Bill naplója 11. rész

Na, itt lenne a kövi rész. :D
Igen, a címet, jól látjátok, megváltoztattam, ugyanis eredetileg is ez lett volna a címe, csak volt egy csaj, aki úgyszintén TH-s történeteket írt (bár nem TWC formájában), és az Ő egyik sztorijának volt az a címe, hogy Bill naplója, bár igazából nem is naplószerűen írta az eseményeket... Na, mindegy. A lényeg, hogy régebben még járt az oldalamra és akkor úgy éreztem, hogy pofátlanság lenne ezt a címet adni neki, de már nem TH-fan, úgyhogy szerintem semmi akadálya, hogy megváltoztassam a címet erre. Remélem, senkinek sem jelent gondot. ^.^

A részről pedig csak annyit... Naplóírás előtti korszakból egy kis beszámoló, és egy kis plusz bonyodalom. :P
Jó szórakozást. ^.^

 

11. rész

2009. november 23.

Édes Naplóm!

Mostanában igazán nem panaszkodhatsz rám, mert minden nap írok. Bár ennek többnyire az az oka, hogy hülye vagyok és mindent elrontok magam körül, ennek köszönhetően pedig van mit mesélnem neked. Bár most kivételesen nem megint drámázni akarok, mert a mai napom a tegnapihoz képest teljesen tűrhető volt (azt azért nem mondom, hogy jó, mert akkor érezném jól magam, ha nem az ikertestvérembe lennék szerelmes, és nem zsaroltak volna meg amiatt, mert túl nagy a szám és még ezt sem tudom magamban tartani, pedig nagyjából tisztában vagyok vele, hogy elég komoly következményei lennének, ha kiderülne).

Na, akkor az elejéről! Reggel felébredtem fél hétkor, aztán… Úgyis tudod nagyjából, hogy mi történt, úgyhogy inkább nem fárasztalak vele. Elkészültem, ennyi elég. Utána lementem a földszintre, és megpillantottam Tomot, aki épp a konyhában adott enni a kutyusoknak. Akaratlanul is végigmértem, és sikerült megállapítanom, hogy egyáltalán nem látszik rajta, hogy valami is bántaná… De aztán persze elgondolkodtam, és rájöttem, hogy miért is bántaná akármi, hisz az éjszaka nem jött haza, és egyet találhatsz, hogy kivel és mit csinált… Vagyis ne! Most ne találgass! Én sem akarok. Egyszerűen nem bírok rágondolni, hogy… Nem, még csak leírni sem akarom!

Valamikor hajnalban ébredtem fel halk ajtócsapódásra, de aztán hála a tegnapi történések következményének, azaz a kimerültségnek, rögtön vissza is aludtam, viszont ennek ellenére sem voltam valami kipihent, mert persze miért is ne álmodtam volna minden baromságot, és ez szerintem még a kisminkelt képem ellenére is látszódott.

Viszont a kinézetem volt a legkisebb problémám, inkább bementem a konyhába, megsimogattam a kajáló dögöket, aztán Tomra pillantottam, aki egész addig engem figyelt, de amint észrevette, hogy Őt nézem, elkapta rólam a tekintetét.

- Jó lenne, ha elindulnánk, akkor talán még éjfél előtt haza is érnénk – jegyezte meg hűvös hangon, az én torkom pedig megint a sírás fojtogatta, de próbáltam ugyan olyan érzelemmentesen viselkedni, mint Ő, ezért csak bólogattam, közben erősen koncentráltam, hogy sikerüljön benntartanom a könnyeim.

Gyorsan megetettem még Angyalt, aki épp akkor jött kajáért hisztizni, mikor már majdnem kiléptem az ajtón, aztán elköszöntem tőle és a kutyusoktól, majd Tom után mentem, aki akkor már kiállt az autójával a garázsból, majd utána rögtön el is hajtott. És… Óh, igen, teljesült a kívánságom, és hosszú idő után először vezethettem a kocsimat. Hurrá! Nem, valahogy kurvára nem dobott fel a hír, és míg vezettem, egyáltalán nem tudtam az útra koncentrálni köszönhetően az apró könnycseppeknek, melyek teljesen elhomályosítottak előttem mindent. Igazából fogalmam sincs, hogyan értem oda a stúdióhoz, de annak nagyon örülök, hogy nem okoztam balesetet. Már csak az hiányzott volna, hogy mert én hülye vagyok és piszkosul utálom az életet, valaki más megsérüljön miattam.

Mikor megérkeztem, vettem egy nagy levegőt, melynek segítségével próbáltam némi erőt gyűjteni a nap átvészeléséhez, aztán rávettem magam, hogy bemenjek.  Ahogy beléptem pár szúrós szempárral találtam szemben magam, mivel már mindenki ott volt, csak én késtem egy kicsit. Bocsánatot kértem, aztán miután megittam két liter kávét, elkezdhettünk dolgozni… Ami azért nem ment valami egyszerűen, mert Tom nem hogy hozzám szólni nem volt hajlandó, még csak rám sem nézett. Így persze nem is haladtunk túl sokat… Azaz semmit. Georg és Gustav valószínűleg érezték, hogy valami nincs rendben, ezért csak akkor szóltak hozzánk, ha muszáj volt… Vagy inkább akkor sem… Tom gitározott, én meg a dalszövegeimet javítgattam kicsit könnyes szemekkel, hisz azokat még akkor írtam, mikor minden rendben volt… Legalábbis a mostani viszonyokhoz képest…

Éppen bele voltam merülve az egyik részletes tanulmányozásába, mikor bejött David, hogy beszélni szeretne velem, úgyhogy menjek utána, tehát egy időre kénytelen voltam megszakítani aktuális tevékenységem, feltápászkodni a kanapéról, ahol addig fetrengtem, és követni Őt. Bementünk az egyik…izébe… Mármint oda, ahol hallgatni szokták, hogyan játszunk, és belepofáznak, ha valami nem tetszik nekik. Szóval… Érted te, hova, én tudom! Oda. Na, igen, szóval bementünk, és mivel nem volt bent senki, alkalmasnak ítélte a helyet a beszélgetésre… Pontosabban arra, hogy Ő magyarázzon fél órán keresztül, én meg bólogassak, és közben azt se tudjam, mi a jó életről van szó. De mivel miután befejezte a „monológját” megpróbáltam értelmesen nézni rá, és egyet értettem vele abban, hogy… Khm… Hát… Szóval valamiben egyet értettem vele, ezért hamar visszaengedett a többiekhez.

