Bill naplója 7.rész

7. rész

2009. november 18.

Szia, drága Naplócskám!

Én…Öhm…Tudom, hogy már hét napja nem írtam, de…Hát…Ühm…Ennek összetett oka van, sorolom: lustaság,  rosszkedv, elhagyatottság, féltékenység, bűntudat, utálat, halálvágy, zongora, Andreas…Azt hiszem, ennyi…

Na, és akkor most szépen megmagyarázom mindegyiket:

Lustaság: Hát…ismersz, úgyhogy ezen nincs mit magyaráznom…

Rosszkedv: Ezen viszont már van, de elég hosszú lenne leírni mindent, ráadásul úgyis tudsz mindenről, ami mostanában történt velem, úgyhogy szerintem ki tudod találni, hogy miért nem vagyok feldobva…

Elhagyatottság: Hm… Ez már kicsit bonyolultabb…Körülbelül akkor éreztem először, mikor Angyal megjelent Tom és az én életemben… Naomival együtt…Addig ugyanis valaki, mindig mellettem volt, de ez mostanában már nincs így. Tomot egy hete alig látom és szinte sose beszélünk. Ha viszont mégis valami csoda folytán szóba áll velem, akkor is valami tök semleges témát hoz fel, mint az időjárás és a tv-műsor. Soha életemben nem éreztem még ilyen egyedül magam, mint ez alatt a pár nap alatt.

Féltékenység: Na, elérkeztünk a fő okhoz, ami miatt nem írtam. Mert, igen, nem szégyellem bevallani, hogy egyszerűen hihetetlenül féltékeny vagyok Naomira.  Tudom, hogy ez szánalmas, és igazából örülnöm kellene, hogy Tom végülis egy viszonylag egész normális csajjal van, de…nem tudok örülni neki. És ennek nem Naomi fulra kifestett képe, nyávogó hangja, és mondjuk úgy, élénk személyisége a fő oka. Egyszerűen csak nem tudom elviselni a közelemben, mert valamilyen belső kényszer hatására azonnal sírni támad kedvem, amint 2 méternél közelebb jön hozzám és elkezd fecsegni arról, milyen jól érezte magát Tommal előző este, és milyen szerencsés, hogy találkozott velünk. Ja, szerintem is, kibaszottul szerencsés. Tom ugyan úgy kihasználja, mint bármelyik lányt eddig, akivel lefeküdt, annak érdekében, hogy egy kicsit elterelje a gondolatait rólam. Az egyetlen különbség csak az, hogy Őt nem küldi el reggelente, mert ebben a helyzetben, a naponta változó szerető csak rontana a helyzeten. Bár igazából fogalmam sincs, meddig jutottak el. A csókig biztos, erről ugyanis a saját szememmel is meggyőződhettem, mikor egyszer lementem a nappaliba az egyik kutyusért, vagy Angyalért. Persze nem tudták, hogy ott vagyok, viszont miután abbahagyták, Tom észrevett és azonnal kicsit távolabb húzódott Naomitól. Én viszont még így sem tudtam mit reagálni, csak motyogtam valami bocsánat félét, aztán felkaptam az épp a lábamhoz dörgölőzködő Angyalt és felrohantam a szobámba. Akkor nagyon szarul éreztem magam. Fogalmam sincs róla, hogy ha Tom tényleg úgy érez irántam, ahogy én iránta, akkor hogy tud csak így smárolni egy csajjal. Nekem nem menne. Mostanában biztos nem. De azért valahol örülök is neki, hogy Ő már nincs annyira ki, mint én. Attól nem érezném jobban magam, ha Ő is ennyire szenvedne, ráadásul nekem az a legfontosabb, hogy Ő boldog legyen. És remélem, hogy Naomi mellett boldog lesz.

