Bill naplója 15. rész

Na, itt is az új rész, remélem, most elég gyors voltam. :D

Igazából nem ez az eddigi leghosszabb, sem legizgalmasabb, viszont szükség van rá a következő rész előtt, ami... maradjunk annyiban, izgalmasabb lesz ennél (minden értelemben :P). 

Jó olvasást. ^.^

15. rész

   2009. december 22.

   Drága Naplóm!

   Most inkább nem kezdek el magyarázkodni, hogy miért nem írtam az elmúlt héten. Úgyis tudod. Még mindig stúdiózunk, David még mindig undok, nekem pedig még mindig egy hulláéval megegyező nagyságú erőm van hétköznaponként este. Bár mondjuk az utóbbi lehet, hogy csak nekem jelent problémát, ugyanis Alden attól függetlenül, hogy tisztában van vele, olyankor mennyire használhatatlan vagyok, tökéletesen ki tudja élni rajtam perverz vágyait. Jó, mondjuk ez most teljesen úgy hangzott, mintha akaratom ellenére csinálná, de persze nem. Igazából nagyon is jólesik, hogy ilyen sokat törődik velem, mert azért nem szoktuk átszexelni az egész éjszakát, előtte, vagy utána mindig rengeteget beszélgetünk. És ennek köszönhetően már nem csak majdnem annyira szeretem, mint Andy-t, hanem ugyanannyira. Ez pedig számomra néha nagyon ijesztő, ugyanis Andreast több év alatt szerettem meg annyira, hogy elképzelhetetlenné váljon számomra az élet nélküle, ennek a srácnak meg elég volt hozzá egy hónap. Oké, mondjuk az tény, hogy teljesen másféle kapcsolat fűz Aldenhez, mint Andy-hez. Bár az is igaz, hogy néha, mikor az Aldennel töltött hosszú, szenvedélyes, vagy csak átbeszélgetett éjszakákon már teljesen kimerülünk, vagy csak kifogyunk a beszédtémából, és némán fekszünk egymás karjaiban, teljesen olyan érzésem van, mintha Andy szuszogna ott mellettem. Mert, igen, hiába kérte múltkor Alden, hogy ne Andreashoz hasonlítgassam, hanem inkább Tomhoz, képtelen vagyok rá. Nem tudok másra úgy nézni, mint Tomra. Hiába szeretkeztem már annyiszor Aldennel, nem érzek többet iránta annál, mint amit egy nagyon jó barátja iránt érezhet az ember. Mert, igen, Ő egy nagyon jó barátom, és ennél sosem lesz több, nem számít, hányszor fekszem le vele. Oké, tudom, akkor most jön az a mondat, hogy furcsa elképzeléseim vannak a barátságról… Tudom, de… Én magam is furcsa vagyok, úgyhogy nem tudom, hogy most ezen miért csodálkozol…

   Na, de ennek a sok szövegnek az a lényege, hogy Alden teljesen az életem részévé vált ez alatt a rövid egy hónap alatt, és Ő az egyik személy, aki miatt kitartok az elhatározásom mellett, és megpróbálok Tomra csak, mint testvéremre tekinteni.

   A másik ilyen személy Andreas, bár ezzel szerintem eddig is tisztában voltál. Tudod, mostanában szerintem többet foglalkozik Tommal és velem, mint saját magával, és ez szörnyen jólesik, ugyanakkor bűntudatom is van miatta, mert így nincs ideje semmi másra rajtunk kívül. Pedig tudom, hogy a mi babusgatásunkon kívül másra is tudná fordítani a szabadidejét. Például ott van az a srác, akiről még mindig sokat beszél (és akivel ma egyébként sikerült találkoznom, de ezt majd mindjárt úgyis elmesélem), viszont így alkalma sincs rendesen megismerni. Ezen kívül pedig néha hiába rugdos fenékbe, hogy szedjem már kicsit össze magam, pár perc múlva, ismét semmi életkedvem nincs, és így teljesen fölöslegesen pazarolja rám az idejét. Épp ezért meg is fogadtam tegnap, mikor telefonon keresztül kicsit emeltebb hangon adta a tudtomra, hogy nagyon hülye vagyok, és hogy így teljesen tönkre fogom magam tenni (persze nem ezekkel a szavakkal), hogy nem veszhetek teljesen el a saját kis világomban, akár mennyire is jó lenne, mert ha már egyszer ketten is ennyit foglalkoznak velem és a gusztustalan kis vérfertőzéses románcommal, akkor az a minimum, hogy ezt megpróbálom valamivel meghálálni. Ezt azonban nem igazán tudnom mással tenni, mint azzal, hogy abbahagyom a folyamatos önsajnálatot, és végre úgy viselkedem, ahogy azt el lehet várni egy korombeli sráctól… vagy legalábbis hasonlóan.

