Bill naplója 6.rész

Öööhm...Tudom, hogy kicsit sokat kellett várni, és hogy ennek ellenére nem is ez lett a leghosszabb rész, de...majd megtudjátok, hogy mi volt ennek az oka. Addig pedig jó olvasást. ^.^

6.rész

Hello, édes Naplócskám!

Még mielőtt megkérdeznéd, igen, összeszedtem magam kicsit. Csak két és fél órán keresztül bőgtem…Na, de mindegy, egy időre most túl vagyok rajta, aztán majd megint bőgök két és fél órát…vagy többet…

Most viszont inkább elmesélem, hogy mi történt ma:

Ugye azt tudod, hogy reggel, mikor felébredtem Tom már nem volt mellettem. Az akkor nagyon szar volt. Annyira szerettem és hozzászoktam ez alatt a négy hónap alatt, hogy akkor is mellettem volt mikor elaludtam és akkor is mikor felkeltem, hogy biztos nagyon sokáig fog tartani, míg megszokom, hogy ez többé már nem lesz így. Főleg azért mert nem akarom megszokni…Legalábbis most nagyon nem. Annyira azért még nem szedtem össze magam. De fogom! Csak kell hozzá pár nap. De ezt persze reggel még nem tudtam így megtárgyalni magammal és akkor is sírtam vagy fél órát, közben majdnem belefojtottam magam a párnámba, hogy lehetőleg ne hallja meg senki, hogy már fent vagyok és épp az miatt haldoklok, aminek eszembe sem lenne szabad jutnia. Viszont miután hallottam, hogy anyáék már felébredtek, lassan én is összeszedtem magam, felöltöztem és kicsit kikentem magam, hogy valamennyire emberien nézzek ki, aztán lementem a konyhába, ahol a többiek már mind ott voltak. Tom és Gordon az asztalnál ült, anya pedig a tűzhelynél szorgoskodott.

- Reggelt. – ültem le én is az asztalhoz, amit aztán szépen le is fejeltem, ezzel kifejezve, hogy nagyon nem volt kedvem semmihez. Főleg, hogy éreztem Tom tekintetét magamon, és mielőtt leültem az én tekintetem is egy pillanatra rá terelődött, és meg kellett állapítanom, hogy Ő sem volt jobb állapotban, mint én. Bár mitől lett volna?

- Jó reggelt, Kincsem. – mosolygott rám anya. Legalábbis gondolom, hogy mosolygott, mert nem emeltem fel a fejem. – Jól aludtál? Tegnap nem mondtátok meg, hogy mit kértek reggelire, úgyhogy palacsintát csináltam. Ugye, milyen szépen süt a nap?Nem is látszik, hogy tegnap esett a hó. Ha kérsz kávét, csak szolgáld ki magad. Bár én nem szeretem, hogy azt isztok. Nem jó az a ti korotokban. Igyál inkább teát. Csináljak teát? Kértek? – hát, igen, ezt mind egy levegő vétellel mondta el…és még folytatta… - Tom, kisfiam, miért nem eszel? Már fél órája eléd raktam a reggelit. Nem szereted a palacsintát? Régebben szeretted. Mindketten szerettétek. Te is, Bill. Gyere, és vegyél annyit, amennyit akarsz. Na, várj, majd én adok neked. Tessék. – és már elém is rakott egy nagy adag szirupos palacsintát, aminek csak a szagát éreztem, mert a fejem még mindig az asztalon pihent, de már attól is teljesen felfordult a gyomrom. Nem azért, mert nem szeretem, egyszerűen csak nem volt kedvem enni. Mivel viszont nem akartam megbántani anyut, felkönyököltem és megturkáltam kicsit a kaját. Gondolom Tom is ezt csinálta, mert pár pillanat múlva anyu leült közénk és megköszörülte a torkát, hogy rá figyeljünk.

- Na, ki vele, mi a baj? – nézett ránk mindent tudóan, mire Tom és én felkaptuk a fejünk, egymásra néztünk, aztán anyára, aztán megint egymásra, végül pedig ismét a reggelinket kezdtük tanulmányozni, mintha, még soha életünkben nem láttunk volna szirupos palacsintát.

- Nincs semmi, anya. – motyogta Tom.

- Igen, nincs semmi. – helyeseltem.

