Bill naplója 12. rész

Na, hát elkészült ez a rész is. Bár ezt többnyire annak köszönhető, hogy szerdától nem voltam suliban, mert kicsit bálazasodtam, viszont mikor jól voltam, volt időm írni, különben még valószínű, hogy két hétig ezzel a fejezettel szenvedtem volna, mert valahogy nagyon nem akart összejönni. Bár szerintem, ha elolvassátok, rá fogtok jönni, miért. Nem túl egyszerű helyzetbe került a mi kis naplóíró énekesünk...

Azért remélem, hogy viszonylag élvezhető lett, aztán majd alakulnak a dolgok. Jó olvasást. ^.^

12. rész

2009. november 25.

Szia, Naplócskám!

Tudod, milyen nap van ma? Mondjuk a dátumot, látod az oké, de azon kívül? Igen, pont ma három napja, hogy volt az a cseppet sem kellemes élményem Aldennel. Pontosan, ma volt a „randink”. És fogalmam sincs, miért macskakörmözök, mert tényleg teljesen olyan volt, mint egy… randi… Jó, ez nekem nem megy olyan gyorsan! Pár napja még megerőszakolt, ma meg… Mindjárt megtudod, mi történt ma, amint elkezdem írni, és nem hülyeségekkel fárasztalak már megint, melyekre nem is értem, hogyan van még erőm.

Szóval, azt hiszem, ott kellene kezdenem, hogy mi történt tegnap, mert szerintem azért a két nappal ezelőtti események ébreztettek benned pár kérdést. Sajnos azonban ki kell hogy ábrándítsalak, mert tegnap az égvilágon semmi sem történt. (Na, jó, azért nyilván történt valami, de nem olyan súlyú, mint tegnapelőtt, inkább csak hétköznapi dolgok.) Azért viszont leírok pár lényegesebb eseményt:

Reggel előbb ébredtem, mint Andreas. Egy darabig csak csendben figyeltem nyugodt arcát, és elgondolkodtam, milyen szerencsés is lennék, ha történetesen belé lennék szerelmes, nem pedig a tesómba. Andy annyira más, mint Tom. Pontosan nem tudnék mondani egy dolgot sem, amelyben különböznek, de számomra teljesen más érzés az Ő közelében lenni, mint Toméban. Kicsit megnyugtatóbb. Nem kell attól félnem, hogy, ha nem fogom vissza magam és kimutatom az érzéseim, esetleg visszafordíthatatlan következményekkel számolhatok. Nem ver gyorsabban a szívem az átlagosnál, mikor kicsit közelebb jön hozzám, és nem érzek szikrákat, mikor hozzám ér. Az Ő közelsége egyszerűen megnyugtat, nem pedig feltüzel, mint Tomé. Tudom, hogy ezt így nagyon kíméletlen kimondani, de sajnos ez az igazság. Hidd el, nagyon örülnék neki, ha fordítva lenne, és Andy váltana ki belőlem hasonló reakciókat, mint amilyeneket Tom. Úgy sokkal egyszerűbb lenne az egész mind a hármunknak.

Igazából nem volt semmi kedvem felkelni és itt hagyni Őt egyedül, de tudtam, hogy muszáj bemennem a stúdióba, mert David nagyon kiakadna, ha az előző napi nulla százalékos teljesítményünk után most még csak be se tolnám a képem, úgyhogy kénytelen voltam kiszállni az ágyból, és nekiállni készülődni. Mikor végeztem, gyorsan firkantottam neki egy kis cetlit, hogy ne haragudjon, de be kellett mennem a stúdióba, maradjon csak addig, ameddig akar, és ha úgy dönt, hogy haza akar menni, zárja be a bejárati ajtót és nyugodtan vigye el a kulcsot, Tomnak is és nekem is van másik. Az előző napi eseményeket viszont egy szóval sem említettem és még csak arra utaló dolgot sem írtam. Tudom, hogy nem szeretné, ha másképp kezdenék viselkedni vele, ez miatt. Jó, ezek után nyilván nem fogok olyan sokáig bújni hozzá és nem fogom az összes problémámat a nyakába zúdítani, de ezt sem azért, mert már másképp tekintek rá, hanem azért, hogy viszonylag elviselhetőbb legyen neki a közelségem. Nem akarom, hogy Ő is azt érezze, mint én, mikor a stúdióban hosszú órákon keresztül kénytelen vagyok elviselni Tom jelenlétét, melytől abszolút nem tudok a munkára koncentrálni.

Ja, és képzeld, milyen édes volt. Visszaüzent. Azt írta, köszöni, hogy itt maradhatott éjszakára, és ne haragudjak, amiért elaludt még mielőtt felhoztam volna neki a teát, de reggel megmelegítette, aztán megitta és nagyon ízlett neki. Az utolsó pár szóban ugyan erősen kételkedtem, mert az a tea szerintem az eddigi legrosszabb lett, de azért mosolyogva olvastam végig azt a pár rövid sort, és be is könnyesedett kicsit a szemem. Pontosan tudom, hogy nagyon szenved most, és iszonyú bűntudatom van, amiért ez miattam van így. Arról meg inkább már ne is beszéljünk, hogyan a jó életbe nem vettem eddig észre, hogy mit érez, és mennyire boldogtalan. Ő mindig figyel rám és én ezt hogy hálálom meg? Sehogy. Még csak szeretni sem vagyok képes úgy, ahogy azt Ő szeretné. Egy piszkosul nagy szemétláda a gazdád, remélem, tudod.

Mindenesetre megtartottam a kis cetlit, melyre felírta válaszát, és ennek igazából fogalmam sincs, mi értelme van, de nem lennék képes csak úgy kidobni.

Ezen kívül viszont tényleg nem történt tegnap semmi, ami érdekelhetne téged. Tommal reggel nem találkoztam, bár gondolom, hogy volt itthon, mert a ruhái szanaszét voltak dobálva a fürdőben. És most nem kell rosszra gondolni, tudom, hogy nem csinált ott senkivel semmit, egyszerűen csak mindig szétdobálja a holmijait, hogy aztán fogalma se legyen, hol hagyta Őket. De még ezt is szeretem benne, nem érdekel, hogy reggeli kómás mivoltomban mekkorákat szoktam esni ezekben a dolgokban. Hozzá tartozik és kész.

A stúdióban halálra untam magam, mivel még mindig nem énekelhettem, egyelőre csak a dalokat rakjuk össze. Szörnyű! Na, jó, azért annyira nem kellene panaszkodnom, mert általában szeretem ezt csinálni, de most valamiért nagyon szar volt. És igazából nagyon is jól tudom, hogy mi az a valami… Vagy is valaki. És te is nagyon jól tudod. Igen, Tom. Egyáltalán nem beszéltünk tegnap semmit. Oké, volt egy „szia” mindkettőnk részéről, de semmi több. Jó, tudom, Ő is össze volt zavarodva, mint ahogy én is hála a tegnapelőtti eseményeknek, és azért így elég nehéz lett volna bármiről is cseverészni. Először is magunkban kell helyretenni a dolgokat, de van egy olyan érzésem, hogy ez nem mostanában fog összejönni. Bár azért szerencsére ma már beszélgettünk egy kicsit… A téma nem volt épp a legjobb, de tudom, hogy ezt neki mindenképpen meg kellett tárgyalnia velem, és igazából addig, míg mindketten le nem rendezzük magunkban normálisan ezt az ügyet, marad ez a „csak akkor szólok hozzád, amikor nagyon muszáj, és nem is megyek túlságosan a közeledbe, nehogy letámadjalak” helyzet. Ami nem jó. Határozottan nem jó. De mégis mi a jó életet tudnék ellene tenni? Annyi mindennel próbálkoztam már az évek folyamán és egyik sem használt. Utálok élni. És ez úgy jön ide, hogy utálok élni. Ennyi.