   Úgyhogy mostantól, ha elkezdek panaszkodni, vagy hülyeségekről beszélni (például arról, hogy mennyire utálok élni, meg hogy nem fogok tudni énekelni, mert nem lesznek érzéseim), akkor nyugodtan vagdoss csak fejbe, még akkor is, ha ez elméletileg lehetetlen… Hm… Jó, majd akkor inkább én fejbe vagdosom magamat. Vagy párszor lefejelem a falat, és akkor talán majd jól betörik a fejem, és… Aha, úgy néz ki, kezdhetem is.

   Oké, tudom, szörnyű vagyok, úgyhogy inkább abba is hagyom ezt az össze-vissza szövegelést, és elmesélem a mai napom.

   Ma Alden mellett ébredtem, és ez igazából nem is lenne meglepő tekintve, hogy az elmúlt héten szinte mindennap az Ő arcát pillantottam meg elsőként, mikor reggel kinyitottam a szemem, mert mindig vagy nála, vagy nálunk töltöttük az éjszakát (legtöbb esetben náluk, mint ahogy a tegnapi estét is) viszont most még aludt. Jó, tudom, normális esetben ez sem lenne furcsa, de most Aldenről van szó, és ez azért lényeges, mert eddig egyszer sem sikerült előbb felébrednem, mint Ő, pedig hétköznaponként nagyon is korán szoktam kelni, Ő viszont akkor már teljesen éberen, felöltözve szokott össze-vissza járkálni a szobájában, vagy csak engem bámulva, telepatikus úton próbálja tudtomra adni, hogy ideje lenne felkelni.

   Mivel viszont ma vasárnap van, nem kellett korán kelnem, azonban úgy éreztem, hogy visszaaludni sem tudnék már, úgyhogy csendben figyeltem Alden álmában gyermekien ártatlan arcát, és elgondolkodtam rajta, mennyire jó lenne, ha bele tudnék szeretni. Annyival könnyebb lenne minden, és legalább nem kellene az érzéseivel játszadoznom, mint ahogy azt most teszem. Nem ezt érdemli. Egyáltalán nem. Viszont túl önző vagyok ahhoz, hogy ezt elmondjam neki, és Őt is elengedjem.

   Mikor ezt végiggondoltam, olyan szívesen megsimogattam volna az arcát, de nem akartam felébreszteni, mert elég korán volt még, és igazából szerintem alig alszik hét közben valamennyit, ezért, úgy gondoltam, ráfér a pihenés. És nem utolsó sorban, legalább addig sem zaklatott a perverzségeivel…

   Mikor már kábé jó egy órája bámultam Őt szobája hajnali szürkeségében, benyitott Ichi, és egy pillanat alatt eloszlatta azt a kellemes, nyugodt légkört, amely addig uralkodott a kis helyiségben.

- Jó reggelt! – vigyorgott, és mikor meglátta, hogy a bátyja még alszik, gonosz mosolyra húzta ajkait.

- Neked is – suttogtam, de teljesen feleslegesen, mert Ichi a következő pillanatban elintézte, hogy Alden felébredjen, ugyanis ráugrott a franciaágyra, és a tesója arcába nyomta az egyik párnát.

   Ehhez a jelenethez inkább nem fűztem kommentet, már kezdem megszokni, hogy Ők így mutatják ki az egymás iránti szeretetüket. Alden viszont morcosan felült, Ő is Ichi arcába nyomott egy párnát, majd kiküldte, aztán álmosan végigvezette tekintetét szobáján, hogy végül rajtam állapodjon meg vele.

- Hát te? – pislogott rám nagy szemekkel.

- Hát én? Ja, tényleg, bocsi. Elfelejtettem hazaszökni éjszaka, ahogy megígértem. Vagy azt nem most ígértem? – vágtam elgondolkozós arcot.