Éppen le akartam nyomni a kilincset, mikor az ajtó hírtelen kinyílt, és Tom nézett velem farkasszemet. A tekintete még mindig hűvös volt, de egyben már elgondolkodó is, és ettől egy kicsi remény ébredt bennem, hogy talán egyszer majd megbocsát. Bár ez lényegesen előbb bekövetkezett, mint gondoltam…

Én csak csendben figyeltem gyönyörű vonásait, azt hiszem, a szemem is bekönnyezett kicsit, de csak meredtem rá, nem szólaltam meg, pedig nagyon szerettem volna elmondani neki, hogy mi történt, mit érzek, és meghallgatni az Ő gondolatait. De képtelen voltam akár csak egy szót is kipréselni magamból.

Sokáig álltunk így, egymás tekintetébe merülve, végül azonban hírtelen megfogta a felsőmet és annak segítségével berántott az ajtón, melyet aztán kulcsra zárt, engem pedig odaszorított a falhoz.

Szorosan összezártam a szemem, nem mertem ránézni, mert féltem, hogy esetleg olyan dolgot látnék a tekintetében, amilyet sose akartam.

- Nyisd ki a szemed, Bill! – kérte sokkal lágyabb hangon, mint amilyennel reggel beszélt velem, de én még így is féltem és csak megráztam a fejem.

Ekkor gyengült a szorítás, mely addig a falhoz nyomott, majd két kart éreztem a derekam köré fonódni, aztán puha ajkakat az enyémeken, s végül egy nyelvet, mely kissé erőszakosan tört utat magának a számba, tulajdonosa pedig vadul csókolni kezdett.

Persze hírtelen fogalmam sem volt, mi történik. Éreztem, hogy a testem nagyon szokatlanul reagál a csókra, és nagyon kíváncsi voltam, hogy tényleg Tom teszi-e ezt velem, de még mindig nem mertem kinyitni a szemem. Nem csókoltam vissza, viszont nem is tettem semmit, amivel azt fejeztem volna ki, nem akarom, hogy folytassa, úgyhogy hosszú percekig kutatott nyelvével a számban, mire végre elszakadt ajkaimtól. Éreztem leheletét a nyakamon, majd azt, hogy apró csókokat hint szét rajta, olyan gyengéden, hogy szinte alig ért ajkaival a bőrömhöz, aztán kicsit távolabb húzódott, anélkül, hogy az ölelést megszakította volna. Mivel jó ideig nem tett semmit, lassan felnyitottam pilláim, és megbizonyosodhattam afelől, hogy tényleg Tom volt az. Nem vette észre, hogy kinyitottam a szemem, mert épp a nyakam vizsgálgatta, majd egy kis idő múlva tekintetével megkereste az enyémet, aztán megint a nyakam figyelte egy kis ideig, végül pedig lágyan végighúzta mutatóujját egy kis területen.

- Bántott? – kérdezte aggódó tekintettel, viszont nem válaszoltam, csak beharaptam alsó ajkam, és elfordítottam róla a tekintetem. Mivel látta, hogy nem áll szándékomban semmit mondani, kicsit lejjebb csúsztatta egyik kezét a derekamról a fenekemre, és bár nagyon gyengéden érintett meg, akkor is fájt, és felszisszentem halkan. Persze rögtön utána leesett, hogy ebből most rájött az igazságra, és azonnal megkeresetem tekintetét, melyben még mindig aggodalom tükröződött.

- Miért nem mondtad el? – nézett rám értetlenül, és közben végigsimított arcomon.

- Mert… - motyogtam egy kis erőgyűjtés után, de rögtön a szavamba vágott.

- Mert nem hagytam, ugye? – pillantott le a földre, aztán elengedett, odasétált a kanapéhoz és leült rá még mindig szigorúan a padlót fixírozva.

- Tom… - suttogtam, aztán kis ideig néztem, ahogy csendben gondolkodik, majd odasétáltam hozzá és leültem mellé. –  Nem lett volna sokkal jobb tőle – ráztam meg a fejem, Ő pedig felém fordult és elhúzta a száját.

- De igen. Nem vágtam volna azt a baromságot a fejedhez. Tudom, hogy nem vagy az. Egyáltalán nem. Az viszont teljesen igaz, amit te mondtál. Tudod, néha már én sem tudom, mit miért teszek. Lehet, hogy tényleg felhívtam volna valamelyiket, csak mert már megszoktam, hogy sosem vagyok egyedül, mert addig is nem kell ezen az egész baromságon gondolkodnom – nézett rám bűnbánóan.

- Tudod, néha jó, ha egyedül vagy kicsit és gondolkodsz – simítottam végig pofiján.

- De én nem akarok egyedül lenni. Nem akarok nélküled lenni – pislogott rám olyan édesen, hogy majdnem nem tudtam magamon uralkodni és megcsókoltam, de vettem pár mély levegőt és lenyugodtam… Ellentétben vele, akinek valószínűleg nagyon tetszett, hogy zavarba hozott, ugyanis hirtelen az ölébe húzott és olyan szenvedéllyel csókolt meg, hogy nem tudtam se tiltakozni, se normálisan gondolkodni.

Azonban, hogy őszinte legyek, semelyik sem érdekelt túlságosan. Sőt, semmi sem érdekelt. Engedelmesen simultam bele ölelésébe és készségesen csókoltam vissza.

Hevességünk következményeképp viszont hamar kénytelenek voltunk elválni egymástól, hisz elfogyott a levegőnk. Pihegve, kipirult pofival nézett a szemembe. Tekintetében láttam, hogy mennyire vágyik a folytatásra, és ettől kicsit megijedtem. Mielőtt viszont bármint is tehettem volna, újra megcsókolt, most azonban már kicsit kevesebb vadsággal, de még mindig ugyan akkora szenvedéllyel. És bár pontosan tudtam, hogy nem tehetjük ezt, mert olyan kapcsolat van köztünk, amely nem engedi meg az ilyen jellegű érintkezést, egyszerűen nem tudtam ellökni magamtól és azt mondani neki, hogy nem lehet. A hevessége engem is felizgatott és, bár reggel még egyáltalán nem is gondoltam volna rá a tegnapi történések után, mégis iszonyatosan kívántam, hogy azt tegyen velem, amit csak akar. Nem érdekelt már semmi. Sem Andy, sem a holnaputáni találkám Aldennel, sem az, hogy, aki épp az ajkaim birtokolta, történetesen az ikertesóm. Ezek mind apróságnak tűntek az mellett a tény mellett, hogy annyi idő után végre ott volt velem, szorosan ölelt magához, és nyelveink vad és érzéki táncot jártak egymással. Akkor olyan készségesen adtam volna oda magam neki, amennyire az csak lehetséges.

