Csillaghullás 4. rész

Helló, drágáim. Péntek van, úgyhogy itt is van a beígért folytatás. És hát... kiderül pár dolog, pár meg még egyelőre nem, úgyhogy jó olvasást. ^.^

4. rész

A napok hihetetlen gyorsasággal peregtek. S mire Bill észbekapott, már el is jött az a bizonyos rettegett dátum, mely jelezte, hogy bizony ki kell mennie a reptérre, és találkoznia kell vele. De ehhez semmi kedve sem volt.

Mikor délelőtt fél tízkor felébredt – mivel ha szabadnapos volt, nyugodtan aludhatott eddig – rögtön az jutott az eszébe, hogy nagyon gyorsan ki kell szállnia az ágyból, és el kell kezdenie készülődni, különben nagyon el fog késni a megbeszélt találkáról. Már ha azt a valamit egyáltalán megbeszéltnek lehet nyilvánítani… Mert az, hogy közölték vele, hogy mikor és hol legyek, számára inkább egy paranccsal ért fel, mint egy jó kis beszélgetéssel. De igazán nem probléma. Ha neki szabad így állni a dolgokhoz, akkor bizony Billnek is, aki nagyon nem szerette a parancsokat…

Így hát úgy döntött, nem is fárasztja magát ezzel az egész hülyeséggel. A hátáról a hasára fordult, arcát puha, selymes anyagú ágyneműbe burkolt párnájába fúrta, aztán még a takarót is a fejére húzta. Ő bizony ma nem megy sehova sem.

Különben is, a gondolatait most éppen sokkal inkább lefoglalta épp hazatérő „szeretőjénél” – vagy valami ilyesminél – az a titokzatos idegen, aki épp négy napja bukkant fel az életében, azóta azonban árnyékként követi mindenfelé.

Dorian… Vagy más néven Alexander… Hát ő egy nagyon különös szerzet. Kiszámíthatatlan, felkavaró és… szörnyen idegesítő! Kezdjük ott, hogy folyton azzal a mindentudó, mély tekintetével pillant Billre, és annak ellenére, hogy eleinte folyamatosan a vele kapcsolatos szexuális jellegű vágyaival fárasztotta a szőkeséget, mióta ő is a menhelyen dolgozik, nem tesz mást, mint távolról figyeli Billt, de azt megállás nélkül. És ez egy idő után szörnyen frusztráló tud lenni. Akkor meg aztán pláne, ha történetesen erről a valakiről csak annyit tudunk, hogy feltehetőleg nagyon jó az ágyban…

De igazából teljesen mindegy. Akkor se fog többet megtudni róla és a szándékairól, ha egész nap az ágyában fekszik, és rá gondol, szóval inkább más felé terelte gondolatait. Elkalauzolta őket egy gyönyörű, annyira mesésnek tűnő világba, ami már nem is lehetett valóság. De nem is volt az, álmodott…

- Tom, ugye megígéred nekem, hogy bármi is derüljön ki hamarosan, nem fogsz utálni? – kérdezte az ekkor még feketehajú Bill a testvérét, aki épp azokban a percekben nyitotta fel aznap először sötétbarna szempilláit. Így ő abban a pillanatban nem is nagyon értette öccse szavait, azonban egy jó nagy nyújtózkodás után már zavarodottságot tükröző tekintettel bámult rá.

- Persze, de miért kérdezed?

- Semmi, nem fontos – rázta meg a fejét Bill, aztán szorosan magához ölelte Tomot, aki ugyan kissé vonakodott ettől, mert persze nem hitte el öccse válaszát, és szerette volna kideríteni az igazságot, azért kedvesen próbálta viszonozni az gesztust.

- Mégis mi a baj? Tudod, hogy nekem elmondhatod – húzta biztató mosolyra ajkait a gitáros, mikor hosszú idő után elváltak egymástól.

