Bill naplója 10. rész

Nos, hogy őszinte legyek, eredetileg nem így képzeltem el a 10. részt. Elvileg az ikrek összejöttek volna a 8. részben, és ez egy boldog kis extra fejeztet lenne...hát nem az lett...
De, mindegy, a lényeg az, hogy igazából nekem sem volt túl kellemes írni ezt a részt, és nagyon sajnáltam Billt, de néha muszáj ez is, aztán majd talán lesz máshogy is...
A korhatárt pedig - mivel eddig nem volt - felviszem 15-re (de csak, mert én is annyi vagyok. :p) Jó olvasást. ^.^

10. rész

 

Na, itt is vagyok, édes Naplóm. Andy volt az, úgyhogy gondolom, már nem is csodálkozol, hogy két óráig tartott az a „mindjárt jövök”. Bár…az Ő látogatása igazából alig 5 percig tartott, de…majd úgyis megtudod, inkább folytatom, ahol abbahagytam.

- Szóval szerelmes vagy a bátyádba, igaz? – kérdezte, mire persze azonnal megálltam és visszafordultam felé. Hogy őszinte legyek egyáltalán nem számítottam rá, hogy tényleg pont ezt fecsegtem el neki. Andy-nek tényleg igaza van, és hihetetlenül felelőtlen vagyok.

- Na, mi az? Nem mész? Menj csak nyugodtan, nekem meg legalább lesz egy utam…hm…nem is tudom, melyik pletykalap tudna nagyobb botrányt kavarni… Hmm, segíts egy kicsit. Bravo, News Intem, vagy talán a Bild? – nézett rám fölényesen, én meg nyeltem egy nagyot, aztán becsuktam az ajtót.

- Nincs bizonyítékod. – mondtam, bár elég bizonytalanul, amit meg is érzett.

- Nos, igen, konkrét bizonyítok nincs, viszont van egy szép kis képem, melyen Bill Kaulitz teljesen meztelenül fekszik az ágyamban, vannak szemtanúk rá, hogy tegnap egy night klubban tartózkodtál, valamint nem is olyan régen vallottátok be a bátyáddal, hogy régebben voltak kábítószer problémáitok. Nagyon szép és hihető kis sztorit tudnék összerakni, hidd el. Elég nagy fantáziám van. És, ha netalán bárki is utána járna, az még arra is rájöhetne, hogy egyáltalán nem csak a fantáziám szüleménye a történet. Nos? – húzta fel idegesítően a szemöldökét, én meg hírtelen azt sem tudtam, hogy mit kellene mondanom. Nem bírtam felfogni, hogy tényleg képes voltam elmondani életem legsúlyosabb titkát egy vadidegennek. Az nem számít, hogy némi kábszer hatása alatt álltam, mert miért számítana? Ha megcsalod a szeretőd, senkit sem érdekel, hogy részeg voltál-e, vagy sem. Visszafordíthatatlanul megtörtént és kész. Sőt, az én esetemben, talán még nagyobb botrány is lenne, ha kiderülne, hogy be voltam drogozva. Vagyis nem talán, hanem biztos…Ááá, még mindig nem hiszem el! Hogy lehettem ilyen hülye?! A tegnapi viselkedésemről meg már ne is beszéljünk, mert így visszaolvasva…Ez nem én vagyok!

- Ezt nem teheted. – néztem rá kétségbeesve, Ő pedig gonosz mosolyra húzta ajkait, és odalépett hozzám.

- Ugyan miért ne tehetném, Cicuska? Úgy tudtam, szabad országban élünk. Viszont…van egy ajánlatom. – mosolyodott el még gonoszabban, az én tekintetem pedig még kétségbeesettebb lett.

- Mit szeretnél? – súgtam magam elé, és szorítottam össze a szemem, hogy leplezzem kétségbeesett könnyeim.