Ja, és tudod, mi volt a legjobb? Bent maradtunk éjjel háromnegyed tizenkettőig. Nagyon örültem neki, komolyan, annak meg pláne, hogy ennek ellenére alig haladtunk valamennyit, szóval még jó hosszú ideig csak szenvedni fogok. Dalokat kellene írni, remélhetőleg nem világfájdalomról, meg az élet utálatáról, mert abból már van elég, de valahogy most nagyon nem érzek aktuálisnak más témát. Vajon miért?

A napom csúcspontja komolyan az volt, hogy mikor negyed egykor hazaértem, aztán felvánszorogtam a szobámba, megtaláltam Andy üzenetét a párnámon… Bár igazából ez már ma volt…

És, oké, volt még egy dolog, melynek kifejezetten örültem. Tom itthon volt, mikor lefeküdtem. Már nem is tudom, milyen régóta nem volt ilyen. Halkan gitározott a szobájában, és meg kell mondjam, valami számomra eddig teljesen ismeretlen, de gyönyörű dallamot játszott. Lassú volt, mégis szenvedélyes és nagyon sok érzés kavargott tőle bennem. Csak feküdtem az ágyamon, teljes sötétben, és hallgattam, milyen csodálatosan játszik gitárján, mellyel egyszer aztán elhallgatott, de akkor már nekem sem sok kellett, hogy elnyomjon az álom.

Ma reggel arra ébredtem, hogy nagyon durván fáj a fejem, ami kicsit megijesztett, mert mint már valamikor említettem, nem vagyok valami túl fejfájós típus. Legalábbis eddig nem voltam, mert mostanában valahogy egyre többször jön elő és ez azért kicsit nyugtalanító. Bár talán nem kellene ennyit bőgnöm, és nem lenne semmi bajom…

A reggeli teendőim leírásával inkább nem fogyasztom a soraidat, kezdjük ott, hogy elindultam… vagyis indultunk, ugyanis, igen, Tommal mentem. Tök jóérzés volt, hogy mikor lementem a nappaliba, Ő ott volt, rám mosolygott és közölte, hogy addig nem megyünk sehová, míg nem ettem valamennyit. Ez az utolsó dolog persze már egyáltalán nem tetszett, de hiába néztem rá durcásan nem hatottam meg. Pedig ez általában be szokott válni, azonban most gonosz volt és inkább rám sem nézett. Ezért kénytelen voltam mással próbálkozni és a fejfájásomra hivatkozni, mert valahogy tényleg nem volt étvágyam. És abban azért még némi igazság is volt, hogy részben a fejfájás miatt nem voltam éhes. Ja, részben, mert többnyire azért mégiscsak az esti találkám készített ki.

Hiába próbáltam viszont kifogásokat keresni, addig nem hagyott békén, míg nem tömtem magamba egy szendvicset. Persze jó lassan kajáltam és végig halkan morogtam, de ennek ellenére Tom nagyon elégedett volt a teljesítményemmel, mert állítólag már jó régóta nem látott ennyit enni… Hm… Nem is értem, miért… Azt hiszem, pár dolog mostanában közbe jött…

Oké, ironizálok én itt össze-vissza, mintha tudnék. A lényeg az, hogy igazából nagyon jólesett, hogy „megetetett”. Régen hangoztak már el azok a mondatok a szájából, hogy „Egyél rendesen!” „Öltözz fel normálisan, kilátszik a derekad.” „Ne vezess túl gyorsan… Na, várj, inkább majd én vezetek.” „Ne futkoss a lépcsőn zokniban, el fogsz csúszni.” „Moss fogat!” és a többi… Ja, szerintem is az utolsó a legjobb. Oké, néha el szoktam felejteni, na! De most őszintén, ki nem? Jó, ezek szerint Tom nem. Legalábbis nekem nem felejt el szólni sosem…

Miután kajáltam, kimentünk a házból, Ő kiállt a kocsijával, én pedig megvártam, aztán kérdő pillantásommal némán megkérdeztem, hogy vele mehetek-e. Ő fejével intett, hogy szálljak be, mire persze azonnal mellette teremtem, aztán elindultunk.

Útközben végig csendben voltunk mind a ketten, pedig annyira szerettem volna elmondani neki, hogy milyen esti tevékenységet erőltettek rám. De nem mondtam. Örültem neki, hogy megint beszélő viszonyban vagyunk, és ezt nem akartam elrontani. Épp elég nekem egy életben egyszer elviselni, hogy ennyire megharagszik rám. Sőt, hihetetlenül sok volt már ez az egy is. Ha viszont elmondtam volna neki, hogy milyen hülye vagyok, és mennyire nem tudok normálisan viselkedni, ha egy kicsit bepiálok, akkor tuti, megint mérges lett volna rám, és szerintem egyáltalán nem hatotta volna meg, hogy még valami hülye kábszer hatása alatt is álltam. Elmondtam egy dolgot, melyet nem lett volna szabad, és kész. Ez pedig szerintem kellő indok, hogy megharagudjon rám, hisz ez nem csak rólam szól, hanem róla is. Kettőnkről. És most mégis megint én okoztam a bajt, mint ahogy igazából Naomi jelenléte is az én számlámra írható.

Mikor odaértünk, hosszú ideig csak némán ültünk egymás mellett. Tom nem szállt ki az autóból, így én sem. Éreztem, hogy akar valamit mondani, ezért kérdőn pillantottam rá, mire sóhajtott egy nagyot és felém fordult.

- Ki volt az a szemétláda?

- Ki? – néztem rá értetlenül, persze igazából nagyon is tudtam, hogy kiről akar kicsit több infót. Aldenről, kiről másról?

- Nagyon jól tudod te azt, Bill. Szóval, ki volt? – fúrta bele tekintetét az enyémbe, én pedig nyeltem egy nagyot.

- Miért fontos ez? – kérdeztem, hogy tereljem a témát.

- Ezt most ugye nem komolyan kérdezed? Azért, mert meg akarom ölni – jelentette ki elszántan.

- Na, látod. Pontosan ezért fontos. Nem akarom, hogy butaságot csinálj miattam – ráztam meg kicsit a fejem, aztán kérlelőn néztem a szemébe, de valahogy nem sikerült túlságosan meghatnom.

- Ez nem butaság, Bill. Senki sem szórakozhat veled. Tegnapelőtt magamra is épp eléggé mérges voltam. Tegnap is… És még most is, de rá ezerszer jobban. Én esküszöm, kinyírom – vált még elszántabbá a tekintete, ami már komolyan megijesztett.

- Nem, Tom, nem fogod. Nem akarom, hogy bajba kerülj emiatt. Én tehetek szinte az egészről, nem kellett volna elmennem aznap otthonról, aztán meg berúgni, majd… Nem fogom elmondani a nevét, sem azt, hogy hol lakik, és semmi mást sem. – Azt meg pláne nem, hogy ma megint találkozom vele, tettem hozzá magamban.