- Igen, ha olyan lenne, elmondanám. De ez nem olyan. Ez szörnyű. Ne haragudj rám miatta. Én csak… Azt hiszem, teljesen megőrültem – rázta meg a fejét kétségbeesetten Bill, Tom pedig annyira nem értette a helyzetet és testvére viselkedését, hogy hirtelen nem is tudott mást tenni, mint ismét magához ölelni a zaklatott fiút.

- Nyugodj meg, minden rendben lesz – suttogta bátorítóan a fülébe, aztán nagyon hosszú ideig ültek ott, szorosan karjaikba zárva a másikat…

Az álmok azonban csalfák és hazugok. Pont úgy, mint az a személy, akivel álmodott. Mind csodás, boldog életet ígérnek vagy ígértek valamikor a régmúltban, azonban ahogy az már bebizonyosodott, minden csak ámítás volt.

Billnek pedig nem volt elég csak egyszer megtapasztalnia azt, hogy mennyire is kétszínű és áruló az, akit a világon a legjobban szeretett, ugyanis álmai ezt nem hagyhatták. Minden áldott éjjel minimum egyszer felelevenítették előtte azokat a szemrehányó, gúnyos szavakat, és azt a lesújtó pillantást, melyek miatt egy szív, egy lélek, egy gondosan felépített világ és egy szoros kötelék apró darabkákra zúzódott…

- Tűnj el innen, Bill! Nem akarlak látni soha többé! Takarodj!  Gyerünk, menj már!!!  Nem halla…

Álombéli bátyja – aki szörnyen hasonlított a valóéletbelire – azonban nem tudta befejezni megsemmisítő monológját, melyet néha egész éjjeleken át hajlamos volt szajkózni, ugyanis Bill irtó gyorsan a valóságban találta magát, amint valaki kegyetlenül lerángatta róla a takarót, aztán a puha párnát kirántotta a feje alól, hogy aztán a fiú arcába nyomhassa.

Bill pedig teljesen tisztában volt vele, hogy erre csak egy személy lehet képes, mégis, mikor felült, nagy, értetlen szemekkel bámult látogatójára, aki annyira mérgesnek látszott, hogy a szőkeség jobbnak látta, ha nem mond semmit.

- Nálad mégis mit jelent az, hogy pénteken tizenegy felé, a reptéren? – kérdezte a férfi cseppet se kedvesen, miközben közelebb lépett a rémálmából felvert fiúhoz, aki azonnal összébb húzódott. A teste úgy remegett, hogy az méterekről is szembe tűnt volna bárkinek, ez viszont nem főként vendége cseppet se kellemes ébresztőjének volt betudható. Lidérces álmai rendszerint ilyen hatással voltak rá, erre pedig csak még rátett egy lapáttal a rég nem látott férfi durva hangvitele.

- Ne haragudj – kérte majdhogynem kétségbeesetten, és tekintetével azért könyörgött, hogy a másik tényleg bocsásson meg neki. Nem volt most kedve veszekedni, mást csinálni meg pláne nem.

- Már megint vele álmodtál? – A férfi hangja immár sokkal lágyabb volt, már szinte érzelmek is fellelhetőek voltak benne, és ezt Bill is érzékelte. Ekkor elmúlt a szorongása – legalábbis az a része, amelyikről nem az álma tehetett.

- Igen – bólogatott.

- Talán lassan nem ártana felkeresned, és minimum azt tudatnod vele, hogy még élsz.

- Nem, én soha többé nem fogok vele találkozni. Mellesleg meg biztos vagyok benne, hogy tudja, hogy életben vagyok. Ikrek vagyunk, akár mennyire is gyűlöl engem – húzta el a száját Bill, közben mereven a takaróját bámulta, ezután viszont felpillantott látogatójára. Ő rosszallóan megrázta a fejét, majd leült Bill mellé az ágyra.

- Miért vagy biztos benne, hogy gyűlöl?