- Hm… - lépett közelebb, majd szorosan a falnak nyomott és nagyon közel hajolt hozzám, ajkai súrolták az enyémeket – Először is, téged, még egyszer és most azonnal. A többit majd utána. – suttogta közvetlenül a fülembe, amin aztán végig nyalt, és kicsit bele is harapott.

- Ne! – tiltakoztam, és próbáltam eltolni magamtól, de sajnos erősebb volt nálam.

- Maradj szépen nyugton, és akkor nem fog fájni. – mondta riadt szemeimbe nézve, aztán arccal a fal felé fordított. – Ugye okos fiú vagy és szót fogadsz? – suttogta a nyakamnak, amit aztán harapdálni kezdett. Én persze nagyon megijedtem, és sírva próbáltam kiszabadulni erős szorításából, de még egy kezével is gond nélkül le tudta fogni az enyémeket, közben pedig a másikkal a nadrágomnál kezdett tevékenykedni. Ez persze még jobban megrémisztett, de addigra rájöttem, hogy nincs értelme ellenállni neki, mert láthatólag nem ment, és a kapálózásommal úgyis csak felidegesítettem volna, így a nadrágom már akadálytalanul húzta le rólam a boxeremmel együtt, aztán rácsapott egyet a fenekemre, ami már addig is eléggé fájt, hála az éjszaka történteknek. Ekkor még jobban felsírtam, de nem próbáltam megint ellenállni neki. Nem volt hozzá se erőm, se bátorságom. Nem akartam, hogy durvább legyen, mint amilyen már amúgy is volt.

- Na, látod, okos fiú vagy te. Ha továbbra is így viselkedsz, akkor hamar végzünk. – mondta, közben a nadrágján keresztül hozzám dörzsölte kemény férfiasságát, aztán lehúzta a sliccét és kegyetlenül belém hatolt, majd esélyt sem adva, hogy kicsit megszokjam, rögtön mozogni kezdett. Nagyon erőszakos volt, és rettenetesen fájt, amit csinált. Egyszerűen úgy éreztem, hogy ott fogok meghalni és ráadásul még az is megfordult a fejemben, hogy meg is érdemelném. És talán még most is így gondolom…

Miután belém élvezett – mert óvszert persze nem használt – nagyot sóhajtva csúszott ki belőlem, én pedig azonnal a földre rogytam és még hangosabban kezdtem sírni. Nem tudtam felfogni, és még mindig nem nagyon tudom, hogy tényleg ez történt. Pedig, igen, tényleg ez történt, a fájó fenekem, harapásnyomos nyakam, és összemaszatolt nadrágom mind ezt bizonyítja. De ez akkor is..sose gondoltam, hogy egyszer valaki majd ezt csinálja velem…

Ő pedig mit sem törődött ezzel, csak kicsit megigazította magát, aztán fölényes mosollyal az arcán figyelte művét, azaz engem, ahogy a padlón térdelve, még mindig lehúzott nadrággal zokogtam. Biztos vagyok benne, hogy nagyon szánalmas látványt nyújthattam, viszont mikor megszólalt egy csepp együttérzés sem volt a hangjában.

- Tudod, így sokkal jobban tetszel, mint lent a klubban. Ha nem vagy bepiálva, sokkal alázatosabb vagy. – mosolygott önelégülten – Szedd magad össze, aztán gyere a konyhába. – dobott oda a földre mellém egy papír zsepit, majd gondtalanul elsétált. Én csak könnyes szemekkel néztem utána, és nem értettem, hogy lehet valaki ennyire szívtelen, de aztán úgy döntöttem, hogy nagyon is megérdemeltem, amit kaptam, és befejezve az önsajnálatot, viszonylag rendbe hoztam magam, aztán bementem utána a konyhába.

- Elmehetek? – kérdeztem azért még mindig kicsit szipogva, remegő hangon, mire Ő abbahagyta a tányérok pakolgatását és felém fordult.

