Bill naplója 13. rész

Nya, itt is van a következő rész. Oké, tudom, kicsit sokat kellett rá várni, de... Ez a tizenharmadik rész, szóval... Jó, kicsit babonás vagyok. xD Az a lényeg, hogy bár rengeteget szenvedtem vele, készen lett, úgyhogy inkább nem is pofázok tovább, mert az úgysem érdekel senkit. Jó olvasást! ^.^

2009. november 27.

   Drága Naplóm!

   Tegnap nem írtam neked, mert… nem igazán voltam itthon. És ne haragudj, de valószínűleg akkor se kaptál volna sok új információt, ha történetesen itthon tartózkodom. Cseppet sem éreztem jobban magam, mint tegnapelőtt, most meg inkább meg sem említem, mit érzek… Majd a végén, ha lesz hozzá elég erőm…

   Tegnap a telefonom csörgésére ébredtem. Az első, amit érzékeltem a külvilágból, mikor felnyitottam pilláim, az volt, hogy Tom már nem volt mellettem. De ezen persze nem lepődtem meg. Igazából, ha még akkor, hajnalban is ott szuszogott volna az ágyamban, szorosan magához ölelve, lehet, hogy abban a pillanatban elejét vettem volna minden jövőbeli szenvedésemnek. Rettenetesen önzőnek és szemétnek éreztem magam, amiért előző este elfogadtam Alden ajánlatát. Gyönyörű arcának látványa és az a kellemes érzés, melyet minden közelléte kivált belőlem, pedig csak rontott volna a helyzeten, mert tudom, hogy ezeket nem érdemlem meg.

   Csukott szemmel kitapogattam párnám alatt helyet foglaló, folyamatos csörgésével egyre jobban idegesítő telefonom, majd megnyomtam a hívás fogadása gombot és beleszóltam a kis készülékbe.

- Igen? – Még én is meglepődtem rajta, hogyan lehet a hangom ennyire erőtlen.

- Úristen! Mi történt? Minden rendben? Bántott? Mondj már valamit! – türelmetlenkedett a vonal másik végén Andy.

- Ha hagynád…

- Ne haragudj. De… ugye nem bántott?

- Nem – nyöszörögtem, közben hasra fordultam.

- Akkor?

- Andy, mi lenne, ha inkább később beszélnénk? Most nem tudok, ne haragudj – kértem teljesen színtelen hangon, közben arra gondoltam, hogy nagyon gyorsan össze kell szednem magam, mert így nem mehetek be a stúdióba, hisz ha ilyen állapotban állítottam volna be, a többiek folyamatosan azzal lettek volna elfoglalva, hogy kitalálják, mi bajom lehet, azzal pedig hogy nem mondtam volna semmit – nem mondhattam volna semmit – csak hátráltattam volna Őket a munkában.

- Pedig neked most egy jó kis beszélgetésre lenne szűkséged, Bill – aggodalmaskodott tovább, én pedig akkor legszívesebben kinyomtam volna a telefont, bár tudtam, hogy Ő nem tehet semmiről. Sőt, igazából hálásnak kellene lennem, amiért mindig foglalkozik velem, annak ellenére, hogy tudja, milyen nehéz eset vagyok. De túlságosan zavarodott voltam akkor és mérges. És nem rá haragudtam, nem Tomra, és még csak nem is Aldenre, hanem magamra, amiért mindig csak nehézségeket okozok a környezetemben élőknek.

- Nem, nekem most egyedül kell lennem – ráztam meg a fejem, bár tudtam, hogy ezt nem látja. Talán nem is Őt akartam meggyőzni vele, hanem magamat.

- De… Ajh, Bill! Már megint nem mondasz semmit, és így már megint nem tudok segíteni. Miért csinálod mindig ezt? Ez így komolyan jó neked? – kérdezte teljesen reményvesztetten.

- Nem – válaszoltam, aztán egy kis csend állt be köztünk.

- Akkor miért csinálod mindig? – szólalt meg végül, de nem válaszoltam mindjárt. Egy kicsit elgondolkodtam rajta, hogy vajon tényleg, miért is csinálom mindig ezt, miért jó ez nekem, mikor tudom, hogy Ő meghallgat és még valamilyen szinten meg is ért. Választ viszont nem kaptam.

- Nem tudom.

Erre nagyot sóhajtott, aztán megint eltelt egy kis idő, mire megszólalt.

- Na, sikerült rábeszélned magad, hogy beszéljünk?

- Igen, de nem most. Be kell mennem a stúdióba.

- Nekem meg az egyetemre, úgyhogy most én sem sokáig érek rá. Mikor végeztek délután?

- Nem tudom, talán olyan öt körül – vontam meg a vállam. – Megint be fogsz járni az egyetemre? – kérdeztem, csak azért, hogy végre sikerüljön kicsit másfelé terelnem a témát.

- Igen, amíg anyámék megint le nem nyugodnak vele – mondta és szinte láttam magam előtt, ahogy megforgatta szemét mondata közben. – Na, de ne tereld a témát! Én kicsit előbb végzek, úgyhogy majd megvárlak.

- Nem muszáj, majd…

- Mondom, megvárlak! – vágott azonnal a szavamba, aztán még mielőtt bármit is mondani tudtam volna, letette.

- Akaratos dög! – közöltem a telefonommal, pedig szegény csak közvetítőként játszott szerepet a beszélgetésben.

   Pár percig még feküdtem az ágyamban, arcomat a párnámba temetve, de aztán rájöttem, hogy ideje lenne feltápászkodnom, ha időben be akarok érni a stúdióba, úgyhogy ezt megtettem, majd zuhanyoztam, fogat mostam, felöltöztem, viszont nem sminkeltem és nem csináltam meg a hajam, hogy még véletlenül se kelljen tükörbe néznem. Helyette gyorsan megetettem a kutyusokat meg Angyalt, aztán mivel addigra meggyőződhettem róla, hogy Tom nem volt itthon, beültem a kocsimba és meg sem álltam volna a stúdióig, ha nem keveredtem volna dugóba. Akkor legszívesebben sikítottam volna egyet, de kontrolláltam magam, és próbáltam úgy felfogni, hogy addig is még pihenhetek kicsit. Bár a telefonom folyamatos csörgése David villogó nevével a kijelzőn ezt igencsak megnehezítette, úgyhogy végül is inkább kikapcsoltam azt az idegesítő kis vackot. Semmi kedvem nem volt Daviddel beszélgetni, és elkezdeni magyarázkodni, hogy én időben elindultam, csak a dugó, meg az a sok hülye sofőr, meg… Különben is, úgy voltam vele, hogy kapja be, és hagyjon békén! Hagyjon békén mindenki! Elegem volt már az idétlen szövegelésekből, elegem volt már mindenből. Legszívesebben kiszálltam volna az autómból, ott hagytam volna a dugóban az összes hülye többi kötelezettségemmel együtt, és futottam volna hazáig. Itthon bezárkóztam volna a szobámba, majd az ablakon keresztül jó messzire eldobtam volna a kulcsot, hogy soha többé ne találhassa meg senki, és hogy örökre a között a négy fal között maradhassak egyedül, érzelmek és problémák nélkül.