- De hát… Bill! – vált durcássá a tekintete, és én olyan szívesen odabújtam volna hozzá és kiengeszteltem volna bármivel, amit csak kér, de ehelyett csak megint megráztam a fejem.

- Nem. Az sem érdekel, ha ma egész nap nem szólsz hozzám emiatt. Nem akarom, hogy az én hülyeségeim miatt elválasszanak minket egymástól. Márpedig, ha te börtönbe kerülsz súlyos testi sértés, vagy gyilkosság miatt, akkor nagyon könnyen előfordulhat, hogy jó sokáig egyáltalán nem vagy csak felügyelet mellett találkozhatunk – mondtam komolyan a szemébe nézve, és a tekintetéből ki tudtam olvasni, hogy ezzel valamennyire sikerült meggyőznöm.

- Jól van – sóhajtott egy nagyot. – De ha egyszer megtudom, hogy ki Ő és „véletlenül” találkozom vele, akkor…

- Akkor sem lesz semmi! – vágtam a szavába. – Na, gyere, mert már így is késésben vagyunk – szálltam ki az autóból. Láttam, hogy megforgatta szemeit, de ezzel már nem foglalkoztam, bementem a stúdióba, ahova pár perc múlva Ő is követett, és... És ennyit a reggeli, délelőtti és kora délutáni eseményekről, ugyanis ezután ugyan azt csináltuk, mint mostanában mindig, mikor bejövünk a stúdióba. Unatkoztunk. Na, jó, most azért valamilyen csoda folytán egész jól haladtunk a dalokkal, úgyhogy talán még a végén lesz valami belőlünk. Talán…

Délután fél öt körül, miután Tom hazafuvarozott és közölte, hogy ma is Naomival lesz programja, cseppet sem lelkesen álltam neki készülődni az esti találkámra. Bár szerintem anélkül a tény nélkül, hogy Tom megint azzal  a lánnyal lesz, sem éreztem volna több kedvet a randizgatáshoz, főleg, hogy még mindig féltem Aldentől és még mindig nem értettem, miért csinálja ezt velem.

Öt előtt pár perccel Tom elment itthonról. Az ablakomból figyeltem, ahogy az autójával elhajt, majd könnyes szemekkel ledőltem az ágyamra és egyáltalán nem foglalkozva azzal, hogy nemrég sminkeltem ki magam, sírni kezdtem. Annyira reménytelennek éreztem a helyzetet és annyira nem volt kedvem semmihez, hogy az is megfordult párszor a fejemben, hogy inkább itthon maradok, engedem, hogy az egész világ megtudja rólam, mennyire egy erkölcstelen és undorító ember vagyok, aztán ha már végképp mindenki utál, legalább kellő indokom lesz az öngyilkosságra. Aztán persze rájöttem, hogy nem tehetem ezt meg. Nem okozhatok csalódást a rajongóinknak és nem hagytatom cserben Tomot. Ennek fényében megpróbáltam kicsit összeszedni magam, és folytatni a készülődést, de nem bírtam felállni az ágyamról. Csak meredtem a mennyezetre könnyes szemekkel az élet kegyetlenségén elmélkedve mikor is hírtelen kinyílt a szobám ajtaja. Persze rögtön odakaptam a tekintetem és mikor tudatosult bennem, ki dugta be szőke buksiját rajta, csak még inkább úgy éreztem, hogy nem megyek ma sehova sem.

- Már megint csak te vagy itthon? – sétált beljebb a szőke buksi tulajdonosa, azaz Andy, aztán leült mellém az ágyra, én pedig csak bólogattam. – Neked nem kellene már készülődnöd? – nézett rám kérdőn, mire megráztam a fejem és megint elsírtam magam.

- Nem akarok elmenni – jelentettem ki, közben hasra fordultam, hogy ne lássa az arcom és azt, hogy már megint úgy bőgök, mint egy féléves.

- Ajh, tudtam én, hogy kellek most ide. Na, gyere! – húzta bele a fejem az ölébe és lágyan simogatni kezdte az arcom. Én erre szorosan magamhoz öleltem és hosszú ideig csak halkan szipogva sírtam, míg végül elég erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy elszakadjak gyengéden kényeztető karjaitól, és némán a szemébe nézzek.

- El kell menned, Bill! – mondta mikor már majdnem tízperce csak bámultam rá.

- De…

- Nehogy azt hidd, hogy ha nem mész, megelégszik annyival, hogy eladja a képet és a történetet az egyik újságnak. Addig nem fog békén hagyni, míg nem csinálod meg, amit akar – törölte le könnyes arcom.

- De… Ha halott leszek, már nem tehet semmit – jegyeztem meg teljesen természetesen, Ő meg csak kiakadva pislogott rám pár pillanatig.

- Hülyeségeket beszélsz, remélem, tudod?! Most szépen felöltözöl normálisan, lemosod a szemedről ezt a fekete izét, aztán mész és találkozol vele. Én nem hiszem, hogy most is úgy fog viselkedni veled, mint három napja. Nem fog bántani. Ha azt akarná, nem randit kért volna – mosolygott rám biztatóan, de valahogy nem igazán sikerült meggyőznie.

- De én nem mentem bele a randiba, csak közölte, hogy legyek ott és kész – néztem rá kétségbeesetten.

- Most őszintén, Bill. Ha máshogy és más körülmények között kérdezte volna, akkor belementél volna a találkába? Nem, ezt te is tudod nagyon jól – válaszolta meg azonnal saját kérdését, és be kell vallanom, volt benne igazság. – Lehet, hogy csak meg akar ismerni. Ez nem rossz. Sőt, ez jó. Nem értem, miért kellene neked mindig itthon szenvedned az ágyadon fetrengve csak azért, mert szerelmes vagy a bátyádba, miközben óhajaid tárgya épp egy cseppet sem szimpatikus csajjal mászkál. Ne viselkedj naiv kisfiúkét, Bill. Hisz te mondtad a múltkor, hogy már nem vagy az, úgyhogy bizonyítsd be. Ne mondd azt, hogy nem lenne jó, ha volna egy személy, aki kicsit képes lenne elvonni a gondolataid Tomról. Tudom, hogy én sajnos nem volnék képes erre, mert rám nem tudsz másképp tekinteni, mint a barátodra… – csuklott el egy pillanatra a hangja és ettől megint bekönnyesedtek a szemeim, de aztán vett egy nagy levegőt és folytatta –, lehet viszont, hogy pont Alden ez a személy. Adj neki egy esélyt, jó? Nekem sem tetszik, amit veled művelt, sőt, hogy őszinte legyek, párszor szívesen lerugdosnám a fejét a helyéről, de én bízom benne, hogy nem olyan rossz Ő, mint ahogy először mutatta. Persze lehet, hogy tévedek. Ha egy ujjal is hozzád ér úgy, ahogy te nem akarod, szólj, és garantálom, hogy többet senkihez sem fog hozzáérni sehogy. Talán, mert nem lesz neki mivel – mondta Ő is ugyan olyan elszánt tűzzel a szemében, mint amilyen Toméban csillogott reggel.

- Aha, persze. Tomnak is pont ezért nem mondtam semmit se róla, se arról, hogy ma is vele találkozom – néztem rá komolyan.