Most viszont már tudom, hogy nagyon bután viselkedtem, és kicsit bűntudatom is van, pedig igazából nem is történt semmi olyan, ami eddig ne történt volna már meg köztünk.

Miután a levegőhiány miatt ismét elváltunk egymástól, nyakam kezdte apró csókokkal kényeztetni, főleg azon a területen, ahol még mindig látszódtak Alden fognyomai. És… Istenem, egyszerűen hihetetlen volt érezni, hogy valaki ennyire szeret és ennyire törődik velem. Nem is tudom leírni, hogy mihez hasonlítható. Semmihez. Csodálatos.

- Gheorgh é…ésh Gustavh? – sóhajtoztam, miközben belemarkoltam befont tincseibe.

- Nem tudom. Elmentek valahova – suttogta ajkaimra, miután egy időre felfüggesztette nyakam feltérképezését, nyomott egy lágy puszit a számra, majd visszatért eredeti tevékenységéhez, közben pedig kezeit is használni kezdte és a felsőm alá benyúlva simogatni kezdte felhevült bőröm.

Az, hogy ilyen gyengéd volt velem, teljesen elvette az eszem, mégis mikor kinyitottam a szemem és kicsit kábán végigvezettem tekintetem a kis helyiségen, ahol voltunk, elbizonytalanodtam valamennyire és picit távolabb toltam magamtól, akár mennyire is nehéz volt.

Amint észrevette az aggodalmat a szememben, elmosolyodott, majd visszahúzott magához és hihetetlen lánysággal vette birtokba ajkaim. Ettől pedig csak még jobban lüktetni kezdett a vér az ereimben, és az ágyékom környéke még inkább bizseregni kezdett, mint addig. Az egész testem egy különös és megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. Abszolút nem tudtam mozogni és levegőt venni, csak a szívem vert hihetetlen gyorsasággal. Azt hiszem, egy örökkévalóságon keresztül képes lettem volna így maradni, és szerintem Tomnak sem lett volna nagyon ellenére, de hála egy hangos dörömbölésnek az ajtón, aztán Georg hangjának mögüle, kénytelenek voltunk mégis megszakítani ezt az idilli tevékenységet.

- Tom! Mi a jó életet csinálsz te ott bent? – hallatszott megint a dörömbölés ezúttal Gustav hangkíséretével.

- Thom… – néztem rá kicsit kétségbeesve, azonban még mindig erősen levegőért kapkodva. 

- Nem engedjük be Őket – jelentette ki nemes egyszerűséggel, aztán beharapta alsó ajkát, csak hogy engem jobban kínozzon.

- De… Be kellene – néztem vágyakozva, ahogy ajakpiercingjével játszott. Most komolyan! Van róla fogalmad, hogy mit tudtam volna csinálni vele akkor?! Na, jó, én azért nem olyan sok mindent, mint Ő velem, de azért nekem is lenne pár ötletem…

Ez azonban nem valósult meg, hála egy újabb dörömbölésnek és az utána következő fenyegetésnek.

- Ha nem nyitod ki azonnal, megyünk és elkérjük Davidtől a pótkulcsot – mondta kicsit ingerülten Georg, mire mindketten nagyot sóhajtottunk. Biztos vagyok benne, hogy az én szememben is ugyan akkora csalódottság látszódott, mint az övében, de nem tudtam mást tenni, kikászálódtam az öléből – persze olyan lassan, amennyire az lehetséges – aztán odasétáltam az ajtóhoz és…eszembe jutott, hogy nála van a kulcs.

- Öhm… - fordultam felé, hogy elkérjem, de Ő már ott is volt mögöttem és nagy sóhajtozások közepette sikerült kinyitnia a zárat.

- Hát, ti meg mi a faszt műveletetek itt bent? És ne mondjátok, hogy csak beszélgettetek, mert nem fogom elhinni – nézett ránk Gustav mindentudóan, mire mindketten egymásra néztünk, aztán jól végigmértük a másikat. Ja, szerintem sem úgy néztünk ki, mint akik csak beszélgettek. Sűrű lélegzet, kipirult arc, esetemben elkenődött smink és persze a ruháink „tökéletes” kinézetéről már ne is beszéljünk… Főleg az enyémről.

- Csak… Zenéltünk – mosolygott (vicsorgott) Tom rájuk, aztán kicsit megigazította magát, és én is így tettem, persze egyikőnk sem túl feltűnően. Bár a nadrágomban középen dudorodó valamit elég nehezen tudtam rejtegetni. Látod, ilyen értelemben sokkal jobbak Tom ruhái, neki legalább nem látszott semmi.

- Aham, ezt tudod, kinek mondd! De mindegy, látom, nem akarjátok elmondani, engem meg nem érdekel annyira, hogy egész délután ezzel foglalkozzam. Meg tudjátok oldani egyedül is, elég nagyok vagytok már szerintem – jött be Georg, aztán az asztalról felvette a telefonját meg a pénztárcáját, és ismét ránk nézett.

- David üzeni, hogy mivel úgy látja, ma nem igazán vagytok hajlandóak dolgozni, haza lehet menni. Holnap viszont tovább itt kell maradni emiatt. Úgyhogy… Mindegy. Mi mentünk. Csá! – csukta be maga után cseppet sem finoman az ajtót, mire Tommal egymásra néztünk, aztán megrántottuk a vállunk, ezzel jelezve egymásnak, hogy egyikünknek sincs fogalma róla, mi baja lehet. Bár talán csak neki is szar napja volt.

Ezután én kicsit összepakoltam a papírokat, melyeken a dalszövegek voltak, Tom pedig visszatette a gitárt a helyére, amelyen addig gitározgatott kicsit.

- Mit csinálsz délután? – néztem rá kérdőn, miután végeztem. Igazából akkor már egyikünk sem volt abban a hangulatban, hogy folytatni tudtuk volna, amit elkezdtünk. Sőt, szerintem már akkor is megfordult párszor mindkettőnk fejében, hogy „Úristen, mit tettünk majdnem!?”. Azóta persze már folyamatosan csak ezen gondolkodom, de akár hányszor teszem fel a kérdést, mindig ugyan oda jutok el: Igen, ha Georg és Gustav nem szakítottak volna félbe, akkor biztos, hogy megtörtént volna. És ez igazából… Fogalmam sincs, hogyan érzek ezzel kapcsolatba. Azt hiszem, ennyire még soha életemben nem voltam összezavarodva.

- Naomi állatkertbe akar menni. Tök jó! Most még azt is bámulhatom majd, ahogy szenvednek szerencsétlen állatok a ketrecekben – forgatta meg szemeit, én meg csak együttérzően elhúztam a szám. Igazából már azt sem tudom, hogy ennek a Naomi-ügynek mi értelme van. Tom láthatóan szenved és nekem nem ez volt a szándékom vele, hanem az, hogy valamennyire elviselhetőbb legyen neki ez az egész.

