Csillaghullás 3. rész

Sziasztok. ^.^ Mint ígértem, itt is a rész. Oké, talán nem ilyenkor kéne feltennem, de Ayumi lusta... Mert csak hogy tudjátok, én most nem Ayumi vagyok... A-a, Ayumi halott...
Na jól van, azt hiszem, ennyi épp elég volt nektek belőlem mára. xD Amint láthatjátok, sose leszek normális, ez van. Na, de jó olvasást. :D
Ja, és a résszel kapcsolatban: uncsi, szar és rövid, de a kövi már jobb lesz, ígérem. ^.^

3. rész

- Jók legyetek, édeseim! Leopoldot pedig hagyjátok szépen békén – dobott egy csókot Leila és Raffaello felé, akik érdeklődve figyelték gazdájuk ténykedését, majd azt, ahogy becsukódik utána az ajtó. Tehát a gazdi elment, és végre megint azt csinálhatnak, amit csak akarnak...

   Bill villámgyorsan szaladt végig az utcákon, nem törődve azzal, hogy pár embert ezáltal közelebbről megismertetett a járdával. De hát ők tehetnek róla, hogy a fiú és az úti célja közé álltak, úgyhogy úgy kell nekik. Billnek egészen pontosan volt még tíz másodperce, hogy beérjen a munkahelyére. És előtte még az autójáért is el kellett mennie, tekintve, hogy tegnap túl lusta volt ehhez a manőverhez. De hát nem baj, már mindenki hozzászokott, hogy mindig késik egy kicsit. Ez persze nem tartozott fő erényei közé, és általában mindig próbált pontos lenni, de ami nem megy, az nem megy.

Hamarosan pedig szerencsére odaért ahhoz a klubhoz, ahol tegnapelőtt összefutott Doriannel, így ezután autóval folytathatta az utat a menhely felé, így percek alatt oda is ért, és végre elmerülhetett abban az áldásos tevékenységben, amelynek segítségével néha pár órára sikerült lekötnie olykor szörnyen zavaros gondolatait.

Igazából egyáltalán nem volt nehéz napja. Hoztak be pár kutya kölyköt, egy kicsit összeveszett egy a már végletekig lesoványodott kabardini ló gazdájával, akit a szomszédja már majdnem feljelentett állatkínzásért, azonban Bill a látogatásakor adott még egy hét haladékot a férfinak jobb útra térni, különben ő fog a hatóságokhoz fordulni – bár legszívesebben már abban a pillanatban tárcsázta volna a rendőrséget, mikor először megpillantotta a lovat -, ezen kívül pedig örökbe adtak három kutyust, valamint két kiscicát. Az örökbeadás pedig mindig örömmel tölti el az ember szívét.

Szóval, igen, egészen tűrhető napja volt mindaddig, míg be nem hoztak egy üvegszilánkba lépett házimacskát. Persze nem a cica lábának lekezelésével volt probléma, ugyanis értett mindenféle méretű és eredetű sebesülés ellátásához, valamint kisebb műtéteknél is asszisztálhatott – és itt meg kell jegyezni, hogy eleinte még saját magát is meglepte azon hihetetlen tény, hogy egyáltalán nem irtózik a vértől, vagy a belsőszervek látványától. A cica tappancsával is gyorsan végzett, szépen eltávolította a sebből a még bent lévő, kisebb üvegszilánkokat, majd lefertőtlenítette és bekötözte. Közben egész kellemesen eldiskurált az állatka gazdájával, egy középkorú nővel, akinek mindene volt az a cica. Bill szerette az ilyen embereket. Legalább nekik van lelkük…

Dudorászva elpakolta a macska sebének kezeléséhez használt felszerelést, majd épp indult volna megetetni a menhelyen lakó kutyusokat és egyéb állatokat, mikor is hirtelen szembe találta magát főnökével. A idősödő, kissé már őszülő férfi kedvesen mosolygott rá, kifejezetten kedvelte Billt. Attól függetlenül, hogy néha elkésett, és esténként képtelenség volt utolérni, nagyon kellemes társaságnak tartotta a fiút - pont úgy, ahogy mindenki más is a munkahelyén. Főleg, mivel határozottan meg volt győződve róla, hogy Billnél tisztességesebb ember nem is létezik a világon, esténként is biztos a barátnőjével van, akivel hamarosan összeházasodnak…

- Jó napot, Dr. Glaser! – viszonozta Bill a mosolyt, a férfi tekintete pedig még több melegséget kezdett árasztani.

