Bill naplója 8. rész

Nya, itt lenne a folytatás, remélem most elég gyors voltam. :D
Tudom, hogy nem ez lett a leghosszabb rész, de nagyon fontos, mert ezentúl megint minden más lesz...Hát, igen, Bill életében mostanában sok dolog megváltozik, de hogy jó, vagy rossz irányba, egyelőre még nem árulom el. :P
Jó olvasást. ^.^

8. rész

2009.november. 21.

Szia, drága Naplócskám!

Légyszi, ne keljen most elkezdenem magyarázkodni, hogy miért nem írtam mostanában. Valószínűleg nem is fogom már többet minden napom olyan részletesen leírni, mint eddig, csak akkor, ha történik valami érdekes, mivel letelt a két hét és újra elkezdtünk dolgozni. Túl vagyunk már azon a megbeszélésen is, amelyet David a turné utolsó napján említett, és mivel még régebben írtam pár dalt, amiből kiindulhatunk, a menedzsment eldöntötte, hogy ideje nekiállni stúdiózni. Most mondjam, hogy nagyon nincs kedvem hozzá? Nem mondom, mert anélkül is tudod. De az a szerencse, hogy az a pár dal, melyeket megmutattam Davidnek elég vidám hangzású, úgyhogy most legalább írhatok pár depiset is. Már csak az hiányozna, hogy a dalaimban is játsszam meg magam és hazudjak az érzéseimről, mint azt mostanában mindenhol teszem. És tudod, mi a legrosszabb? Hogy már igazából fogalmam sincs, hogy miért csinálom ezt. Teljesen össze vagyok zavarodva.

Viszont most perpill egy hosszú elmélkedés az, amire legkevésbé vágyok, úgyhogy inkább elmesélem az igazi okát, amiért írok neked, azaz a tegnapi napot, amikor is volt az a bizonyos fotózás:

Reggel, miután Andy-nek sikerült kirugdosnia az ágyból, zuhanyoztam ésatöbbidögunalomblablabla, beszálltunk a turnébuszba, ahol Georg és Gustav már ott voltak, aztán mivel, hogy valamilyen csoda folytán senki sem volt túl beszédes kedvében, végig unatkoztuk a majdnem háromórás utat…De aztán sikeresen megérkeztünk…Fogalmam sincs, hova!!!...egy városba, az biztos…Mindegy, a lényeg, hogy tök időben odaértünk a fotózásra, de valamilyen hülye technikai izé miatt előbb kellett kezdeni, szóval rögtön az után hogy megérkeztünk. Gyorsan rendbe hoztak minket, hogy valami sztárformánk legyen (utalok itt a sminkre, hajra, ruhára), aztán be kellett menni egy terembe, ahol vagy 15 lámpával sikeresen elvakítottak minket, majd jött a kedvencem részem, a fotós utasításai: „Mosolyogj! Igen, igen, de ne, legyél már egy kicsit komoly! Emeld fel a fejed! Nézz csábosan! Légy aranyos! Jaj, legyél már egy kicsit szexibb! Mosolyogj! Várj, mégse, ne mosolyogj, az már volt. Vidd közelebb magadhoz a kezed! Úgy, lépj hátra! Nem, nem, nem, ne annyira…De azért ennél jobban. Jaj, ne! Jó, inkább ne lépj hátra! Légy szexi! Oh, igen, ez megy! Ne hunyorogj! Ne mozogj! Ne izzadj! Ne vegyél levegőt! Jaj, hogy áll a hajad? Sminkes! Na, jó! Kezdjük elölről! …” Tudod, ennél unalmasabb és idegesítőbb dolog nincs a világon, főleg, hogy az egészet mosolyogva és tökéletesnek tűnve kell tűrni. De nem baj, Andy legalább jót mosolygott az arckifejezéseinken, mi meg utána jól elküldtük szegény fényképészt aaa…tudod, hova. Bár tény, hogy szerencsétlen nem tehet róla, ez a dolga… Ettől függetlenül viszont mi még simán ellenségnek fogjuk tekinteni ezek után…

Miután 5 és fél óra pózolás és vaku villogás után végeztünk, elvittek minket a hotelbe, ahol az éjszakát töltöttük, és, ami szerencsére csak pár percre volt onnan. Miután odaértünk, mindenki bement a saját szobájába, és hogy őszinte legyek, nem is nagyon találkoztam utána senkivel, csak egy személlyel, de erről majd hamarosan úgyis több infót kapsz.