- Hát… Azért próbáld jól érezni magad – néztem rá bátorítóan.

- Nem fogom – rázta meg buksiját tüntetőleg, mintha én tehetnék valamit azért, hogy Naomi ne menjen az agyára. 

- Tom, azt ugye tudod, hogy most már neked kell eldöntened, hogy vele akarsz-e lenni, vagy nem. Én nem kényszeríthetlek semmire és nem is akarlak – mondtam a szemébe nézve, Ő pedig csak sóhajtott egyet aztán a padlót kezdte tanulmányozni.

- Tudom. És igazad van. De… Fogalmam sincs, mit csináljak – nézett rám ezer kérdéssel a szemében, mire én meg akartam szólalni, de Ő gyorsabb volt. – És ne mondd, hogy hallgassak a szívemre, mert akkor egy hétig nem fogsz tudni a fenekedre ülni.

- Gondolom – ráztam meg kicsit a fejem, de rögtön utána el is mosolyodtam (megjegyzem: hosszú idő óta először). Abban a pár pillanatban, míg ilyen szépen elbeszélgettünk, teljesen úgy éreztem, mintha az elmúlt pár hét meg sem történt volna és még mindig a turné egyik állomásán lennénk teljesen gondtalanul. Eszembe sem jutott a tegnapi nap, vagy, hogy miket vágtunk egymás fejéhez. De aztán persze ezeknek a szép pillanatoknak is vége szakadt egyszer. Csörögni kezdett a telefonja, és mikor kivette a zsebéből, akaratlanul is láttam, hogy ki a hívó. Naomi. Persze, ki más? Ettől a ténytől pedig olyan gyorsan zuhantam vissza a valóságba, hogy a mentális fájdalom mellett, már majdnem fizikálisan is fájt. De az azért kicsit vígasztalt, hogy Tom elég kelletlenül vette fel a telefont, ezzel bizonyítva, hogy tényleg semmi kedve azzal a lánnyal lenni.

Pár percig még csendben figyeltem, amint a telefont a füléhez tartva egyre unottabbá, esetleg idegessé válik az arca, aztán még mielőtt túl sokat hallottam volna a „beszélgetésből”, intettem egyet neki, kiléptem az ajtón és elhagytam a stúdiót, majd beültem az autómba és hazajöttem. Igazából… Nem éreztem sokkal jobban magam, mint mikor elmentem. Ez az egész csak arra volt jó, hogy jól összezavarodjunk mindketten. Persze annak nagyon örülök, hogy már nem haragszik rám, de ezt meg lehetett volna oldani egy sima beszélgetéssel is. Igen, tudom, ennyi idő elteltével már könnyű okosnak lenni…

Mrs. Schwarz épp akkor akarta bezárni a bejárati ajtót, mikor megérkeztem, és nagyon örült, hogy még találkozott velem, mert most egy hétre haza akar utazni Angliába. Ja, hogy azt még nem is írtam neked, hogy Ő angol, ugye? Hát, akkor most írom. Ott él a családja, és van már két tündéri unokája is, akiről mindig szorgalmasan mutogatja nekünk a képeket. Igazából fogalmam sincs, hogy miért dolgozik itt Németországban. Gondolom, már arra is rájöttél, hogy ezért hívjuk Őt Mrs.-nek. Azt mondta, hogy nyugodtan hívhatjuk Frau-nak is, ha akarjuk, de Tomnak és nekem jobban tetszett a Mrs… Az olyan…Angolos… Egyébként fura, mert a vezetékneve meg német… Na, mindegy, az a lényeg, hogy most egy hétig nem kell attól félnem, hogy akaratom ellenére annyi kaja lesz belém tömve fél óra alatt, amennyit egyébként egy hét alatt sem szoktam megenni.

Elbúcsúztam tőle, mondtam, hogy érezze jól magát, meg hasonlók, mert elvileg az egyik unokájának lesz a szülinapja, aztán bejöttem.

A négy kutyára hasonlító dög azonnal jött, hogy letámadjon, és mivel ma egy tök normális nadrág meg felső volt rajtam, engedtem nekik, hogy összeugráljanak kicsit, aztán elkergettem Őket a hátsóudvarba játszani, majd felvonszoltam magam az emeletre, be a szobámba és az ágyra ledőlve gondolkodni próbáltam kicsit. Nagyon szerettem volna eldönteni, hogy milyen érzéseim vannak a mai nappal kapcsolatban, de persze nem ment. Fogalmam sem volt, hogy mi ez. Még most sincs. És már nincs is erőm ezen gondolkodni, főleg, hogy akár mennyire is meglepő, de nem csak a stúdióban történtek sorolhatók a mai események közül az érdekes kategóriába…

Kábé két órán keresztül fetrengtem teljesen értelmetlenül az ágyamon, ugyanis aludni valahogy nem sikerült (gyanítom, hogy ennek a túlságosan nagy rend a szobámban, melyet Mrs. Schwarc hagyott maga után, és a széthúzott sötétítőfüggöny volt az oka), gondolkodni, meg végképp nem tudtam, úgyhogy tényleg csak szenvedtem, mikor megszólalt a csengő. Nagy nehezen sikerült rákényszerítenem az akaratom a testemre, és feltápászkodtam az ágyról, aztán lementem a nappaliba és ajtót nyitottam.

- Basszus, Bill! Egész nap próbáltalak hívni! Miért nem bírod te sose felvenni azt a kibaszott telefont? Tudod, hogy aggódtam?! – esett nekem rögtön a csengető szőkeség, aki mellesleg most éppen itt fekszik mellettem és békésen szuszog.

- Andyyyyy!!!!! – ugrottam a nyakába amint felfogtam, hogy Ő az. Nagyon örültem neki, hogy Ő,

csengetett, mást most nem lettem volta képes elviselni… Na, jó! Tomot persze igen, de Ő nem csenget, van kulcsa.

- Jó ég! Én is örülök neked, na! – próbált lekaparni magáról, de nem engedtem el, úgyhogy kénytelen volt elviselni, míg kiélem rajta a szeretethiányom… Ami elvileg nem is lehetne ez után a délelőtt után, szeretetet ugyanis most kaptam eleget… Meg jól összekuszált gondolatokat.

- Jó, végeztem – engedtem el majdnem tíz perc után, Ő pedig nagyot sóhajtott, gondolom már nem igazán kapott levegőt.

- Ha ennyire örülsz nekem, akkor miért nem vetted fel a telefonod? Azt hittem, haragszol – nézett rám nagy szemeivel, mire én lebiggyesztettem ajkaim.