Bűntudat: Nos, ez összefügg az előző ponttal, mégpedig annyiban, hogy most nem csak Tom használja ki Naomit, hanem én is. A tesómnak egyébként eszébe se jutott volna, hogy felszedjen egy csajt, ha én nem döntök úgy, hogy ez lesz a legjobb megoldás…amiben egyébként már erősen kezdek kételkedni…

Utálat: Tudod, mostanában elég sok dolgot utálok: magamat, a világot, az embereket, az érzéseket, a szerelmet, az életet…. És ezeket többnyire nem is értem. Miért nem vagyok normális? Miért számít valami morálisnak, és miért nem? Miért nem fogadjuk el egymást? Miért ilyen bonyolultak az érzések? Miért létezik a szerelem? Miért születtem meg? …

És tudod, még rengeteg kérdésem lenne, de ezeket úgysem tudja megválaszolni senki. Egy kérdés pedig mit ér válasz nélkül? Talán annyit, hogy elgondolkodjunk rajta…Viszont az a baj, hogy én már rengeteget gondolkodtam ezeken, és csak összezavarodtam közben…

Halálvágy: Ide inkább egy újabb kérdést írok: Mit ér az életem Tom nélkül?

Zongora: Mostanában elég sokszor meglátogatom a nappaliban álló, gyönyörű, hófehér zongoránkat. Mondjuk ezeknek a látogatásoknak a többsége akkor szokott történni, mikor Tom elviszi valahova Naomit és egyedül maradok itthon. Na, jó, nem teljesen egyedül, mert a kutyusok és Angyal mindig velem vannak, de tudod, Ők sajnos nem tudnak válaszolni nekem a kérdéseimre és nem adnak tanácsot…Na, de a lényeg, hogy pár napja egész sokat zongorázok, és tudom, hogy a játékom nem tökéletes és még rengeteget kellene fejlődnöm, hogy olyan jó legyek, mint szeretnék, de ettől függetlenül nagyon megszerettem ezt a hangszert. Miközben játszom, meg tudom fogalmazni az érzéseim, és persze le is írom őket, így született pár…hm…mondjuk úgy, szomorú hangzású dal. De ezeket nem fogom megmutatni senkinek sem. Bocsi, de még neked sem. Mindig Tomnak mutatom meg a dalaim először, de most főleg Ő nem olvashatja el Őket, és ha Ő nem, akkor senki sem…

Andreas: És elérkeztünk a legkellemesebb okhoz, amely miatt nem tudtam neked írni. De nem akarok megint elkezdeni össze-vissza beszélni, inkább elmesélem, hogy mi történt tegnap és ma:

Tegnap délután fél kettőkor keltem arra, hogy Scotty az arcom nyalogatja. Ez egyébként szókása, szóval, ha valaki becsukja a szemét, vagy aludni mer, amikor Ő játszani akar, akkor elkezdi nyalogatni az arcát. Ez miatt már meg is fenyegettem párszor, hogy majd én is jól megnyalogatom a pofiját, mikor alszik, de rájöttem, hogy én nem kutya vagyok, ráadásul annyira édesen tud szuszogni alvás közben, hogy nincs lelkem felébreszteni. Na, de a lényeg, hogy Ő ettől függetlenül még megtette ezt velem és elém dobta a labdáját, mert neki feltétlenül játszania kellett. Persze nekem eszem ágában sem volt felkelni, úgyhogy csak eldobtam a labdát a szobámban, Ő meg visszahozta, de egy idő után már ez is megerőltető volt, úgyhogy inkább hasra fordultam és úgy csináltam, mintha meghaltam volna, mert olyankor Ő is le szokott nyugodni és rend szerint ráfekszik a hátamra. Ez most is így történt és pár nyüszögő hang után szépen el is aludt és már én is majdnem, mikor kicsapódott a szobám ajtaja. Erre nem nagyon akartam figyelni, mert úgy voltam vele, hogy bárki is az, és bármit akar, ha látja, hogy halott vagyok, akkor csak elmegy…De, sajnos nem mindenki szerint vagyok olyan jó színész, mint Scotty szerint…Pár pillanat múlva már Scotty sem, és a takaróm sem volt rajtam, de ennek ellenére még mindig nem akartam semmilyen életjelet adni, úgyhogy a „kora reggeli” zaklatóm végre meg is szólalt.

- Bill Kaulitz! Ha nem kelsz fel egy percen belül és hagyod el a szobádat, esküszöm, leöntelek. – hallottam meg Mrs. Schwarz hangját, amitől kicsit megijedtem, mert tudom, hogy nem csak fenyegetőzni szokott.

Ettől függetlenül azonban nem mozdultam meg, amire a reakció egy ajtócsapódás volt, aztán pár perc múlva ismét lépteket hallottam meg az ágyam mellett.