- Szervusz, Jace. Mi a helyzet?

- Épp most tettem rendbe egy szétszabdalt cicamancsot.

- Helyes, helyes. Jaj, még mielőtt elfelejtem, képzeld, Roxy kiskutyái megszülettek. Az utolsó épp három perce bújt ki. Mindenki teljesen egészséges. – Bill szemei azonnal felcsillantak a hír hallatára, mivel Roxy egy már elég korosodó, pitbull kutyus volt, azoknál pedig amúgy is veszélyes az ellés, ilyen idős korban azonban szinte biztos halálos kimenetelű. Az pedig, hogy most mégis minden rendben van a picikkel, és az anyukájukkal is, felér egy csodával.

- De jó! Úgy örülök neki.

- Én is. De van még egy hírem. Talán ennek annyira nem fogsz örülni.

- Tessék? Miről van szó? – Bill érdeklődve pislogott a férfire, egyelőre mindenféle gyanakvás nélkül.

- Nos… van itt egy fiú. Valami olyat hadovált, hogy szeretne itt dolgozni, mert ismer téged. Legalábbis azt hiszem, ez volt a mondandója lényege. Most éppen eltűnt valahova, de nem láttam elmenni, úgyhogy biztos fel fog majd bukkanni valamikor. Kiderítenéd, hogy mit is szeretne?

- Persze. – A szőke mosolygott ugyan, de igencsak meglepte főnöke kérése. Nem ismert senkit, aki tudta volna, hol dolgozik, egy személy kivételével, ő azonban soha be nem tette volna a lábát erre a helyre.

- Köszönöm.

- És a nevét nem mondta?

- Óh, de igen. Dorian. A vezetékneve sajnos nem jut most eszembe. De mindegy is, nem ismerős?

- Dorian? – pislogott Bill nagyokat. – Nem, nem emlékszem senkire, akit Doriannek hívnának. – Bár lehet, hogy ettől függetlenül már volt szerencséje hozzá…

- Hát mindegy. Majd csak előkerül valahonnan. Addig is további jó munkát. – Glaser doktor megveregette a fiú vállát, majd rögtön el is tűnt. Sok dolga volt neki is, tekintve hogy nem csak irányítania kellett az egész intézményt, ami már önmagában is számos feladattal látta el az embert, de még a legbonyolultabb műtéteket is ő végezte kiváló állatorvos létének köszönhetően. Bill nagyon kedvelte a férfit, ha tehette, gyakran volt a közelében. Olyankor mindig sok jótanácsot kapott, melyeket ha megfogadott, sokkal gyorsabban és egyszerűbben ment neki az állatok sérülésének ellátása, valamint a vizsgálatuk.

Ezután tényleg nekiállt megetetni az intézmény kis lakóit, mindegyiket az előírások szerint. A rossz táplálkozás ugyanis az ő szervezetüket is szörnyen megviseli, pont úgy, mint az emberekét. Ha nem jobban.

Már majdnem végzett, mikor a háta mögül meghallott egy felettébb ismerős, azonban számára cseppet se kellemes emlékeket ébresztő hangot, amint gazdája kissé érzékien, suttogva szólította meg őt. Így azonnal megfordult, és az elmúlt éjszakai álmait végig kísértő smaragdzöld szempár tekintett rá vissza.

- Szia, vadócka – köszönt Dorian ezúttal normális hangon, majd egy könnyed mozdulattal közel húzta magához a kissé meglepett Billt. Persze szeretett volna még intimebb érintkezést is kezdeményezni, azonban amint átkarolta a fiú derekát, az legyőzve megszeppentségét, azonnal távolabb lépett tőle, és hitetlen pillantást vetett a szőkésbarnára.