- Hm… Nem tudom…

- Szóval ennyire figyelsz te rám? – tettettem a sértődést.

- Hát… Öhm… Igen. – Rám vigyorgott, majd közelebb hajolt, és meg akart csókolni, de mivel élethűen akartam eljátszani, hogy durcás vagyok, elfordítottam a fejem. – Ajh, tudod, hogy mindig figyelek rád, csak hülyéskedtem. Amúgy meg, nem is azon lepődtem meg, hogy itt vagy, hanem azon, hogy ébren vagy. – Ártatlanul nézett rám, miközben próbált magyarázkodni, és ennek persze nem is tudtam sokáig ellenállni.

- Tudom, csak gonosz vagyok. – Kidugtam rá a nyelvem, majd fel akartam állni, de Ő visszahúzott magához, és mivel az előbb nem kapta meg a jó reggelt pusziját, most ajkaimra tapasztotta az övéit, és nem választotta el őket egymástól egészen addig, míg bírtuk levegővel.

- Megyek zuhanyozni, jó? – Kibújtam karjai közül, majd felálltam az ágyról.

- Oké, én is.

- Nem.

- De én is akarok!

- Jó, akkor menj. – Sóhajtottam, aztán visszaültem az ágyra.

- De… Tényleg nagyon gonosz vagy – vette elő durcás nézését.

- Lehet, hogy azért, mert egyesek nem figyelnek rám – mondtam, bár egyértelműen csak hülyeségből, hiszen éppen pár perce írtam, hogy nagyon is sokat törődik velem.

- De hát… Most komolyan ilyen gonosz vagy? – szipogta sírást imitálva… Bár megjegyzem, hogy elmehetne színésznek, ugyanis tényleg könnyesek voltak a szemei.

- Igen – válaszoltam, de aztán odahúztam magamhoz, hogy megcsókolhassam, amivel látszólag teljesen kiengeszteltem, mert vadul viszonozta.

- Ezt most miért kellett? – kérdezte, mikor elváltunk egymástól.

- Öhm… Mit is?

- Megcsókolni. Akkor most tuti, hogy nem fürdesz velem. Akkor szoktad ezt csinálni – állapította meg, és be kell látnom, igaza volt, tényleg akkor szoktam megcsókolni, mikor kicsit kárpótolni akarom valami miatt.

- Hát… Lehet, hogy azért csináltam, de az is lehet, hogy nem. – Megvontam a vállam, aztán adtam egy puszit az arcára.

- Biztos, hogy azért. És ezt is. – Elfeküdt az ágyon, aztán betakarózott, ezzel demonstrálva, hogy nagyon megsértődött.

- Na, végre, akkor én most elmegyek zuhanyozni. – Hihetetlen módon fel tudtam állni úgy az ágyról, hogy pár másodperc múlva nem megint rajta kötöttem ki egy bizonyos személy jóvoltából, majd odasétáltam az ajtóhoz, és kinyitottam.

- Látod, mondtam én, hogy azért csinálod, hogy ne fürödjem veled – morogta a takaró alatt Alden még mielőtt ki tudtam volna menni a szobából, de mivel tudom, hogy nála nem tartanak sokáig az ilyen kis sértődések, nem foglalkoztam vele, inkább bementem a fürdőbe, viszont nem csuktam be az ajtót. Akkor még tudtam ennek a pontos okát, most viszont nem tudnám megmagyarázni, miért nem fordítottam el a kulcsot, hiszen már akkor is tisztában voltam vele, hogy, ha ezt nem teszem meg, Alden utánam fog jönni.

   És persze ez így is lett. Alig fél percre rá, hogy beálltam a zuhany alá, Ő már ott volt mögöttem, karjait derekamra fonta, és a nyakamat csókolgatva még egyszer közölte velem, hogy mennyire gonosz vagyok.

- Te is az vagy. – Felé fordultam, és átöleltem a nyakánál.

- Miért? – pislogott rám nagy, értetlen szemekkel.

- Nem bírtad volna ki, ha nem jöhetsz utánam, ugye?