- Én nem, te haragszol rám. És azt hiszem, kicsit itthon felejtettem a telefonom… – vakartam meg a tarkóm zavartan.

- Jaj, olyan… Ááá, nem vagyok hajlandó többször elmondani, hogy mennyire felelőtlen és szétszórt vagy – nézett rám szúrós szemekkel, de én ezen csak elmosolyodtam, mert ez azt jelenti, hogy még mindig fontos vagyok neki. – Mellesleg, nem, egyáltalán nem haragszom rád. Sajnálom, hogy tegnap úgy viselkedtem, csak… Tudod, milyen, mikor a hülye szüleid felhúznak a tanulással, mert nem elég ám nekik, hogy szakérettségid van, miért is lenne?  Utána pedig, mikor hazajössz, megtudod egy idiótától – aki alatt Josh-t értem –, hogy a legjobb barátot tegnap este csak úgy eltűnt, miután te százszor is annak a baromnak a lelkére kötötted, hogy kibaszottul vigyázzon arra a lököttre, mert, ha nem, akkor esetleg kurvára szét lesz rúgva a kis segge?! Ne haragudj, de nagyon aggódtam, ráadásul megint sírtál is és már tényleg nem tudtam, hogy mit csináljak veled. Bill, úgy nem tudok segíteni, ha nem mondasz semmit – nézett rám komolyan.

Vettem egy nagy levegőt, aztán kicsit elgondolkodva jól szemügyre vettem a szemben lévő házat… És igen, ekkor leesett, hogy még mindig az ajtóban állunk…

- Szerintem menjünk be és – vettem egy nagy levegőt – elmondok mindent, jó?

Erre a kérdésemre persze meglepetten nézett rám, és igazából én sem voltam biztos benne, hogy ezt tényleg kimondtam. Az igaz, hogy tegnap, miután Ő is itt hagyott, eldöntöttem, hogy ha legközelebb találkozunk és még hajlandó lesz velem szóba állni, akkor elmondok neki mindent, de arra nem számítottam, hogy az a legközelebb ilyen hamar lesz.

- Öhm… Biztos, tegnap még nagyon nem akartad – jegyezte meg, én pedig egy kis idő után bólintottam, aztán beljebb lökdöstem, mert nem volt hajlandó magától bejönni.

Gyorsan lekapkodta a cipőit, én addig bezártam az ajtót, aztán feljöttünk a szobámba, leültünk az ágyra egymással szembe, majd egy rövidebb kínos csend és egymással való értelmetlen „szemezés” után végre elég erőt gyűjtöttem, és megszólaltam.

- Tom és én szerelmesek vagyunk egymásba – jelentettem ki teljesen természetes hangon, és igazából még most sem tudom, hogy lehettem annyira nyugodt abban a pillanatban. Mert egyáltalán nem voltam ideges. Még akkor sem, mikor Andy csak hosszú percekig csendben meredt rám. Talán úgy éreztem, hogy már teljesen mindegy, most legalább megtudom, hogy mennyire is vált ki az emberekben ellenszenvet ez a téma. Bár mint később kiderült, nem Andreas a legjobb kísérleti alany ezen a téren…

- Na, végre! – nyögte ki végül ezt a két szót, melyekkel teljesen összezavart.

- Mi? – pislogtam rá értetlenül.

Ő rám mosolygott, aztán mutatóujjával megnyomta az orromat, amitől magamhoz tértem és nem bámultam olyan idiótán rá.

- Fogalmatok sincs róla, hogy milyen régóta tudok én már erről, ugye? – tette fel a kérdést, teljesen olyan hanglejtéssel, mintha csak azt kérdezte volna, hogy tudom-e, holnap milyen idő lesz.

Hosszú ideig csak idétlenül meredtem rá, aztán valamilyen halvány reakcióképpen megráztam a fejem.

- Jaj, Bill! Ne legyél már ennyire megszeppenve. Szerintem nem olyan furcsa, hogy tudok erről, annak fényében, hogy szabadidőtökben elég sokat lógtok a nyakamon, ráadásul még úgy is viselkedtek előttem, ahogy senki más, csak egymás előtt. És itt azért megjegyezném, hogy néha van pár elég idegesítő pillanatotok – mondta félig komolyan, félig komolytalanul, és ezzel persze csak még jobban összezavarta már amúgy is zavaros elmémet. Ezt látva elmosolyodott, aztán szépen nekiállt és elsorolta, hogy milyen jelekből is jött rá, hogy miért van az a sok szikra, mikor Tom és én egymás közelébe kerülünk. Én pedig csak hallgattam, ahogy sorolta a tényleg egyértelmű szituációk tucatjait, és közben nem győztem hálát adni a Sorsnak, hogy olyan barátom van, mint Ő. Ráadásul néha elég viccesen adta elő, hogy mennyire el tudtunk bénázni egy-egy helyzetet. Teljesen úgy beszélt az egészről, mintha tök normális dolog lenne, és csak mi lennék valami elkeseredett ellenharcosai a világegyetem azon megmagyarázhatatlan és felfoghatatlan erejének, melyet a közember csak olyan hétköznapiasan szerelemnek nevez.

- Jó, jó, jó! Tudom, sok volt – vágtam a szavába, mikor Ő még mindig lelkesen ecsetelte, hogy mennyire szerencsétlenül nem tudunk figyelni a külvilágra, ha egymás közelébe engednek minket.

- Na, jó. Abba hagyom, de te azért tartozol még egy kis mesével. Pontosan szeretnék tudni mindent, ami addig vezetett, hogy már lassan attól is elsírod magad, ha meghallod Tom nevét – mondta komoly ábrázattal.

- Rendben, de az utóbbi csak azért van, mert túl érzelgős vagyok – vontam vállat.

- Nem hiszem. Ez már nem most kezdődött, de az utóbbi hónapokig nem volt semmi baj… Hogy pontos legyek, én akkor vettem először észre rajtatok változást, mikor hazajöttetek a legutóbbi turnétokról, és végre áttoltátok hozzám a képeteket. Akkoriban történt valami, ugye?  - nézett rám kérdőn.

- Igen – bólintottam. – A turné utolsó napjaiig igazából… Oké, inkább ott kezdem, hogy én már nagyon régóta tudtam, hogy mit érzek Tom iránt. Emlékszel Hannah-ra?

- Persze, az egy hülye ribanc – jegyezte meg azonnal, de nem is vártam mást igazából. Történetesen Ő volt a legjobban kiakadva közülünk, mikor kiderült, hogy az a csaj megcsalta Tomot.