- Te mégis mi a jó életet keresel itt?

- Azt, amit te is. – Dorian mosolya annyira idegtépően szemtelen volt, hogy Bill nagyon szívesen felpofozta volna, hátha ezzel kicsit vissza lehet szorítani a már egészségtelenül nagy önbizalmát, azonban mivel per pillanat a munkahelyén tartózkodott, nem tett semmi meggondolatlant.

- Aha. Szóval te is teljesen odáig vagy az állatokért, és mivel rendelkezel kellő mennyiségű szabadidővel, hogy bizonyítsd az irányukba érzett hatalmas elkötelezettséged, önkéntesként dolgozol itt már két és fél éve. – Bill kíváncsian felvonta jobb szemöldökét, bár a válasz egyértelmű volt számára; természetesen nem.

- Hát persze. Kivéve az elejét. Az egy kicsit máshogy van. Meg a közepe és a vége is. De egyébként teljesen eltaláltad. – Hát ez nem igaz! Hogyan vigyoroghat valaki ennyire idegesítően?

- Jó, és akkor mégis miért vagy itt? És egyáltalán honnan tudtad, hogy itt dolgozom?

- Természetesen miattad vagyok itt. És jók az összeköttetéseim – kacsintott Dorian ugyanolyan idegesítően, mint ahogy mosolyog, Bill pedig sikítani szeretett volna. Miért történik ez vele? Miért? Soha többet nem iszik alkoholt, ez holt biztos!

- És mégis miért akarsz te ott lenni, ahol én? És igazán elmondhatnád, hogy ki az a valaki, aki… Csak egy személy tud arról, hogy hol dolgozom, de őt biztos, nem ismered.

- És ebben miért vagy ilyen biztos? Amúgy meg, ne érdekeljen, hogy miért akarok ott lenni, ahol te. Dolgom van – vonta meg a vállát Dorian, majd tekintetét körbevezette a helyiségen, ahol épp tartózkodtak. – És akkor most megmutathatnád nekem egy kicsit ezt a helyet, vadóckám, ugyanis sokat leszek itt veled az elkövetkező időszakban.

- Szóval tényleg itt akarsz dolgozni? – Bill még a hallottak után is  reménykedett a nemleges válaszban.

- Ó, az azért túlzás, hogy dolgozni fogok, de itt leszek veled, ne aggódj. Apám szerint ideje lenne kezdenem valamit magammal, tegnap fél órán keresztül fárasztott ezzel a baromsággal telefonon keresztül, úgyhogy tessék, most itt vagyok. Bár tudom, hogy nem kifejezetten erre gondolt, de hát úgy kell neki – vonta meg ismét a vállát a szőkésbarna, miközben odafordult az egyik épp a boxában tartózkodó kutyushoz, és intett neki köszönésképpen. Bill teljesen kiakadva szemlélte a történéseket, majd erőt vett magán, és egy nagy sóhaj után ismét felöltötte azt a mesterien kedves álmosolyt, mellyel még életének legszakavatottabb szereplőit is könnyűszerrel átverte volna. De mivel ilyenek mostanában nem voltak, még attól se kellett félnie, hogy esetleg valaki mégiscsak átlát a mézédes cukormázon.

- Jól van, Alexander. Ha tényleg ezt akarod, gyere velem. Először is közöljük Dr. Glaserrel, hogy szeretnél itt dolgozni, mert szerencsétlennek a hadoválásodból mindössze annyit sikerült megértenie, hogy ismersz engem, és hogy akarsz itt valamit – mondta Bill negédesen, Dorian arcán pedig erre az egy pillanatra megjelent egy kis durcás fintor, utána azonban rögtön ugyanolyan fölényes kifejezést vett fel, mint amilyet előtte is sugallt minden egyes kis pólusából.

- Rendben van. De mivel már tudod, hogy Dorian az igazi nevem, nem kell Alexandernek hívnod – jegyezte meg, közben pedig Bill után iramodott, aki időközben már elindult főnöke irodája felé.