- Bill, már csak fél perced van, hogy felkelj. – hallottam meg újra Mrs. Schwarz hangját, de most se foglalkoztam többet vele, mint pár perce, aminek eredményeképpen egy pohár hidegvíz azonnal a nyakamban landolt. Erre persze azonnal magamhoz tértem és kicsit hisztizve ültem fel, mire Scotty azonnal az ölembe ugrott, és nagyon örült, hogy mégsem haltam meg, Mrs. Schwarz pedig jól megszidott, hogy már kétszer volt itt, mióta itthon vagyunk, de én ez alatt egyszer sem hagytam el a szobám, szóval most már épp ideje. Ezután kiviharzott a szobámból, az ajtót pedig hangosan becsapta maga után, amit tudom,hogy nem azért csinált, mert mérges volt, hanem így akart nyomatékot adni a mondanivalójának. Én persze tüntetőleg megint visszadőltem az ágyra, de hamar rájöttem, hogy nem csak én kaptam a pohár vízből, hanem az ágyam is áldozattá vált, és mivel így nagyon kényelmetlen volt feküdni benne, inkább felkeltem. Scotty azonnal hozta a labdáját, hogy ha egyszer már feltámadtam, akkor igazán játszhatnék is vele, de nem nagyon foglalkoztam szegénnyel, inkább bementem a fürdőmbe, zuhanyoztam, fogat mostam, közben a tükröt szigorúan kerültem a tekintetemmel, aztán a szekrényben kerestem egy melegítőt, amit gyorsan magamra kaptam, és már pont rá akartam venni magam, hogy elhagyjam a szobám, mikor az ajtóm ismét nagy gyorsasággal kicsapódott.

- Na azért! – jött be Mrs. Schwarz, majd az ablakhoz ment és széthúzta a sötétítő függönyt. Ez kifejezetten rosszul esett, mert egész addig szinte teljesen sötét volt (igen, még a fürdőben sem kapcsoltam villanyt), ráadásul mostanában nem is nagyon volt szokásom napközben ébren lenni, inkább éjszakánként szenvedtem az ágyamon, úgyhogy nagyon elszoktam a fénytől.

- Jóságos ég! Mint valami agyonéheztetett, vashiányos vámpír! – nézett rám csodálkozva mikor jobban megvizsgált a fényben, mire én csak elfintorodtam, és vállat vontam.

- Gondolja, ha tovább élnék így, átváltoznék vámpírrá? – kérdeztem, mire kaptam egy gyengéd fejbevágást.

- Nem, Édesem. Ha tovább élnél így, meghalnál. – válaszolt, majd megint végignézett rajtam és rosszallóan megrázta a fejét.

- Az jó! A vámpírok halottak. Csak az a baj, hogy örökké élnek, és nekem ahhoz nagyon nincs kedvem. - mondtam komolyan, majd elhúztam a szám. Mrs. Schwarz erre rögtön rám kapta a tekintetét és azt kezdte vizsgálni, hogy ezt most tényleg így gondolom-e, de mivel látta, hogy igen, csak megint megrázta a fejét.

- El akarod mondani? – kérdezte aggódva, és tudom,hogy tényleg érdekelte, mi bajom, mert mióta nálunk dolgozik, mindig nagyon figyel ránk, és többnyire teljesen úgy viselkedik, mint anya, de ennek ellenére csak megráztam a fejem, és motyogtam egy halk nemet.

- Rendben, ha majd készen állsz rá, hogy beszélj róla, szívesen meghallgatlak. Tudod, nagyon nem tetszik, hogy már megint fogytál és talán még sose láttalak olyan sápadtnak, mint most vagy. A bátyáddal sincs minden rendben, nagyon hallgatag, ami nem vall rá. Te meg gondolom, már nem is tudod, mikor ettél utoljára. – fonta össze maga előtt karjait, mire én csak megvontam a vállam. Tényleg nem tudtam, hogy mikor ettem utoljára.

- Na, ez így nem megy tovább. Mostantól minden nap átjövök és addig nem megyek el, míg nem győződök meg róla, hogy már ettetek, és úgy viselkedtek, mint a korotokbeli fiatalok.

- Igyak, drogozzak, szexeljek és szarjak a világra? – kérdeztem, mire megint fejbe lettem vágva.