- Hm…mivel ilyen édes vagy, és megkérdezted…Nem! Ülj le! – nézett rám parancsolón, amire nem tudtam mást tenni, odasétáltam az asztalhoz, kihúztam az egyik széket és leültem, és ettől persze csak még jobban fájni kezdett a fenekem, és felszisszentem.

- Na, mi az? Csak nem fáj a popsid? Majd elmúlik, ne foglalkozz minden aprósággal. – rakott le elém valami tojásos kaját, aztán egy másik adaggal leült velem szembe és enni kezdett. Nekem meg mivel már addig is erős hányingerem volt, komoly erőfeszítésbe telt lent tartani bármit is, ami a gyomromban volt, nem hogy még le is tuszkoljak valamit a nyelőcsövemen. Persze fel is tűnt neki, hogy nem eszem, és felvont szemöldökkel nézett rám. Bár igazából nem is tudom, hogyan gondolta, hogy majd gondtalanul nekiállok kajálni, mikor pár perce erőszakolt meg, ráadásul attól a hülye valamitől, amit az italomba rakott még rosszul is éreztem magam.

- Ebbe nem raktam semmit, nyugodtan megeheted. – mondta, de én csak megráztam a fejem – Miért? Komolyan nincs benne semmi, és elég ehető is lett.

- Hányingerem van. – nyögtem ki, de hamar rájöttem, hogy a beszédtől csak rosszabb lesz.

- Attól még enned kellene. Gondolom tegnap sem ettél sokat, mert már az első pohár után meglátszott rajtad, hogy ittál. – nézett rám aggódva, én meg igazából nagyon nem értettem, hogy mi van. Pár perce még azzal sem törődött, hogy kicsit gyengédebben tegyen a magáévá az akaratom ellenére az éjszakai hasonló jellegű események után, most meg aggódik, mert nem eszem…

- Honnan tudod, hogy meglátszott rajtam? – kérdeztem kis idő elteltével, mikor azért már lényegesen jobban éreztem magam.

- Figyeltelek. – vont vállat, aztán folytatta az evést, én pedig ekkor kicsit jobban szemügyre tudtam venni, mert valahogy tegnap este is és ma reggel is mindig volt valami vele kapcsolatban, ami jobban érdekelt, mint a kinézete, kivéve az ajak piercingjét és a gyönyörű égszínkék szemeit, melyek már előző nap is feltűntek, és most is azokat vettem először észre. A második pedig a fényes, félhosszú, gesztenyebarna haja, ami gondosan beállítva a szemébe volt fésülve már akkor, hajnali fél nyolckor is. Nem túl passzos, sötét farmere és fekete ujjatlan felsője tökéletesen kihangsúlyozta hibátlan fehér bőrét. Egyébként is helyes arca, még csinosabbnak tűnt miközben elmélyülten falatozott reggelijéből. Az ajak piercingje, markáns arca és vékony, de kellőképp izmos testalkata miatt pedig iszonyatosan Tomra emlékeztetett. Talán, ha az utcán látom, még színpatikusnak is találtam volna, de ezek után…egyelőre nem tudok semmi pozitívet mondani róla…

Mikor befejezte az evést, rám nézett, és mivel látta, hogy én hozzá sem értem az ételhez, sóhajtott egyet, aztán felállt, elvette előlem a tányért és a sajátjával együtt a pultra tette.

- Nem jó, hogy nem eszel. – jegyezte meg, én meg legszívesebben megint sírva fakadtam volna, mert már végképp nem értettem a helyzetet.

- Nem értem, hogy ez miért lényeges neked. – néztem rá értetlenül, mire az Ő arcán megint megjelent már jól ismert, fölényes mosolya.

- Mert még szűkségem lesz a szolgálataidra, és, örülnék, ha addig életben maradnál.