- Miért, te mit tennél, ha olyan derülne ki az öcsédről, mint ami rólam kiderült? De amúgy nem baj, hogy így van, már én se szeretem őt. – Ez persze nem volt igaz. Annyira nem, hogy Billnek egy pillanatra megfordult a gondolatai között az a lehetőség, hogy rögtön a fejére fog szakadni a plafon, hisz a saját szívét sohasem tudta becsapni, mint ahogy azt se tudta elfogadtatni vele, hogy énekesi pályafutásának már rég vége, helyette pedig itt van ez a felettébb különös és sokakat talán megbotránkoztató életvitel. De hát mit tehetett volna ellene? Neki ezt az életet kell élnie, ezt érdemli. A szíve pedig maradjon csak nyugton, mert ő sem érdemel többet, boldogságot pedig végképp nem.

- Ez óriási hazugság, tudod te is nagyon jól. Ha így lenne, nem álmodnál minden éjjel vele, és képes lennél megállapodni egy férfi mellett, nem kellene minden éjszaka más ágyában keresnek az örömöket. De tudod, mit, Bill? Én nem fogok egyikőtöknek se könyörögni. Nekem igazából tökéletesen megfelel ez a helyzet, hisz nagyszerűen szoktam érezni magam a társaságodban. – Billre ostorcsapásként hatottak egykori legjobb barátja szavai. Igaz, már régóta nem voltak annyira jóban, sőt igazából mióta először szexeltek egymással, másról se szólt a kapcsolatuk, mint a kölcsönös élvezet nyújtásról, de azért az embernek sohasem esnek jól az ilyen szavak. Akkor meg pláne nem, ha valaki olyan szájából kell hallania őket, akiért régebben bármire hajlandó lett volna.

- És milyen volt a nászút? – kérdezte csak azért, hogy kissé más mederbe terelje a beszélgetést. Andreas már nem az az ember volt, akivel szívesen megosztotta mély gondolatait. Igazából ilyen személy már nem is létezett.

- Szerinted? Az a nő egy hisztérika. Apámat ki fogom nyírni ezen nagyszerű ötlete miatt – morogta az orra alatt a férfi, Bill pedig magára erőltette az egyik legszebb műmosolyát.

- Ugyan már! Biztos, nem olyan szörnyű.

- Nem? Megmutassam, mennyire hiányoztál ez alatt a két hónap alatt? – húzta közelebb magához Andreas Billt, aki azonnal tiltakozni kezdett ez ellen.

- Ne! El tudom képzelni magamtól is.

- Mi az, csak nem tisztasági fogadalmat tettél mialatt én nem voltam itt? – kérdezte Andreas egy gúnyos mosollyal ajkain, a szőkeség pedig erre megforgatta szemeit.

- Azt már nagyon nehezen tudnék csak tenni…

- Valóban? Ugyan miért? Az a pár száz átszexelt éjszaka nem lehet akadály! Tényleg, erről jut eszembe, hogyan lehetséges, hogy a saját ágyadban találtalak? Csak nem annyira hiányoztam, hogy még a ribanckodástól is elment a kedved?

- Óh, dehogyisnem – felelte Bill egy cinikus mosoly kíséretében. Igazából ő se tudta pontosan, hogy mostanában miért váltott jó kisfiú-üzemmódba. Mert az tény, hogy mióta Dorian feltűnt a színen, ő nem volt egyetlen klubban sem, és minden éjszakáját saját lakásában töltötte. Bár talán ez valamennyire összefügg azzal a megmagyarázhatatlan érzéssel, mely úgyszintén azóta kísérti, mióta volt szerencséje megismerni a smaragdzöld szemű fiút, és amely arról szól, hogy folyamatosan figyeli őt valaki. Pedig amint körülnéz, megbizonyosodhat afelől, hogy ez nincs így. De az a lusta, semmirekellő szöszi a munkahelyén folyamatosan őt pásztázza azzal a fura, megfejthetetlen tekintettel. Csoda, hogy egy ilyen helyzetben az embernek egy idő után üldözési mániája lesz?