   Rájöttem viszont, hogy ez még tőlem is iszonyatos nagyságú gyávaság lett volna, úgyhogy inkább mélyeket lélegeztem, és nem gondoltam arra, mennyire jó lenne nekihajtani a szemben lévő betonfalnak. Bár igazából mikor végre kikeveredtem a sok autó közül, és egyre közelebb kerültem ahhoz a bizonyos falhoz, párszor megfordult a fejemben, hogy rátaposok a gázra, aztán lesz, ami lesz. Végül azonban mikor már teljesen előtte voltam, elfordítottam a kormányt jobbra, így az úton maradva hamarosan megérkeztem a stúdióhoz.

   Nem mentem be rögtön, tudtam, hogy David nagyon ki lesz akadva, amiért nem vettem fel a telefont, és még mindig nem volt semmi kedvem végighallgatni, hogy mennyire felelőtlen vagyok. Ennek ellenére viszont pár perces erőgyűjtés után kiszálltam autómból és átléptem annak a mostanában annyira utált épületnek a küszöbét.

   Drága managerünk persze azonnal előttem termett, és olyan szép szavakkal mondta el, hogy mennyire megbízhatatlan, lusta és hülye vagyok, hogy már szinte bekönnyeztek tőle a szemeim. Nem a gyönyörűségtől…

- David, hagyd már békén! Nem látod, hogy mindjárt sír? – állította le Georg, mikor már tényleg csak egy kevés hiányzott hozzá, hogy megforduljak, és otthagyjak mindent és mindenkit.

- Mert neki aztán lenne oka sírni, mi? Majd megmondom én… - folytatta volna David, de Gustav a szavába vágott.

- Fogd be! – mondta kissé ingerülten, aztán felém fordult. – Mi az, Bill? Tom hol van?

- Tom nincs itt? – kérdeztem meglepődve, és ha a következő pillanatban nem nyílt volna ki a bejárati ajtó, és nem a tesóm lépett volna be rajta, biztos, hogy sírva fakadok.

- De, itt vagyok – mondta, közben kicsit beljebb jött, majd körül nézett, és mivel mindenki Őt bámulta, összeráncolt szemöldökkel fordult felém. – Mi bajuk van?

- Öhm… Nem voltál itt, és… Nem tudom…

Hát igen, erre az értelmes válaszra Ő is csak annyit tudott reagálni, hogy felhúzta egyik szemöldökét, majd megrázta fejét, ezzel arra utalva, hogy inkább hagyjuk a témát. 

- Nagyon jó! Most, hogy végre mind a négyen idetoltátok a seggeteket, jó lenne, ha nekiállnánk valaminek! – csapta össze a tenyerét David, aztán pár másodperc múlva már nem is volt sehol.

- És vele mi van? – döntötte kicsit oldalra a fejét Tom, mire én megrántottam a vállam, és Georg is hasonlóképp tett.

- Már mikor ideért is ilyen volt. Szerintem lassan nem ártana elküldenünk valahova nyaralni – jegyezte meg Gustav.

- Ja, ránk férne – helyeselt Georg.

   Én ezalatt Tomra pillantottam, aki addig elmerülten figyelte zenekarunk másik két tagját, mikor viszont megérezte, hogy Őt nézem, azonnal rám kapta tekintetét, melyet végigjáratott arcomon, majd mélybarna íriszeivel megállapodott az enyémeknél, és hosszú ideig csendben elveszett bennük, mint ahogy én az övéiben. A gyomrom teljesen összeszűkült azokban a pillanatokban, a lábam pedig olyan erősen remegett, hogyha pár perc múlva nem szakítja meg a szemkontaktust, biztos, összeesem.

- Bocsi, hogy nem vártalak meg reggel – motyogta, mire végre sikerült teljesen magamhoz térnem, és nem bámultam olyan idétlenül.

- Semmi baj. – Felbiggyesztettem ajkaim, hogy úgy tűnjön, valami mosolyféle van az arcomon.

- Gondolkodtam kicsit – folytatta, én pedig érdeklődve oldalra döntöttem a fejem, és vártam, hogy mondjon még valamit, mert kezdett érdekelni a téma. – De nem sokra jutottam… - vonta meg a vállát végül, én pedig sóhajtottam egy nagyot.

- Szóval azt mondod, én ne is próbálkozzam vele, mert felesleges? – pislogtam rá kíváncsian, Ő meg ismét megvonta a vállát.

- Én csak azt mondom, hogy nekem nagyon nem jött be – húzta el kicsit a száját. – Bár, ahogy téged ismerlek, te egyfolytában ezen gondolkodsz, és nem vagy előrébb, mint én.

- Ez igaz – pillantottam le elgondolkodva magam elé.

- Bocsi, hogy tegnap elaludtam nálad, csak kerestem Angyalt és a szobádban találtam meg, aztán simogattam kicsit és… - törte meg végül a csendet pár perc beszédszünet után.

- Nincs semmi baj – Csak kétszer olyan nehézzé tetted vele az estém, fűztem hozzá magamban.         Ennek ellenére viszont rámosolyogtam, hisz nem csak hazudtam, hogy nem okozott problémát a jelenléte. Egyszer ígyis-úgyis eljutottam volna arra a pontra, melyre tegnapelőtt éjszaka, most legalább már „túl vagyok rajta”. És ehhez pont az Ő közelségére volt szűkségem.

   Ezen kívül viszont az is okot adott a mosolygásra, hogy volt némi ironikus töltete a pillanatnak. Pár hete még egyenesen az én ágyamba feküdt bele minden éjszaka a turné folyamán, most pedig bocsánatot kért csak, mert véletlenül el merészelt aludni a szobámban. Mosolyogtam rajta, bár cseppet sem tartottam mulatságosnak a helyzetet. Egyszerűen csak attól a ténytől, hogy ilyen rövid idő alatt ennyire megváltozott a kapcsolatunk, sírni lett volna kedvem. És azt akkor már ne is említsük, hogy ez a változás cseppet sem pozitív irányba történt.

- Na, mi a téma? – zavart fel gondolataimból Georg hangja közvetlenül mellőlem, így persze rögtön rá fordítottam a tekintetem.

- Csak… Semmi különös – rázta meg a fejét Tom, aztán odasétált a kanapéhoz és leült Gustav mellé.

- Bill? – nézett rám kérdőn basszerosunk, hátha én hajlandó leszek válaszolni neki, de én is csak megrántottam a vállam, pedig hogy őszinte legyek tudtam volna mit mesélni neki.

- Furcsák vagytok mostanában – jegyezte meg, és gondolom, azt várta, hogy erre talán mondok valami értelmeset, melyből rájöhet, hogy mi a viselkedésünk oka.

- Jobb lesz, ha hozzászoktok… de majd talán elmúlik – mosolyogtam rá bíztatóan, és közben nagyon szerettem volna hinni saját szavaimnak.

- Nem értem – pislogott rám zavartan.

- Én sem – sóhajtottam, bár már akkor is egyértelmű volt, hogy nem ugyan arról a dologról beszélünk.