- Kösz. – motyogtam, aztán kicsit másképp helyezkedtem a széken, mert már nagyon kellemetlen volt úgy ülni köszönhetően annak, hogy olyan „gyengéden” bánt velem pár perce(egyébként még mindig fáj…)

- Hm… Látom, nem vagy hozzászokva a kicsit durvább menetekhez. – jelentette ki, én meg szívesen hozzátettem volna, hogy egyáltalán nem vagyok hozzászokva semmilyen menethez, de inkább nem mondtam semmit, mert nem volt túl sok kedvem gondtalanul cseverészni.

- Áh, na jó! Látom, kellőképp lefárasztottalak. Mondom, hogy mit akarok még, aztán mehetsz. – vigyorgott a képembe, én meg annyira szívesen pofon vágtam volna!...De nem tettem, mert nem akartam még egy olyan „durvább menetet”.

- Jó… - motyogtam, mire közelebb lépett hozzám, és az arcom maga felé fordítva kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

- 3 randi. – mondta ki egyszerűen, de én mégis csak értetlenül bámultam rá. Őszintén, mindenre számítottam, csak erre nem…De gondolom, ez azért nem meglepő…

- Nem sikerült még kiszórakoznod magad rajtam? – kérdeztem sokkal inkább elkeseredve, mint szemrehányóan, Ő pedig megint csak megvillogtatta hófehér fogait.

- Eltaláltad. Tudod, nagyon szórakoztató társaság vagy. Főleg, ha azt csinálod, amit mondok. És nyugodtan nézz csak ilyen durcásan, csak azt éred el vele, hogy megint felizgatsz. – nézett végig rajtam, aztán megnyalta ajkait, amitől én persze ismét kicsit megijedtem és ez valószínűleg az arcomra is kiült, mert most kivételesen kedvesen mosolygott rám. – Jól van. Azért annyira nem vagyok szadista. Most elmehetsz, aztán 3 nap múlva pont fél hétkor gyere az LA-hez. – adta ki az utasítást, én meg csak nagyokat pislogtam rá. Egyrészt az első mondatában korán sem voltam olyan biztos, másrészt pedig fogalmam sem volt, mi az az LA…

- Az hol van? – adtam hangot értetlenségemnek.

- Ahol tegnap voltunk. Ludifer’s Angels. LA.

- És ott fogunk…

- Nem, nem ott leszünk, csak ott találkozunk. – vágott a szavamba, de ez most valahogy inkább megnyugtatott, mint feldühített. Soha többé nem teszem be a lábam abba a klubba!!!

- Oké. – motyogtam, Ő meg győzelmesen rám vigyorgott, aztán kicsit távolabb lépett tőlem, én pedig felálltam, és ekkor arról is meggyőződhettem, hogy pár centivel magasabb nálam.

- Ja, és nehogy magas sarkú legyen rajtad, mert akkor garantálom, hogy a következő ehhez képest fájni fog. – lépett oda a mosogatóhoz és beletette a piszkos tányérokat. Hogy őszinte legyek, nem tudom, mire értette, hogy ehhez képest fájni fog, mert ez nekem már így is szinte elviselhetetlenül rossz volt. ha Ennél jobban fájna, már komolyan nem bírnám ki.

Ennek fényében pedig természetesen beleegyeztem, hogy nem az lesz rajtam...Amúgy sem nagyon lenne kedvem még azzal is foglalkozni, hogy nehogy hasra essek egy tök normális lépés közben.

Mivel nem úgy tűnt, hogy akar még valamit mondani, lassan elindultam az ajtó felé, és mikor már majdnem kinyitottam, mégis utánam szólt.

- És még véletlenül se próbáld meg elfelejtetni, hogy mikor találkozunk. Tudod, a lehetséges szennylapok közül kezd egyre szimpatikusabbá válni a Bild. Te mit gondolsz? – pislogott rám ártatlanul, mintha tényleg csak a véleményem akarta volna kikérni.

- Nem kell semelyikkel sem szimpatizálnod, ott leszek. – pillantottam hátra, aztán tényleg kinyitottam az ajtót.