- Nem, csak mutass egy kicsit több életkedvet. És most menj, és egyél. Az ételt már odakészítettem az ebédlőasztalra. Eddig én kicsit elpakolok és takarítok itt kicsit, de mire leérek, nem akarok ételt látni egyikőtök tányérján sem. Ezt mondd meg a bátyádnak is, mert Ő se valami nagy lelkesedéssel állt neki enni. – mondta, miközben már neki is látott a rendrakásnak, én meg mivel nem tehettem mást, lementem az ebédlőbe, ahol Tom is éppen tartózkodott. A kaját turkálta, amit Mrs. Schwarz elé rakott, és ahogy ránéztem a saját adagomra, nekem sem volt több kedvem enni belőle. Leültem vele szembe és csak néztem ki a fejemből, közben néha nagyokat sóhajtottam, amik után mindig rám nézett, én is rá, mindketten mondani akartunk valamit, de végül egyszer sem szólaltunk meg. Pedig annyi mindent tudtam volna mondani neki. Talán viszont jobb is, hogy nem tettem, mert csak mindkettőnket összezavartam volna.

Amikor már lassan fél órája ültünk a sóhajokkal színesített csendben, Mrs. Schwarz lejött az emeletről és ránk parancsolt, hogy együnk végre, és mivel nem mozdult el mellőlünk, inkább leült az asztalhoz, kénytelenek voltunk nekiállni a kajának, különben szólt volna anyának, hogy valami nincs rendben velünk, azt meg egyikünk sem akarta.

Amikor egy óra szenvedés után mindent megettünk, ami a tányérunkon volt és mind a nyolcvanezer féle vitamint bevettük, melyet Mrs. Schwarz a kezünkbe nyomott, el lettünk küldve kutyát sétáltatni, mert „egy kis friss levegő nem fog ártani”. Pedig de, nekem kifejezetten megártott. Hideg volt, ráadásul Tom akkor sem mondott nekem semmit, még egy árva „De szar az idő”-t sem, ami miatt végig a sírás szorongatta a torkomat, de hála pár nagy levegővételnek és nyelésnek, sikerült nem elbőgnöm magam, míg haza nem értünk, ami csak késő délután történt meg, hisz a kutyusok nagyon jól érezték magukat.

Mikor viszont végre hazaértünk, Mrs. Schwarz már szerencsére nem volt itt, ezért gyorsan felrohantam  ide, azaz a szobámba, és igazából fogalmam sincs, hány órán keresztül próbáltam nem belefulladni a könnyeimbe. Ez végül sajnos sikerült, és mikor rájöttem, hogy még élek, kicsit összeszedtem magam és lementem a földszintre megnézni, hogy Tom itthon van-e. Itthon volt. A nappaliban a kanapén ült, a hangokból ítélve tv-t nézett, és közben Angyalt simogatta, aki az ölében aludt. Erre a látványra elmosolyodtam, hosszú ideje először, hisz egy alvó cica és egy már félálomban lévő Tom már magában is édes, de a kettő együtt, egyszerűen hihetetlenül aranyos. Annak is örültem, hogy Tom végül megbarátkozott Angyallal, ezért inkább nem is zavartam Őket, bementem a konyhába, ahol abban a pillanatban ott termett mind a négy kutyusunk.

- Éhesek vagytok? – kérdeztem, mire vakkantottak egyet, úgyhogy adtam nekik kaját, és ott maradtam velük, míg ettek. Miután jól laktak, fel akartam menni a szobámba, de mivel pont a nappali előtt mentem el, észrevettem, hogy közben Tom is bealudt a valószínűleg nem túl érdekes filmen, úgyhogy odamentem és kikapcsoltam a tv-t, majd megfordultam és hosszú percekig csendben figyeltem, a nyugodtan szuszogó bátyusom. Nagyon aranyos volt és nagyon hiányzott. Nem bírtam ki, hogy ne adjak egy gyengéd puszit az arcára, ami nagyon jól esett, de sajnos felébredt rá.

- Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni. – motyogtam és menni akartam, de megfogta a kezem, és visszahúzott, majd leültetett a kanapéra.