- Persze, akkor most úgy tömnétek magatokba a reggelit, mintha egy hete éheztetve lennétek. Ne akarjátok nekem bemesélni, hogy nem ismerem a saját fiaim. Na, gyerünk, ki vele! – nézett ránk szigorúan, de azért törődéssel a szemében. Erre Gordon is felnézett az újságból, amelyet addig olvasott, tekintetét végigvezette rajtunk, majd anyán állapodott meg.

- Nyugodj meg, Szívem. Biztos csak az apjuk miatt idegesek kicsit. – mondta, mire Tom és én összenéztünk és nyeltünk egy nagyot. Igazából nekem aznap akkor jutott eszembe először apa, és a reakcióból ítélve, neki is.

- Tényleg ez a baj, fiúk? – térített magunkhoz anya hangja, és persze hevesen bólogatni kezdtünk, mert reméltük, hogy ezzel lezárhatjuk végre a témát.

- Emiatt igazán ne aggódjatok. Majd megnyugszik, és nektek is jobb lesz kicsit nélküle. Inkább egyetek, mert kihűl és úgy nem finom. – simogatta meg az arcunk, mire mi megint egymásra néztünk, majd ismét lehajtottuk a fejünk és egyszerre motyogtuk – Oké.

Valamennyit ettünk is, de persze nem tűnt el az összes kaja a tányérunkról, amit anya kicsit rosszalló fejrázással meg is jegyzett, de aztán csak elmosolyodott, közölte velünk, hogy már nagy fiúk vagyunk, és úgyis hamar túltesszük magunkat rajta, aztán kiküldte Gordont, hogy álljon ki az autónkkal, míg mi kicsit még összeszedjük magunkat. Ennek egyébként nem sok értelme volt, mert 5 perc alatt esélyünk sem volt összeszedni magunkat, abban az értelemben, amelyben kellett volna, a cuccainkat meg nem pakoltuk szét – mivel hogy nem is vittünk semmit – ezért inkább kimentünk az udvarra és figyeltük Gordont. Nem volt túl érdekes látvány, de azért jobb volt, mint anya kérdéseit hárítgatni.

Már épp kezdtünk volna búcsúzkodni, mikor a négy kutyusunk nagy ugatással előreszaladt a hátsó udvarból, ahol eddig játszottak, egy fehér kiscicát üldözve, aki mivel nem látott jobb lehetőséget, bemenekült az autónkba az egyik épp hogy lehúzott ablakon keresztül. Tommal persze azonnal rászóltunk a négy kis dögre, hogy hagyják abba az ugatást, és mivel okosak, szót is fogadtak. Én akkor azonnal odamentem a kocsihoz és kinyitottam az ajtaját, mire a cica, aki addig az anyósülés alatt bújt el, megijedt, és kicsit hátrébb húzódott a két ülés közé, ahol a kis résen keresztül ki tudtam venni. Nagyon félt, hosszú, fehér bundája teljesen fel volt borzolva, nagy sárga szemeivel ijedten pislogott rám, a karmai kint voltak, ráadásul még meg is fújt párszor.

- Na, cica, nyugodj meg. – fogtam az egyik kezembe, a másikkal pedig megsimogattam kicsit a buksiját.

Tom is odajött hozzám, jól megnézte a cicát, majd tekintetét körbevezette a környéken.

- Kinek a cicája vagy te? – simogatta meg Ő is.

- Nincs gazdája, Szívem. Itt szokott mászkálni, és a helyiek adnak neki mindig egy kis ételt. – mondta anya, miután Ő is szemügyre vette kicsit.

Én erre azonnal Tomra néztem, aki persze tudta, hogy mit akarok és végignézett a négy kutyán.

- Nem lehet, Bill, látod, hogy nem tetszik nekik. – mutatott rájuk.

- De…Toooom, nincs családja és nem szereti szegényt senki. Nézd, milyen kicsi még. – tartottam oda hozzá a cicát, aki közben egészen megnyugodott és nagy kiscica szemeivel egészen elbizonytalanította a bátyusom.

- De…Nem lehet, Bill.

- Na, mááár! – néztem rá most én hasonló szemekkel, mint a cica az előbb, közben Őt visszahúztam magamhoz és simogatni kezdtem.

- Ne nézz így, mert olyat fogok tenni, amit mindketten megbánunk.

Erre én azonnal lesütöttem a tekintetem és a cicát kezdtem figyelni, aki közben dorombolni kezdett.