- Helyes. Egyébként Aldennek hívnak. – jegyezte még meg, mire én is hátrafordultam még egyszer, aztán kiléptem a hajnali kellemes, hűvös levegőre, amitől nem csak a fejfájásom csillapodott kicsit, de pár másodpercre úgy éreztem, hogy hírtelen minden problémám elszállt…Pedig nem…

Őszintén szólva, szerintem eddigi életemben, csak egyetlen alkalommal akartam ennyire távozni egy helyről, mégpedig a cisztaműtétem után a korházból. De igazából innen nézve, az már tényleg semminek tűnik azokhoz a dolgokhoz, amiket mostanában átélek.

Szerencsére nagyjából ismerem a környéket, ahol Alden lakik. Csak pár háztömbre van a mi lakásunktól, szóval kábé negyed óra alatt haza is értem, útközben pedig nem gondolkodtam semmin. Nem tudtam. Mire is gondolhattam volna egy ilyen reggel után?

Mikor a házunkhoz értem, láttam, hogy Tom autója a felhajtón van, szóval az is világossá volt, hogy Ő maga is itthon tartózkodik. Emiatt persze megint elmondtam Naomit magamban egy utolsó…szóval pont annak. Miért van az, hogy ha azt szeretném, hogy Tom egy kicsit legyen itthon velem, akkor mindig jön és elrángatja valahova, de persze, ha pont nem szeretnék vele találkozni (ami lényegesen kevesebbszer fordul elő, mint az előző), akkor nem képes még csak a környékünkre se tolni a túlsminkelt képét?! És múltkor még tök ártatlanul megkérdezte, hogy van-e valami bajom vele, hogy mindig kerülöm. Nem, bazd meg! Nincs semmi bajom veled, csak épp azzal a sráccal kavarsz, akibe halálosan szerelmes vagyok!

Na, jó! Tudom, már megint hülye vagyok, ez nem az Ő hibája. De nézd el, mert most egy kicsit ki vagyok akadva…A kicsit pedig úgy értem, hogy nagyon, ugyanis…Úgyis ez a rész következik, úgyhogy inkább folytatom normálisan.

Próbáltam észrevétlenül bejutni a házba, mert nagyon nem akartam Tomnak magyarázkodni. Óvatosan nyitottam ki az ajtót, és becsukni is ugyan így próbáltam, miután bejöttem, de sajnos nem sok értelme volt, mert Ő így is valahogy észrevette és abban a pillanatba előttem termett, ahogy megfordultam. Na, azt a nézést…azt inkább nem részletezném. Ha addig azt hittem, hogy rosszul érzem magam, akkor Tomnak 2 másodperc alatt sikerült bebizonyítania, hogy az, amit reggel éreztem, csak a kezdet volt egy irtó hosszú úton.

- Te hol a jó életben voltál? – szegezte nekem azonnal a kérdést, én meg persze nem tudtam, hogy mit kellene mondanom. „Áh, nnyugi, Tom. Csak egy night klubban egy csomó aberrált perverz között, aztán az egyik jól bedrogozott, aztán megdugott, reggel pedig megzsarolt, hogy ha nem megyek el vele randizni, akkor eladja az egyik újságnak a kis sztorink, miszerint szerelmesek vagyunk egymásba, mert képzeld, van olyan baszott nagy szám, hogy még bedrogozva se bírom befogni. De egyébként minden tök oké.” Heh, igen, nagyon jó kis történet.

- Bill, jó lenne, ha válaszolnál! – nézett rám szúrós szemekkel, de én még mindig nem mondtam semmit, mire Ő végre megszakította a szemkontaktust köztünk, és tekintetét lassan végigvezette a testemen. – Heh, tudod, mit?! Nem is kell mondanod semmit, ennyiből már magamtól is rá tudok jönni. Legalább jó volt? – kérdezte szemrehányóan, én meg legszívesebb ott előtte térdre estem volna és zokogás közben mindent elmondtam volna neki, de tudtam, hogy nem lehet, még egy kicsit ki kell bírnom, aztán úgyis egyedül leszek a szobámban, és senkit sem fog érdekelni, hogy mit csinálok.