- Nem mondtad el Tomnak, hogy találkozok ma vele? – pislogott rám csodálkozva.

-  Nem, már csak az hiányozna! Így is kijelentette, ha egyszer megtudja, hogy ki Ő, kinyírja. Bocs, semmi kedvem éveken keresztül a börtönbe mászkálni azért, hogy egy kicsit találkozhassak a bátyámmal. Ha elmondtam volna neki, hogy ma randim lesz Aldennel, biztos követ és annak nagyon nem lett volna jó vége – jelentettem ki, mire Andy elgondolkodott.

- Oké, ebben van valami. De legalább már tudom, hogy kinek szóljak, ha esetlen nem bírom egyedül kinyírni azt a kölyköt. Bár ez nem valószínű – mondta halál komolyan, én meg csak megráztam a fejem.

- Na, jó. Ha tényleg át akartok menni gyilkosba, nyugodtan, de előtte engem is nyírjatok már ki, mert azt garantálom, hogy nem élem túl, ha mindkettőtöket lesittelik – néztem a szemébe komolyan, mire láttam, hogy eléggé meglepődött.

- Héj, erre még gondolni is rossz – rázta meg a fejét.

- Na, látod. De akkor ne is beszélj butaságokat, jó? – kértem, Ő pedig belátóan bólogatott.

Ezután már tényleg kénytelen voltam nekiállni készülődni mert lassan hat óra volt és még oda is kellett valahogy találnom ahhoz a cseppet sem jó emlékeket ébresztő klubhoz.

Andy kiválasztott nekem pár ruhát, melyekről úgy gondolta, felvehetném őket egy ilyen alkalomra. Igazából máskor kifejezetten idegesítene, ha Ő akarná kitalálni, hogy mibe menjek, de most valahogy még jó is volt, hogy nem nekem kellett szenvednem még ezzel is, úgyhogy készségesen felvettem, amiket elém dobált, azaz egy sötét, csőszárú, de azért nem túl szűk farmert, fekete pólót, és fekete pulcsit.  Vagy is teljesen eltalálta a hangulatom, valószínűleg magamtól is pont így öltöztem volna fel.

Ezután a fürdőben lemostam magamról a már végképp elmosódott sminket, majd hosszú perceken keresztül szemeztem saját sápadt képmásommal, aminek segítségével rá akartam venni magam az arcom újbóli kipingálására. Hát, nem jött össze. Főleg, miután Andy is megjegyezte, hogy nem muszáj, szép vagyok anélkül is. Ezzel mondjuk nem értettem egyet, de csak megrántottam a vállam és mivel már alig volt időm, inkább nem bajlódtam vele. Gyorsan felvettem egy sportcipőt, közben Andy elmagyarázta merre kell mennem. Már épp be akartam szállni a kocsimba, mikor elvette tőlem a kocsi kulcsom, és közölte, hogy hülye vagyok, ha azt gondolom, hogy egy olyan környéken, mint amilyenen az LA található, nem lesz semmi baja az autómnak, ha otthagyom felügyelet nélkül. Én erre csak belátóan sóhajtottam egyet, majd odahajoltam hozzá és adtam egy puszit az arcára.

- Köszi, hogy mindig itt vagy, mikor szűkségem van rád – mondtam a szemébe nézve, közben mosolyogtam.

- Ne köszönd. Ez így természetes – viszonozta a mosolyt, aztán a telefonja kijelzőjére pillantva megállapította, hogy tényleg nem ártana végre elindulnom. – Na, menj már, majd én bezárom az ajtót – lökdösött meg kicsit, én pedig szót fogadtam neki és már ott sem voltam, közben azon gondolkodtam, mennyire nem igaz, amit az előbb mondott. Egyáltalán nem természetes, hogy az embernek legyen egy olyan barátja, aki mindig mellette van, mikor szűkség van rá… Bár az is igaz, hogy, ha ez nem így van, akkor aligha lehet az illetőt barátnak nevezni…

Igazából lényegesen előbb sikerült odatalálnom a klubhoz, mint képzeltem, de így is késtem egy csomót, és ezt Alden azonnal meg is jegyezte, amint megérkeztem. Az LA bejárata melletti téglafalnak dőlt, karjait összefonva tartotta maga előtt, tekintetével az utat fürkészte egész addig, míg teljesen közel nem értem hozzá.

- Nincs se órád, se telefonod? – fordult felém és pislogott rám kérdőn. Tudtam, hogy erre mondanom kellene valamit, de nem voltam képes megszólalni. – Ajh, na, látom, most sem vagy túl beszédes kedvedben. Mindegy, igazából én is csak pár perce jöttem, mert valahogy éreztem, hogy késni fogsz. Sőt, abban sem voltam biztos, hogy eljössz egyáltalán.

- Nem hagytál túl sok választási lehetőséget. – Sikerült kinyögnöm végül, Ő pedig ezen elmosolyodott furcsa módon kedvesen nem pedig fölényesen, mint ahogy azt múltkor mindig tette.

- Annyira meg tudsz ijedni ilyen kis jelentéktelen dolgoktól – jegyezte meg, közben kicsit megrázta a fejét.

Az igazából nem kifejezés, hogy meg tudok ijedni, ugyanis még azokban a pillanatokban is alig kaptam levegőt az idegességtől, a lábam és a kezem pedig iszonyatosan remegett, épp úgy, mint ahogy egész úton odafelé.

- Ez nem jelentéktelen – motyogtam válaszképpen, Ő ezen pedig csak még inkább mosolygott.

- Jó, persze, nem az. Jaj, ne legyél már ennyire megijedve. Eskü, most nem akarlak bántani. Múltkor sem akartalak, de most őszintén, belementél volna ebbe a randiba, ha előtte nem ijesztelek meg egy kicsit? – vonta fel egyik szemöldökét én meg teljesen lesokkoltan bámultam rá. Nem igaz, hogy ennyire kiismerhető vagyok!

- Andy is pont ezt kérdezte – mondtam még mindig csak értetlenül meredve rá.

- Andy, hn? Ő a legjobb barátod, ugye?  Az a szőkeség, aki múltkor itt volt veled a klubban.

- Igen, honnan tudod? – akadtam ki még jobban, mire Ő vállat vont.

- A húgom felvilágosított pár dologról veled kapcsolatban, miután közöltem vele, hogy kivel töltöttem az éjszakát… Aztán jól felpofozott, amiért „gonosz” voltam veled – forgatta meg szemeit.

- De tényleg gonosz voltál – néztem rá akarom ellenére is kicsit durcásan.

- Jaj, már! Az előbb mondtam, hogy miért. Nem olyan nagy dolog. Pár napig fájt utána a feneked, ennyi. Kibírtad, nem? Jól van, na! Ne nézz ilyen morcosan! Oké, bocsánat. Most jó? – kérdezte teljesen nemtörődöm hanglejtéssel.

- Jobb… – motyogtam.

- Ajh, oké, tényleg ne haragudj. Tudom, hogy egy szemétláda voltam múltkor és azt is, hogy nagyon megijesztettelek, de… Muszáj volt. Hidd el, nem akarom senkinek sem elmondani, hogy mi van a bátyád és közted, azt a képet meg végképp nem akarom semmire sem felhasználni… Na, jó, esetleg, ha nagyon unatkozom, akkor tudom hasznosítani valahogyan – kacsintott rám.

