Csillaghullás 6. rész

Naaa, és sikerült, még mindig élek! És ez azért nagy szám, mert ezen a héten volt angolból a szóbelim... Ééééés... Hármas... -.-" Na jó, legközelebb majd angol vizsga előtt benyalok egy egész szakácskönyvet, csakhogy el tudjam mondani, hogy hagyon készítik a chicken soup újházi style-t. -.-" Na de tök mindegy, túl vagyok rajta, a rész pedig itt van, úgyhogy jó olvasást. ^.^

6. rész

A telefonból a rossz minőségű műholdas kapcsolatnak köszönhetően nem hallatszott egyéb, mint idegtépő búgás. Ez viszont Billt most inkább megnyugtatta, mint dühítette. Igaz, hogy a mai napon történtek után úgy gondolta, muszáj fogadnia a hívást, arra azonban még nem készült fel, hogy hallja a feltételezett telefonáló hangját. Az már nagyon sok lett volna egy napra, főleg mivel még dél se volt.

Ezzel azonban a vonal másik végén lévő személy nem igazán lehetett tisztában, így engedélyezte magának, hogy egy rövidke szócska elhagyja ajkait.

- Bill… - Nagyon halkan szólította meg a szőkét, és remegő hangjából ítélve nem is lett volna képes hangosabb lenni, vagy esetleg mondani még valamit. Billnek viszont ez is épp elég volt. Sőt sok is. Nagyon sok. Szörnyű légszomj kezdte gyötörni, s akármennyire is próbálta uralma alá vonni légzését, képtelen volt rá. Bár ez igazából valószínűleg hevesen dobogó szívének volt köszönhető, mely attól függetlenül, hogy a fiú nem végzett semmilyen jellegű fizikai tevékenységet – azon kívül, hogy állt – pillanatok alatt eredeti tempója kétszeresére gyorsult, és talán egy villámcsapáshoz lehetett volna csak hasonlítani azt a testén átfutó, kellemetlen érzést, mely miatt kénytelen volt sürgősen helyet foglalni a kanapén, különben félő volt, összeesik.

Mindezt azonban a kedves hívó nem is sejthette – vagy csak már nagyon elszokott attól, hogy az ösztöneire hallgatva megérezze a szőke fiú minden kis rezdülését -, így ismét beleszólt a saját készülékébe.

- Ott vagy? Tudom, hogy igen. – Oké, talán annyira nem is felejtkezett el arról a bámulatos, szinte telepatikus képességről, mely legtöbb esetben csak az ikrek között alakulhat ki. És ez Billnek egyáltalán nem tetszett. Már rég el kellett volna felejteniük egymást, akkor miért nem történt még meg? Miért?

Hiába tért erre az időre már kicsit magához, annyi erőt még nem sikerült összegyűjtenie, hogy meg is szólaljon. Nem! Ő nem akar soha többé beszélni vele! Nem lehet! Nem szabad!

Nem szabad!

- Bill… mondj valamit, kérlek! - szólalt meg ismét a vonal másik végén lévő srác, és most az előző tudálékos hangvitel nem volt sehol, helyette azonban sok aggodalom költözött szavaiba. Ami Billnek már tényleg túl sok volt. Ezt… nem lehet!

Nem szabad!

Nem szólalt meg. Helyette inkább kinyomta a hívást, majd a kanapé egyik karfájára helyezte telefonját, ő pedig pont a másik felére húzódott az ülőalkalmatosságnak. Térdét a mellkasához húzva kuporgott rajta, szorosan magához ölelve lábait, közben kitágult pupillákkal, és merev tekintettel bámulta mobilkészülékét. Pont úgy, mintha attól félt volna, hogy az bármelyik pillanatban rátámadhat. Pedig tudta, hogy ez nem lehetséges.

És mégis… Miért nem szabad? Miért nem? Beszélhettek volna. Mindent megtudhatott volna. Mindent! De akkor miért nem szabad?

Remegő kézzel telefonja után nyúlt. Talán azért, mert vissza akarta hívni annak a kellemesen mély hangnak a tulajdonosát, aki pár szóval felbolygatta lelke eddig kényszeredett nyugalomra ítélt érzéseit, vagy talán csak közel akarta tudni magához a készüléket, hátha az ismét megszólal, ugyanazt a számot jelezve, mint néhány perce. És akkor majd… akkor… fogalma sincs, mi lesz…

Nem szabad! 