- Miért, nem tetszik? Alec-ként mutatkoztál be, az pedig az Alexander becézése.

- Tudom, de nem tetszik.

- Gondolkodtál volna akkor, Alexander. – Lassan odaértek Dr. Glasser irodájához, aki örömmel fogadta Dorian „munkakedvét” – egy menhelyen mindig elkél egy-két buzgó önkéntes –, majd megkérte Billt, hogy mutassa meg a fiúnak az intézményt. A volt énekes pedig nem tehetett mást, mint követte főnöke utasítását, bár kifejezetten nem tetszett neki a dolog. Főleg, mivel Dorian végig duzzogta az egész utat, így tiltakozva új beceneve ellen. Nem mintha ez Billt egyetlen másodpercig is érdekelte volna…

Szépen, kötelességtudóan, azonban módfelett kicsi lelkesedéssel bemutatta a fiúnak jövőbeli munkahelye legfontosabb helyiségeit; a tágas, jól felszerelt vizsgálót, a kellemesen berendezett váró termet, név szerint bemutatta a menhely összes szőrös, tollas és pikkelyes lakóját, aztán Dorian javaslatára leültek a kantinban meginni egy kávét, miután még azért össze lett ismertetve pár épp a hatalmas épületben tartózkodó állatorvossal, és egyéb ott dolgozó egyénnel. Billnek nagyon nem volt hozzá kedve, de hát a cukormáz kötelez – legalábbis ha az ember a munkahelyén tartózkodik –; csak nyitottan, lazán, szórakoztatóan és buján. Oké, az utóbbit napközben hanyagolhatjuk, ha szeretnénk.

- Egyébként minek a dögöknek név, ha pár napon belül úgyis kinyírják őket? –tette fel a kérdést Dorian. Bill erre elhúzta a száját.

- Te minek születtél meg, ha egyszer úgyis meghalsz? Egyébként meg ez egy magántőkéből alapult, állatorvosi rendelővel egybekötött menhely, nem pedig egy állami sintértelep, úgyhogy megnyugodhatsz, azok a dögök nem mostanában lesznek kinyírva.

- Eddig is nyugodt voltam. De most, hogy ezt már tudom, talán még aludni is képes leszek az éjjel – kacsintott Dorian, majd felállt az asztaltól, ahol addig ültek. – Azt hiszem, én most megyek, vadócka. Légy rossz. Holnap találkozunk.

A szőkésbarna hajú srác olyan gyorsan távozott, mint amilyen gyorsan feltűnt aznap Bill munkahelyén. Ő pedig megkönnyebbülten hátradőlt a kicsit sem kényelmes széken. Csak ő tartózkodott akkor abban a helyiségben, és most valahogy nem esett jól neki az egyedüllét.

 Sóhajtott egy nagyot. Miért történnek vele ilyenek? Ez a fiú… Még nem volt teljesen biztos benne, de úgy érezte, többet tud, mint amennyit elárul. És ez cseppet se hatott rá üdítően, hiszen nem lenne jó, ha az elmúlt három évben tökéletesen felépített kis világát valaki pillanatok alatt porig rombolná. Nagyon nem lenne jó…

A telefonjára pillantva megállapította, hogy van egy nem fogadott hívása, azonban mivel a valakinek, aki beszélni szeretett volna, egyáltalán nem volt ismerős  a telefonszáma, inkább nem is hívta vissza. Azért nem árt óvatosnak lenni az ilyen hívásokkal, ha egyszer már a rendőrség is hivatalosan eltűntnek nyilvánította az embert.

Inkább nem is foglalkozott tovább a rejtélyes hívóval, gyorsan megitta a maradék kávéját, majd már nem is volt sehol. Az napra végzett itt.

Később azonban mindennél jobban megbánta, hogy ekkor nem foglalkozott kellő mértékben azzal a hívással… Pontosabban azzal, hogy ki lehetett a hívó fél…

Szerzői megjegyzés: Na, tudom, hogy nem lett a legjobb, és unalmas, meg nem értitek, de komolyan mondom, lesz még jobb is. xD Komikat azért kaphatok? *.*