- Bill, mit csináltok már? – David hangja egészen közelről hallatszott, és mivel még mindig ugyan olyan ingerült volt, mint pár perce, csak sóhajtottam még egyet, majd odamentem Tomhoz és Gustavhoz, hogy elkezdhessük a munkát… ami talán most annyira nem is volt idegesítő, mint az utóbbi időben mindig, mert kellőképp elvonta a gondolataim arról, amiről kellett.

   Annak köszönhetően pedig, hogy most valami csoda folytán mind a négyen a dolgunkra koncentráltunk, már egész jól állunk pár dallal. Annyira, hogy elvileg hétfőn már csinálunk is pár próbafelvételt. Na, de egyelőre még csak a tegnapnál tartunk.

  

   Miután David úgy döntött, hogy eleget nézegette már aznap a stúdió falait, haza engedett minket.

A többiek mind gyorsan leléptek, még Tom is meglepően hamar távozott, és én ebből csak arra tudtam következtetni, hogy hála a reggeli kis gondolkodásának, most még inkább összezavarodott, mint eddig volt, ezért nem is akart velem kettesben maradni, nehogy valami olyanra terelődjön a téma, amelyre egyelőre még Ő is keresi a választ… velem együtt.

   Én még egy kis ideig elvacakoltam a próbateremben, átnéztem pár dolgot, és egy kicsit összepakoltam. Meglepő módon, ha mások nem voltak ott rajtam kívül, egyáltalán nem idegesített, hogy a stúdióban vagyok. Oké, azért egy kicsit az is szerepet játszott ebben az időhúzásban, hogy tudtam, Andy kint vár az autójában. Egyáltalán nem akartam elmondani neki, hogy milyen hülyeség miatt vagyok már megint ilyen szarul.

- Héj, mi lenne, ha kicsit igyekeznél, pedáns dinkaságom? – hallottam meg hirtelen egy nagyon is ismerős hangot a hátam mögül, majd rögtön két kart éreztem a derekamra fonódni.

- Andy… Megijedtem – motyogtam, közben szembe fordultam vele.

- Mostanában mindig megijedsz. Min gondolkodtál már megint ennyire? – kérdezte, mialatt elengedett és kicsit távolabb lépett.

- Csak azon, hogy mennyire hülyének fogsz nézni, ha elmondom, mi miatt viselkedem már megint így – vallottam be őszintén.

- Ennél jobban már nem – válaszolt, majd pimaszul kinyújtotta rám a nyelvét.

- Na! – néztem rá kicsit durcásan, bár nem nagyon sértődtem meg, és nem is volt túl sok kedvem eljátszani, hogy mégis, viszont próbáltam úgy reagálni, mint ahogy máskor tenném.

- Jól van, na! Inkább gyere, mert még egy csomó jegyzetet le kell másolnom – indult el az ajtó felé.

- Akkor én inkább…

- Ha most azt mondod, hogy nem jössz, mert nem akarsz zavarni, fejbe váglak a bátyád egyik gitárjával, aztán majd Ő eldönti, hogy mit csinál veled, amiért tönkretetted – mondta, mintha tudta volna, hogy mi járt a fejemben… de talán tudta is.

- Jó, viszont akkor hogyan fogsz…

- Csak másolnom kell. Hidd el, aközben nagyszerűen tudok rád figyelni – fordult vissza egy pillanatra, majd mikor látta, hogy nem áll szándékomban követni, megfogta a kezem és kirángatott a stúdióból.

- Hogy miért kell neked egyfolytában könyörögni? – nézett rám kicsit mérgesen, mikor az autójához értünk.

- Csak mert…

- Szállj be! – vágott a szavamba.

- De nekem is itt a kocsim.

- Nem baj. Szállj be!

- De…

- Ajh, hogy lehetsz ennyire értetlen? – kérdezte kicsit mérgesen, majd beült a volán mögé, és mivel nem akartam, hogy még jobban megsértődjön, inkább én is követtem példáját, és helyet foglaltam a mellette lévő ülésen, persze közben megforgattam szemeim.

- Na, ezen mi volt olyan nehéz? – pislogott rám kérdőn, aztán elfordította a slusszkulcsot, és elindultunk.

- Semmi – válaszoltam kicsit sértődötten, mire most Ő forgatta meg a szemet.

- Buta vagy – jegyezte meg, mintha én ezt eddig nem tudtam volna.

- Te meg gonosz – vágtam vissza.

- Azért, mert segíteni akarok? – választotta el tekintetét egy pillanatra az útról, hogy rám tudjon nézni.

- Nem, azért mert…

- Mert segíteni akarok – ismételte meg előző mondatát már sokkal nagyobb meggyőződéssel a hangjában.

- Andy! – Kicsit mérgesen néztem rá, mert nem engedte elmondani, amit akartam.

- Jó, bocs – pislogott rám bűnbánóan. Én erre csak sóhajtottam egy nagyot, majd az ablak felé fordultam, és inkább nem folytattam előző megkezdett mondatom.

- Megálljak nálatok, kell valami? – kérdezte hosszú csend után, mikor már majdnem a házunknál jártunk.

- Minek? Nem alszom ott.

Erre kicsit félre pillantott, mint akinek nem ez a véleménye.

- Andy!

- Most mi az? Már nem szeretsz? – nézett rám nagy szemeivel és kissé lebiggyesztett ajkakkal.

- De, nagyon. Azt viszont nem értem, miért jó neked, ha össze-vissza beszélek minden baromságot, és csak neked is problémát okozok vele. Tuti, lenne jobb dolgod, mint engem babusgatni egyfolytában – mondtam, s Ő közben megállt a házunk előtt, majd rám nézett.

- Nem, képzeld, nincs. Hidd el, én se tudom, miért jó ez nekem, de valamiért bírom a hülye fejeteket, és akár mennyire is nem érdemlitek meg, hogy foglalkozzam veletek, akkor is úgy érzem, hogy ilyenkor mellettetek a helyem – mondta komolyan, aztán megvonta a vállát.

- Ne haragudj – suttogtam halkan magam elé, de tudom, hogy hallotta, mert rám nézett, és mosolyogva megrázta a fejét.

- Tudom, hogy mostanában nem könnyű, és nem várhatom el, hogy folyton együtt lógjunk, mert mindegyikünknek megvan a saját problémája. Csak azt kérem, Bill, hogy attól, mert tudom, amit tudok, és mert te is tisztában vagy azzal, hogy mi a helyzet az én érzéseimmel irányodban, még ne gondold, hogy máshogy kell viselkedned velem. Szeretném, ha ettől még ugyanúgy elmondanál mindent, mint régen. Tudod jól, hogy engem nem zavar, ami Tom és közted van. Ha úgy döntenétek, hogy elég volt már ebből a baromságból, és felvállalnátok az érzéseitek a nyilvánosság előtt, akkor is ugyanígy mellettetek állnék, mint most – mondta egyenesen a szemembe nézve, aztán bíztatóan elmosolyodott.

- Miért? – nyögtem ki ezt az egy szót bekönnyezett szemekkel, mire Ő csak még inkább mosolygott, majd jól összeborzolta a hajam.