- Na, akkor majd mindjárt bepótolunk mindent, hogy ne legyen már ilyen rossz kedved – húzódott Andreas ismét kicsit közelebb Billhez, akiben ez elég negatív érzethullámokat keltett, melyek fodrozódva futottak végig a fiú egész testén kellemetlen remegés formájában. Andreasnak azonnal feltűnt a szőke reakciója, s ettől csak még inkább nyeregben érezte magát. Amikor Bill teste remegni kezdett az ő közelsége miatt – az teljesen mindegy volt, hogy a vágytól, az undortól vagy a félelemtől – mindig valami eszelős, felsőbb rendűséget árasztó fény gyúlt a szemeiben, mely egész addig ott csillogott, míg a volt énekes nem sikoltotta alatta fojtott hangon, hogy nem bírja tovább. Nos, jobb helyeken talán ezt hívják szadizmusnak, ők azonban leginkább a barátság kifejezést használták rá. Legalábbis régebben valami ilyesmit, mostanában pedig nem beszéltek róla. Ez volt a normális.

  - Én nem szeretném most. – Bill kétségbeesetten megrázta a fejét, bár tudta, hogy felesleges. Andreas nem fogja békén hagyni, míg meg nem kapja, amit akar. De azért próbálkozni még lehet, nem?

- Ne legyél buta, Bill. Fogadj szépen szót, és neked is jó lesz. – A férfi magabiztos mosolya még a szokottnál is jobban megrémisztette Billt. Igazából így ment ez köztük: néha kölcsönösen élvezték egymás társaságát, néha azonban ki nem állhatták a másikat. Mert bizony nem csak Andreas tudta elérni, hogy társa szemei a megszeppentségtől és a megadástól olyan kívánatosan csillogjanak, jobb napjain a szőke is könnyedén tudott kisebbségi érzetet kelteni a férfiban – vagy akárki másban. De most nem volt jó napja. Nagyon nem.

És mivel tényleg nem látott semmi esélyt arra, hogy ő kerüljön ki győztesként az Andreasszal való, mindennapinak számító, ártalmatlan kis csatájukból, nem tett mást, csak engedelmesen felnyögött, mikor látogatója közelebb húzta magához, majd a boxere alá csúsztatva mindkét kezét, jól belemarkolt a fenekébe.

Alig fél óra elteltével pedig már csendesen feküdtek egymás mellett, saját zavaros gondolataik közé merülve, nem túlságosan kielégülten, azonban teljesen lefáradtan...

 Andreas csukott szemmel, háton feküdve, a tarkóján összekulcsolt ujjakkal szuszogott halkan, s bár úgy tűnt, közel áll Álomvilág kapuihoz, igazából nagyon is éber volt. Főleg, mivel megállás nélkül magán tudhatta a felé fordulva oldalasan könyökölő szőkeség kíváncsi pillantását. Ez azonban nem zavarta – pontosabban már teljesen megszokta –, ugyanis Billnek határozottan a rossz szokásai közé tartozott, hogy szeretkezés után szeretett hosszan elmerülni partnere arcvonásainak tanulmányozásában. Már ha egyáltalán ezeket a valamiket lehet szeretkezésnek nevezni…

Persze Bill is tisztában volt ezzel a tulajdonságával, és néha már próbálta is leszoktatni magát róla, most azonban nem főképp rossz szokásával való küzdelme miatt pásztázta olyan érdeklődő tekintettel a férfi arcát.

Annyira megváltozott, állapította meg magában. És valóban, Andreas nagyon megváltozott pár évvel ezelőtti önmagához képest. Egykor kisfiús, finom vonalakkal rajzolt arca, mára sokkal férfiasabbá, sőt egyenesen markánsá vált, dús, feketére festett haja, mikor függőleges pózban tartózkodott, már majdnem a válláig ért, most azonban fátyolként terült el a párnán. Négy-öt évvel idősebbnek nézett ki Billnél, annak ellenére is, hogy igazából egyidősek voltak – ez persze főleg a szőke lágy, feminin vonásainak volt köszönhető. A bőre pár fokkal sötétebb árnyalatban tündökölt, mint a nászútja előtt, de ez is kifejezetten jól állt neki. Billnek mindenesetre nagyon tetszett. Legalábbis a külseje. Mert a személyisége is nagyon más lett, abban azonban így már kicsit kevesebb tetszetős dolgot fedezett fel. Bár igazából talán az volt az egyetlen kivetnivaló benne, hogy érthetetlen és távoli lett… Egyszer vad és akaratos, egyszer gyengéd és kedves, néha megkéri őt, hogy keresse végre fel a bátyját, néha kijelenti, hogy nem akarja, hogy minden olyan legyen kettőjük között, mint régen… Ennek ellenére azonban a saját lakásában az ágya mellett helyetfoglaló éjjeliszekrényen még mindig ott virít az a bizonyos bekeretezett kép, melyről ők hárman mosolyognak az érdeklődő szemlélőre, gyermekien, önfeledten.