- Nézd, dorombol. – tartottam megint Tomhoz, aki sóhajtott egy nagyot, majd anyáékra nézett.

- Hadd tartsa meg, Kicsim. A kutyusok majd megszokják. – mosolygott anya, és Gordon is bólintott.

- Na, látod, csak te vagy ilyen macskagyűlölő. – húztam vissza magamhoz megint a cicát, és kicsit durcásan néztem Tomra, aki erre megforgatta szemeit.

- Nem vagyok macskagyűlölő, Bill, de van négy kutyánk, és…

- Anya azt mondta, hogy megszokják. – vágtam a szavába, mire sóhajtott még egyet.

- Rendben. – mondta végül, én meg legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de eszembe jutott, hogy ez nagyon rossz ötlet, úgyhogy inkább csak mosolyogtam és közöltem a cicával, hogy mostantól lesz hol laknia.

- Gyere, Dágám, adjunk neki egy kis tejet, aztán, ha hazaértek, vegyetek neki macskakaját, és vigyétek el állatorvoshoz, hátha beteg. – mondta anya, és elindult be a házba.

- Én nem hiszem, hogy beteg. – vettem jobban szemügyre a cicát, akinek látszólag tényleg nem volt semmi baja. Nagy sárga szemei tiszták volta, hosszú fehér bundája fényes, a karmai nem voltak letörve, esetleg pár bolhája volt, de az se vészes. Közben elindultam anya után, aki a konyhába érve elővett egy kis tálkát, öntött bele tejet és lerakta a földre.

- Éhes vagy, cica? – néztem a kis szőrmókra, aki mintha értette volna, hogy mit kérdeztem, nyávogott egyet halk, kiscica hangján. – Akkor tessék. – raktam la a járólapra a kis tálka elé, amelybe először csak beleszaglászott, majd bátortalanul inni kezdett, a végére azonban egészen felbátorodott és hevesen lefetyelt.

Mikor végzet, újra felvettem, mondtam neki, hogy otthon majd kap még, aztán anyával együtt visszamentünk az udvarra Tomékhoz.

- Szia, Bill! – hallottam meg egy ismerős lány hangot rögtön, ahogy kiértünk a házból, akinek gazdája aztán anyunak is köszönt.

- Hello, Naomi. – köszöntem én is a lánynak,amint felismertem.

Naomi régebben (még gyerekkorunkban) ott lakott az utcában. Egészen jóban voltunk, bár azért voltak furcsaságai a csajnak…de ezekbe most ne menjünk bele, mert ezektől függetlenül még jófej és aranyos is.

Mivel épp Tommal beszélgetett, odamentem hozzájuk, mire Ő azonnal megölelt.

- Olyan régen láttalak már titeket, srácok. Már komolyan hiányoztatok. – mondta mosolyogva miután elengedett.

Mi csak vigyorogtunk, és motyogtunk valami „te is nekünk” félét, ugyanis hogy őszinte legyek nekem nem sokszor jutott eszembe szegény, és ezzel valószínűleg Tom is így van…

- Juj, de édes! A tiétek? – kérdezte a cicára utalva, aki már olyan jól érezte magát nálam, hogy dorombolva, karmait kieresztve dagasztott és közben teljesen bekómázott.

- Igen. – piszkáltam meg kicsit a nóziját, mire nyújtózkodott egy nagyot.

- Ja, de igazából megkaphatod, ha kéred.  – válaszolt Tom is, mire Naomi értetlenül, én pedig mérgesen néztem rá.

- Jól van, na! Csak megpróbáltam. – mondta nekem, én meg egy szemforgatás után úgy csináltam, mint aki jól megsértődött. Pedig nem is, mert sajnos képtelen vagyok két másodpercnél tovább haragudni arra a lököttre. És ez sajnos számára is egyértelmű…

- Tudom, hogy nem haragszol. – mondta, közben megsimogatta a kis fehérséget.

- Ne nyúlj hozzá! – fordítottam neki hátat, és inkább Naomival kezdtem beszélgetni. Elmondta, hogy a szülei Berlinből visszaköltöztek Lotischéba, és hogy Ő is látogatóba volt náluk, de egyébként most Ő is Hamburgban lakik, mint mi.