Gyorsan bementem a fürdőbe, leerőszakoltam magamról a ruhákat, amikben a fotózáson voltam, mert szeretem a divatot, de azért ha kényelmetlenül érzem magam egy ruhában, akkor csak addig viselem, amíg muszáj. Felvettem egy kényelmesebb farmert és egy egyszerű pólót, aztán kimentem a szobába, lelökdöstem Andy-t az ágyról, és elfeküdtem rajta…Mármint hogy az ágyon, nem Andy-n…

- Aú! Na, mi van? Hírtelen akkora lett az egód, hogy nem férsz el mellettem? – kérdezte Andy miközben visszamászott az ágyra.

- Nem, csak visszaadtam a reggeli ébresztőmet. – dugtam ki a nyelvemet, mire elgondolkozott.

- Ja, akkor jó…Egyébként nem szoktál panaszkodni, hogy minden fotózás ilyen hosszú lenne. – jegyezte meg.

- Hát…ez most egy kifejezetten undok fotós volt. – motyogtam csukott szemmel, majd hasra fordultam.

- Azt észrevettem. Már engem idegesített, amit veletek művelt. Ha a helyetekben lettem volna, biztos hozzávágom az egyik lámpát. Az, hogy híresek vagytok, nem azt jelenti, hogy tökéletesek is, szóval a képeken sem látszódhattok annak.

- Én tudom. Ezt a menedzsmentnek és a rajongóknak magyarázd. – dörmögtem a párnába, de persze nem értette, ezért még vagy hatszor megismételtette velem, míg végül maga felé fordított, hogy úgy mondjam.

- Hát…van benne valami… - húzta el a száját.

- Üüühhhmm… - fordultam el tőle, és megint becsuktam a szemem.

- Héj, mosdd le a sminket, úgy aludj. – rázta kicsit meg a vállam.

- Ühm-ühm. – tiltakoztam és magamra húztam a takarót.

- De, úgy jobb lenne.

- Ühm-ühm.

- Bill…

- Nem alszom… - motyogtam a párnába, de persze a következő pillanatban már el is nyomott az álom. Ez volt olyan délután fél hat körül, és mikor legközelebb felébredtem már éjjel fél tíz volt, és már Andy is békésen szuszogott mellettem.  Óvatosan kibújtam az egyik karja alól, mellyel alvás közben átölelt, felkeltem az ágyról, aztán miközben a fürdőbe akartam menni, hogy zuhanyozzak, és tényleg lemossam magamról a sminket, észrevettem, hogy az erkélyajtó nyitva van. Mivel fáztam, be akartam csukni, de ekkor halk szöszmötölésre lettem figyelmes, ami kintről jött. Persze kíváncsi voltam, és akár mennyire is tudtam, hogy nem kellene kimennem, mégis megtettem. Kint teljesen sötét volt, mert a közelben sehol sem volt lámpa, még furcsa mód az erkélyen sem, pedig általában szokott lenni.

- Hát te? – hallottam meg Tom hangját, amitől hírtelen nagyon megijedtem, de miután rájöttem, hogy Ő az, megnyugodtam.

- Hát én? – kérdeztem vissza és közben próbáltam kitalálni, hogy hol lehet. Pár pillanat múlva fel is fedeztem, ahogy a fal mellett a földön, felhúzott lábakkal üldögélt.

- Igen, Andy kb. fél órája ment be és azt mondta, te már alszol. – válaszolt.

- Ja…hát…felébredtem. De te mit csinálsz itt? – kérdeztem, és közben már egész jól kezdtem látni hála a teliholdnak, ami épp akkor bukkant elő egy felhő mögül.

- Hogy-hogy mit? A tiétek mellett van a szobám, és ha nem vetted volna észre, az erkély egyben van…

- Oh…Nem néztem körül… - vontam vállat, mire elmosolyodott.

- Gondoltam. Sose szoktál…

Erre én is elmosolyodtam, aztán odasétáltam hozzá és leültem mellé körülbelül ugyan abban a testhelyzetben, mint amiben Ő volt.

- És te? Miért nem alszol? – pislogtam rá nagyokat, mire most Ő vont vállat.

- Nem tudok.