Hirtelen éles fájdalom hasított a fejébe, talán még soha azelőtt nem tapasztalt ilyet. Egy fejlövés hasonló érzés lehet… már ha az ember képes érezni, miközben átél egy fejlövést…

Közben pedig mintha valaki a fülébe suttogott volna, viszont a fura, mégis ismerős hangot csak az elméje visszhangozta. Ezt tudta jól. Már számtalanszor találkozott vele, eddig mindössze azért nem fordított rá különösebb figyelmet, mert nem társult ilyen hihetetlen erősségű fejfájással. Eddig igazából semmivel sem társult. Csak halk suttogásnak tűnt, mely akár a lelkiismerete hangja is lehetett volna. Pedig, ha tudta volna, hogy ennél sokkal többről van szó…

A kezeit erősen a fejéhez szorította, ugyanis a fájdalom csak nem akart szűnni. Helyette inkább szétterjedt egész testében, mely ezután görcsös remegésbe kezdett. Ekkor már nem is tudta pontosan, mije fáj, egyszerűen csak úgy érezte, a végtagjai le akarnak szakadni a testéről, a feje szét akar robbanni, és a szívét valami titokzatos erő ki akarja tépni a helyéről, s ugyanez az erő úgy összepréseli a tüdejét, hogy szervezete már jó pár pillanata nem jut friss oxigénhez.

Nem szabad!

Próbálta kizárni tudatából a nemkívánatos hangot, felnyitotta addig szorosan összezárt pilláit, és próbálta elterelni gondolatait, az ablakon keresztül itt-ott látszódó bárányfelhőket vette jól szemügyre, azonban csak látszólag, hisz hiába volt nyitva a szeme, nem látott semmit. Úgy tűnt, a külvilág teljesen megszűnt létezni a számára.

Ő nem szeret téged...

Nem szeret!

- Hagyjál! – mondta, maga se tudta pontosan, hogy kinek. Ismét összeszorította szemhéjait, és anélkül, hogy tudatában lett volna tettének, a saját hajába markolt, de szerencsére tudatalatti reflexei megakadályozták, hogy nagyobb kárt tegyen magában, így pillanatokon belül eszméletét vesztette.

Dorian eközben épp hazaérkezett, s amint betalált a tágas nappaliba, elterült a puha perzsaszőnyegen, s miután nadrágja zsebéből előhalászta mobilját, azonnal pötyögni kezdett rajta. Az üzenet most mindössze ennyiből állt: Én a helyedben megnézném a szöszit.

Miután a hívó listából kiválasztotta a számot, amelyre küldeni akarta, és a telefonja végre is hajtotta a kívánt feladatot, ahelyett, hogy végre nyugodt körülmények között átgondolhatta volna az addigi eseményeket, a mobilja csak nem hagyta nyugodni, és idegesítő rezgésbe kezdett.

- Ajh, istenem, mivel érdemeltem én ki ezt a két idiótát? – tette fel a kérdést, amint a szám alapján beazonosította a hívót. – Oké, lehet, hogy én akartam, de… Na jó, még a végén ez is nekiáll itt nekem hisztizni… - forgatta a szemét, majd fogadta a hívást. – Jó reggelt, hercegem.

- Kapd be! – hallatszott a vonal másik végéről a Dorian által úgy kedvelt, durcás hang.

- Nagyon szívesen, drágaságom, csak az a baj, hogy most túl távol vagy, úgyhogy előfordulhat, hogy kénytelen leszek beérni az öcséddel. Amúgy pedig te hívtál, úgyhogy viselj el – mosolygott fölényesen a szőkésbarna.

- Nem megy.

- Ó, dehogyisnem. Imádsz te engem. Na, légy jó kisfiú, és gyorsan regéld el, miért hívtál, ugyanis közlöm, hogy nagyon nem könnyű folyamatosan annak a hiperaktív szöszinek a nyomában lenni, főleg, ha éppen nem is ő irányítja a testét… - sóhajtott egy nagyot.

- Még mindig nem verted ki azt a baromságot a fejedből?