Akár mennyire is „bedúrcáztam” Tomra, akkor mégis egymásra néztünk, Ő kérdőn, én pedig kicsit bizonytalanul, de aztán halványan bólintottam egyet, mire Ő sóhajtott, és kicsit elhúzta a száját, de azért megkérdezte – Lenne kedved Hamburgban néha összefutni?

Naomi szemei rögtön felcsillantak, mint aki csak erre várt, majd azonnal rávágta, hogy persze.

Ezután telefonszámot cseréltek, és Naomi megölelte Tomot, aki igaz, hogy először vonakodott kicsit, de aztán viszonozta. Én ezt nem akartam nézni, meg azt sem akartam, hogy bárki is észrevegye, hogy bekönnyeztek a szemeim, ezért lenéztem a karjaim közt békésen szunyókáló cicára és mélyeket lélegeztem. Ez viszont nem bizonyult túl hatásosnak, mert egyre homályosabban láttam a körülöttem lévő világot, ezért inkább kinyitottam az autónk hátsó ajtaját és betessékeltem a kutyusaink, majd odaléptem anyáékhoz, akik aztán jól megölelgettek.

Végül Naomi szerencsére elment és én is megnyugodtam kicsit. Anya és Gordon Tomot is jól megszorongatta, elmondták az ilyenkor szokásos „legyetek jók, vigyázzatok magatokra blablabla…”szöveget, aztán beszálltunk a kocsiba és elindultunk haza. 

Én megint végig csendben voltam, de most Tom sem beszélt. Igazából rengeteg megtárgyalnivalónk lett volna, de abban a pillanatban jobb volt a csend. Nagyon fura… sőt kifejezetten irracionális lett volna, ha a tegnap esti és ma reggeli események után csak úgy könnyedén elcseverészünk egymással. Inkább mindketten figyeltünk a saját dolgunkra, Tom a vezetésre, és pedig az épp játékos kedvében lévő kiscicára.

Mikor azonban Hamburgba értünk, szóval olyan két és fél óra autókázás után, Tom azt mondta, hogy mielőtt haza mennénk, vigyük el ezt az új kis szőrgolyót az állatorvoshoz. Ott megvizsgálták, beadtak neki két oltást, adtak bolhairtó sampont, meg valamilyen gyógyszert, amelyet akkor kellett odaadni a cicának, mikor hazaértünk, de egyébként megdicsérték, hogy nagyon egészséges és szép kiscica, aztán kérdezték, hogy az anyukája szoptatja-e még, mire mondtuk, hogy nem tudjuk, mert úgy talált meg minket, hogy beugrott az autónkba a kutyusok elől. Erre persze minket is megdicsértek, amiért megtartjuk. Azt mondták, hogy nyugodtan adhatunk neki már rendes macska kaját, de azért még tejet is kell, és megjegyezték, hogy lassan a négy kis ugató rosszcsontot is el kéne vinni hozzájuk, hogy megnézzék, minden rendben van-e velük, mert egyébként Őket is ahhoz az állatorvoshoz szoktuk vinni, mint a cicát. És mivel épp Ők is velünk voltak, gyorsan megvizsgálták Őket is, de velük is minden rendben.

Hazafelé beugrottunk egy bevásárlóközpontba venni a cicának kaját – persze előtte jól álcáztuk magunkat egy napszemüveggel – , aztán végre hazaértünk.

- Mi lesz a dög neve? – kérdezte Tom miközben leült a nappaliban a kanapéra.

- Öhm…Hm…Lehetne…Ühm… - néztem rá a még mindig karjaimban lévő fehérségre, aki angyalian és érdeklődve pislogott rám – Tényleg, ez jó! Angyal. Mit gondolsz? – néztem Tomra, aki először engem mért végig, majd a cicát, és végül bólintott.

- Rendben.

- És te? – néztem a kis szőrgolyóra, aki kicsit félredöntötte buksiját, nyávogott egyet, aztán elkezdte piszkálgatni a nyakláncomat. – Neki is tetszik. – mosolyogtam Tomra, majd a cicával a konyha felé vettük az irányt. Adtam neki kaját, amelybe belecsempésztem a gyógyszert, amelyet kaptunk, aztán miután befejezte az evést, felvittem az emeletre és megfürdettem azzal a bolhairtó samponnal. Ez nagyon nem tetszett neki és keservesen nyávogott, közben a karmait kiengedve folyamatosan a ruhámba akart kapaszkodni, viszont azt már élvezte mikor egy törölközővel törölgettem, még dorombolni is elkezdett. Ez alatt Tom is csatlakozott hozzánk, és néha, mikor már végképp nem bírtam a cicával, és jól összevizeztem saját magam is, felnevetett, aztán kicsit megrázta a fejét. A végén viszont igaz, hogy csurom vizesen, de egyben győztesen is néztem rá, és a kezébe nyomtam a szép tiszta, félig már száradt Angyalt.