- Mert a barátotok vagyok – mondta ki egyszerűen, mintha tényleg az lenne. Pedig nem az. Nagyon nem. Hisz tudom, hogy legszívesebben nem csak barátjaként gondolna rám, és ha nem ismerne már ilyen régóta, biztos nem sajnálna semennyi időt és energiát, hogy elcsavarja a fejem. És igazából nem is kellene sokat győzködnie… Csak az a baj, hogy már nagyon régóta barátok vagyunk, és én történetesen egy olyan személybe vagyok szerelmes, akibe nagyon nem lenne szabad.

- Köszönöm. – Áthajoltam hozzá és megöleltem. Ő megsimogatta kicsit a hátam, majd eltolt magától.

- Ezt ne köszönd – rázta meg a fejét halvány mosollyal az arcán. – Na, menj már és hozzad, ami kell, mert még egy csomót kell másolnom – mondta, és közben majdnem kilökdösött az autóból.

- Jól van, megyek. – Kiszálltam, aztán bementem a házunkba, és rögtön szembe találtam magam egy morcos tekintetű Angyallal.

- Mi az? – kérdeztem nagyokat pislogva rá, mire hangosan nyávogott egyet, aztán megfordult, és otthagyott. – Haragszol rám? – mentem utána, kérdésemre pedig kaptam még egy felháborodott nyávogást, úgyhogy inkább lehajoltam hozzá, felvettem, és magamhoz öleltem. – Buta vagy, tudod, hogy mostanában sok dolgunk van, és te nem jöhetsz be a stúdióba, mert elvonod a figyelmünk. – Megsimogattam fehér buksiját, mire Ő nagy szemeivel rám nézett, aztán mintha nem is lett volna semmi baja pár perce, elkezdett bújni. – Látom, macskából vagy – húzogattam meg gyengéden a fülét, erre pedig dorombolva hozzádörgölőzött a mellkasomhoz. – Szerinted Andy mit szólna, ha téged is elvinnélek? – kérdeztem tőle, Ő pedig ismét nyávogott egy rövidet, ami szerintem macska nyelven azt jelentheti, hogy „kit érdekel?”. – Hmm… Igazad van. Na, akkor gyere, pakoljunk össze pár dolgot. – Letettem a földre, mire nyújtózkodott egy nagyot, aztán dorombolva utánam szaladt, én ugyanis közben elindultam fel a szobámba.

   Gyorsan összepakoltam pár dolgot egy táskába, mert tudom, Andy mennyire türelmetlen tud lenni, ráadásul nem is kellett sok holmi egy éjszakára, így viszonylag hamar kész lettem… annak ellenére, hogy a kutyusok folyamatosan rajtam és az ágyon ugráltak…

   Már épp mentem volna le az emeletről, mikor hirtelen Andy-vel találtam szemben magam.

- Nálad ezt jelenti, hogy siess? – nézett rám felvont szemöldökkel, én pedig lesütöttem szemem, és cipőjét kezdtem fixírozni.

- Én siettem – mondtam kis idő elteltével, mire egy pillanatra fenézett a mennyezetre, majd rögtön vissza rám.

- Jól van, elhiszem. Tudom, hogy néha türelmetlen vagyok. Jaj, ne nézz már ilyen durcisan! Na, gyere ide! – húzott magához, aztán átölelt. Mint már valamikor említettem, mániája ölelgetni az embereket, én pedig mivel szeretem, ha olyan személy karjait tudhatom magam körül, aki fontos a számomra, persze sohasem tiltakozom. Mint ahogy most se. Nem félek attól, hogy ezt csak azért csinálja, mert úgy érez irántam, ahogy. Már nagyon régen is – mikor még csak alig ismertük meg egymást – így viselkedett velem is és Tommal is, szóval ez egyáltalán nem zavar. Sőt…

- Na, mehetünk? – kérdezte, közben elengedett és hátrébb lépett egyet.

- I… - Válaszolni szerettem volna, de Angyal félbeszakított egy jó hosszú nyávogással, miközben elszaladt mellettünk. Ezek szerint Ő is készen állt az indulásra.

- Mi volt az a fehér szösz, ami kiabálva elszáguldott mellettünk? –nézett rám Andy felettébb értelmes arccal, amin én csak mosolyogni tudtam.

- Angyal…

- Komolyan így néznek ki az angyalok? – Nagy szemei tényleg kíváncsiságot sugalltak, mintha valóban komolyan gondolta volna, amit kérdezett.

- Jaj, de lökött vagy. Az egy fehér, hosszúszőrű macska volt, akit Angyalnak hívnak – világosítottam fel, de csak még értetlenebbül nézett rám.

- Ez biztos, hogy nem macska volt! – mondta mély meggyőződéssel a hangjában, mire felvontam egyik szemöldököm.

- Miért?

- Hát, mert… Az egy fehér szösz, nem macska – jelentette ki. Én erre lepillantottam a lábához, ahol Angyal épp nagyon jól szórakozott a cipőfűzőjével.

- De az. És szerintem az a véleménye, hogy be kellene kötnöd a cipőd – mondtam, mire Ő is észrevette, hogy valaki nem épp rendeltetésszerűen használja a cipőfűzőjét. Azonnal felvonta egyik szemöldökét, majd lehajolt, és felvette a cicát. Úgy fogta meg, ahogy a cicaanyukák szokták cipelni a piciket, és ez Angyalnak látszólag nagyon nem tetszett.

- Ez egy szösz – jelentette ki megint Andy a macskára mutogatva.

- Az cica.

- Szösz.

- Cica.

- Mondom, hogy szösz. Nézd már meg, mekkora! – emelte kicsit feljebb, de Angyal közben ügyesen kiszabadult az ujjai közül, és miután földet ért a lépcsőn, mérgesen nézett fel Andy-re.

- Majd megnő – mondtam, aztán elindultam lefelé, Ő pedig követett Angyallal együtt.

    Írtam gyorsan egy üzenetet Tomnak, hogy hol vagyok, majd kimentem a házból.

- Jaj, nem mondod, hogy a szösz is jön! – kezdett nyavalyogni, mikor az autójához értünk, és tudatosult benne, hogy a cica is be akar szállni.

- De – közöltem vele, aztán beültem, Angyal pedig azonnal az ölembe ugrott.

- Úgy örülök, hogy minden dögötök egyfolytában az én nyakamon lóg. Csodálom, hogy most az ugató izékák nem ugráltak össze – morogta miközben Ő is elfoglalta mellettem a helyét. Amúgy nem utálja az állatokat, csak mivel kicsit rendmániás, nem bírja, ha minden tele van a szőrükkel.

    De ezután nem hozta fel többet a témát, inkább csendben a vezetésre koncentrált, én meg Angyal szórakoztatására, akinek egész utón az volt a legnagyobb problémája, hogy lerágcsálja a körömlakkot a körmömről. 

  

    Szerencsére hamar odaértünk hozzá, aminek örültem, mert már nagyon szerettem volna túl lenni azon a beszélgetésen. De persze nem ment ilyen egyszerűen. Előtte szépen megtömött kajával, aztán miután nagy nehezen leerőszakoltam a torkomon egy egész szendvicset, elküldött fürödni, mert állítólag még fel kellett hívnia a szüleit, hogy igen, megint bejár az egyetemre, és nem, még mindig nincs semmilyen nemi betegsége… Még mielőtt megkérdeznéd, ismerem a szüleit és komolyan ez az első két dolog, melyet meg szoktak kérdezni tőle…

   Én, mivel láttam, hogy mindenképpen el akar küldeni fürödni, annak ellenére, hogy még csak fél hét volt, beláttam, hogy kevesebb energiaveszteségbe kerül, ha nem kezdek el vitatkozni vele, és megteszem, amit akar. A táskámat meg Angyal lepakoltam a vendégszobában, aztán bezárkóztam a fürdőbe.

