedtem az ágyban, hogy kényelmes legyen, motyogtam valami „jó éjt” féleséget, aztán becsuktam a szemem és meghallottam az ajtó csukódását.

Igazából nagyon álmos voltam, és semmihez sem volt már kedvem, csak aludni. Aludni, és felejteni.  De miért is ment volna ez ilyen egyszerűen? Persze, hogy nem tudtam elaludni. Forgolódtam az ágyban, a gondolataim pedig mindig egy bizonyos személy felé terelődtek. Akkor fogtam fel igazán, hogy mennyire nehéz lesz kibírnom, hogy nem mehetek át hozzá, ha akarok, nem ölelhetem annyiszor, és még azokkal a nevetséges kis arcra adott puszikkal sem adhatom a tudtára, hogy mennyire szeretem, és hogy Ő a mindenem.

Ezt egy idő után meguntam, és inkább a hóesést kezdtem bámulni az ablakon keresztül. Gyönyörű volt. Már nem fújt a szél, az áram is visszajött az utcán, a hópelyhek pedig lágyan szállingóztak az égből, az én ablakom előtt is elsuhanva, ezzel kicsit elterelve a gondolataim.

Már épp úgy döntöttem volna, hogy elég volt a nézelődésből, és ideje lenne aludni, mikor halk motoszkálást hallottam meg az ajtó előtt. Fogalmam sem volt, hogy ki lehet az, de abban a pillanatban nem akartam senkivel sem beszélni, ezért gyorsan becsuktam a szemem, és alvást színleltem.

Az ajtó halkan nyikorogva nyílt ki, majd hamarosan így is csukódott vissza. Ezután pár halk lépés zaja következett, melyek az ágyam felé tartottak, és mikor elértek hozzám, lágy simogatást éreztem meg az arcomon. Akkor már tudtam, hogy csak egy valaki lehet az a személy, aki nem hagyott engem aludni. És igazából pont Őt nem akartam…vagyis, hát de! Pont Őt akartam. Akkor fogalmazzunk úgy, hogy pont Ő volt az, akit nem akarhattam.

- Bill…alszol? – hallottam meg hangját a fülembe suttogva, amitől kirázott a hideg, de összeszedtem magam és nem nyitottam ki a szemem.

- Héj, tudom, hogy ébren vagy. – simogatta meg megint az arcom, én meg nem tudtam tovább ellenállni, és kinyitottam a szemem. Ő erre persze elmosolyodott.

- Honnan? – kérdeztem, majd felültem az ágyban.

- Nem tudom. Megérzés.– vonta meg a vállát.

- Anya azt mondta, alszol.

- Te a mai teljesítményem után még csodálkozol, hogy ezt el tudtam hitetni vele? – nézett rám kérdőn, az én arcomra pedig döbbenet ült ki. Persze, már akkor is egyértelmű volt, hogy színészkedtünk, és, hogy nagyon jól játszunk, és nem is ezen lepődtem meg, hanem azon, hogy bár eddig is tisztában voltunk a másik érzéseivel, még sosem beszélt róluk ilyen nyíltan egyikünk sem. Pedig kellett volna. És erre abban a pillanatban ébredtem rá. Beszélnünk kellett. Muszáj volt.

- Nem, egyáltalán nem csodálkozok. – hajtottam le a fejem.

- Bill… - ült le mellém az ágyra, aztán gyengéden maga felé fordította a fejem. – Tudom, hogy döntöttél. Azután, hogy utána napokig úgy járkáltál a házban, mint egy élőhalott, egyértelmű volt. – itt megint lehajtottam a fejem. És elgondolkodtam, hogy mekkora szemét vagyok, amiért egyedül döntöttem el ezt az egészet. Valószínűleg észrevette, hogy ezen gondolkodok, ezért megint maga felé fordította az arcom.