- Andy… - Milyen régen is nevezte már így a férfit! De most olyan furcsán hangzott, mintha ebben az életben még sohase ejtette volna ki ezt a rövid szócskát a száján.

- Mondjad, kedves Jace – Andreas ugyanúgy feküdt a helyén, mint pár perce, a szeme még mindig csukva volt, és aprócska jelét se mutatta annak, hogy érdekelné, miért szólította meg Bill.

- Utálsz engem? – Erre a kérdésre azonban már kinyitotta a szemét, és értetlenül pislogott a kíváncsiskodó szőkeségre. Bill maga se volt tisztában vele, hogy pontosan miért is tette fel ezt a kérdést, de úgy érezte, muszáj tudnia rá a választ.

- Nem utállak. Ezt mégis honnan vetted? – könyökölt fel Andreas, közben megráncolta szemköldökét.

- Én csak… Nem tudom, csak kérdeztem – vont vállat Bill, és ezzel nem is akarta tovább feszegetni a témát. A válasszal viszonylag elégedett volt annak ellenére is, hogy így csak még inkább összezavarodott vendége mentalitását illetően.

Andreas egy kis ideig még figyelte a fiút, s azokban a pillanatokban mindennél jobban szeretett volna belelátni elméjébe, de mivel sajnos ez lehetetlennek tűnt mesteri álarca miatt, mely nem állt többől, mint egy barátságos mosolyból és tompán csillogó, mit sem sejtető tekintetből, jobbnak látta, ha meg sem próbál a fiú fejében olvasni. Régen elmúltak már azok az évek, mikor minden lelkében kavargó érzelem gesztenyebarna szemében tükröződött.

- Akkor meg ne kérdezz ostobaságokat – mondta Andreas, majd ismét kényelmesen elhelyezkedett az ágyban, s visszacsukta pilláit. Bill sóhajtott egyet, és tovább folytatta a férfi arcának elmélyült megfigyelését.

- Fáradt vagy? – tette fel a kérdést pár perc elteltével.

- Szerinted, édesem? Milyen volt két hónapig elviselni annak a hisztérikának a nyavalygását? – morogta Andreas, miközben a jobb oldalára fordult, ezáltal elérve, hogy Bill ne tudja tovább szemlélni az arcát, hisz ő pont az ágy bal oldalán heverészett.

- Ugyan már, Emily aranyos lány. – A szőke végighúzta vendége gerince mentén mutatóujját ott, ahol a felsőteste kilátszott a takaró alól. Andreast megmosolyogtatta a szerelmespárokra jellemző cselekedet, és mivel tudta, hogy Bill ezzel azt akarta jelezni, hogy jó lenne, ha felé fordulna, hát így is tett.

- Persze, a cápa is nagyon aranyos élőlény tud lenni, ha jóllakott.

- Hát akkor etesd meg Emilyt is, és ő is aranyos lesz – javasolta a volt énekes, bár határozottan kezdte elveszíteni a beszélgetés fonalát.