- Nem aludtam. – mondta, és lerakta Angyalt az öléből, hogy felém tudjon fordulni. A cica kómásan megrázta magát, nyújtózkodott egy nagyot, majd jól szemügyre vette Tomot, és mivel látta, hogy Ő nem jó fekvő alkalmatosság, inkább az én ölembe telepedett bele, aztán összegömbölyödött és aludt tovább, mintha nem is történt volna semmi. Ezt mindketten érdeklődve néztük végig, mintha tényleg nagyon érdekes lett volna, majd arra lettem figyelmes, hogy Tom végig simít az arcomon. Ettől nem kicsit lepődtem meg, és értetlenül kaptam rá tekintetem, mire elmosolyodott, aztán szinte rögtön komollyá vált.

- Beszélnünk kell, ugye tudod? –kérdezte, amire nyeltem egy nagyot, majd csak bólintottam egyet és elfordítottam a fejem, mert már megint bekönnyeztek a szemeim. – Bill, én… - folytatta volna, mire a zsebemben megszólalt a telefonom. Kérdőn néztem rá, Ő pedig megrázta a fejét, hogy ne vegyem fel.

- Jó, csak megnézem, ki az. – mondtam, és elővettem a kis tárgyat. - A fenébe!

- Ki az?

- Andy… - haraptam be alsó ajkam.

- Akkor meg pláne ne vedd fel.

- De…ha nem veszem fel, akkor két perc alatt itt lesz és leordítja a fejünk. Ismered…

- Ja… - húzta el a száját – De akkor se vedd fel!

- De…muszáj… - motyogtam, majd megnyomtam a fogadás gombot és kihangosítottam, mert tudtam,  hogy nem csak velem akar beszélni.

- Ide figyelj, Bill Kaulitz! Te süket vagy, hogy fél óráig tart felvenni azt kibaszott telefont?! Te meg Tom…Miért nem lehet felhívni? Talán már az is túl nagy fáradtságot jelent, hogy felrakd azt a szart töltőre, akárcsak az, hogy szóljatok az alítólagos legjobb barátotoknak, hogy itthon vagytok? Az nem zavarja egyikőtöket sem, hogy egy kurva újságból kellett megtudnom, hogy hazaértetek, mi? De mindegy! Egészen pontosan van 10 percetek, hogy idetoljátok a formás kis rocksztár seggeteket, különben én megyek oda és nagy élvezettel fogom szétrugdosni mindkettőtökét. – kiabálta a telefonba Andy teljesen kiakadva, és miközben hallgattuk, Tom és én is kicsit összehúztuk magunkat. Nem, egyáltalán nem az van, hogy elfeledkeztünk róla, csak éppen a saját problémáinkkal foglalkoztunk, és azt tartottuk a legkevésbé fontosnak, hogy Őt értesítsük a hazaérkezésünkről.

- De… - szólaltam meg pár pillanat múlva.

- Ne kezdj el nekem kifogásokat keresni, Bill, hogy 10 perc alatt nem értek ide, meg hogy már fél 11 van. Szarom le! Ha nem vagytok itt 10 percen belül…Azt kibaszottul meg fogjátok bánni! – közölte velünk, ugyan olyan hangnemben, mint a többit, majd letette.

Én kicsit megszeppenten néztem Tomra, aki ugyan úgy nézett vissza rám.

- Öhm…menjünk… - állt fel a kenapéról, majd elindult a bejárati ajtó felé, én pedig csak bólintottam, majd leraktam Angyalt, és gyorsan Tom után mentem, aki akkor már a kocsijában ült, megvárta, míg bazárom az ajtót és beszállok mellé, aztán rögtön el is indultunk.

Szerintem villám gyorsan odaértünk, de persze nem tíz percen belül, és miután csengettünk és ajtót nyitott, persze ez volt az első dolog, melyet megjegyzett.

- Ez 18 perc volt. – mondta, majd karjait összefonta maga előtt, és várta a magyarázatot.

- A város másik végén laksz, szerinted hogy értünk volna ide 10 perc alatt? – nézett rá Tom kiakadva.

- Az engem érdekel szerinted? Azt mondtam, 10 perc!

- Andy… - szóltam rá kedves hangon, mert tudom, hogy nem a 8 perces késésünk miatt volt kiakadva, hanem azért, mert nem szólunk neki, hogy itthon vagyunk, és igazából ezt teljesen meg is értem.

- Mi van, Bill?