- Értem. – mondtam, aztán hosszú ideig egyikünk sem szólalt meg. Igazából nem is tudom, meddig ültünk ott egymás mellett, teljes csendbe burkolózva, a Holdat figyelve, de nagyon hosszú ideig, az biztos…vagy talán csak hosszúnak tűnt, amiatt, hogy addig minden nap azzal a vággyal ébredtem és feküdtem le, hogy de jó lenne megint kettesben lenni vele egy kicsit, viszont akkor, amikor ez végre teljesült, mégsem tudtam mondani neki semmit.

Végül viszont mégis megtörtem a csendet, mert már egyszerűen elviselhetetlen volt, annak ellenére, hogy külső szemlélőnek talán nagyon is nyugodtnak tűnt volna az a pillanat.

- Nagyon hiányzol. – hajtottam a fejem a vállára, közben összeszorítottam bekönnyesedett szemeimet. Ő erre nagyot sóhajtott, aztán egyik karjával átölelt és a buksiját az enyémre hajtotta.

- Te is nekem. – suttogta, aztán jó ideig megint csendben maradtunk, viszont akkor már sokkal kellemesebb volt, mint pár perccel azelőtt. Szorosan odabújtam hozzá, és élveztem, hogy újra érezhetem kellemes illatát, közben pedig a szívdobogását hallgattam, ami szinte ugyan olyan ritmusú volt, mint az enyém. Viszont ez a kellemes légkör sajnos nem tartott sokáig, csak addig, míg Tom újból meg nem szólalt.

- Bill, én nem szeretem Naomit.

Tudom – sóhajtottam magamban, de aztán felemeltem a fejem és belenéztem a szemébe.

- Ezt hogy érted? – kérdeztem, mintha tényleg fogalmam sem lenne, de persze Ő is tudta, hogy csak színlelem az értetlent.

- Tudod, te azt. Elegem van már ebből az idióta színjátékból! Bill, nekem kellesz! – húzott bele az ölébe, én meg hírtelen nem is tudtam mit reagálni…bár, hogy őszinte legyek, talán nem is akartam. Ezt Ő persze ki is használta, és gyengéden összeérintette ajkainkat. Egyszerűen nem tudom leírni, hogy milyen jó volt érezni a csókját. Hihetetlen volt. Főleg mikor a nyelvét átcsúsztatta a számba és lágy táncba hívta az enyémet. Egy örökkévalóságnak tűnő ideig csókolóztunk így, egymást ölelve, simogatva, elveszve a saját kis világunkban, de sajnos ez is véget ért, és egy mentő szirénájának köszönhetően, ami épp a hotel előtt haladt el, magunkhoz tértünk és abban a pillanatban elváltunk egymástól. Nagyon fura érzések kavarogtak bennem, és ahogy vágyakozva elmerengtem Tom szemében a holdfénynek köszönhető sejtelmes félhomályban, csak még jobban összezavarodtam. Az Ő tekintetében is rengeteg érzelem volt, szinte ugyan azok, mint az enyémek: vágy, szeretet, zavarodottság, egy kis riadtság és értetlenség, ugyanakkor páratlan mennyiségű figyelem a másik reakciói iránt.

De így sem tudtam mit mondani neki. Egyszerűen túl sok érzés kavargott bennem. Inkább az arcom a nyakába fúrtam és szorosan magamhoz öleltem. Tudtam, hogy mostanában úgyse nagyon lesz erre alkalmam, vagy talán soha többé, úgyhogy ki akartam élvezni minden másodpercet.

Ő is erősen szorított magához, közben a hajammal játszadozott, és néha nyomott egy-egy lágy puszit a homlokomra.

Én viszont már nem tudtam olyan nyugodt maradni, mint Ő, és pár percen belül leesett, hogy amit csinálunk nagyon helytelen, viszont annyira kellemes volt, hogy egyszerűen úgy éreztem, hogy ha valaki kiszakít ölelő karjai közül, tuti belehalok. És mivel ez a kettő szorosan ellentéte egymásnak, és fogalmam sem volt, mit tegyek, kétségbeesésemben megint sírni kezdtem, amire persze Ő is felfigyelt, és kicsit távolabb tolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni, de nekem már ez a távolság is elviselhetetlennek tűnt, úgyhogy rögtön visszabújtam hozzá.

- Ezt nem kellett volna, ugye? – utalt itt a csókra, közben pedig az Ő hangja is elcsuklott.

Én megráztam a fejem, majd még szorosabban bújtam hozzá.