- Fújj!

- Jaj, már! Miért, te nem szoktad?

- Nem…  – mondtam pár pillanatnyi csend után.

- Persze, mindenki szokta.

- Én nem – jelentettem ki, de szerintem te nem nagyon akarsz most abba belemenni, hogy mennyire mondtam igazat. Csak azért, mert nem nagyon. Főleg, ha Tom… Na, jó, mint mondtam, nem akarsz te most ebbe belemenni…

- Úgyse hiszek neked – jelentette ki, aztán jól végig mért. – Csinos vagy. Tudod, néha a sok sminktől, meg csillogó bisz-basztól nem is lehet látni, milyen szép vagy – döntötte oldalra a fejét, és úgy tanulmányozta tovább a testem, amitől idő közben már sikerült rendesen elpirulnom.

- Köszi – nyögtem ki zavartan, aztán én is kicsit végigmértem Őt, és ha az lehetséges, most még jobban nézett ki, mint három napja. A haja most is tökéletesen be volt lőve, a szemei még mindig égszínűen ragyogtak és Ő is teljesen feketébe volt öltözve akárcsak én.

- Na, azért látom én is tetszem, de meg ne jegyezd, mert még a végén elpirulok – mondta hülyéskedve, amivel sikerült elérnie célját, és elmosolyodtam.

- Nem akartam mondani, da ha nagyon akarod: Te is jól nézel ki. – És nagyon furcsa vagy, de ezt persze már csak gondolatban fűztem hozzá.

- Ajh, mondtam, hogy ne! Most teljeses zavarban vagyok – kezdte el legyezni magát ribancosan, amivel megint sikerült megmosolyogtatnia.

- Furcsa vagy – mondtam ki hangosan előbbi észrevételemet, mire elkomolyodott.

- Tudod, én erre inkább azt mondanám, hogy idióta. Általában ilyen vagyok. Nem szokásom édes kis lelkibeteg rocksztárokkal erőszakoskodni… Csak ha kifejezett indokom van rá, mint az a te esetedben volt is – mondta egyenesen a szemembe nézve.

- Még pedig az, hogy… – néztem rá kérdőn.

- Hahó! Mondtam már! Ez a három randi.

- Jó, azt tudom, de ezek miért?

- Azért, mert csak. Ja, és csak mert. És azt se felejtsük el, milyen szépen tudsz nézni, ha nem értesz valamit – borzolta össze a hajam, mire kapott egy jó nagyot a kezére és mellé pár durcás pillantást – Aú! Héj!

- Már nem félek tőled – jelentettem ki, bár még azért nem teljesen voltam biztos ebben a mondatban.

- Nem is kell. Na, gyere! – indult el az egyik közelben parkoló autó felé, én pedig követtem, majd beszálltunk és elindultunk.

Közben teljesen be is sötétedett, és miközben figyeltem a mellettünk elsuhanó villanyoszlopokat, párszor rá terelődött a pillantásom. Egyszerűen nem bírtam felfogni, hogyan lehet egy ember annyira furcsa, mint Ő. Hiába bizonygatta nekem, hogy Ő olyan, mint amilyennek most láttam, bennem még akkor is intenzíven éltek a pár nappal ezelőtti események, melyek cseppet sem olyan pozitív érzéseket hoztak elő bennem vele kapcsolatban, mint a mai tapasztalataim.

- Hova megyünk? – tettem fel a kérdést mikor már jó pár perce csak autókáztunk.

- Egy étterembe – válaszolt, én meg nem kicsit lepődtem meg.

- Étterembe?

- Igen. Na, mi az? Ezt sem gondoltad volna, mi? Bill, mondtam, már, hogy az a személy, akit pár napja megismertél, nem én vagyok. Felejtsd el, jó? – nézett komolyan a szemembe, én pedig sóhajtottam egy nagyot.

- Nem tudom – motyogtam magam elé.

- Akkor majd én segítek – simogatta meg az arcom, amitől csak még inkább meglepődtem, de nem mondtam semmit, Ő pedig nem is nagyon várt választ, inkább visszafordította figyelmét a vezetésre.

Hamarosan megérkeztünk egy kívülről nagyon hangulatosnak tűnő étterem elé, és mivel Ő kiszállt, én is ezt tettem.

- Itt leszünk? – kérdeztem, mielőtt bementünk volna, így igazából nagyon idiótán hangzott a kérdés, de akkor iszonyatosan össze voltam zavarodva.

- Igen, itt leszünk – nyitotta ki az ajtót, aztán bement, és engem is berángatott.

Egy pincér azonnal odajött hozzánk, megkérdezte, foglaltunk-e asztalt, ha igen, milyen névre, aztán mivel újbóli meglepetésemre volt asztalfoglalásunk, rögtön oda is kísért minket.

Miután leültünk, csak néztem hol Aldenre, hol a többi vendégre, hol pedig az egész elegánsan berendezett helyiség különböző pontjaira.

- Hahó, te kis megszeppent szépség, rendelni kellene! – térített magamhoz hosszú idő után Alden hangja, akit aztán jó pár másodpercig bámultam, mire intett a fejével, hogy vegyem már el a pincértől az étlapot, aki miután elvettem tőle az említett kis könyvecskét, furcsán méregetett minket még egy darabig, aztán elment egy másik asztalhoz. Gondolom, a legtöbb vendég nem fiú-fiú felállásban szokott ide látogatni és főleg nem szólítják egymást „szépségnek”.

Pár pillanatig csak szemeztem a nyitott étlappal, de nem igazán tudtam megfejteni, hogy melyik név mit takar, úgyhogy inkább összecsuktam, és alaposabban körül néztem. Pont nyolc asztal volt, egymástól elég távol, mindegyik nyugodt helyen, így kellemesen lehetett beszélgetni mindegyiknél. Hangulatos, halvány fényű állólámpa volt elhelyezve minden sarokban, az asztalok fölé pedig a hozzájuk tartózó falilámpák voltak akasztva. A fal világosbarnára volt festve, és a többi berendezési tárgy színeiben is főképp a barna különböző árnyalatai domináltak. Nyugalom áradt mindenhonnan annak ellenére, hogy voltak vendégek, akik nem is fogták vissza magukat és kellemesen elbeszélgettek egymással. A levegőben a már kajáló emberkék vacsorájának illatát lehetett érezni, és összességében nagyon kellemes helynek bizonyult.

- Szép ez a hely – jegyeztem meg, mikor a bámészkodásból visszafordultam Alden felé.

- Ja, szerintem is. Ezért hoztalak ide – mosolygott rám. – Mit akarsz enni?

- Nem tudom, mi az a sok izé, ami ebben a valamiben benne van – mutogattam az étlapra.

- Heh, én is így voltam először, de meg lehet szokni – vont vállat.

- Jó, de én már nagyon sokszor voltam ilyen helyen, de nem tudom megszokni. Ezek mellé minimum oda kellene írni, hogy ehető vagy nem ehető, mert amikor kihoznak neked egy ilyen mozgó valamit egy kemény izébe belecsavarva, akkor döntsd el, hozzá mersz-e érni egyáltalán, nem hogy még meg is kóstold – fintorodtam el egy kicsit, mire Ő elnevette magát.