- Ne haragudj…mostanában, tudod, nagyon… - akartam volna megmagyarázni, hogy mi van, de a szavamba vágott.

- …szétszórtak vagytok.

- Igen…

- Ajh, sejtettem, mindig ez a válasz. – rázta meg kicsit rosszallóan a fejét.

- Ne haragudj. – motyogtam.

- Ezt már mondtad. Komolyan, mintha tudnék rátok haragudni… - forgatta meg szemeit, majd megint ránk nézett – Gyertek be! – mondta végül lágy hangon, így Tom is és én is tudtuk, hogy megbocsátott.

Az ajtóban levettük a cipőnket, mert Andy nagyon rendmániás, és utálja, ha valami nem úgy van, ahogy Ő akarja, aztán követtük a nappaliba, ahol leültetett minket.

- Ha kértek inni, vagy bármi mást, tudjátok, hol van. – ült le Ő is, majd jobban végigmért minket. – Mi bajotok? – kérdezte aggódva, nekem még a homlokom is megtapogatta kicsit. – Nem vagy lázas, viszont nagyon sápadt az arcod. Minden rendben?

- Ühüm. – bólogattam, mire Ő felhúzta egyik szemöldökét.

- Ne hazudj, tudod, hogy nem hiszem el és úgyis kiszedem belőled.

- De nincs semmi! – fontam össze karjaim magam előtt és durcásan néztem rá, hátha így elhiszi. Persze, nem hitte…

- Na, jó! Akkor te, Tom! Mond meg, mi baja! És neked, mi bajod? Te se nézel ki túl jól.

- Kösz. – motyogta Tom, mire Andy csak megint megforgatta szemeit.

-Tudod, hogy nem úgy értem.

- Tudom…

- Akkor?

- Semmi.

- Persze!

- Hagyjál! – fonta össze Tom is a karjait maga előtt.

- Na, de jó! Most mindketten meg vagytok sértődve, pedig erre nekem lenne okom. Egyrészt szartok le magasról, még egy SMS-t sem vagytok képesek küldeni, hogy itthon vagytok, másrészt meg most, hogy itt vagytok, nem mondjátok el, hogy mi a bajotok, pedig elvileg mindent meg szoktatok osztani velem. Hát, tudjátok, ezek után komolyan el kell gondolkodnom rajta, hogy lehet, a postás fiú a legjobb barátom, vele ugyanis mostanában minimum tízszer többet beszélek, mint veletek. Valami hozzáfűzés esetleg?

- Ne haragudj. Én megértelek, és tényleg sajnálom, hogy ilyen bunkón viselkedünk mostanában, és hidd el, nagyon fontos vagy nekünk, és mindent el szoktunk mondani neked, és ha most is lenne valami, biztos, elmondanánk, de nincs, csak fáradtak vagyunk. Eddig ez volt a leghosszabb turnénk, és sajnos sok minden nem úgy alakult, ahogy a legjobb lett volna, de ettől függetlenül minden rendben. Ugye, hiszel nekem? – néztem rá kérlelőn, mire elhúzta a száját, majd sóhajtott egyet.

- Szeretnék, Bill, de igazából te sem hiszed el, amit az előbb mondtál. De, oké. Türelmes leszek, és megvárom, míg magatoktól mondjátok el, mi a baj. – mosolyodott el bátorítóan.

- Köszi. – viszonoztam én is a mosolyt.

- Ne köszönd, a barátom vagy, ez természetes. Na, de te meg ne legyél annyira megsértődve, inkább mesélj valamit. – lökdöste kicsit meg Tomot, mire Ő is elmosolyodott és elkezdett mesélni. És én is meséltem. És Andy is. Mindent megbeszéltünk, kivéve, amit igazán érdemes lett volna. Igazából nem is értem, miért gondolom azt, hogy jobb lesz, ha titokban tartjuk az érzéseink, és még a hozzánk legközelebb álló személyeknek sem mondjuk el őket. Ez így nem hogy csak sokkal nehezebb, de még gerinctelen is, mert az emberekben van egy kialakult kép rólunk, úgy gondolják, ismernek, és a legfontosabb dolgokat, melyek történnek velünk, tudják, közben meg kurvára nem azok vagyunk, akiknek hisznek, és szinte semmit sem tudnak rólunk…

Rengeteg ideig beszélgettünk a nappaliban, a vége felé azonban már mind a hárman alig tudtuk nyitva tartani a szemünk, és csak nagyokat ásítoztunk.