- Nem, Tom… Nem úgy történt, ahogy gondolod…Én… - csuklott el a hangom, de nem sírtam. Erősen ökölbe szorítottam a kezem és beharaptam az alsó ajkam, és bár mindkettő fájt, nem hagytam abba egyiket sem, mert akkor biztos, sírva fakadok, viszont nem akartam a könnyeimmel befolyásolni Tomot. Azt akartam, hogy mondja el őszintén a véleményét.

- Te? Igen? Mondjad nyugodtan, mert kíváncsi lennék pár dologra. – hallgatott el egy pillanatra, de mivel még mindig nem szólaltam meg, folytatta – Úgy viselkedsz, mint egy ribanc, Bill. Jó ez neked? – vonta fel egyik szemöldökét, a hangja és a tekintete pedig még szemrehányóbb volt, mint pár perce.

- Tom, ne mondd ezt, kérlek. Nem viselkedem úgy. Én csak…

- Te csak? – vágott a szavamba türelmetlenül – De igen, pontosan úgy viselkedsz. – jelentette ki szinte teljesen semlegesen, amitől csak még jobban fájt a mondat.

- És te? Mondd meg őszintén, hogy mit csinálnál, ha teljesen egyedül lennél itthon tele olyan érzésekkel és kérdésekkel, amelyekről normális ember nem is gondolja hogy léteznek, mert nem lenne nekik szabad, és az egyetlen személy, aki tudod, hogy megért, nagyon jól érzi magát, ki tudja hol egy csinos szőke csaj társaságában? Ja, tényleg, bocsi. Téged ez a veszély nem fenyeget, mert amint egyedül maradnál, hívnád is az egyik kurvád. – mondtam kicsit idegesen, de aztán rögtön meg is bántam és az Ő tekintetéből is azt olvastam ki, hogy ezt nem kellett volna. – Tom, én…

- Maradj csendben! Azért szólhattál volna előbb is, hogy így gondolod. – nézett rám csalódottan.

- De én nem…

- Jó, Bill! Nem kell megmagyaráznod. Ez a véleményed, nekem meg az, amit az előbb mondtam. – nézett rám hidegen csillogó szemekkel.

- De, Tom… - szerettem volna megmagyarázni neki, hogy mi történt, de csak elsétált mellettem, és kinyitotta az ajtót.

- Hova mész? – néztem rá értetlenül.

- El. Csá! – csapta be maga után az ajtót.

- Tom… - suttogtam még magam elé, a csukott ajtót bámulva, ami aztán lassan elhomályosodott, előttem, majd lecsúsztam a fal mentén, és fejemet felhúzott lábaimra hajtva lassan első könnycseppjeim is útjukra indultak. Egyszerűen fogalmam sem volt, hogyan jutottunk el odáig, hogy ilyen hidegen viselkedjen velem, hisz két napja még az ölébe ültetett, megcsókolt és azt mondta, szeret és nem bírja ki nélkülem. Nagyon távolinak tűnt az a pillanat, mikor annak a szállodának az erkélyén olyan meghitten beszélgettünk. Úgy gondoltam, talán nem is történet meg…vagy ha meg is történt, akkor nem mondott nekem igazat. Szánalmasnak éreztem magam, amiért hittem neki. Úgy éreztem, becsapott, mikor azt mondta hiányzok neki. Pedig tudom, hogy nem. Legalábbis most már tudok kicsit higgadtabban gondolkodni, mint akkor, és rájöttem, hogy az érzései cseppet sem változtak irántam, egyszerűen csak épp úgy féltékeny, ahogy én is Naomira. A különbség csak annyi, hogy én kicsivel türelmesebb vagyok, mint Ő…Vagyis inkább nagyon.