- Igen… Na, mindegy. A lényeg az, hogy kábé akkoriban jöttem rá az érzéseimre, és igazából akkor még bele sem gondoltam, hogy milyen kapcsolat is fűz Tomhoz. Annyira naiv és szerelmes voltam, hogy teljesen összetörtem, mikor Tom járni kezdett azzal a lánnyal. A szerelem maradt, a naivság eltűnt. Ennek köszönhetően pedig jobbnak láttam, ha szépen felépítek egy falat magam köré. Nem igazán mutattam ki az érzéseim semmivel és senkivel kapcsolatban, aminek a vége lassan az lett, hogy már nem is igazán érdekelt semmi. Mert miért érdekelt volna? Lassan kezdtem magam úgy érezni, mint egy érzelemmentes baba, akit össze-vissza rángatnak, és azt csinálja mindig, amit mondanak, hisz mit számít neki, úgy sincsenek érzései. És igazából ezt akartam is. Hiába mutattam azt, hogy nem zavar, hogy Tom együtt volt Hannah-val, az éjszakákat mindig végig sírtam. Annyira akartam, hogy ne legyenek érzéseim! Nem akartam mást, csak énekelni. De aztán rájöttem, hogy énekelni nem lehet érzések nélkül, úgyhogy kénytelen voltam kicsit összeszedni magam és nem egyfolytában Tomra gondolni. Kerülni kezdtem, ami tudom, hogy nem jó megoldás, de akkor ez tűnt a leglogikusabbnak. Persze egy idő után a hiánya még elviselhetetlenebbé vált, mint az, hogy néha végig kellett néznem, ahogy azt a lányt csókolja, úgyhogy inkább megpróbáltam még kevesebbet foglalkozni az érzéseimmel és úgy viselkedni vele, mint mielőtt világossá vált számomra az a kíméletlen tény, hogy a saját ikertestvérembe vagyok szerelmes. Meglepő, de ez egész jól ment. Egy idő után már egész jól tudtam játszani, hogy csak testvéri szeretetet érzek iránta, a többi bennem kavargó vele kapcsolatos érzelmemet pedig jól elrejtettem a falam mögött. Tom látszólag nem vett észre semmit, és ennek nagyon örültem. Aztán jött Hannah és olyat művelt vele, amilyet egy ép eszű lány sose tenne egy olyan sráccal, mint Tom. És ez most lehet, hogy kicsit durván hangzik, én is nagyon küzdöttem az ellen, hogy beismerjem magamnak, de nagyon örültem neki, hogy vége lett a kapcsolatuknak. Iszonyatosan nagy szemétládának éreztem magam, mikor láttam, Tom mennyire ki van, nekem meg közben mennyire jó kedvem van. És az volt a legszörnyűbb, hogy annak is örültem, mikor egy kis vigasztalásra vágyva hozzám bújt, sőt, mikor már ezeknek az alkalmaknak köszönhetően jobban érezte magát, egyáltalán nem örültem neki, hogy már nem ölel meg annyiszor. Addig legalább volt valami indokom, hogy a közelében legyek, de azután… Minden ugyan olyan szar volt, mint előtte, viszont aztán szép lassan megint sikerült eldugdosnom magamban mindent, ami több volt annál, amit egy normális ember érezhet a testvére iránt. Aztán jött a legutóbbi turnénk. Tom néha furán viselkedett velem. Úgy beszélt, ölelt, ahogy előtte nem szokott. Még puszit is egy csomót kaptam, pedig az utóbbi két évben ezek valahogy mindig elmaradtak, az előtt viszont mindig szorgalmasan adta őket, ha épp olyanja volt és nem látott senki minket. Ez fura volt. Nagyon fura. De igazából nem tettem semmit, hogy kiderítsem, mi áll ennek a viselkedésnek a hátterében. Örültem neki, hogy megint annyit foglalkozott velem, mint Hannah előtt. Viszont aztán egy idő után már kicsit aggasztani kezdett a helyzet. Már nem csak az arcomra és a nyakamra adott pár eltévedt csókocskát, hanem a számra is, és volt pár elég egyértelmű megjegyzése is, ezek pedig pár pillanat alatt apró kövekké zúzták a falam – emlékeztem vissza kicsit merengő tekintettel, majd Andy-re pillantottam, mert kíváncsi voltam, hogy mi az eddig elhangzottakról a véleménye.

Ő teljes figyelmét rám fordítva, komoly arccal várta, hogy folytassam, de mikor rájött, hogy kíváncsi lennék egy kis reakcióra, elmosolyodott.

- Értem. Tudod, szerintem Tom már sokkal régebb óta tudja, hogy mit érez, mint te, és Hannah is csak egy elcseszett próbálkozás volt az érzelmei ellen folytatott értelmetlen csatában. Fogadok, egyikőtök sem tudja megmondani, mikor kezdődött közöttetek ez a kicsit másféle vonzódás – nézett rám mindent tudóan, mire én elgondolkodtam, és rájöttem, hogy tényleg nem tudom megmondani.

- Fogalmam sincs – ráztam meg a fejem.

- Hát, igazából nekem sincs. Mindig is ti voltatok a két legkülönlegesebb ember a legkülönlegesebb kapcsolattal, akiket ismertem – jelentette ki, én pedig elmosolyodtam. – Na, mesélj tovább, te kis szerelmes dinkaság!

- Rendben – bólogattam, aztán szépen sorban mindent elmeséltem neki, amit neked is mind leírtam. Igen, beleértve a tegnapot és a mai napot is. Tényleg mindent, az utolsó kis pusziig, úgyhogy ezt inkább le sem írom, mert ennyiből megint el kezdhetnélek írni. Ő csendben hallgatott végig, néha közbeékelt egy-egy megjegyzést, vagy kérdést, de többnyire én beszéltem, és mire végeztem, láttam az arcán, hogy még inkább bűntudata van a tegnapi nap miatt.

- Én tényleg nagyon sajnálom, hogy tegnap úgy viselkedtem. Azok után… Nem is értem, hogy nem pofoztál föl – pislogott rám értetlenül.

- Nem voltam mérges rád. Tudtam, hogy az én hibámból akadtál így ki.

- Ez nem igaz, Bill, de mondtam már. Anyámék meg az a hülye Josh akasztott ki mielőtt idejöttem, és… Istenem, nagyszerű barát vagyok, komolyan! Mikor szűkséged lett volna rám, nem voltam sehol. Tom reakciója teljesen érthető, mert – mint ahogy az előbb mondtad – féltékeny, de én… Szánalmas vagyok – pillantott le az ágyra elgondolkodva.