 - Jól van, most egyszer elegem van belőletek. Itt alszotok? – állt fel Andy a fotelből, ahol addig ült.

- Hát… - néztünk egymásra Tommal.

- Na, jó! Igazatok van, rossz hanglejtéssel mondtam. Itt alszotok. Rögtön megcsinálom a vendégszobát. Együtt akartok aludni, vagy, Bill, te alszol velem? – nézett ránk kérdőn, mire mi azonnal rávágtuk – Veled!

Erre megint végignézett rajtunk, majd vállat vont.

- Csak tudnám, mi bajotok. – indult el az emelet felé, ahova mi is követtük. Mikor felértünk Ő nekiállt a vendégszobában tevékenykedni, minket meg elzavart fürödni, mivel nála is két fürdő van.

Én gyorsan lezuhanyoztam, aztán a derekamra kötöttem egy törölközőt, kikukucskáltam a fürdőből, hogy van-e a folyosón valaki, de mivel nem volt, villám gyorsan bespuriztam Andy szobájába, kölcsönvettem egy alsónacit a szekrényből, aztán bebújtam a már megvetett ágyba. Olyan jó, Andy szaga volt mindennek, úgyhogy már lassan kezdett elnyomni az álom, mikor a szoba tulajdonosa benyitott. Én erre lassan felemeltem a fejem, hogy jelezzem, még nem alszom.

- Látom kész vagy. Bírod ezt a Naomi csajszit? Tom most mondta, hogy vele van. Áh, de mindegy, én is gyorsan megfürdök, aztán mindjárt jövök. – csukta be az ajtót, én pedig visszahajtottam a fejem a párnára, egy másikat pedig szorosan magamhoz öleltem és Andy kérdésén gondolkodva lassan a könnyeim is megeredtek. Sajnos mostanában elég csak szóbahozni, hogy barátnő, vagy, hogy Naomi és én rögtön sírva fakadok. Annyira jó annak a lánynak. Gondolom, fel se tudja fogni, milyen szerencsés, hogy Tommal lehet. Fogalma sincs róla, hogy Tom igazából mit érez, vagy hogy Ő mit érez, csak örül, hogy egy rocksztár a pasija.

Andy tényleg gyorsan kész lett, és pár percen belül már mellettem is volt, és miután észrevette és felfogta, hogy sírok, azonnal magához ölelt és nyugtatni kezdett.

- Biztos nem lenne jobb, ha elmondanád, hn? – simogatta a hátam, én pedig csak nemlegesen ráztam a fejem, közben szorosan hozzá bújtam. – Rendben- Sóhajtotta beletörődötten, aztán csendben maradt, hogy nyugodtan kisírhassam magam, közben védelmezően ölelt és néha csitítgatott.

Tudod, iszonyatosan nagy szerencsém van, hogy Andy a legjobb barátom. Mindig tudja, mikor van szűkségem az ölelésére, tudja, mikor mit kell mondani, és mikor kell csendben maradni. Nem is tudnám nélküle elképzelni az életem.

- Köszönöm. – néztem fel rá, mikor végre egy kicsit megnyugodtam.

- Mit köszönsz már megint? Ne köszönj semmit. Maradj csöndben és aludj. – parancsolt rám, mire csak közelebb bújtam hozzá.

- De én akkor is köszönöm, hogy ilyen vagy. Nagyon szeretlek. – motyogtam már félálomban.

- Pofa be! Aludj! – mondta, de a hangján lehetett érezni, hogy mosolyog. Végül pedig nyomott egy puszit a homlokomra, aztán azt hiszem, elaludtam…vagyis, igen, elaludtam, mert a kővetkező emlékképen az, hogy reggel az Ő lágy simogatására ébredtem.

- Jó reggelt…vagyis délutánt. – mosolygott rám, mikor végre felnyitottam a szemem.

- Üüühmmm…Hány óra? – nyüszögtem a takaróba.

- Fél négy. – válaszolt, aztán felállt az ágyról és én is felültem.

- Hogy lehet már ennyi? – néztem rá értetlenül, mire Ő vállat vont és összekócolta a hajam, ami szerintem már addig is épp elég kócos volt.