- Ez nem baromság, édes, egyre több dolog szól az elméletem mellett. Mellesleg meg ne felejtsd el, hogy hat évig fárasztottak az egyetemen az ilyen és az ehhez hasonló baromságokkal, úgyhogy a diagnózist inkább hagyd rám, ha az emberi elme hülyeségeiről van szó. Diplomám van róla, tudod. – Igazából nem volt se fennhéjázó, se nagyképű, miközben mondta, egyszerűen csak a tényeket közölte. A vonal másik végén lévőnek pedig semmi kedve se volt belekötni a hallottakba. Tudta, hogy talán igaza lehet a fiúnak, azonban… nagyon nehezére esett elfogadni a valóságot több okból kifolyólag is…

- Tudom, de te is tudod, hogy nem igazán érdekel. Én ismerem őt, és…

- Valóban úgy gondolod, hogy ismered? Akkor mondd csak, melyik a kedvenc klubja, mit csinál, amikor éppen „normális”, és a legfontosabb, miért tette azt három éve, amit?

A telefonból néma csend hallatszott, ami Doriant széles vigyorra sarkallta. Olyan nagyszerű, hogy neki mindig igaza van!

- Na, látod. Drágám, fogd fel végre, hogy én nem akarok rosszat. Igazából nem akarok semmit, csak szórakozom. Mi a baj ezzel? – kérdezte könnyedén, a másik srácnak pedig nem kis erőfeszítésébe került, hogy ne szóljon vissza valami durvát. De nem, egyelőre még ki kellett bírnia mindenféle megjegyzés nélkül az ilyen szituációkat. A beszólásokkal csak maga alatt vágta volna a fát.

- Pont az, hogy csak szórakozol. Szerinted ennyire vicces a helyzet? – kérdezte nyugodtan, mire a zöldszemű kicsit félre billentette a fejét, és bár a másik nem láthatta a reakcióját, ő azért megpróbálta tettetni a gondolkodást. Végül megrázta a fejét.

- Nem, a helyzet nem vicces. Ti ketten azonban nagyon is mulatságosak vagytok. Szenvedtek, és majdnem beleőrültök egymás hiányába, pedig olyan egyszerűen meg lehetne oldani a dolgokat. De hát nekem addig jó, míg ilyen szerencsétlenek vagytok, úgyhogy csak nyugodtan – vonta meg a vállát, mint akit tényleg teljesen hidegen hagy, hogy mit művel magával a másik kettő, amíg ő jól érzi magát közben.

- Remélem, tudod, hogy mennyire gyűlöllek.

- Én meg azt remélem, hogy tudod, hogy ezt mennyire élvezem.

- Beteg vagy!

- Igen, pont úgy, mint te és az öcséd. De jó ilyennek lenni, nem? – kacagott fel Dorian gúnyosan.

- Persze, igazán nagyszerű… - hallatszott a reményvesztett motyogás a telefonból.

- Jaj, ne mondd, hogy te nem élvezed! Amúgy pedig szerintem nem ártana, ha végre idetolnád a képed. Úgy még viccesebb lenne a dolog.

- Szállj le rólam, Dorian, és Billt is hagyd békén. Nincs szükségünk rád – vágta kíméletlenül a szőkésbarnához a szavakat a másik fiú, bár igazából nem Dorianre volt mérges. És nem is arra a személyre, akivel pár perce olyan csúnya kurdarcba fulladt a beszélgetése. Hanem csak az egész világra.

- Szóval, nincs? Akkor válaszolj egy kérdésemre: szerinted hol lenne most az öcséd, ha nem szedtem volna tegnap össze az úttest közepéről, ahol azokban a pillanatokban még éppen kerülgették az autósok, de tudod, milyen ez a város… és az itt élő emberek... hogy mekkora a drogfüggőség és alkoholizmus aránya… és a többi. – Persze, tudta, hogy erre nem fog értelmes választ kapni. Sőt nem fog semmilyen választ kapni, de azért úgy gondolta, közölnie kell, hogy ő mindennap az életét teszi kockára, miközben a saját szórakozása végett a beszélgetés alanyára vigyáz.

És minthogy bebizonyosodott, hogy akár médiumnak is elmehetne, ugyanis tényleg nem kapott semmilyen választ, elégedett kacagást hallatott.

- Nagyon nem bírlak! – jegyezte meg a Dorian kárörvendését eddig néma csendben tűrő fiú, és már épp készült volna bontani a vonalat, mikor a szőkésbarna végre abbahagyta az idegesítő nevetést, és ismét megszólalt. 