- Nem – jelentette ki határozottan, majd megcsókolt mialatt egyik kezével hajamba markolt, másikkal pedig felfedezőútra indult testemen, aztán… A többit képzeld el. Nem szándékozom az összes szeretkezésünk részletesen elmesélni, mert akkor nagyon hamar be fogsz telni, azt pedig nem akarom. Szerintem annyi épp elég róla, hogy most egy kicsit szenvedélyesebbek voltunk, mint az elsőnél, ugyanis már azért én is jóval bátrabb vagyok, és nem csak engedem, hogy kényeztessen, én is megpróbálok neki örömet szerezni, a kezem viszont még mindig a szám elé kell szorítanom, mikor átélem az orgazmust, te is tudod, milyen okból. Igen, többnyire még mindig Tom képe lebeg előttem az egész aktus alatt, és tudom, hogy ez már beteges, de elhiheted, hogy, ha rajtam múlna, még véletlenül sem jutna az eszembe a tesóm miközben egy másik sráccal szeretkezem… Jó, tudom, ez most nagyon hülyén hangzik, mert kin múlik, ha nem rajtam? De… Én nem akartam beleszeretni a saját ikertestvérembe!!!

   Bocsi, mindjárt lenyugszom. Oké, azt hiszem, sikerült, úgyhogy inkább folytassuk onnan, hogy mikor egy kis kitérő után végeztünk a zuhanyzással, meg a többi szokásos reggeli tevékenységünkkel, lementünk a konyhába.

- Háhá, és most enni fogsz! – vigyorgott rám, mire elhúztam a szám egy kicsit. – Mondom, leülsz oda – mutatott az ebédlőasztalra –, és eszel, különben befestem a macskád szőrét rózsaszínre, a kutyáidét meg leborotválom – mosolygott rám gonoszan, és mivel tudom, hogy képes lenne tényleg terrorizálni a kis dögjeinket csak azért, mert én nem eszem, inkább szót fogadtam neki, és leültem. –  Úgy, ügyes kisfiú. – Megsimogatta a fejem, majd odalépett a hűtőhöz, és kinyitotta. – Mit akarsz enni?

- Semmit – motyogtam, mire felhúzott szemöldökkel felém fordult.

- Ciklámen vagy babarózsaszín?

- Jól van, egy szendvics tökéletes lesz – adtam meg magam, Ő pedig nyertes vigyorra húzva ajkait, kivette a hozzávalókat a hűtőből, aztán gyorsan megcsinálta a szendvicseket, majd egyet letett elém, eggyel pedig leült velem szembe, és enni kezdett. Én viszont nem követtem a példáját, inkább csak hol Őt bámultam, hol pedig a kajámat, és eszem ágában sem volt elkezdeni enni. Egyszerűen nem kívántam semmilyen ételt, mint ahogy azt ez alatt a lassan két hónap alatt már megszokhattad tőlem.

   Alden viszont nem sokáig viselte el, hogy annak ellenére, hogy megcsinálta nekem a kaját, nem vagyok hajlandó egy falatot sem enni belőle, úgyhogy kis idő múlva letette saját szendvicsét, sóhajtott egy nagyot, majd odajött hozzám, megfogva a kezem felállított a székről, majd leült rá, engem pedig az ölébe ültetett.

- Na, szóval. Nyisd ki szépen a kis szád, úgy, ahogy az előbb a fürdőben csináltad, miközben előttem térdeltél – kérte a tőle már megszokott, hihetetlenül elmés megfogalmazással.

- De nem vagyok éhes – néztem rá kérlelően, de nem sikerült meghatnom vele.

- Nem érdekel. Tegnap este sem voltál éhes, és most már ideje enned.

- Jól van. – Azért egyszer megforgattam a szemem, majd kinyitottam a szám, és engedtem, hogy megetessen.

- Tiszta jó vagyok. Alig tíz perce hagytuk abba, és megint megtömlek – jegyezte meg egyszer, miközben nekem tele volt a szám, így nem tudtam rá válaszolni. Bár igazából nem is nagyon akartam rá mondani semmit, mert azon kívül, hogy sokadjára felvilágosítom minden ilyen beszólása után arról, hogy mennyire hülye, mást nem lehet rá reagálni. – Tudod, hogy hihetetlenül felelőtlen vagy? – kérdezte, mikor épp készültem lenyelni az utolsó falatot, így csak bólintottam. – Akkor jó. Komolyan, ha az a szöszi és nem erőszakolnánk mindig beléd egy kis kaját, már halott lennél.