- Tudom, és ha megkérdezed, hogy mit kell csinálni vele, hülyének néznek – tette még hozzá a mondatomhoz én pedig egyetértően bólogattam. – Legközelebb egy Burger Kingbe megyünk, jó?

- Jó, hát! Ott legalább tudom, hogy semmi olyat sem eszem, ami előtte élt.

- Ja, mert minden szintetikus – nevette el magát megint.

- Pontosan – mosolyodtam én is el nem is tudom hányadszorra az este folyamán. Ma reggel és délután még eszembe sem jutott, hogy esetleg még jól is érezhetem magam ezzel a sráccal. Folyamatosan csak arra tudtam gondolni, hogy megint valami bizarr helyre megyünk, megint úgy fog viselkedni és azt fogja csinálni, amit múltkor, úgyhogy nagyon furcsán éreztem magam, amiért ezeknek az ellenkezője bizonyosult be. Ebből is látszik, hogy nem mindig szabad az első benyomás alapján ítélni. Bár esetemben szerintem kifejezetten nehéz lett volna nem figyelembe venni az első benyomást ilyen történések mellett…

- Sikerült választaniuk? – jött vissza hamarosan a pincér elegáns ruhájában, én meg gyorsan Aldenre pillantottam, hogy mondjon helyettem valamit.

- Nem kell hús se zöldség, ugye? – pislogott rám kérdőn, én meg csak bólogattam, és először le sem esett, hogy honnan a fenéből tudja ezeket. – Jó, akkor kérünk szépen… - aztán szövegelt valamit franciául. Heh, tök jó egyébként, hogy hat évig kínoztak a franciával és ennyire meglátszik.

Miután elment a pincér csak nagyokat pislogtam rá, mire Ő meg kérdőn rám, és ekkor kénytelen voltam rájönni, hogy Ő nem lát a gondolataimba, mint Tom, úgyhogy meg kell szólalnom.

- Honnan tudod, hogy nem eszem húst és utálom a zöldségeket?

- Mint mondtam, a húgom volt kedves és felvilágosított pár fontosabb dologról veled kapcsolatban… Meg pár nem fontosról is… Tényleg osztogattál már szórólapot? – nézett rám kíváncsian.

- Ja, tizenegy évesen. De ki nem?

- Jól van, na. Csak a húgom úgy mesélte, mintha ez életed egyik meghatározó pillanata lett volna, úgyhogy gondoltam talán titokban ez a hobbid, vagy valami – vont vállat vigyorogva.

- Hát… Nem tudok róla. Egyébként sokszor szoktál ide járni? – kérdeztem, mert elég jól kiigazodott az ottani dolgokban.

- Hát… Többnyire csak akkor, mikor a szüleimmel találkozom – válaszolt csendesen.

- Itt szoktatok találkozni? – pislogtam rá csodálkozva, bár láttam, hogy nem nagyon szeretne erről beszélni.

- Ja, tudod, kissé sznob mind a kettő. Nem úgy van, hogy hazamegyek egy vasárnapi ebédre, anyuci főz, apuci meg a TV előtt terpeszkedik, és a meccset nézi. Ők ilyenre nem érnek rá. Sőt, Ők semmire sem érnek rá. De ne beszéljünk most erről, jó? Majd pár randi múlva – kacsintott rám, én pedig elmosolyodtam és bólintottam.

- Na, de úgy tudom, hogy van négy dögötök – hozott fel gyorsan másik témát.

- Öt – javítottam ki, mire Ő összeszűkítette szemeit.

- Akkor azt hiszem, jól elfenekelem Ichit, mikor hazaérek. Hát, milyen informátor az ilyen? – nézett rám állesokkoltan, közben pedig még a fejét is megrázta, hogy ezzel is azt „bizonyítsa”, hogy Ő most „nagyon ki van akadva”.

- Ne bántsd nagyon. Az ötödikről nem nagyon tudhatott, mert csak nem rég került hozzánk, ráadásul Ő cica, nem kutyus – magyaráztam neki, de valahogy nem nagyon hatotta meg.

- Engem nem érdekel, tudnia kellett volna róla. Megbíztam vele, és még ezt sem képes kideríteni. Hát… - magyarázott volna még ki tudja meddig, de mivel felhúztam egyik szemöldököm, ezáltal némán megkérdeztem, mi baja, csak elmosolyodott és megvonta a vállát. – Majd megszokod. Na, de hogy a fenébe bírod ki annyi döggel? Én allergiás vagyok rájuk.

- Én nem. Csak az…

- …az almára és a szúnyogcsípésre. Ja, tudom – vágott a szavamba, mire kicsit összeszűkített szemekkel kezdtem fixírozni.

- Ha mindent tudsz rólam, minek kellett ez a randi?

- Bocsi, mostantól kussban maradok és beszélhetsz, jó? – pislogott rám ártatlanul, és bár nagyon is jól tudtam, hogy nem annyira ártatlan, mint amilyennek abban a pillanatban látszott, mégis úgy döntöttem, hogy adok neki egy esélyt, ha már egyszer Andy is úgy látja, hogy rám férne egy kis ismerkedés.

És ezután tényleg azt csináltuk. Ismerkedtünk. Nem tudtam meg róla túl sok dolgot, azonkívül, hogy orvosira jár a szülei miatt, másfél évvel fiatalabb nálam (!), és Ichi nála lakik, annak ellenére, hogy még csak tizennégy éves. Állítólag, ha a szüleinek néha az eszükbe jut, hogy van egy kiskorú lányuk, hazarángatják, de Ő olyankor nem hajlandó iskolába járni és folyamatosan lövi magát, úgyhogy mindig hamar visszaengedik Aldenhez… Vagy talán észre sem veszik, hogy visszamegy. Alden elmondásai szerint, elég elfoglaltak lehetnek a szüleik… (Ja, és egyébként gondolom, hogy nem állhatnak túl szarul anyagilag, mert az Ő számlájukra íratta az egész esti költségeinket.)

Na, a randi első fele kábé így telt. Beszélgettünk, aztán mikor kihozták a kaját, ettünk is egy kicsit, de abban azért egyetértettünk, hogy legközelebb akkor is egy gyorsétterembe kell mennünk. És… Nos, igen, jól látod, tényleg azt írtam, hogy az első fele, ugyanis miután megkajáltunk, közölte, hogy Ichi megparancsolta neki, hogy mindenképpen el kell mennünk hozzájuk, mert neki látnia kell, jól vagyok-e és „nem lett-e szétdugva a fenekem”, ahogy Alden megfogalmazta. Én először kicsit tiltakoztam ez ellen, mert már eléggé fáradt voltam, de mivel most szépen lettem megkérve, hogy menjek vele, végül igent mondtam.