- Jaj, jól van, na! Tudod, hogy imádlak, ne haragudj. Inkább meséld csak el, ha azt gondolod, hogy te jobban tudnál vigyázni arra a szerencsétlen kis szöszire, akkor miért nem jössz ide, és bizonyítod be? 

- Tudod, hogy ez miért nem lehetséges…

- Ja… Aha, persze. Hiszen gyáva vagy, ezt már el is felejtettem. Akkor viszont ne csodálkozz rajta, ha majd egyszer megunom az öcsikéd szerencsétlenkedését, és többet nem járkálok utána klubról klubra, és… talán életben maradna pár napig… - mosolyodott el Dorian, de így se lehetett konkrét érzelmeket leolvasni az arcáról, mindössze talán azt, hogy tényleg teljesen hidegen hagyja az égvilágon minden. Közben pedig bontotta a vonalat, hisz nem volt semmi kedve tovább hallgatni a másik idióta és sablonos kifogásait. Túl sokszor hallgatta már végig őket…

Inkább lehunyta szemeit, és engedte, hogy miközben elméje még a reggel történteken filozofálgat, eleinte csak gondolatai nagyrésze, majd végül mindegyik ellátogasson arra a nagyon szép helyre, melynek csodálásában néhány órája Bill megakadályozta azzal a felettébb kellemetlen ébresztővel…

Bill lassan kezdte nyitogatni pilláit. Nem volt erős a fény a szobájában, azonban a fejének az a kevés is, ami volt, elégnek bizonyult ahhoz, hogy mesteri fokon kínozza a fiút, akinek a másodperc töredéke alatt ezáltal felerősödött a fejfájása. Pislogott pár igencsak laposat, miközben a szemközti égszínű fallal szemezett. De mivel képtelen volt rendesen a tudatához térni, inkább visszacsukta a szemeit, és sóhajtott egy nagyot. Hogy hogyan került ő az ágyába? És hogy mennyi ideje aludhatott? Ezek bizony mind érdekelték, azonban nem volt elég ereje ahhoz, hogy kiderítse rájuk a választ. Csak mélyeket szippantott a nyitott ablaknak, és a kellemesen fújdogáló szélnek köszönhetően friss és oxigén dús levegőből. 

- Lassan ideje lenne magadhoz térni, szőke herceg. – Igaz, hogy még félálomban volt, azonban így is könnyűszerrel felismerte Andreas hangját. Az övét valószínűleg bárhol, bármikor felismerte volna.

Ekkor nagy erőlködések közepette megpróbálta huzamosabb ideig nyitvatartani a szemét, és meglepő módon, csak néhány másodpercig érezte magát kellemetlenül a fény miatt, aztán mintha sohase lett volna semmi baja, hirtelen teljesen felélénkült. 

Felült az ágyon, majd a szemközti falnak támaszkodó Andreas felé fordult. A férfi éppen a szoba egyik sarkában elhelyezett ketrecben vígan kaparászó Leopoldot figyelte főként azon okból, hogy egy igencsak nagyra termett szibériai macska is ugyanezt tette megállás nélkül, kitágult pupilláinak köszönhetően pedig Bill valószínűleg az aranyos jelzőt használta volna rá, míg vendége a vérszomjasat.

- Jó lenne, ha a dögjeid nem basztatnák Leopoldot – véleményezte a látottakat Andreas, amire Bill egy szemforgatással reagált.

- Nem basztatják, Leila csak szereti nézni, mert pici és gyors – világosította fel a helyzetről a szőke az eddig tudatlan férfit, aki ezután felvont szemöldökkel kereste meg a fiú tekintetét.

- Hát ez egy igazán érdekes okfejtés volt, nem gondolod?

- Ajh, undok vagy! – vette elő Bill a durcásabb arckifejezését, mely nem laikus szemlélők számára korán se volt olyan nagyon morcos. Inkább gyermekien aranyos.

- És ez zavar téged? – Andreas hangja mosolygós volt, bár az arcán ennek a gesztusnak nyoma se látszott.

- Már megszoktam – vont vállat a szőke, aztán jobbnak látta, ha gyorsan témát vált. – Nyugodtan haza viheted ám Leopoldot, ha hiányzik.