   Kábé fél óra alatt kész is lettem, aztán pizsiben bementem az ebédlőbe, ahol gondoltam, hogy tartózkodik. Persze nem tévedtem, ott volt és szorgalmasan másolta valakinek a jegyzeteit az ebédlőasztalnál.

- Milyen jó, hogy nekem ilyen problémáim nincsenek. – Én is leültem vele szembe, mire felpillantott rám, sóhajtott egyet, és folytatta az írást.

- Nyugodtan mesélj csak, hallgatlak – szólalt meg hamarosan, mire most én sóhajtottam. – Muszáj – mondta, még mielőtt én ezt megkérdezhettem volna, így nem láttam más lehetőséget, mint belekezdeni a tegnapelőtti események ecsetelésébe.

   Elmondtam neki, hogy úgy van, ahogy mondta, Alden tényleg azért viselkedett először olyan undokul, mert tudta, hogy különben nem lennék hajlandó többet találkozni vele, aztán azt, hogy egyébként teljesen normálisan idióta, szóval jól el lehet lenni vele, meg azt is, hogy mikről beszélgettünk. Aztán elmeséltem a zongorás jelenetet és az ajánlatát, mely teljesen váratlanul ért, és teljesen összezavart. Majd végül azt is megemlítettem, hogy mikor hazaértem, Tom az ágyamban aludt, és hogy szörnyen éreztem magam akkor, és a síráson kívül semmi értelmes dolgot nem tudtam tenni.

   Ő végig csendben hallgatott, egyszer sem nézett fel a jegyzeteiből, vagy kérdezett közbe, viszont tudtam, hogy figyel, és ezt be is bizonyította, miután befejeztem a történtek részletezését, és megszólalt.

- Úgy érzed, hogy megcsaltad Tomot és szemét vagy, amiért elfogadtad Alden ajánlatát, ugye?

    Én csak bólintottam, és közben elgondolkodtam, hogy tényleg ennyire nyilvánvalóak-e azok a folyamatok, melyek mostanában végbemennek bennem.

- Tegnap beszéltem kicsit a bátyáddal miután elmentél. Hihetetlen módon Naominak valami dolga akadt a barátnőivel, úgyhogy még nálatok voltam, mikor hazaért. Ő nem mondott semmi konkrétat a kapcsolatotokról, de azért erősen utalgatott rá, hogy mostanában nem minden oké. Úgy szerettem volna neki valami tanácsot adni, mint ahogy neked is mostanában egyfolytában, de fogalmam sincs, mit lehetne ilyen helyzetben tenni. Tudod, talán az lenne a legjobb, ha komolyan elfogadnád Alden segítségét, mert tudom, hogy most még bizonytalan vagy ezzel kapcsolatban. Az a fiú láthatóan segíteni akar. Bár tény, hogy fura eszközei vannak… - mondta olyan komolysággal a hangjában, melyet csak nagyon ritkán szoktam hallani tőle.

- Lehet… - motyogtam magam elé szigorúan a járólapot figyelve, mire Ő felállt a helyéről, odajött hozzám, majd leguggolt elém. Mikor látta, hogy könnyesek a szemeim, elmosolyodott, aztán végigsimított arcomon, végül pedig megállapodott kezével az államnál, hogy gyengéden maga felé tudja fordítani a fejem.

- És én is segítek majd, jó? Mindkettőtöknek. Igazából fogalmam sincs, mit csinálnék a helyetekben. Megőrölnék… - pillantott le elgondolkodva a padlóra.

- Azért szerintem nagyjából tudod, hogy mit érzünk. – Most én simítottam végig kellemesen puha arcán, amire mosolyogva visszapillantott rám.

- Hát… fogjuk rá.

- De Andy, nem rossz ez…

- Nem, eddig is kibírtam, és ezután is ki fogom. Szeretek a közeledben lenni, Bill, és tudni, hogy minden rendben van veled. Persze, ha ez neked nem jó… - Fájdalmasan csillogott a szeme miközben mondta, nekem pedig iszonyatosan uralkodnom kellett magamon, hogy benntartsam a könnyeim. Nem szeretem, amikor felhozza ezt a témát.

- Andy… - szóltam rá lágy hangon, még mielőtt újra valami butaságról kezdett volna beszélni.

- Bocsi, tudom, hogy ezt már egyszer megbeszéltük. És most nem is én vagyok a fontos. – Beletörődötten mosolygott, és ettől csak még jobban fájt a mondata.

- De igen, az vagy! – vágtam rá azonnal, de Ő csak megrázta a fejét, majd felállt és hosszú ideig csendben maradt. Mikor újra megszólalt már sokkal könnyedebb volt a hangja.

- Ez az egész olyan, mint egy argentin szappanopera… csak minden szerepet fiúk töltenek be.

- Ja, erre már én is gondoltam. – Mosolyogva ránéztem, és Ő is elmosolyodott.

- Na, jó, elég volt belőled. Menj lefeküdni! Rád fér egy kis alvás. – Visszaült eredeti helyére, én pedig felálltam a székről.

- Rád is – válaszoltam, de mintha meg se hallotta volna, írt tovább. – Andy…

- Nyugi, ezt még befejezem, aztán megyek én is. – Ajkait felbiggyesztve mosolyogni próbált, viszont nem nagyon jött össze neki.

- De…

- Mondom, pár perc. Addig is feküdj le. Látom, hogy álmos vagy.

- Túl sokat figyelsz rám – váltottam kicsit más témára.

- Mert te nem figyelsz magadra – vont vállat.

- Te se.

- Nyugi, túl fogom élni. Azért ne gondold magad annyira ellenállhatatlannak – mondta, közben pimasz fény gyúlt a szemében, így tudtam, hogy most már tényleg rendben lesz.

- Nem gondolom magam annak.

- Pedig kellene… - motyogta halkan, aztán megrázta a fejét, mintha magához akart volna térni. – Na, hagyjál már másolni, mert sose végzek. – Visszafordult jegyzetfüzetéhez, úgyhogy tényleg jobbnak láttam, ha nem zavarom tovább, ezért elindultam fel az emeletre.

- Ja, és megágyaztam a vendégszobában – szólt utánam. – Az ágyon van a macid… Egyébként nem úgy volt, hogy miután betöltöd a húszat, nem hurcolászod magaddal mindenhova? – kérdezte, mire visszafordultam felé.

- Nem, szó se volt róla – jelentettem ki, pedig igazság szerint nagyon is szó volt róla.