- Egyáltalán nem vagy az – húzódtam kicsit közelebb hozzá, és átöleltem. – Most is itt vagy, és még hívni sem kellett. Te erről az egészről nem tehetsz, és sajnálom, ha most túl sokat zúdítottam rád egyszerre – motyogtam a nyakába.

- Nem, örülök, hogy elmondtál mindent. Nem csak felületesen akartam ismerni a tényeket. És egyébként meg igenis tehetek róla, ugyanis én vittelek el abba a klubba…

- De te szóltál, hogy jöjjek haza, mikor te is eljöttél – vágtam a szavába, mire Ő sóhajtott egyet.

- Lehet, de… Ajh, legközelebb addig rugdosom a feneked, míg nem csinálod, amit mondtam – jelentette ki, én pedig kicsit döbbent arccal néztem rá. – Jaj, jól van, na! Csak vicceltem, nem akarom megmondani, hogy mit csinálj… Kivéve, ha nagyon magad alatt vagy, és hülyeségeket akarsz tenni.

- Rendben, azt megengedem.

- Nyugi, akkor is felhatalmazom magam, ha te nem engeded meg – dugta ki a nyelvét, én meg kicsit durcásan néztem rá, mire elmosolyodott. – Tudod, ahhoz képest, hogy tegnap megerőszakoltak, egész tűrhetően viselkedsz – jegyezte meg.

- Szerintem abszolút megérdemeltem. Nagyon hülyén viselkedtem tegnapelőtt – fintorodtam el kicsit.

- Hát… Oké, nem úgy viselkedtél, ahogy általában szoktál, de azért ez ebben az esetben teljesen érthető. Megnézném azt az embert, aki jobban viselné nálad… Sőt, nálatok, ezt az egészet – nézett rám biztatóan.

- És te mit gondolsz erről? Mármint erről a nyálas, vérfertőzéses lovesztoriról? Gáz, mi? – kérdeztem némi iróniával a hangomban.

- Nem. Egyáltalán nem. A mai történések bizonyítják, hogy… Egyszerűen… Vonzátok egymást, akár milyen hülyén és nyálasan hangzik ez a mondat. És egyébként meg, nagyon is tudom, mit érzel – jelentette ki, mire persze azonnal rákaptam a tekintetem.

- Neked is van egy ikertesód, akibe halálosan bele vagy zúgva? – pislogtam rá kíváncsian, persze a válasszal tisztában voltam.

- Nem. Egyáltalán nincs is tesóm, te lökött. Viszont, tudod, én is szeretek valakit. Tudom, hogy sose lehetek vele, mert nem olyan a kapcsolat köztünk, de mégis szeretem – vallotta be őszintén,aztán vállat vont, én meg teljesen ledöbbenve bámultam rá. Egyrészt addig fogalmam sem volt, hogy szerelmes valakibe, másrészt pedig nem értettem, hogy milyen lehet a testvérségen kívül az a kapcsolat, amely nem engedi, hogy az ember bevallja a másiknak a szerelmét.

 - Miért, milyen? Ki az? És mióta? – szegeztem neki azonnal a kérdéseket, de Ő csak elmosolyodott a kíváncsiságom látva.

- Hát… Már elég régóta. De foglalkozz most inkább magaddal és a bátyáddal. Az én helyzetem nem olyan bonyolult, mint a tiétek, és már nagyon régen elfogadtam, hogy sose lesz köztünk semmi olyan, amire én vágyom – mondta elgondolkodva, közben megint az ágyat tanulmányozta tekintetével, de aztán hamar visszapillantott rám.

- De… Mondd el, ki az! – néztem rá kérlelőn, de megrázta a fejét.

- Nem lehet.

- Ismerem? – faggatóztam tovább, bár láthatólag nem nagyon akart beszélni róla, engem mégis nagyon érdekelt, hogy ki az a titokzatos idegen, aki elrabolta a szívét.

- Igen.

- És, és… – Annyi kérdésem lett volna még, de a szavamba vágott.

- Nem mondhatok többet.

-  De miért? Én is elmondtam – vettem elő legszebb nézésem, aminek láthatóan nagy erőfeszítésbe telt ellenállnia.

- Nem, Bill. Nagyon fontos nekem az a személy, és nem akarom felelőtlenségek miatt elveszíteni. Így is butaság volt már ezt is elmondanom – nézett rám komolyan.

- De, hát…

- És ezt nem azért mondtam, mert nem bízom benned, hanem azért, mert senkinek sem szabad tudni.

- Miért nem szabad? Ki Ő? A barátod? – kérdezősködtem tovább.

- Igen, nagyon, nagyon, nagyon jó barátom, és óriási hülyeség lenne szexszel elrontani a kapcsolatunk. Ráadásul Ő másba szerelmes – vonta meg a vállát.

- Mondta?

- Igen.

- És azt tudja, hogy te szerelmes vagy belé?

- Nem.

- De… Ki az? – kérdeztem még utoljára, ugyanis a tekintetében láttam, hogy már tényleg nem kellene tovább folytatom a kíváncsiskodást, mert megjelent benne valami furcsa láng. Tényleg furcsa volt, eddig még sosem láttam ilyet a szemében. De aztán hamarosan megértettem, hogy most miért lángolt fel benne mégis, ugyanis lassan teljesen közel húzott magához, annyira, hogy szinte az ölébe is ülhettem volna, akkor sem lettem volna közelebb hozzá, majd az arcomat maga felé fordítva iszonyatosan lassan és lágyan összeérintette az ajkaink.

A meglepettség teljesen megbénított, csak kikerekedett szemekkel bámultam az Ő csukott pilláit. Puha ajkain és óriási zavarodottságon kívül nem éreztem semmit. Nem volt az a kellemes bizsergés, beködösült tudat, és az alhasamból kiinduló izgalom, mely a Tommal való csókjaim mind jellemzi. Sőt, igazából kicsit talán kellemetlen is volt ezt csinálni vele, és megkönnyebbültem, mikor végre elszakította ajkait az enyémektől.

Kíváncsian, mégis abszolút reményt vesztve nézett a szemembe, és miután én még mindig nem tudtam mit reagálni, csak értetlenül bámultam rá, beletörődötten elmosolyodott, aztán nyomott egy puszit az arcomra.

- Na, látod. Jobb volt, míg nem tudtad, ugye? – kérdezte könnyes szemekkel, aztán felállt az ágyamról, és elindult az ajtó felé. Már majdnem kinyitotta, mikor végre magamhoz tértem, és képes voltam valami normális reakcióra.

- Ne menj el! – szóltam utána, majd én is rögtön felpattantam és utána mentem, aztán mikor utolértem, megfogtam a kezét.

- Miért? Úgy sem akarsz már látni – mondta, s közben két apró könnycsepp is végigfolyt pofiján.