- Áh, ahogy látom, nagyon jól elvan itt nálad. Mellesleg meg Emily nem nagyon kedveli… - fintorgott egyet a feketehajú.

- Hát ez fura… pedig ott dolgozik, ahol én.

- Hányszor mondjam még el neked, hogy nem normális az a lány? Inkább ne is beszéljünk róla, épp elég otthon belőle. – Andreas a halántékához emelte mindkét kezét, majd mutató és középső ujjával kis köröket írt le az érzékeny területen, mint akinek tényleg égbekiáltó problémákat okoz a lány. Kissé talán színpadiasra sikeredett a jelenet, Bill egy pillanatra el is mosolyodott rajta. De aztán Andreas megint ijesztően komoly lett, így neki is valami hasonló állapotba kellett kerülnie. És ez nagyjából sikerült is neki.

- Mi történt, Bill? – A szőke nagyon jól tudta, hogy társa mire értette ezt a kérdést, nem is érte váratlanul, azonban még halálos fenyegetés hatására se lett volna képes konkrét választ adni rá. Ugyanis akár mennyire is utálta magát miatta, az égvilágon minden teljesen homályos volt neki abból a fél órából, amire emlékeznie kellett volna.

- Én… Azt én is nagyon szeretném tudni – húzta el a száját nemtetszése kifejezéseképpen. Andreas azonban természetesen nem hitt neki.

- Hát akkor erőltesd egy kicsit jobban meg magad, és emlékezz rá vissza. Az nem normális dolog, Bill, hogy folyamatosan rémálmaid vannak, nem emlékszel a tetteidre és órákra elveszíted az eszméleted… - A férfi tudta volna még folytatni a szőke életmódjára vonatkozó kivetnivalóinak sorolását, azonban Bill nem igazán volt rájuk kíváncsi, főleg mivel egy valami nagyon is felkeltette az érdeklődését. 

- Órákig nem voltam magamnál? – kérdezte kissé riadt tekintettel.

- Bizony. Szóval, mit gondolsz, mennyire normális ez?

- Én… de én tényleg nem tudom, mi történt… azt hiszem, telefonált valaki… - pillantott ki egy pillanatra az ablakon. Ekkor észrevehette, hogy bizony nem hallucináció volt az a lágy fuvallat, melyre felébredt, ugyanis nagyon úgy tűnt, hamarosan egy kellemes kis tavaszi záporral ajándékozza meg az ég a város lakóit. Végre valami jó hír! Bill imádta az esőt.

- Ki telefonált? – érdeklődött tovább Andreas, hisz látta, hogy a volt énekes magától biztos nem fog beszámolni ködös derengéseiről.

- Azt hiszem, hogy… talán… ő… - Bill nagyon távol járt gondolatban, talán fényévekre. Miközben beszélt, csak meredt maga elé, és Andreas attól félt, ez az állapot állandósulni fog, ha nem tartja szóval.

- Ki az az ő? – kérdezte a feketehajú, mire Bill lassan rávezette majdhogynem üveges tekintetét.

- Ő… ő volt – bólintott élettelenül, mert talán kételkedett benne, hogy Andreas hisz neki, vagy egyszerűen csak saját magát is meg akarta győzni.

- Bill, figyelj rám! – ült le a férfi az enyhén zavarodott szőkeség mellé. – Ki az, aki felhívott?

Bill nem nézett rá, nem volt hajlandó a kérdéssel foglalkozni. A takarója gyűrődéseinek köszönhetően keletkezett érdekes mintát bámulta, és közben körmeiről a feketeszínű körömlakkot kapargatta. Rossz szokása volt, főleg olyankor jelentkezett, mikor ideges volt, így teljesen hiába is próbálta volna leszoktatni magát róla. Az ember többnyire csak nagyon nehezen tudja befolyásolni a tetteit, mikor izgatott lelki állapotba kerül. 

- Te szoktál Tommal beszélni, Andreas? – kérdezte pár perc némaság után a szőke. A hangjából nem lehetett érzelmeket kiszűrni, se igazi érdeklődést, csupán egy kérdést tett fel, mely annak ellenére, hogy egy külső szemlélő számára talán nem állt szoros kapcsolatban az Andreas által tudakolt dolgokkal, igazából mégis valamilyen kis gyenge felelet volt a férfinek. És ő rögtön vette is a lapot.