- Ahham, persze. Na, de nem baj, majd csak egyszer felnősz kicsit – mosolygott rám, de én kicsit durcásan méregettem, úgyhogy mindjárt helyesbített. – Nem, egyébként már most is tökre felnőttként viselkedsz – hanglejtéséből tisztán kitűnt, hogy egyáltalán nem így gondolja, de nem tudtam haragudni rá miatta. Igazából én is tudom, hogy néha nagyon gyerekesen tudok viselkedni, de hát… majd talán valamikor leszokom róla… vagy nem…

- Hozzá nyúltál? – kérdeztem tőle álfelháborodottan.

- Igen. Kiesett a táskádból miközben ágyaztam, és nem akartam, hogy esetleg meggyilkolj, amiért véletlenül nem méltóan bántam vele, úgyhogy a párnádra tettem. Meg is simogattam, hogy ne haragudjon – közölte olyan hangon, mint amilyennel a kisgyerekekkel szokás beszélni, de egyáltalán nem akadtam ki rajta, tudom, hogy néha nagyon lökött… pont úgy, ahogy Tom és én is.

- Jó, akkor megbocsátok – néztem rá nagy szemekkel.

- Bíztam benne. Na, de sipirc már!

- Oké.

    Felvettem Angyalt, aki épp akkor jött oda hozzám, aztán vele szépen felmásztam az emeletre, és bementem a kellemesen berendezett vendégszobába, ahol ténylegesen megpillantottam az ágyon a macimat, akiről eddig azért nem hallottál, mert többnyire akkor szokott előkerülni, amikor te már nyugodtan pihensz a kis vackodban. Tény, hogy valamikor a tizennyolcadik szülinapom környékén volt egy olyan ígéretem, hogy majd ha tizenkilenc leszek, akkor már nem fogok vele aludni, aztán mikor betöltöttem a tizenkilencet akkor ezt az ígéretet módosítottam kicsit, hogy legyen még egy évem. És ez valószínűleg így fog menni, míg be nem töltöm a… ki tudja, mennyit. Talán egész életemben vele fogok aludni, ha már egyszer Tommal nem lehet.

   Odamentem az ágyhoz, felvettem a macit, jól megnéztem, tényleg nincs-e semmi baja, de mivel nem volt, visszatettem a párnára, majd Angyalt is letettem a kezemből, aztán bebújtam a takaró alá. Igazából nagyon fura volt, hogy már olyan korán lefeküdtem, hisz még csak háromnegyed nyolc volt, de, valószínűleg nem ez volt a legfőbb oka, hogy nem tudtam elaludni. Mert igen, nem tudtam. Miért is tudtam volna?

   Sokáig forgolódtam az ágyban vigyázva arra, nehogy felébresszem a mellettem összegömbölyödve pihenő Angyalt, de ezt végül meguntam, fogtam a cicát és a macim, majd kissé kómásan átvánszorogtam Andy szobájába. Befeküdtem már megágyazott, de még üresen lévő ágyába, aztán csak arra emlékszem, hogy valaki egy kis idő múlva lágyan megsimogatta az arcom, majd sikeresen elnyomott az álom.

   Oké, tudom, nagyon gonosz vagyok, hogy átmentem hozzá aludni, mikor a saját bőrömön tapasztalhattam, hogy milyen érzés az, ha életed értelme ott fekszik melletted alig pár centire, érzed, ahogy a levegőt veszi, hallod a szívdobogását, mely ugyan olyan tempójú, mint a sajátod, viszont tudod, hogy sose lehet a tiéd, úgy, ahogy szeretnéd. De álmos voltam, na! Jó, tudom, rossz kifogás, már megint csak magamra és a saját érzéseimre gondoltam, Andy-re azonban egyáltalán nem. Szörnyű vagyok! Annyira rossz lehet neki, hogy így érez irántam, és tisztában van vele, hogy én egy másik srácba vagyok halálosan szerelmes. Ráadásul egyfolytában a saját érzéseimről panaszkodom neki, amelyek úgyszintén azzal a másik sráccal kapcsolatosak. Na, jó, azt hiszem, jobb lesz, ha mostantól nem hisztizek folyamatosan a közelében. Nem akarom, hogy annyira szenvedjen, mint én.

   Reggel Ő ébresztettel azzal, hogy lágyan simogatta az arcom. Mikor sikerült felnyitnom a szemem, kedvesen rám mosolygott, aztán mondta, hogy lassan keljek fel, mert kész a reggeli. Nekem nagyon nem volt kedvem kiszállni az ágyból, úgyhogy fetrengtem még fél órát, de mivel közben ott hagyott, már nem volt olyan kellemes, úgyhogy feltápászkodtam. Átmentem a vendégszobába, ahol a ruháim voltak, felöltöztem, majd lementem az ebédlőbe. Már meg volt terítve az asztal és a kaja is a tányérokban volt, Andy pedig épp akkor lépett ki a konyhából.

- Örülök, hogy sikerült felkelned fél óra után – jegyezte meg kicsit csípősen, de közben végig mosolygott, ezért csak elintéztem egy nyelvnyújtással a dolgot.

- Na, ülj le szépen, és egyél – mondta mialatt helyet foglalt az asztalnál. Én kicsit kedvtelenül néztem az előttem lévő ételre, de nem azért mert nem szeretem, hanem egyszerűen, amiért mostanában sosincs étvágyam. – Ha most nem ülsz le azonnal, esküszöm, leborotválom a szöszről a fehérséget, ugyanis reggel arra ébredtem, hogy a hasamon szöszögött, ami nagyon nem tetszett – mondta teljes komolytalansággal, ezért nem is nagyon ijesztett meg, de azért kihúztam egy széket és leültem rá. Ha már egyszer dolgozott a reggeli elkészítésével, nem akartam megbántani, hogy nem eszem belőle.

- Szöszögött? – húztam fel egyik szemöldököm, Ő meg csak megvonta a vállát és vigyorgott.

- Igen, szokásos szösz teendőit végezte – bólogatott, mikor Angyal egy hosszú és hangos nyávogás közepette kifutott a konyhából, majd ránk nézett, és mikor meglátta, hogy eszünk, vagyis azt akarunk, elővette nagy, kérlelő kiscica szemeit.

- Na, ehhez hasonlóan szöszögött reggel is – mutogatott a fehérségre Andy, aki csak egy halk nyávogással nyugtázta a dolgot.

- Aha, értem… azt hiszem… - haraptam be alsóajkam, amit akkor szoktam, ha elgondolkodom valamin, most például azon, miért ennyire kis lökött, de mikor így ránéztem, láttam a vágyat a szemében, úgyhogy ezt inkább gyorsan abbahagytam, majd elkezdtem csipegetni az ételből.

- Ha gondolod, most hazaviszlek – ajánlotta fel, mikor sikerült mindent eltávolítanom a tányéromról. – El kell ma még mennem pár helyre, és nem akarlak mindenhova magammal rángatni. Egyetemi dogok, szóval halálra unnád magad.

- Oké, az jó lenne. – Felálltam az asztaltól, és Ő is ezt tette, majd bevitte a konyhába a piszkos tányérokat, én pedig addig gyorsan felszaladtam az emeletre, mindent visszapakoltam a táskámba, aztán azzal a vállamon mentem vissza hozzá, közben a lépcsőn találkoztam Angyallal, úgyhogy Őt is a kezembe fogtam.

   Mivel már Andy is készen volt, kimentünk a kocsijához, beszálltunk, majd elindultunk.