- Ne haragudj. Csak egyszerűen annyira szar érzés, hogy még soha senki iránt nem éreztem így, és most hogy végre mégis, nem mutathatom ki, hogy mennyire csodálatos. Nem tudok mit csinálni. Szeretlek. – suttogta a sírástól kicsit fojtott hangon, mire nekem csak még nagyobb gombóc keletkezett a torkomban, mint addig volt.

- Én is nagyon szeretlek, Tom. Te vagy a mindenem, és tudod, mostanában többször megfordult a fejemben, hogy semmi értelme nélküled élnem, de… - csuklott el a hangom, de gyorsan összeszedtem kicsit magam és letöröltem gyönyörű könnyes pofiját, majd folytattam volna a mondanivalóm, de nem engedte.

- Tudom. És igazad van. Nem lehet. De…csak most…egy kicsit… - lehelte ajkaimra és újra összeérintette azokat a sajátjaival. Én pedig ismét nem tiltakoztam. Nem tudtam. Teljesen megbénultam a tehetetlenségtől és a zavartól, úgyhogy váltottunk egy újabb gyönyörű és hihetetlenül érzéki csókot.

Miután viszont elváltunk egymástól, és belenéztem a szemébe, nem láttam semmi más érzelmet, csak fájdalmat, úgyhogy azonnal felkeltem az öléből és bármennyire is rossz érzés volt Ő otthagyni, magyarázat nélkül berohantam a szobámba.

Nagyon össze voltam zavarodva, és fogalmam sem volt, mit kellene csinálnom, de abban biztos voltam, hogy le kell egy kicsit nyugodnom, úgyhogy bementem a fürdőbe, hogy elvégezzem az eredeti célom és lezuhanyozzak. Persze a jó meleg víz szerencsére segített is egy kicsit. Igazából észre sem vettem, hogy addig mennyire fáztam. Tom karjaiban valahogy a novemberi 10 fok alatti hőmérséklet is forrónak hatott.

Miután végeztem a zuhanyzással, és közben kicsit összeszedtem a gondolataim, lemostam a már felismerhetetlenségig elkenődött sminkem, és kimentem a szobába. Andy látszólag még mindig nyugodtan aludt, és mivel nem akartam felébreszteni, azzal hogy össze-vissza mászkálok, inkább bebújtam mellé.

- Hát te hol voltál eddig? – kérdezte álmos hangon, mire kicsit megijedtem.

- Öhm…csak zuhanyoztam. – válaszoltam, ami végülis részben igaz volt.

- Aha, és előtte? – nézett rám már sokkal éberebben.

- Nem tudom, miről beszélsz. Csak zuhanyoztam.  – vontam vállat, de mindentudó pillantásától korán sem éreztem magam olyan meggyőzőnek.

- Na, jó! Akkor máshogy kérdezem. Miért sírtál? – ült fel, aztán oldalra döntötte a fejét.

- Miből gondolod, hogy sírtam?

- Tiszta vörös a szemed, Bill. Egyértelmű, hogy sírtál. – forgatta meg szemeit.

- Csak a szemfestéktől…

- Aha, persze! Mondd már végre el! – nézett rám kicsit parancsolón, de sokkal inkább kérlelőn és aggódással a szemében.

- Nem lehet. – ráztam meg a fejem.

- Már miért ne lehetne? Pár percbe telne csak. Vagy ha többe, akkor is meghallgatlak. Hisz tudod. – mosolyodott el bíztatóan, miközben végigsimított arcomon.

- Tudom. – húztam el a szám, aztán sóhajtottam egy nagyot.

- Akkor? – nézett rám kérdőn.

- Én csak…én…Tom…mi…nem lehet… - sírtam el magam.

- Mi nem lehet? Nyugodj meg egy kicsit. – simogatta meg a hátam, mert már szinte fuldokoltam a sírástól.

- De…Andhhyyyyy!!! Nehem mo-mohonthatohom e-ehel. – itt történetesen már alig kaptam levegőt…

- De miért nem?

- Mherth… - itt végleg elcsuklott a hangom, és nem is tudtam megszólalni egész addig, míg kicsit össze nem szedtem magam, ami azért jó pár percbe beletelt. – Mert utálnál, és én azt nem bírnám ki. Szűkségem van rád. Nélküled már tényleg nem menne. – hadartam el gyorsan, mikor végre sikerült levegőt vennem, de abban a pillanatban, hogy befejeztem, újra zokogásban törtem ki és hogy ezt kicsit csillapítsam, szorosan átöleltem Andy-t, aki először csak értetlenül pislogott rám, de aztán Ő is magához szorított, és pár lágy puszival próbált nyugtatni, amit a homlokomra adott.