- Igen, szoktam. Miért? 

- Csak kérdeztem – vont vállat Bill, aztán megunta az egyhelyben heverészést, és felkászálódott kényelmes ágyából.

- Mosd meg szépen az arcod, és térj magadhoz normálisan. – Andreas szinte utasította társát, ami neki korán se tetszett, azonban nem volt kedve vitatkozni a férfivel. Sose volt. Neki valahogy sokszor elnézett olyan dolgokat, melyekért mások akár a fejükkel is fizethettek volna. De Andreas nem. Ő… Hát ő egyszerűen csak Andreas. Neki voltak kisebb kiváltságai…

Szó nélkül bemasírozott a fürdőbe, és pont úgy tett, ahogy azt a férfi kérte tőle. Legalábbis azt képzelte, hogy kérte, mert így az kevésbé tűnt undoknak. 

Amint végzett, visszament a szobájába – miközben belátta, hogy tényleg kicsit jobban érzi magát a hidegvíznek köszönhetően. Andreas épp telefonált, így nem is akarta zavarni, ki szeretett volna menni a konyhába Raffaellóhoz, viszont a férfi intett neki, hogy maradjon ott. Ez persze neki ismét egyáltalán nem nyerte el a tetszését, azonban lassan kezdett hozzászokni, hogy úgyse az van, amit ő akar. Így hát mit tehetett volna, mint hallgatta, amint Andreas épp nagyban társalgott valakivel a mobilja segítségével.

- Beszéltél vele? ... Nem, nincsen jól. Egyáltalán nincsen…

Bill érezte, hogy róla van szó, és talán azzal is tisztában volt, hogy ki van a vonal másik végén. Pont ezért nem is akart tovább a telefonos eszmecserére koncentrálni, inkább hanyatt vágta magát az ágyán, és mélyeket sóhajtott. Megpróbálta lekötni a figyelmét az égen gomolygó felhők elemzésével, próbált mintákat és aranyos, bolyhos állatkákat felfedezni bennük, azonban a fel-felvillanó villámok igencsak megnehezítették a dolgát.

De különben is! Mi az, hogy ő nincsen jól? Hiszen csodálatosan van! Nagyszerűen! Hihetetlenül bámulatosan! Most csak arra nem emlékszik, hogy mi történt a nap első felében, volt már ennél durvább is…

Gondolatait viszont nem tudta kellőképpen lekötni semmivel, így hát kénytelen volt tovább hallgatni Andreast.

- Tudod nagyon jól, hogy mit kellene tenned … Jól van, engem igazából nem érdekel …Vegyél egy kicsit vissza az arcodból, és gyere ide! … Aha, hát persze. Mondd annak, akit érdekel.

A feketehajú ezzel a mondatával kinyomta a hívást, és jelét se mutatta annak, hogy egy kicsit is érdekelné, hogy végül is mit fog tenni az illető, akivel néhány másodperce diskurált. Billre nézett, majd egy túlságosan is erőltetettnek tűnő mosoly jelent meg az arcán.

- Bocsi, a bátyád levakarhatatlan – vont vállat könnyedén, mintha épp csak azt közölte volna a szőkével, hogy fúj a szél, mert vihar lesz.

Bill számára ez azonban egyáltalán nem volt egyszerű téma. Nyelt egy nagyot, majd tekintetével ismét kibámult az ablakon.

- Be kéne csukni az ablakot – állapította meg. A vihar már egész közel járt. Még ugyan nem eredt el az eső, azonban igencsak tekintélyes méretű villámok hasították át a háborgó óceánra hasonlító eget, s a hozzájuk társuló nagy dörejek hatására Bill teste bizony meg-megrázkódott. Ő tényleg szerette az ilyen időjárást, most is teljesen lenyűgözték a hatalmas és bizonyára felettébb veszélyes elektromos kisülések, amint gyönyörű alakzatokat rajzoltak a város máskor unalmasan egyhangú egére. Mindössze most csak annyi volt a probléma, hogy a gondolatai nem főként rájuk összpontosultak, sőt igazából egyáltalán nem rajtuk jártak, hanem számára ezekben a pillanatokban sokkal jelentősebb dolgokon, így nem is meglepő, hogy néha ugrott egyet a hirtelen jött, néha már károsan hangos dörgések nyomában.