- Tudom – válaszoltam nyakának, amibe aztán beletemettem az arcom.

- Nagyon buta vagy. – Jobb keze ujjait hajtincsim közé vezette és szorosan magához ölelt. – Bill, én… - szólalt meg kis idő után, mire kicsit távolabb húzódtam tőle, és megkerestem tekintetét.

- Hn?

- Semmi. Tényleg, eddig nem is mondtam, hogy ugyanarra az egyetemre járunk azzal a kis harcias szöszivel – terelte el a témát. Hogy őszinte legyek, pontosan tudtam, mit akart mondani, viszont nem éreztem úgy, hogy kényszerítenem kellene rá, hogy kimondja, ha egyszer még nincs kész rá, ráadásul abban sem voltam biztos, hogy, ha kimondaná, tudnék-e rá válaszolni vagy egyáltalán reagálni bármit is, úgyhogy igazából örültem is neki, hogy inkább másfelé terelte a beszélgetést.

- Andy nem harcias csak azért, mert egyszer behúzott neked egyet.

- Jól van, akkor azzal a nem harcias szöszivel járok ugyanarra az egyetemre – javította ki magát.

- És én ezt eddig miért nem tudtam? – néztem rá morcosan.

- Mert egyikünk sem mondta? – vonta fel egyik szemöldökét.

- És még én vagyok a gonosz?

- Jó, de igazából most is csak azért szólok, mert ma ide akar jönni… Vagyis nem éppen Ő akar idejönni, hanem az egyik egyetemi haverom, aki jóban van a szöszivel, és mivel valahogy megtudta, hogy én nem túlságosan, eldöntötte, hogy majd Ő megszeretteti velem, úgyhogy… Na, szóval, érted?! – pislogott rám kérdőn, mikor megunta a magyarázást.

- Értem… vagyis nem egészen, de szerintem te se érted jobban, úgyhogy hagyjuk, és majd, ha itt lesznek, elmondják Ők. Amúgy meg mi az, hogy nem vagy jóban Andy-vel?

- Miért, jóban vagyok?

- Hát… nem ismeritek egymást, úgyhogy...

- Jó, de szerintem nem nagyon bír – rázta meg a fejét.

- Csak, mert az első találkozásotok nem volt zökkenőmentes, még bírhat. Sőt, szerintem, ha nem kedvelne valamennyire, nem is engedné, hogy a közelembe gyere, úgyhogy nem kell tőle félned – mosolyogtam rá.

- Én nem félek tőle! – vágta rá azonnal felháborodottan, mire csak ismét megforgattam szemeim, és felálltam az öléből… vagyis csak akartam, mert visszarántott. – Költözz ide – kérte teljesen oda nem illően, de ez már meg sem lepett, mivel eljátszotta ezt már párszor az elmúlt héten. 

- Nem. – Lesütöttem a szemem, és mereven a járólapot kezdtem tanulmányozni.

- Miért mondasz mindig ilyen határozott nemet? – kérdezte miközben visszafordította az arcom maga felé. A szemében láttam, hogy tényleg szeretné, ha végre azt válaszolnám, hogy rendben, és ez nagyon rossz érzést keltett bennem.

- Csak, mert… Egy hónapja ismerjük egymást. Nem gyors ez egy kicsit? – Oké, tudom, jó kifogás. Mert, igen, tényleg az. Az egyetlen oka annak, hogy nem akarok hozzáköltözni az, hogy akkor már tényleg csak a stúdióban láthatnám Tomot, és az egyelőre még elképzelhetetlen a számomra. Tudom, hogy úgy könnyebb lenne, de még nem megy.

- Lehet, hogy egy kicsit, de azért… egész jól ismerjük már egymást, nem? – vette elő a legszebb nézését, mire muszáj volt elmosolyodnom.

- De, viszont várjunk még egy kicsit, jó? – Adtam egy puszit az arcára, amire Ő sóhajtott egy nagyot, és bólintott. – Oké, akkor most végre felállhatok? – pislogtam rá kérdőn, mire perverzen mosolyogni kezdett.