- Cssssssssssss…Jól van. Nem kell elmondanod. Nem akarlak kényszeríteni. – suttogta a fülembe, amitől kezdtem kicsit jobban érezni magam, de azért még mindig erősen küzdenem kellett a levegőért.

- Csssssss…Nyugodj meg szépen. Minden rendben lesz, jó? – fordította maga felé az arcom, hogy a szemembe nézhessen – Rendben lesz. Ne sírj. – mondta egyenesen a szemembe, és én annyira szerettem volna elhinni neki, hogy tényleg minden rendben lesz, de tudtam, hogy úgyse.

De ennek ellenére bólintottam, mert ha nem ezt tettem volna, olyan dologról kezdtünk volna vitatkozni, amiről az egyikünk nem tud semmit.

- Helyes. És most, gyere, pihenned kell kicsit. – feküdt el az ágyon. Én halkan szipogtam még párat, aztán szófogadóan odabújtam hozzá a takaró alatt, és közben elgondolkodtam rajta, hogy milyen hihetetlen ez a srác, elvégre melyik másik haverom lett volna képes megvigasztalni, anélkül, hogy tudta volni, mi bajom, és engedte volna meg, hogy hozzábújva aludjak? Egyértelműen semelyik, csak Ő.

Hosszú ideig teljesen csendben feküdtünk egymás mellett, aztán Andy valószínűleg azt gondolta, hogy elaludtam, ezért óvatosan kibontakozott ölelésemből, lassan felállt az ágyról és nagyon halkan kisétált az erkélyre, amit onnan tudok, hogy hallottam, ahogy elhúzta az ajtót.

- Istenem, Tom! Mi van az öcséddel? Te is sírtál? Nem igaz! Mi van veletek? Jó ég! Tiszta hideg a kezed! Mióta vagy itt kint? Azonnal menj be! Már csak az hiányzik, hogy beteg legyél! – hallottam ahogy Andy odakint ráparancsol Tomra, és mikor leesett, hogy Tom azt az egészet, amit a szobában műveltem hallotta, megint könnyesek lettek a szemeim, de most nem kezdtem el zokogni, csak csendesen álomba sírtam magam.

Ma magamtól ébredtem fél ötkor, szóval nem aludtam valami sokat az éjjel, de hogy őszinte legyek, valahogy nem is hiányzott. Viszont nem akartam felébreszteni Andy-t, aki még nyugodtan szuszogott, úgyhogy inkább kimentem az erkélyre, átmentem láncdohányosba és egymás után elszívtam hat cigit, aztán halkan bementem a fürdőbe, felöltöztem, és lementem a turnébuszhoz, miután a kis álomszuszéknak írtam egy cetlit, hogy hol vagyok.

Pár óra várakozás után végre a többiek is megjelentek a mélygarázsban, és miután mindenki beszállt, elindultunk haza.

Az út hazafelé is épp ugyan olyan unalmasan…vagy mondjuk inkább úgy, nyomasztóan telt, mint odafelé. Tommal néha összeakadt a tekintetünk. Az övéből mély keserűség áradt, de valószínűleg az enyémből is, úgyhogy mindig gyorsan másfelé néztem. Bár igazából a tekintetén kívül más változás nem volt… Alig pár perce értünk haza, mikor Naomi már itt volt és elrángatta Őt valahova. És igen, már megint itt vagyok egyedül és írok neked. De, tudod, ebből már nagyon elegem van! Ha Ő elmehet egy ilyen éjszaka után, akkor én is. Na, jó! Azt még nem tudom, hova akarok menni, de útközben majd csak találok egy helyet, ahol kellőképp sok pia és elég hangos zene van. És most megyek is, és kicsit rendbe szedem magam, hogy azért valami emberi kinézetem legyen, aztán… aztán majd lesz valami, de hogy ma nem maradok itthon, az is biztos.

De neked jó éjt, drága Naplóm!

Szerzői megjegyzés: Na, most hogy elolvastad, szeretnélek megkérni, hogy írj kommentet alul a megjegyzésekhez, mert nagyon szar érzés, hogy mivel van chat-em, mindenki oda ír, a megjegyzésekhez pedig senki, pedig az megmarad addig, míg az oldal is, a chat-ben pedig egy idő után eltűnik. Csak pár pillanattal tart tovább, de nekem nagyon nagy örömet szereznél vele. Köszönöm. ^.^