- Ma nem kell bemennetek? – szólalt meg hosszú csend után, mikor már majdnem ideértünk a házunkhoz.

- Ühm-ühm – ráztam meg a fejem.

- Fura. Pedig David általában szombaton is be szokott rendelni titeket.

- Nem tudom. Tegnap egy kicsit… furcsa volt… - vontam meg a vállam, aztán egy ideig ismét nem szólalt meg egyikünk sem.

- Bocsi, ha zavartam tegnap este – mondtam végül, mire értetlenül pislogott rám.

- Egyáltalán nem zavartál – rázta meg a fejét, közben leállította a motort, mert megérkeztünk hozzánk.

Ennek ellenére nem szálltam ki, csak némán figyeltem az arcát, és Ő is az enyémet, a tekintetéből pedig ki tudtam olvasni, hogy nagyon nem ott járt gondolatban.

- Köszönöm – szólaltam meg pár perc után, mire Andy is magához tért.

- Bill… annyira természetes dolgokat köszönsz meg.

- Nekem nem az. – Nyomtam egy puszit az arcára, majd fogtam a táskám Angyallal együtt, és kiszálltam. Andy is jött utánam, amit egyáltalán nem bántam, sőt, valamiért kifejezetten örültem neki. Nem tudom, miért, de egyszerűen hihetetlenül szeretem. Ja, tudom, csak éppen nem úgy, ahogy kellene…

   Már majdnem fél órája lent voltunk a nappaliban, és egész jó hangulatban elbeszélgettünk, a kutyusok piszkálgatása közben, mikor egy még elég kómás állapotban lévő Tom csoszogott le a lépcsőn. Fel volt már öltözve, de azért látszott rajta, hogy nemrég ébredhetett fel.

- Jó reggelt. Bocsi, nem akartunk felébreszteni – mondta neki Andy, és én is bólogattam.

- Már ébren voltam, amikor megjöttetek… kábé tíz perce – mondta, közben ásított egy nagyot, és odament Andy-hez, aki kihasználva az alkalmat, lerántotta magához, és jól megölelgette. Ez neki látszólag nem annyira tetszett, de azért kitartóan tűrte egészen tízpercig. Akkor már végképp elege lett belőle, és nagy erőfeszítések után kiszabadította magát.

- Erről sose fogsz leszokni? – kérdezte a szőkeséget miután kellő távolságba került tőle.

- Nem – dugta ki Andy válaszképp a nyelvét, én pedig csak mosolyogtam rajtuk, majd megszólalt a csengő, ezért otthagytam Őket.

   Mikor kinyitottam az ajtót, enyhén szólva is lesokkoltam, ugyanis nem más állt előttem, mint az eddigi életem és a Tommal való kapcsolatom tökéletes felforgatója, vagyis… Igen, Alden.

- Hát te? – bámultam rá feltehetőleg nagyon értelmesen.

- Hát én? Az van, cica, hogy múltkor valamit nagyon elfelejtettünk megbeszélni. Mondjuk, hogy mikor találkozunk megint – tette nyilvánvalóvá látogatásának okát, és itt már nekem is leesett, hogy tényleg nem beszéltünk meg semmit sem.

- Akkor mondd gyorsan, mert…

- Mert kikap, amiért egy szál pólóban álldogál a nyitott ajtó mellett. – Andy lépett mellém, én meg hirtelen úgy megijedtem, hogy ugrottam egyet. – És tessék, már megint ijedezik… pszichológushoz kellene járnod.

- Neked meg hangosabban közlekedned – vágtam azonnal rá, Alden pedig jót mosolygott a jeleneten egész addig, míg Andy tekintete meg nem komolyodott, és lassan végig nem mérte.

- Hm… Miért érzem úgy, hogy tudom, ki vagy? – kérdezte Andy Aldentől, én pedig csendben figyeltem az eseményeket.

- Talán mert Bill mesélt rólam?

- Igen, talán… És akkor remélem tisztában vagy vele – szakította meg mondatát, majd teljesen váratlanul akkorát behúzott Aldennek, hogy Ő majdnem seggre ült tőle. –, hogy ezt miért kaptad.

   Alden egy kis ideig szótlanul állt, a bal arcát fogva, ahol az ütés érte, majd lassan letette kezét, kicsit megrázta a fejét, aztán kinyitotta a szemét, és először rám nézett, majd Andy-re, akin aztán meg is állapodott a tekintete.

- Jó, oké, ezt tényleg megérdemeltem – ismerte be, mire Andreas helyeslően bólintott.

- Az a szerencséd, hogy Bill egész jól viselte a dolgot… Bár van egy olyan érzésem, ezt annak köszönhetjük, hogy jól összezavartad, és ezért inkább azzal foglalkozott, hogy kiderítse, miért lehetsz ilyen „furcsa”, ahogy Ő mondta. - Rám pillantott, és mikor látta, hogy kicsit nagyon ki vagyok akadva, és csak nyitott szájjal bámulok rájuk, elmosolyodott, aztán megsimogatta az arcom, majd mikor az államhoz ért, a segítségével gyengéden kényszerített, hogy zárjam össze ajkaim.

- Jól van, nyugodj meg szépen, nem akarjuk bántani egymást. Na, de én most megyek, mert mint mondtam, el kell még intéznem pár dolgot. – Elindult az autója felé, de félúton még visszafordult kicsit. – Ja, és a bátyádat felkergettem az emeletre, úgyhogy van kábé 5 percetek, hogy beszéljetek. Na, pá. – Beszállt a kocsijába, integetett még egyet, aztán elhajtott.

   Én ezt végigkövettem tekintetemmel, majd Aldenre pillantottam, aki épp szép arcát simogatta azon a helyen, ahol meglátszott az ütés nyoma.

- Bocsi – kértem bocsánatot Andy helyett, de Ő csak megvonta a vállát, aztán elengedte az arcát.

- Mondom, megérdemeltem. Na, de hol is tartottunk? Ja, a jövőhétvége jó? – váltott egyből témát, és mivel láttam, hogy nem is akar már többet arról beszélni, inkább válaszoltam kérdésére.

- Igen, azt hiszem.

- Jó, akkor még kérek egy telószámot, aztán itt sem vagyok – nyújtotta oda nekem telefonját. Gyorsan bepötyögtem a számom, aztán visszaadtam neki a kis készüléket, mire vigyorogva nézett bele a szemembe.

- Tiszta kiváltságosnak érzem magam, hogy csak így megadod a telefonszámod.

    Mert az vagy, válaszoltam neki gondolatban.

   Annak ellenére viszont, hogy azt mondta, miután megkapja a számom, már le is lép, nagyon nem így történet. Egy kis ideig még állt velem szemben, mélyen belefúrta tekintetét az enyémbe.        

   Tengerkék íriszei kristálytisztán ragyogtak, és egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogyha tovább nézem őket, elveszem bennük. Ez pedig megijesztett. Eddig ilyet csak Tom gyönyörű szemei váltottak ki belőlem.

    Ezzel nem azt akarom mondani, hogy kezdek beleszeretni Aldenbe, mert egyáltalán nem így van. Egyelőre még mindig kicsit homályosan látom a dolgokat vele kapcsolatban. De a tekintete… csodálatos.