- Na, milyen szép kutyakaja lett belőled. – húzogatta meg gyengéden a cica fülét, mire Ő megrázta cicabuksiját és játszani kezdett Tom egyik befont tincsével.

- Nem kutyakaja! – mondtam, mire Tom rám pillantott, tekintetét lassan végigjáratta testemen, majd beharapta alsó ajkát és letette Angyalt a padlóra.

- Most…én…megetetem a kutyákat. – motyogta, majd tűnt el villám gyorsan, aminek a miértjét nem értettem egészen addig, míg bele nem néztem a tükörbe…Hát, igen! Elkenődött smink, kócos haj, vízcseppek…Enyhén úgy néztem ki, mint aki épp túl van egy gyors meneten…

- Jó is lenne. – sóhajtottam, aztán kicsit rendbe szedtem magam, és lementem a konyhába, ahol a kutyusok épp nagyban tömték magukat.

Megvártam, míg jóllaknak, aztán szépen leültettem Őket magam elé, Angyalt levadásztam – mondjuk épp a lábamhoz dörgölőzködött, szóval ez nem volt nehéz – , majd a kutyusok felé fordultam és eléjük tartottam. Először csak jól megszaglászták, aztán mikor rájöttek, hogy Ő a főellenség és feltétlenül el kell kapniuk, rájuk szóltam.

- Figyeljetek! Mostantól Ő is itt fog lakni. Nem szeretném, ha gonoszak lennétek vele, mert akkor büntit kaptok, és utálom mikor büntiben vagytok, mert olyankor nem lehet játszani veletek, ráadásul megsértődtök utána. Legyetek annyira rosszak, mint eddig, de Őt ne bántsátok. Oké? – kérdeztem, de csak elfordították kutyabuksijukat és nagy, értetlen szemekkel néztek rám. – Oké? – kérdeztem megint, mire egymásra néztek, kutyakommunikációval megbeszélték, hogy mi bajom, aztán vakkantottak egyet. – Na azért! – simogattam meg Őket, aztán a cicát leraktam eléjük, hogy hadd ismerkedjenek. Kicsit meg is szaglászták, de aztán nem nagyon foglalkoztak vele, inkább kiszaladtak az udvarra játszani.

- Na, kutyusok elintézve. – tettem csípőre a kezem mosolyodva, mikor Tom megjelent mögöttem. Tudod, Naplócskám, ha ma pár nappal ezelőtt lett volna, akkor biztos megölel, amiért ilyen ügyes vagyok, de mivel sajnos ma már november 10-e van, csak összeborzolta a hajam, és felment az emeletre, a cica pedig utána futott. Én morogtam egy sort a hajamat igazgatva, de persze nem a kinézetem volt a legnagyobb problémám. Most miért nem ölelt meg? Jó, mondjuk tudom, hogy miért…de akkor is! Azért még megölelhetett volna! Oké, tudom, hogy nem…De…Áááhh, én ezt nem fogom kibírni!!! De, igen, ki fogom! De úgyse! Dehogynem! De…Na, jó! Igen, még mindig hülye vagyok, ahogy ezt már észrevehetted. De…Jó, tudom, sok a de… De akkor is! Áh, na, jó, lenyugszom.

Miután végignéztem, ahogy Tom felmegy az emeletre, még egyszer kipillantottam a kutyusokra, majd én is feljöttem. Utána elmeséltem neked, hogy mi történt tegnap, bőgtem két és fél órát, majd miután viszonylag rendbe szedtem magam lementem a földszintre, ahol a nappaliban égett a  villany, ugyanis lassan be is sötétedett, pedig csak fél 6. Ja, ez  is mutatja, hogy jön a tél. De mindegy, ez tökre lényegtelen.