Szerencsére a házuk nem volt távol az étteremtől, így hamar odaértünk. Alden rögtön felment az emeletre szólni Ichinek, én meg úgy döntöttem, hogy addig kicsit körül nézek, ha már a múltkor úgysem volt rá lehetőségem. Be kell vallanom, hogy nagyon szépen berendezett, otthonos lakásuk van, tele kellemes meleg színekkel és mindennek japán cseresznyefavirág illata van… Mivel az európainak nem nagyon van illata… Szerintem…

Épp a nappaliban nézelődtem, mikor felfedeztem a sarokban egy gyönyörű, fekete zongorát, mely azért nem olyan szép, mint a miénk, de ettől függetlenül még kifejezetten tetszett. Egy kis ideig csak némán nézegettem hol közelebbről, hol kicsit távolabbról, végül viszont meguntam, hogy sem Ichi, sem Alden nem jön már végre le az emeletről, ezért leültem elé, felhajtottam a billentyűk fedelét, majd leütöttem pár hangot. Mikor meggyőződtem róla, hogy nem csak hogy szép, még jól is szól, játszani kezdtem rajta az egyik nemrégiben írt dalom, mely dallama melankolikusan terjedt szét az egész házban, ezzel Aldent és Ichit is lecsalogatva az emeletről. Én azonban csak azután vettem észre, hogy van közönségem, hogy leütöttem az utolsó pár hangot is.

- Ez iszonyatosan szép volt, Biiiiiiill!!!! – Ichi egyből a nyakamba ugrott, aztán megvárta, míg kábé ötször megfulladok és feltámadok, akkor elengedett, majd tüzetesen áttanulmányozott, hogy minden renden van-e velem, végül pedig csak fecseget bő fél órán keresztül mindenféle kis semmiségről. Mikor úgy látta, hogy ennél jobban már nem tudjuk unni a dolgot, bejelentette, hogy neki mennie kell megfektetnie a barátnőjét, merthogy az tegnap nem sikerült neki, pedig nagyon próbálkozott, de most nem fogja kihagyni a lehetőséget. Nyomott mindkettőnk arcára egy-egy puszit, aztán már nem is volt sehol. Én erre persze enyhén lesokkoltan néztem Aldenre, aki nem úgy tűnt, mintha nagyon kiakasztották volna az imént hallottak.

- Nyugi, egyelőre úgysem fekszenek le, csak csókolóznak, meg fogdossák egymás mellét – „nyugtatott meg”, aztán még hozzátette –, de ne ijedj meg, ha rád mászik. A húgom abszolút biszexuális – mondta teljesen természetes hangon.

- Heh, tök jó neki, hogy ezzel már tizennégy évesen így tisztában van. Nekem csak öt évvel utána sikerült rájönnöm, hogy mi van velem… Akkor sem teljesen… – jegyeztem meg, Ő meg csak mosolygott rajta egy sort.

- Tudod, ezek a mai fiatalok… De egyébként tényleg nagyon szépen zongorázol – váltott hírtelen témát, én pedig jól zavarba jöttem a kijelentésétől.

- Köszi. Bár szerintem annyira nem tudok jól… – vontam meg a vállam.

- Hm… Egy kicsit rosszul tartod a kezed. Gyere! – húzott fel a zongora előtt elhelyezett székről, melyen addig ültem, majd Ő foglalt rajta helyet, végül pedig az ölébe ültetett és megmutatta, hogy tartsam a kezem, hogy könnyebben menjen. Újra játszani kezdtem ugyan azt a dalt, és tényleg sokkal jobban ment. Karjait végig az enyémek mellett tartotta, de nem irányított, csak figyelt rá, hogy jól tartsam őket. Nagyon különös érzés volt az ölében ülni és érezni hogy figyel rám. Egész jó volt, azt hiszem. Viszont ezt az érzést hozzá sem lehet hasonlítani ahhoz, mint mikor Tom húz az ölébe és az Ő figyelmét tudhatom a magaménak. De ahhoz igazából felesleges is lenne hasonlítgatni bármit is, mert úgy sem lehet.

Mikor ismét végigjátszottam a dalt, maga felé fordított és hosszú perceken keresztül csak az arcom figyelte. Én is Őt néztem, kifejezetten az ajakpiercingjét, mely így közelebbről csak még jobban hasonlított Toméra.

- Nagyon depis ez a dal – törte meg végül a csendet, én viszont nem voltam hajlandó levenni tekintetem ajkairól és megszólalni, ezért folytatta –, mikor írtad?

- Pár hete – válaszoltam közben pedig végre sikerült elszakítanom pillantásom az eddig folyamatosan bámult pontról.

- Nem lehet neked könnyű mostanában – simított végig arcomon, mire meglepetten azonnal megkerestem tekintetét, Ő pedig csak elmosolyodott ezen a reakción.

- Nem az – motyogtam, és tekintetem ismét piercingjére tévedt.

- Hm… Neki is ilyen van, ugye? – kényszerített gyengéden hogy a szemébe nézzek. A kérdésére csak bólintottam egyet, aztán inkább a padlót kezdtem figyelni.

- Segítsek, hogy elfelejtsd? – fordította megint maga felé az arcom, én pedig hirtelen nem tudtam mit válaszolni a kérdésére. Erre abszolút nem számítottam a mai nap folyamán. 

- Sose fogom elfelejteni – nyögtem ki a választ, közben halványan megráztam a fejem, a látásom pedig megint kezdett homályossá válni.

- Persze, hogy nem. A testvéred. És én segíthetek, hogy csak az is maradjon – mondta a szemembe bíztatóan, és én annyira szerettem volna hinni neki. – Szeretnéd, hogy segítsek? – kérdezte végül, én pedig hosszú ideig csak bámultam a szemébe, meg szerettem volna tudni belőle, hogy tényleg tud-e nekem segíteni bármiben is, de valahogy nem tudtam kiolvasni onnan semmit a törődésen és egy kis aggodalmon kívül, mely érzések végül meggyőztek, és alig észrevehetően bólintottam egyet.

Ő erre mosolyogva megint végigsimított párszor az arcomon, és letörölte azt a pár kis könnycseppet, melyek az előző cseppet sem határozott, viszont annál meghatározóbb döntésem hatására hagyták el pilláim.

- Most úgy megcsókolnálak. De szerintem te ezt még nem akarod – mondta, mintha csak a gondolataiban olvasott volna, én pedig csak megráztam a fejem, hogy nem, tényleg nem akarom,

mire Ő mosolyogva közelebb hajolt, majd egy nagyon gyengéd puszit nyomott az arcomra, aztán szorosan magához ölelt. Én a nyakába hajtottam a fejem, így éreztem kellemes illatát és a lélegzetvételét. Így ültünk pár nagyon hosszúnak tűnő percig, melyek után kicsit távolabb tolt magától és megszólalt mély, mégis lágy hangján.

- Gyere, haza viszlek, mára kínoztalak már épp eleget – törölte le ismét könnyeim, melyek megint folyni kezdtek, pedig nekem már nagyon elegem volt belőlük. 

- Rendben – bólogattam, aztán felkeltem öléből, megvártam, míg Ő is feláll, aztán együtt kisétáltunk a bejárati ajtón, majd beszállunk az autójába és hazahozott. Útközben nem beszéltünk, mert igazából akkor nem is nagyon lett volna miről. Vagyis lett volna, hisz még csak pár órája ismertük egymást normálisan, de a hangulat nem volt épp a legalkalmasabb ilyen jellegű beszélgetésekre. 