- De igazad van. Tényleg ezt kell tennünk. Erősnek kell lennünk, és végigcsináljuk, jó? – kérdezte teljes bizonytalansággal a tekintetében. Én csak bólintottam egyet, aztán megint elfordítottam a fejem. Nem akartam, hogy lássa a könnyes szemeimet. Tudom, hogy ez szánalmas, hisz pont én akartam ezt, de…én vele ellentétben nem tudok erős lenni. Sose fogom elfelejteni, hogy mit érzek most iránta. Akár meddig kínozhatom magam, akkor sem fog menni. De neki legalább jobb lesz…

Ezután éreztem, hogy valaki átölel. És persze azt is tudtam, hogy ki az.

Csodálkozva fordultam vissza felé, és mikor megláttam könnyes szemeit, még jobban meglepődtem.

- Tom? – kérdeztem suttogva és a szemeim még jobban bekönnyeztek. Pont ezt nem akartam látni. 

- Bill…Nekem ez nem megy ilyen gyorsan…Ma még aludjunk együtt jó? Utoljára… - csuklott el a hangja, de nem sírt, inkább beharapta alsó ajkát, és így próbált meg elég erőt gyűjteni magának.

- Persze…aludjunk együtt. – simítottam végig pofiján, mire kaptam egy halvány mosolyt válaszul, aztán elfeküdt az ágyon, én pedig betakartam magunk aztán hozzábújtam. Szorosan öleltük egymást, a szívünk ugyan olyan hevesen vert, a szemünk marták a könnyek. Igazából ha most visszagondolok rá, gyönyörű pillanat volt. Gyönyörű és fájdalmas. Talán a leggyönyörűbb és legfájdalmasabb mindkettőnk életében. De így kellett történnie. Tudom, hogy így lesz a legjobb. Mindketten tudjuk.

Még egyszer utoljára kipillantottam az ablakon keresztül a hóesésre, majd lehunytam pilláim.

- Szeretlek. Mindennél jobban szeretlek. – suttogtam, majd elcsuklott a hangom, és nem fogtam tovább vissza magam, sírtam.

- Én is nagyon szeretlek. Mindennél fontosabb vagy nekem. – mondta halkan, alig érthetően, de én mégis hallottam, és értettem is. És tudtam, hogy ez így van. Tudtam, hogy nem hazudna nekem. Tudtam, hogy akkor és ott csak az enyém volt. Az enyém, senki másé… Utoljára…Aztán soha többé…

 És ezzel a gondolattal lassan el is nyomott az álom.

Tudod, Naplócskám, igazából csak ma reggel fogtam fel annak a szónak az értelmét, hogy utoljára, mikor felébredtem, és Ő már nem volt ott velem. De ezt nem akarom most elmesélni. Ahhoz már nincs elég erőm. Megígérem, hogy ma még írok, de ne haragudj, most nem tudom folytatni. Egyrészt alig látok valamit a szememben összegyűlt apró könnycseppek miatt, másrészt pedig nincs most kedvem még egyszer átélni azt, amit reggel éreztem… bár igazából még mindig azt érzem… Fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Egyedül maradtam, és ez nagyon megrémít. Félek.

Nem akarok egyedül lenni! Nem akarok félni! Én csak szeretni akarom a személyt, aki a legfontosabb nekem az egész univerzumban. Miért baj ez? Bár erre egyértelmű a válasz: mert a testvérem. És amiért én mégis úgy érzek iránta, úgy szeretem, ahogy nem lenne szabad, meg is kaptam a büntetésem. Itt ülök a szobámban, teljesen egyedül, magányosan, félek és szenvedek. De talán majd egyszer jobb lesz… Talán rájövök majd, hogy mi ez az üresség bennem, és akkor pótolni tudom majd valamivel… Talán…

De most már tényleg elég volt, mert már azt sem tudom, hogy mit írok, csak csinálok valamit, mert attól nem érzem magam olyan szánalmasan hasznavehetetlennek.

Szia, Naplócskám!