- Parancsold meg neki, hogy ne teljen már olyan gyorsan.

- Áh, az a baj, hogy néha túl lassan telik. – húztam el a szám, és Ő is vágott egy grimaszt.

- Bolond vagy, Bill. – jegyezte meg, de aztán rögtön másfelé terelte e témát. – Gyere, kész a kaja.

Ekkor vettem csak észre, hogy Ő már fel van öltözve, szóval nem most kelt fel. Én is lassan kimásztam az ágyból, aztán elkezdtem öltözködni.

- Kölcsön vettem egy alsónacit, ugye nem baj. – mondtam, mikor már majdnem teljesen kész voltam.

- Hányszor mondjam még nektek, hogy ne kérdezzetek és érezzétek magatokat otthon. – vonta fel egyik szemöldökét.

- Jól van na, csak szóltam. – mondtam, aztán lementünk az ebédlőbe, ahol kénytelen voltam ismét megenni egy nagy adag kaját. Sajnos Andy és Mrs. Schwarz nagyon hasonlít egymásra. Egyik sem engedi, hogy cipővel járkáljunk a lakásban, rendmániás, és addig nem kelhetünk fel az asztaltól, míg mindent meg nem ettünk a tányérról. Na jó, igazából csak ennyiben hasonlítanak…

Miközben nagyban szenvedtem a kajámmal, Tom is lejött az emeletről, Ő is elfintorodott, mikor a kajára nézett, de aztán Andy parancsoló pillantása után Ő is nekilátott az evésnek.

Miután kajáltunk, David hívott, hogy pár nap múlva lejár a két hét, és lesz is egy fotózás, ahol meg kell jelennünk, szóval jó lesz, ha addig összeszedjük magunkat. Én úgy döntöttem, hogy Andy-t is el akarom vinni, úgyhogy megzsaroltam Davidet, hogy ha Ő nem jöhet, akkor mi sem megyünk. Erre persze azt mondta, hogy jöhet, de már nincs szabad szoba a hotelben, ahol aludni fogunk, de megnyugtattam, hogy majd alszik mellettem, már úgy is mindketten hozzá vagyunk szokva, hogy egymás mellett alszunk, mert ha mi alszunk nála, vagy Ő nálunk, akkor is az úgy szoktuk. Andy örült, hogy eljöhet velünk, de megígértette, hogy senki sem fogja tudni, hogy ott van, úgyhogy nagyon óvatosnak kell lennünk.

Ezután beszélgettünk még egy kicsit, aztán elbúcsúztunk, beültünk az autóba és haza jöttünk. Itthon pedig egy számomra nem igazán kedves vendég várt ránk az ajtóban. És szerintem ki tudod találni, hogy ki volt az. Igen, Naomi. Ahogy kiszálltunk a kocsiból, Tom nyakába ugrott, aki viszont már nem ilyen nagy élvezettel ölelt vissza, közben többször rám nézett, gondolom, kíváncsi volt a reakciómra…ami nem nagyon volt, mert csak sóhajtottam egyet, aztán kinyitottam a bejárati ajtót és bejöttem. Pár perc múlva hallottam, hogy Tom kocsijának motorja ismét beindul, szóval, igen, megint egyedül vagyok itthon. Azóta pedig, hogy elmentek már eltelt három és fél óra, mert igen, szinte minden percben az órát nézem. Tudom, hogy nem normális, de nem tudok ellene mit tenni. Félek, hogy egyszer valami baja lesz és nem jön haza. És tudom, hogy ez még mindig hihetetlenül szánalmas, de ez van…

Azóta már zongoráztam másfél órát, fetrengtem az ágyamon egy órát, aztán végül úgy döntöttem, hogy inkább ezt megírom neked, addig se szenvedek olyan nagyon.   

És most, hogy ez megtörtént, inkább visszamegyek a zongorához, játszom még egy kicsit, és remélem, hogy Tom hamarosan itthon lesz…Bár úgyis tudom, hogy nem így lesz. Megint későn fog hazajönni, mint mostanában mindig, én pedig az ágyamon ülve fogom várni, hogy végre kattanjon a bejárati ajtóban a kulcsa. De mindegy, már kezdem megszokni, és ez igazából nem a te problémád.

Jó éjszakát, Naplócskám!