Mikor megérkeztünk, nyomott még egy hihetetlenül lágy csókot az arcomra, aztán megvárta, míg kiszállok az autóból, és elhajtott. Kis ideig csak némán néztem utána, azonban hamarosan fázni kezdtem, mivel a vékony kabát, amelyet gyorsan magamra kaptam mielőtt elindultam, nem sokat melegített, ezért hamarosan be is jöttem. Nem foglalkoztam sem az örülő kutyusokkal, sem pedig a hisztiző Angyallal, aki valószínűleg megint csak kajálni akart egy jót, azonnal feljöttem az emeletre aztán be a szobámba, és itt megpillantottam az ágyamon csendesen és édesen szuszogó Tomot, aki fogalmam sincs, hogy kerülhetett ide, de az én torkom azonnal elszorult a látványtól. Lassan odasétáltam az ágyhoz, azzal nem törődve, hogy semmit sem látok a külvilágból – és most itt megjegyezném, hogy ennek akkor nem csak a látásom elhomályosító, sok apró könnycsepp volt az oka –, majd mikor odaértem, óvatosan ledőltem mellé, nehogy felébresszem, aztán olyan szorosan a karjai közé bújtam, amennyire az lehetséges volt, végül pedig halk, elfojtott zokogásban törtem ki, melyre szerencsére még csak mocorogni sem kezdett el. Nagyon rosszul éreztem magam azokban a pillanatokban. Olyan érzés volt, mintha elárultam, vagy megcsaltam volna. Tudom, hogy az utóbbi nagy baromság, hisz sosem voltunk úgy együtt, Aldennel pedig egyáltalán nem tettem semmi mást a beszélgetésen kívül, mégis úgy éreztem, hogy egy szemét és önző alak vagyok, aki nem képes mások érzéseivel foglalkozni csak a sajátjaival. Az arcom próbáltam minél jobban belefúrni kemény mellkasába, amennyire csak lehetett, magamba szívtam bódító illatát, és nem tudtam semmi másra gondolni, csak arra, hogy mennyire szeretem, és hogy mennyire utálom magam, amiért a saját érzéseim miatt, azért, hogy nekem kicsit jobb legyen, fájdalmat fogok okozni neki.

- Úgy szeretlek, Tom! – szipogtam a nyakába két erősebb sírásroham között. -  Kérlek, ne haragudj rám, azok miatt, amiket tenni fogok, jó? – kérdeztem, bár tudtam, hogy úgy sem fog válaszolni, azért reméltem, hogy valahogy mégis hallja, és tudja, hogy ez nekem most talán még rosszabb érzés, mint amit majd neki át kell élnie. És lehet, hogy tényleg hallotta, talán azért, mert ébren volt, vagy talán álmában, mindegy is, de átölelt, úgy, hogy levegőt is alig kaptam tőle. Bár igazából egyáltalán nem sajnáltam volna, ha akkor megfulladok a karjai között. Ennél szebb halált el sem tudnék képzelni magamnak, ebben biztos vagyok. Sajnos viszont nem így történt, még mindig élek, ami számomra már egyet jelent a szenvedéssel. Mert ezt már tényleg nem lehet másképpen nevezni. De akkor igazából nem is érdekelt túlságosan, hogy élek-e még, vagy végre örökre álomba merültem Tom karjai között, egyszerűen csak engedtem, hogy a tudatomra sűrű köd telepedjen, a szívem pedig kicsit lelassuljon, és együtt verjen az övével.

Hamarosan azonban meggyőződhettem róla, hogy még mindig van valami, ami ezen a szörnyen igazságtalan és úgy, ahogy van elbaszott világon tartson, ugyanis felébredtem arra, hogy a szél becsapta az ablakot. Ekkor nagyot sóhajtva végignéztem a szobámon, mely teljes sötétségbe burkolózott, majd lassan teljesen Tom felé fordultam, fogalmam sincs, hány apró csókot hintettem szét az arcán, majd lassan kibontakoztam öleléséből, és lejöttem ide, a nappaliba megírni neked a mai történéseket, édes Naplóm, mert úgy éreztem, valakinek muszáj elmondanom, mit érzek. És tudod, most hogy elmondtam, kicsit talán jobb is. De csak nagyon minimálisan és még mindig úgy érzem, hogy az lenne a legjobb, ha most hírtelen meghalnék. Az tök mindegy, hogyan, vagy, hogy miben, de legalább nem okoznék több szenvedést a körülöttem élőknek. Mert lássuk be, ezen kívül nem sok dolgot teszek. Legalábbis nem úgy tűnik, hisz a számomra két legfontosabb személy, azaz Andreas és Tom, szenvednek. Miattam. Ez ellen pedig úgy érzem, nem vagyok képes tenni semmit. Egyáltalán mit tudnék csinálni? Meghalni. De ezen kívül, mert mint látod, még ahhoz sincs bátorságom, hogy véget vessek ennek az egész hülyeségnek. Hogy miért? Fogalmam sincs. Talán azért, mert egyesek olyan nagyra becsülik, mintha tényleg valami világegyetemet uraló erő lenne. Oké, talán az is. De hogy nincs semmi értelme, az is biztos. Mindenki vakon kapaszkodik belé és küzd érte, de minek? Úgyis meghalunk egyszer mind. Nem lenne jobb, ha előbb vége lenne ennek az egész szarságnak? Bár én inkább jobban szerettem volna meg se születni. Az lenne a legjobb. Gondtalanul lebegni valahol a semmiségben, nem ismerni azokat a szavakat, hogy szerelem, fájdalom, vagy egyáltalán azt, hogy érzelem. Gyáva vagyok? Lehet. De, tudod, azért a legtöbb ember nem szeret bele a saját ikertestvérébe és nem él át olyan mélypontokat, még akkor sem, ha nagyon maga alatt van, mint amilyeneket én mostanában. Ha viszont valaki mégis tudja vagy bármikor is tudta a történelemben, hogy miről beszélek, azzal nem hiszem, hogy most szépen le tudnék ülni és el tudnék beszélgetni vele az érzéseimről. Valószínűleg már vagy beleőrült, vagy fogta magát és megoldotta a hátralévő problémáit pár mozdulattal. De nekem még ehhez sincsen erőm. Semmihez sincsen. Egyszerűen csak nem akarok létezni és nem akarok több fájdalmat okozni. Tennem kéne valamit ennek érdekében, ugye? Igen, tudom. De most egyelőre nem vagyok erre képes. Nem vagyok most képes semmire. Egyszerűen csak el akarok feledkezni mindenről, ami ma, vagy az elmúlt hónapokban történt. Nem akarok se Andy-re gondolni, se Aldenre, se Tomra. De, tudod, az a furcsa, hogy mégis ezek közül a személyek közül az egyik ölelésében érhetem el azt, amire vágyom. Ő pedig nem más, mint Tom. Az Ő karjaiban egyszerűen felgyorsítva peregnek egymás után a percek, az órák, talán a napok is, úgy, hogy én közben nem veszek észre ebből semmit. Csak elmerülök abban a csodálatos világban, mellyel megajándékoz minden ölelésénél, és tudom, hogy legalább aközben nem történhet velem semmi rossz.

Épp ezért, én most szépen békén is hagylak téged, visszamegyek Tomhoz, és még utoljára annyira hozzá bújok, amennyire az fizikailag lehetséges, és csak reménykedni tudok benne, hogy egy nap majd megszűnik közöttünk ez a fizikai határ és akkor végre megint teljesen eggyé válhatunk pont úgy, mint ahogy mielőtt megfogantunk, is egyek voltunk.

Jó éjt, kedves Naplóm!

Szerzői megjegyzés: A komikat még mindig szívesen fogadom, és még mindig nem kell regisztrálni hozzá. ^.^