 Érdekelt, hogy Tom vajon mit csinálhat a nappaliban, úgyhogy be is néztem, de arra nem nagyon számítottam, hogy nem egyedül van. Pedig nem egyedül volt. Fura, mert nem is hallottam a csengőt… De igazából ez is mindegy, és lényegtelen, attól függetlenül Naomi még ott állt a nappaliban, Tom karjaiba bújva. Hát…gondolom mondanom (írnom) sem kell, hogy fogalmam sincs, hány percen keresztül álltam a nappali ajtajában, teljesen lefagyva. Nem is tértem magamhoz egészen addig, míg Naomi rám nem köszönt. De persze akkor se tudtam mit mondani, csak azt, hogy bocsi, aztán otthagytam Őket, bár láttam, hogy Tom akart még valamit mondani, de nem érdekelt túlságosan, inkább  bementem a konyhába. Engedtem magamnak egy pohár vizet, és leültem vele az asztalhoz. Még mielőtt azt hinnéd, hogy megsértődtem, nem, nem sértődtem meg. Egyszerűen csak képtelen voltam felfogni, hogy ez az egész ilyen gyorsan történik. Valahol azért örültem, mert a tervem mégiscsak szépen halad, de…Igazából akkor sem és most sem az öröm a meghatározó érzelem, amit érzek. Kicsit talán…Na, jó! Nagyon féltékeny vagyok Naomira. Tom Őt megölelte, engem pedig nem! És ez…ez eddig elképzelhetetlen volt a számomra. Viszont most mégis megtörténik. És, igen, tudom, hogy én akartam, de… Igen, persze, hogy két éve is kibaszottul nehéz volt, de…Talán akkor annyival volt jobb, hogy nem tudtam, Tom mit érez. Mert így, hogy tudom, lehetne belőle valami, de mégse lehet…Mert azok vagyunk, akik. Testvérek. Ikrek. Fiúk. Ja, két fiú ikertestvér, akikben nincsen annyi erkölcs, hogy ne szeressenek egymásba. Pfff…Szánalmas! Komolyan, kész röhej ez az egész... Én viszont mégsem tudok nevetni. És nem is fogok tudni még jó hosszú ideig…

Egy darabig csenden üldögéltem a konyaasztalnál, villanyt sem kapcsoltam, mert minek? Hamarosan azonban valaki mégis felkapcsolta és kezét a vállamra tette, ezzel jelezve, hogy figyeljek rá.

- Bill én… - hallottam meg Tom hangját. Felnéztem rá, mire Ő lesütötte szemeit – Ne haragudj. – motyogta.

- Nem haragszom. Miért haragudnék? Mert úgy viselkedsz, mint egy normális fiatal? Ez baromság. Nem érdekes, Tom, ne is foglalkozz velem. Túl leszek rajta. – mondtam a szemébe nézve, majd elszakítottam a tekintetem az övétől, mert már megint kezdtem homályosan látni a könnyektől. – Elmentek? – kérdeztem, hogy kicsit tereljem a témát. Ő bólintott, az én gyomrom pedig görcsbe rándult. – Érezzétek jól magatokat. – mosolyogtam fel rá, egy mindkettőnk számára egyértelmű műmosollyal,  aztán felálltam az asztaltól, és visszajöttem a szobámba, hogy a mai napot is elmeséljem neked, Naplócskám.

Tudod, ez az egész annyira hasonlít a tegnapi hóesésre. Amíg tartott gyönyörű volt mindkettő, most viszont már vége. A hóesést a napsugarak űzték el, Tomot pedig ennek a kibaszottul elcseszett világ normáinak követése taszítja egyre távolabb tőlem. A tegnapi hóesésre már csak a vizes aszfalt és a pár fokkal hűvösebb levegő emlékeztet, az eltelt gyönyörű négy hónapra pedig csak pár mély seb a szívünkön. A nap pedig hiába erőlködik felszárítani az aszfaltot és felmelegíteni a levegőt, hamarosan úgyis megint esik, és én is hiába próbálok meg felejteni, ha egyszer Ő itt van a közelemben és jelenlétével folyamatosan emlékeztet rá, mi nem lehet az enyém.  Egyszer viszont úgyis kitavaszodik, és akkor a tél jelei nyomtalanul el fognak tűnni, és talán majd az én szívem is hasonlóképpen begyógyul egyszer…

Na, de mára elég volt ennyi. Most szépen elmegyek fürödni aztán lefekszek és álomba sírom magam, közben pedig azt fogom remélni, hogy Tom nagyon jól érzi magát.

Jó éjt, Naplócskám.