- Dehogynem, Andy. Nem akarlak elveszíteni – öleltem szorosan magamhoz, de nem viszonozta, csak állt, és szipogott halkan.

- Miért, Bill? Nem lenne jobb neked nélkülem? – szólalt meg hosszú idő után.

A kérdése teljesen úgy érintett, minta egy jéghideg kést szúrtak volta a szívembe. Egyszerűen szörnyű volt belegondolni, hogy úgy gondolja, jobb lenne nekem nélküle.

- Nem, Andy! – ráztam hevesen a fejem. – Szörnyű lenne, ha te nem lennél nekem. Nagyon szeretlek – öleltem magamhoz szorosabban, mire Ő is visszaölelt, aztán még jobban sírni kezdett, és ennek hatására az én szemem is elhagyta pár a külvilágra feltétlenül kíváncsi könnycsepp. Nagyon rossz volt, mert pontosan tudtam, mit érez, és a tény, hogy miattam érzi, még elviselhetetlenebbé tette.

Nagyon hosszú ideig álltunk a szobám ajtajában egymást ölelve, de lassan mindketten megnyugodtunk, és mikor már csak néha hallottam halk szipogását, kicsit távolabb húzódtam tőle, hogy a szemébe nézhessek.

- Ne haragudj rám, kérlek! – néztem rá még mindig kicsit könnyes szemekkel, mire Ő erőtlenül felbiggyesztette ajkait, és megrázta a fejét.

- Dehogy haragszom. És ígérem, semmit sem fogsz észrevenni abból, hogy… – halkult el a hangja, aztán erősen a padlószőnyeggel kezdett szemezni.

- Nem baj az, ha néha elgyengülsz – mosolyogtam rá biztatón.

- De igen, baj. Hülye voltam, hogy ezt elmondtam neked, így is volt már elég problémád, most kaptál még egyet. Komolyan, nagyszerű barát vagyok! – jegyezte meg cinikusan, mire megint magamhoz öleltem.

- Igen, az vagy – suttogtam a fülébe, de Ő csak megrázta a fejét.

Én ezzel mit sem foglalkozva odahúztam az ágyhoz, aztán leültettem rá.

- Kérsz egy teát? Múltkor azt mondtad, szereted, ahogy csinálom.

- Szörnyen csinálod, de én ettől még imádom, úgyhogy, igen, kérek – mosolygott rám a könnyein keresztül. Erre én is elmosolyodtam és gyorsan nyomtam egy puszit a homlokára.

- Mindjárt jövök – nyitottam ki a szobaajtómat, aztán lementem a konyhába és megcsináltam a teát. Igazából én is tudom, hogy szörnyen csinálom, és egyáltalán nem finom, múltkor meg is lepődtem, mikor azt mondta, hogy Ő szereti, de most, hogy tisztában vagyok pár dologgal már értem. Én se szeretem Tom spagettijének az ízét, de mindig megeszem, mert Ő csinálja.

Mikor végeztem a teakészítéssel, egy csészében felvittem a szobámba, ahol kénytelen voltam letenni az éjjeliszekrényemre, ugyanis akinek csináltam kellőképp kiütötte megát, és elaludt.

Sóhajtottam egyet, majd odamentem hozzá, adtam még egy puszit a homlokára, aztán betakartam, és este fél nyolc révén elmentem fürödni. Mikor végeztem, még mindig ugyan úgy feküdt, annyi különbséggel, hogy Angyal valahogy betelaportált a szobámba a csukott ajtón keresztül és most mellette aludt összegömbölyödve. Erre a látványra muszáj volt megint elmosolyodnom, aztán kivettem egy alsónacit meg egy alvós pólót a szekrényből, melynek az ajtaját véletlenül hangosabban sikerült becsuknom, mint szerettem volna. Erre mocorgott kicsit, és motyogott valami olyat, hogy egy fehér szösz szuszog mellette, de aztán már aludt is tovább.

Gyorsan felöltöztem, aztán bebújtam mellé, adtam még egy puszit a pofijára, megsimogattam kicsit Angyalt, aztán elkezdtem neked mesélni, Naplócskám, mert azért szerintem ez nem egy átlagos nap volt. Nagyon nem.

Először is, a délelőttel még mindig nem tudom, mit kezdjek. Nagyon jó volt újra érezni Tom ölelését, csókjait, és persze legfőképp a szeretetét, de… Tudom, hogy ez megint csak egy átmeneti időszak, ami után valószínűleg még rosszabb lesz minden. Bár ennél rosszabb már… Én tényleg nem tudom, hogy most már mindek kellene történnie, hogy ennél rosszabbul érezzem magam. Tom se és én se tudjuk, hogy most mit kellene tennünk. És… Na, jó. Nem vagyok hajlandó ma többet gondolkodni ezen. Elég volt hazafelé egész úton, aztán még jó két órán keresztül a szobámban. Ha akkor nem jutottam eredményre, akkor nem értem, miért gondolom úgy, hogy most menni fog.

Másodszor pedig itt van Andy. Tudod, kezdem úgy érezni, hogy iszonyatosan önző vagyok, amiért itt tartottam magammal és nem engedtem elmenni. Mert az oké, hogy az baromság, amit mondott, hogy jobb lenne nekem nélküle, viszont megfordítva a mondat, vagyis úgy, hogy jobb lenne neki nélkülem, már nagyon is igaz. És ezt nem azért írom, mert megint depis vagyok, és úgy érzem, nem érdemlek meg senkit magam körül, hanem azért, mert ez az igazság. Ha nem kellene folyton a közelemben lennie és néha kicsit ki tudna verni a fejéből, akkor biztos előbb túl lenne rajtam. Bár igazából ezt nem is értem. Mit szeret rajtam? Szörnyű vagyok, hisztis, önző, egoista, és egyfolytában magamat sajnáltatom. Ezen mit lehet szeretni? Semmit… Ajh, miért nem értek én most semmit? Komolyan ennyire hülye vagyok?! Ja, ezt mondjuk már többször sikerült bebizonyítanom. Ráadásul holnapután még Andennel is találkám van, amitől nagyon félek. És ez még enyhe kifejezés. Á, na, jó. Inkább lefekszem, és nem pofázok itt össze-vissza neked minden baromságot, mert annak semmi értelme.

Jó éjt, édes Naplóm!

Szerzői megjegyzés: Nya, komikat még mindig kérek szépen. És, igen, sikerült rájönnöm, hogy nem ártana, ha nem úgy lenne beállítva, hogy csak a regizettek tudjanak kommentet írni, úgyhogy megcsináltam, és már nem kell regisztrálni hozzá. :D