De…megpróbálom megérteni, mert tudom, hogy szörnyen nehéz neki is épp úgy, ahogy nekem. Tudom, hogy most mérges rám, mert nagyon igazságtalan dolgot vágtam a fejéhez, de Ő is az enyémhez, és remélem, megérti, hogy egyszerűen csak ez esett rosszul, és ezért mondtam, amit mondtam.

Fogalmam sincs, meddig ültem ott a földön, a könnyeimet nyelve, de már majdnem dél volt, mikor végre kicsit összeszedtem magam, feljöttem az emeletre és kivételesen nem a szobámba mentem először, hanem a fürdőbe zuhanyozni, és lemosni a sminkem, ami már nagyon csípte a szemem. A szobámba érve haldokoltam még egy sort az ágyamon is, aztán jött Angyal, és lenyávogta a fejem, hogy Ő bizony éhes, úgyhogy menjek és adjak neki kaját, úgyhogy mentem és adtam. Persze közben jött a négy kutyus is, hogy Ők is reklamáljanak, mert ma még nem kaptak enni, úgyhogy nekik is adtam, kicsit megsimogattam mindegyiket és visszajöttem a szobámba, majd úgy döntöttem, hogy érdemes lenne neked is elmesélni, amit eddig leírtam. De nehogy azt hidd, hogy itt vége, mert nincs. Nem is értem, miért úsztam volna meg csak ennyivel…

Ugye, azt már tudod, hogy Andy csöngetett. Miután lementem és ajtót nyitottam, azonnal egy mérges szempárral találtam szemben magam.

- Bill, hova a jó életbe tűntél tegnap? Josh felhívott és azt mondta, keresett, de nem voltál sehol. – jött be, és még mindig nagyon mérgesen méregetett, de miután kicsit jobban megnézett, azonnal aggódóvá vált a tekintete. – Te jó ég! Mi történt veled? Minden rendben? – kérdezte, gondolom kissé zilált kinézetemre utálva.

- Persze. – suttogtam, mert a sok sírástól kicsit kiszáradtam és nem jött ki hang normálisan a torkomon.

- Aha, persze. Pont úgy nézel ki! Mondd csak el szépen, mi történt! – nézett rám parancsolón, viszont egyben aggódva is, de én csak megráztam a fejem – Bill, kérlek. Nagyon szar nézni, ahogy ezt csinálod magaddal. Segíteni szeretnék.

- De… - motyogtam, aztán a kezem a szám elé szorítottam, hogy ne sírjam el magad, de ez valahogy nagyon nem jött be, és azonnal folyni kezdtek a könnyeim.

- Istenem, Bill, tönkre teszed magad! Nyugodj meg kicsit és mondd el, mi a baj. – jött oda hozzám, és simogatta meg a hátam, de ettől egyáltalán nem lett jobb.

Pár percig így voltunk, én sírtam, Ő próbált vigasztalni, aztán valószínűleg megunta és újra megszólalt.

- Mondd el, kérlek. – fordította maga felé az arcom, de mivel megint csak megráztam a fejem, sóhajtott egy nagyot, aztán távolabb lépett tőlem.

- Hát, jó! Ha neked ez így tetszik, akkor nyugodtan csináld csak ezt! Tedd tönkre magad, akkor majd biztos jobb lesz! Ne is hallgass rám, mert én segíteni szeretnék! Tudod, Bill, teljesen igazad van! Viselkedj csak így, és garantálom, hogy pár héten belül nem lesz melletted senki. Én meg most mentem. Pá. – csapta be maga után a bejárati ajtót, én meg még jobban felsírtam. Nem értettem, hogy miért volt most Ő is ilyen gonosz velem, bár így, lassan három óra elteltével, már nagyon is megértem. Hisz nem mondok neki semmit arról, hogy mi van velem, de ennek ellenére folyamatosan csak sajnáltatom magam. Bár ez azért akkor is elég rosszul esett…

És, tudod, az a legrosszabb, hogy igazából ezt az egészet elkerülhettem volna, ha tegnap szépen a fenekemen maradok (ami akkor most nem fájna), vagy éppen hazajövök akkor, mikor Andy-nek el kellett mennie. Nem hibáztathatok a történtek miatt senkit, hisz én is ugyan annyira (ha nem jobban) felelős vagyok, mint a másik három személy.