   Már éppen meg akartam szólalni, hogy végre véget vessek annak a számomra kissé kellemetlen helyzetnek, mikor váratlanul belökött az ajtón, amitől én egészen a falig hátráltam, és Ő kihasználva, hogy félig már el vannak zárva előlem a menekülési útvonalak, elém lépett, így a többit is megszüntette. Nagyon közel volt hozzám. Annyira, hogy mikor összekulcsolta kezeink, alig kellett megmozdulnia. Ezután a falhoz szorított, majd mivel látta, hogy talán majdnem ugyanannyira meg voltam riadva, mint pár napja, mikor még csak a gonosz énjét ismeretem, gyengédebben tartott a fal és maga között, és nyugtatóan elmosolyodott.

- Nyugi, nem foglak bántani – suttogta ajkaimra, aztán közelebb hajolt hozzám, hogy megszüntesse még azt a pici távolságot is, mely köztünk volt.

   Az ajkai hihetetlenül puhák voltak, és annak ellenére, hogy kicsit erősebben nyomott oda a falnak, a csókja egyáltalán nem volt se vad, se követelőző. Nem próbált meg a nyelvével erőszakosan a számba hatolni, egyszerűen csak gyengéden csókolt.

   Szörnyen furcsa volt így csókolózni mással Tomon kívül, de nem mondom, hogy nem volt jó, mert akkor hazudnék. Igen, nagyon is jólesett, hogy ilyen gyengéden bánt velem, és ennek köszönhetően nem is próbáltam meg ellökni magamtól, inkább összeszorítottam a szemem és próbáltam higgadt maradni, és nem azt képzelni, hogy Tom tart a karjaiban, és az Ő ajkait érzem a sajátjaimon.

   Ez nagyjából sikerült is, bár a testemen átfutó remegés azért nem teljes mértékben Alden ténykedésének tudható be.

   Mikor elválasztotta ajkainkat egymástól, kíváncsian pislogott a szemembe, és mivel nem látott benne semmi negatívat, kedvesen mosolygott rám, nyomott egy gyors puszit az arcomra, majd hirtelen jobbra fordította a fejét, mire mosolya rögtön fölényessé vált. Ekkor én is oldalra pillantottam, és megláttam egy nagy szemekkel figyelő, kicsit lesokkolt állapotban lévő Tomot.

   Ekkor megpróbáltam kiszabadulni Alden karjaiból, de Ő ezt nem engedte, inkább lehajolt a nyakamhoz, adott rá pár lágy puszit, majd egy-két helyen gyengéden meg is harapdálta.

    Nekem ekkor már iszonyatosan remegett a lábam, és a gyomromban is érezni kezdtem valamit, amit nagyon nem kellett volna, közben pedig végig Tomot néztem. Ködös volt a tekintete, és teljesen értetlen. Csalódottságot, vagy féltékenységet viszont nem láttam benne, ezért egyáltalán nem értettem a helyzetet.

- Alden… - szóltam rá egy nagy sóhaj kíséretében, mikor már úgy éreztem, hogy túl messzire ment… Persze, tudom, jókor jutott eszembe, mikor már a nyakamat csókolgatta a saját lakásomban az ikertestvérem előtt.

   Szerencsére ekkor el is engedett, aztán kicsit távolabb lépett, vetett még egy fölényes pillantást Tomra, majd kaptam tőle egy búcsú puszit az ajkaimra mielőtt kiviharzott volna a házból.

   Ahogy elment, azonnal Tomra néztem, aki a csukott ajtót bámulta számomra végtelenül hosszúnak tűnő ideig, aztán végre felém fordult.

   A tekintete még mindig ugyan olyan értetlenséget sugárzott, mint, mikor Alden még itt volt, és nem is változott meg még jó pár percig. Mikor azonban mégis, nem akartam hinni a szememnek. Egyáltalán nem ezt a reakciót vártam. Mosolygott. Mosolygott, aztán közölte, hogy el kell mennie, mert találkája van Naomival.

   Gyorsan megkereste a nappaliban az asztalon a slusszkulcsát, nyomott egy gyors puszit az arcomra, és már nem is volt sehol.

   Az ajtó csapódására tértem kicsit magamhoz, de akkor sem hittem el, hogy ez tényleg megtörtént. Csak némán meredtem a pontra, ahol azelőtt Tom állt sokáig, és nem értettem, hogy mi zajlott le az elmúlt tízpercben.

   Mosolygott. Miért? Én, ha meglátom Őt Naomival, ölni támad kedvem, nem mosolyogni. És az a legszörnyűbb, hogy közben láttam a fájdalmat a szemében, Ő mégsem mutatta, hogy mennyire nem esett jól neki, hogy látnia kellett azt a jelenetet. Ráadásul utána teljesen úgy viselkedett, mintha nem is történet volna egyáltalán semmi. Pedig, ha tudta volna, hogy Alden az, akit tegnapelőtt még annyira szívesen megölt volna, biztos, hogy nem így reagált volna a történtekre. De én még így sem értem, hogy miért mosolygott. Inkább pofozott volna fel, vagy kiabálta volna le a fejem, de… Én… Igen, lehet, hogy azt vártam, hogy majd jól lerángatja rólam Aldent, kidobja, majd visszajön hozzám és ugyanolyan vadul esik neki ajkaimnak, mint pár napja a stúdióban. Tudod, az eddigi viselkedése alapján, ez az egyetlen reakció, melyet el tudtam volna képzelni egy ilyen esetre… Hát tévedtem…

   És, tudod, azért az se nagyon tetszett, ahogy Alden viselkedett, miután meglátta Tomot. Addig hihetetlenül jó érzéseket keltett bennem, de az a fölényes mosoly, meg az a „most csak azért is megmutatom, hogy nekem mit lehet, neked meg mit nem” dolog, vagyis a nyakpuszilgatós jelenet, nagyon nem volt kedves gesztus tőle. Igen, Ő is jól összezavart… már megint.

   Ezekben a pillanatokban fogalmam sincs, hogyan kellene a dolgokhoz állnom, vagy, hogy ezek után hogyan viszonyuljak Tomhoz vagy Aldenhez. Az egyik nagyon csúnyán viselkedett, annak ellenére, hogy most elvileg azt akarja elérni, hogy bízzam benne. A másik pedig mosolygott, miközben a szeméből egyértelműen fájdalom áradt.

   Andy-ről meg inkább ne is beszéljünk, nem szeretném ma már tovább bonyolítani a dolgokat. Legyen elég annyi, hogy ezt mind leírtam, és most szépen megyek, leülök a zongoránkhoz, melynél majdnem három és fél órát ültem ma, ugyanis miután Tom elment, szinte azonnal játszani kezdtem rajta, egész addig, míg eszembe nem jutott, hogy talán érdekelnének téged a tegnapi és mai események.

   De most inkább tényleg vissza is megyek hozzá, és miközben játszom, próbálom kicsit összeszedni a gondolataim… Remélem, most több sikerrel járok, mint az előző három és fél óra alatt…

   Légy jó, szia.

 Szerzői megjegyzés: Kérek szépen komit. *.*