A szél is rendkívül erősen süvített odakint, a fiú szobájába azonban csak kellemes szellőként látogatott be, majd rögtön távozott is a nappali irányába.

Bill azonban hamarosan megakadályozta ezt a folyamatot azzal, hogy becsukta az ablakot, aztán visszadőlt az ágyába. Végül vett egy nagy levegőt, és behunyta a szemét.

- Egyáltalán nem vagyok kíváncsi a bátyámra – hadarta szárazon, ám Andreasnak még így is csak nagyon hosszú győzködés után sikerült volna elhinnie, hogy ez így is van. Azonban nem győzködte senki sem.

- Hát persze, és te se érdekled őt, úgyhogy az érzés kölcsönös. Csak arra vigyázzatok, hogy nehogy egy kis idő múlva belefulladjatok a hazugságaitokba – jegyezte meg gúnyos szenvtelenséggel a férfi, majd jobbnak látta, ha magára hagyja egy kicsit a szőkét, hadd merüljön kusza gondolataiba. Talán jót tesz neki. Fogta magát, és mindennemű köszönés nélkül elhagyta a lakást.

Bill meglehetősen ijedt szemekkel bámult a távozó férfi után. Nem akart egyedül lenni. Félt. Mi van, ha az fog történni, mint délelőtt?

De nem, vele minden oké, nem fog történni semmi borzasztó sem. Soha nem is történt, minden a lehető legnagyobb rendben van!

Megrázta a fejét, majd ismét kinézett az ablakon. Immár az eső is szakadt, a szél pedig olyan erősen csapódott néha az ablaküvegnek, hogy az beleremegett. Vajon, ha kitörne, és ő pont mellette lenne, mekkora károkat okoznának benne az apró szilánkok? 

Ismét megrázta a fejét. Nem, ilyenre még véletlenül sem szabad gondolnia. És hogy ehhez tartani is tudja magát, ment, és megnézte, mit művelnek rosszcsont házikedvencei. Csak éppen azzal nem számolt, hogy közben akár megszólalhat a mobilja is. Épp a nappali közepén állt, a telefonja pedig a helyiségben lévő kicsi, kerek, tölgyfa dohányzóasztalon tartózkodott. Egyetlen pillantást is elég volt rá vetnie ahhoz, hogy megállapítsa, kinek hiányzik megint ilyen nagyon… vagy épp kinek nem hiányzik egyáltalán… Minden bizonnyal a második lehetőség a helyes… Mert ő ezt így gondolja.

Odament a vadul ordibáló készülékhez, és közelebbről is jól megvizsgálta. Akár már el is menthetné ezt a számot a telefonja kártyájára „hülye idióta” néven, nem? De, talán ezt is fogja tenni. Vagy talán mégsem. Egyáltalán biztos, hogy ő keresi? Mert… Oké, kissé nagyon ködösek voltak számára a délelőtt történtek, azonban ahogy telt az idő, egyre inkább kezdett rájuk emlékezni, és bizony az a lágy hang egyre nagyobb visszhangot kezdett verni a fejében, azzal az apró szócskával, amellyel megszólította őt. 

Szóval, igen. Most már akár teljesen biztos lehetett benne, hogy a telefonszám egy bizonyos befont hajú, őrjítő mosolyú szemétládával van kapcsolatban.

Ha ép eszénél lett volna, valószínűleg hagyja, hogy tovább csörögjön a telefon. Azonban nem volt. Hangot ugyan most nem hallott – nem is hiányzott neki –, viszont valamilyen mindezidáig teljesen ismeretlen érzés azt súgta neki, hogy muszáj fájdalmat okoznia a telefonálónak. Nem igazán értette, hogy miért, nem is nagyon foglalkozott vele, muszáj volt.

Tedd meg!

Villámgyorsan a kezébe vette a kis készüléket, és fogadta a hívást. Azonban még mielőtt a vonal másik végén lévő személy bármit is mondhatott volna, megszólalt ő.

- Gyűlöllek! – jelentette ki a lehető legellenségesebb hanglejtéssel, és nem várta meg a másik fiú reakcióját, kinyomta a hívást.

Szerzői megjegyzés: Hmm... Hát, majd alakulnak még egy kicsit a dolgok. :P