Tom szeret. És féltékeny. És én ezt délelőtt még nem voltam képes felfogni. Most viszont már igen, és nagyon szégyellem magam, amiért azt mondtam neki. Tudom, hogy nem úgy lenne. Tudom, hogy Ő is itthon maradna, és ugyan annyira szenvedne, mint amennyire én szoktam… vagy talán még jobban. Azt is tudom, hogy Ő is elég elveszetten tud viselkedni nélkülem…Na, jó, azért annyira talán nem, mint én. Neki több önfegyelme van…

Andy…vele kapcsolatosan igazából csak azt csodálom, hogy nem előbb vágta ezeket a fejemhez. Mert megérdemeltem mindent, amit mondott. Tudom, hogy segíteni akar, de én nem hagyom neki, csak sajnáltatom magam, és az a kombináció azért elég fura…Először persze úgy éreztem, hogy csalódtam benne, amiért Ő is itt hagyott, de nem, egyáltalán nem csalódtam benne. Magamban csalódtam, amiért még benne sem vagyok képes megbízni. Tudom, hogy nyugodtan megtehetném, és talán meg is értene, de még sem vagyok képes elmondani neki. Ezek után pedig igazából azon sem csodálkoznék, ha többet nem is állna velem szóba. Sőt, egyet értenék vele, ha tehetném, én sem állnák magammal szóba.

Az egyetlen, akit képtelen vagyok megérteni, az Alden.  Nagyon fura az a srác. Egy kicsit…hát, igen, azt hiszem, egy kicsit félek tőle, de szerintem ez nem furcsa. Reggel…nos…tudod, mi történt reggel, és azt is, hogy utána hogyan viselkedett. Az oké, hogy megmondta, hogy mit csináljak, hogy nem mehetek el, hogy üljek le, meg hasonlókat, de…az a három randi, meg az, hogy aggódik amiatt, hogy nem eszem…kicsit összezavart. Vagyis nagyon. Én tényleg nem értem, hogy mit akar azzal a három randival. Szerintem már mindent megkapott tőlem, amire vágyott, úgyhogy komolyan, fogalmam sincs, mire jó ez, és egyáltalán nem tudom, hogyan álljak a témához. Nagyon félek attól az első találkozótól, mert nem tudom, hogy fog viselkedni, ugyanis reggel két különböző arcát láthattam, és nem tudom melyik az igazi. Bár, hogy őszinte legyek nem is nagyon akarom. Miért nem elég neki, hogy már többször is kielégítettem a vágyait, amihez egyébként egyáltalán nem volt kedvem?! Nem akarok megint találkozni vele! Egyáltalán nem akarok. De sajnos kénytelen leszek, mert jó lenne, ha az a bizonyos titok, amiről tudomást szerzett, titok is maradna, különben…Nem is akarom elképzelni, hogy mi történne, ha kiderülne.

De mindegy, ezzel inkább már nem fárasztalak, majd valahogy megoldom, aztán persze majd beszámolok róla, mint mindig, de most inkább levetkőzök és megpróbálok pihenni…Ami tudom, hogy úgy sem fog menni, és megint csak hosszú órákon keresztül feküdni fogok a sötétben és azt várom majd, hogy Tom hazajöjjön végre, vagy talán, ha el is alszom, akkor is minden kis neszre fel fogok ébredni, abban reménykedve, hogy az Ő lépteit hallom. Jó éjt, Naplócskám!

Szerzői megjegyzés: Öhm...ühm...azért remélem, hogy komit még kapok. ^.^