- Inkább téged etetlek meg, mit szólsz? – mosolyodott el sejtelmesen Andreas, majd közelebb vonta magához Billt, aki most már meg sem próbált ez ellen tenni valamit. Beletörődötten simult a másik karjaiba, és engedelmesen tűrte, ahogyan ő idegtépő lassúsággal birtokba vette ajkait. S mivel az ilyenfajta érintkezést csak Andreasnak engedte meg – mint ahogy az is csak az ő kiváltsága volt, hogy szeretkezhetett fényes nappal Bill Kaulitz-cal –, nagyon régen csókolózott már, így neki is jólesett ez a gyengéd intimitás. A férfi csókolózás közben mindig nagyon figyelt rá, Bill néha már úgy érezte, szerelmes belé. Persze, tudta, hogy ez butaság, Andreas lenne az utolsó, aki képes lenne belészeretni, és ugyanez volt a helyzet fordítva is, azonban gyengéd kényeztetésével néha teljesen el tudta venni a szőke eszét. Pont úgy, ahogy most is.

A csók lágy volt, érzéki, mégis szenvedélyes. Nyelveik finoman simogatták a másikét, s amint egyre mélyebbre hatoltak a másik szájában, annál erősebben ölelték magukhoz társukat. Hamarosan azonban elváltak egymástól, és Andreas pihegve hullott vissza a párnára, szorosan Bill mellé.

- Tényleg nagyon fáradt lehetsz – állapította meg a szőke kis idő múlva, Andreas ugyanis általában nem szokta beérni egyetlen csókkal, sem egyetlen menettel, viszont nagyon úgy nézett ki a helyzet, hogy ma már nem lesz több közöttük.

- Az vagyok. Ígérem, legközelebb bepótolunk mindent – kacsintott pimaszul a férfi Billre, aki erre csak elhúzta a száját. Neki a mai alkalom igazából sokkal inkább elnyerte a tetszését, mint az eddigiek egybevéve. De mindegy, tudta, hogy felesleges lenne rózsaszínű tinilány-álmokkal hitegetnie magát, hisz valószínűleg nem lesz sok hasonló együttlétük.

Andreas ezek után már nem maradt sokáig. Miközben Bill az ágyában szunyókált, vett egy gyors zuhanyt, felkapkodta a pillanat hevében most szerencsére nem annyira szétdobált ruháit, és már nem is volt sehol. Emily valószínűleg így is vérszemet fog kapni, amiért ahelyett, hogy segített volna neki kicsomagolni a nászútra elhurcolt bőröndöket, inkább feltehetőleg nagyon jól szórakozott valahol az egyik kis ribancával… De hát mit érdekli őt Emily? Bill társasága igazán megér egy kis hajcihőt…

A volt énekes nem igazán foglalkozott vendége szöszmötölésével, nyugodtan szuszogott az ágyában, mind a három takarója alatt, melyek még nyáron is mindig hűséges alvótársai voltak. De hát igazából miért is kellett volna idegesítenie magát akármi miatt is? Ezek az egy órás kis kalandok már igazán az élete részévé váltak, már szinte törvényszerű volt hetente egy ilyen alkalom. Pedig ezt eleinte nagyon nem tervezte, Andreasnak se kellett volna tudomást szereznie arról, hogy ő él, azt meg pláne nem kellett volna kihasználnia, hogy a szőke alkohol-mámoros állapotban elég instabil a szexuális elveit illetően… De ez mára már teljesen lényegtelenné vált. Bill az anyukájától régebben mindig azt hallotta, hogy ha csinálsz valamit, akkor azt lélekkel csináld. És ő meg is fogadta ezt a tanácsot: ha már egyszer egy könnyűvérű ribanc lett belőle, akkor nem szemérmeskedik bárkivel is sodorja össze a véletlen – akármennyire is nem tetszik ez annak a hülye, szentimentális szívének. Különben is, miatta történt ez az egész, úgyhogy jobb lesz, ha csendben marad, és nem hisztizik minden vágytól, kéjtől és különböző tudatmódosító szerektől ködös éjszaka után. Ja, és ha már itt tartunk: lassan épp itt az ideje, hogy ismét kihívó ruhába bújva, kisminkelt arccal és buja tekintettel felkeresse az egyik kedvenc szórakozóhelyét…

Szerzői megjegyzés: Naaaaaaaa... Szóval mist éppen itt tartunk, aztán majd még alakulnak a dolgok. :P