- Miért nem szóltál eddig, hogy állni akarsz? – csókolt bele nyakamba, amitől kirázott a hideg, és mivel nem akartam, hogy ott, az ebédlőasztalon fektessen meg, kénytelen voltam eltolni magamtól.

- Ne perverzkedj már egyfolytában.

- Jól van, na! – pislogott rám ártatlanul. – Csak annyira kis szexis vagy. – Ajkait ismét a nyakamra tapasztotta, viszont hamarosan megint távolabb húzódtam tőle.

- Nagyon az lehetek. – Erre bólogatni kezdett, aztán folytatni akarta megkezdett tevékenységét, de addigra valahogy sikerült kiügyeskednem magam a szorításából, és fel tudtam kelni az öléből.

- Na, jó, akkor majd később – morogta durcásan, majd Ő is felállt, és berakta a tányérokat a mosogatóba. Én addig bementem a nappaliba, ahol egy morcos tekintetű Ichibe botlottam.

- Mi az? – pislogtam rá nagyokat, mire azonban nem kaptam semmi választ azon kívül, hogy belerúgott a bokámba. – Aú! Ezt most miért kellett? – kérdeztem értetlenül.

- Taníts meg zongorázni, jó? Az a szemét nem hajlandó rá. – Gyilkos pillantásokat intézett a konyhában tevékenykedő bátyja felé, majd tekintete azonnal ártatlanná változott, amint rám nézett.

- Oké, de miért kellett bokán rúgni? – értetlenkedtem még mindig.

- Hogy biztos igent mondj – vigyorgott, aztán a nyakamba ugrott. – Ne haragudj, tudod, hogy nagyon szeretlek, ugye?

- Ilyenkor nem vagyok benne biztos – válaszoltam, mire elengedett, és nagy, könnyes szemekkel nézett fel rám.

- Pedig nagyon szeretlek.

- Oké, elhiszem. – Rámosolyogtam, bár tudtam, hogy igazából nincs semmi baja, majd odasétáltam a zongorához, és leültem elé. Ő azonnal követett, majd érdeklődve figyelte, ahogy lenyomok pár billentyűt, és aztán elkezdek magyarázni.

   Igazából szinte egész délelőtt ezt csináltuk, és persze Alden sem maradt ki belőle, miután végzett a konyhában, jött, és mikor a húga leütött pár hangot, mindig felvilágosított minket arról, hogy Ichi nagyon béna. Pedig egyáltalán nem volt az, de mint tudjuk, Ők kicsit furán mutatják ki a szeretetüket.

- De ügyes vagy! – ugrott valaki hátulról a nyakamba, miután egyedül eljátszottam egy dalt, mert Ichi megkért rá, és mivel annak a valakinek nagyon Andy hangja volt, sikerült rájönnöm, hogy Ő volt az.

- Te tényleg itt vagy – pislogtam rá nagyokat mikor hátrafordultam.

- Igen, mert az – mutatott a fejével egy magas, rövidre vágott, feketehajú, zöldszemű, nagyon helyes srác felé, aki  jól elbeszélgettek Aldennel, így rájöttem, hogy Ő az az egyetemi haverja, akiről beszélt. –, nem hagyott békén. Meg mivel gondoltam, hogy itt vagy, úgy döntöttem, hogy nem lehet semmi baj. Ráadásul tegnap elég durva voltam a telefonban…

- Nem voltál az. Sőt, lehettél volna már előbb is ilyen, akkor előbb döntök úgy, hogy jobb lesz, ha összeszedem magam – húztam mosolyra ajkaim, mire Ő is elmosolyodott.

- Helyes, már azt hittem, sosem fogom ezeket a szavakat hallani a szádból.

- Bocsi, eddig nagyon hülyén viselkedtem. – Lesütöttem szemeim, majd Ichi oldalba vágott, így hamar magamhoz tértem, és rájöttem, hogy lehet, ezt nem ott kellett volna megbeszélni. – Nem is hallottam, hogy bejöttetek – tereltem inkább másra a témát.

- Mikor zongorázol, nem hallasz semmit, úgyhogy ezen miért csodálkozol?

- Folytassuk már, Bill! – szólt rám Ichi.

- Húzzál fel a szobádba, Lucienne! – válaszolt helyettem Alden Ichi igazi nevét használva, ami látszólag nagyon nem tetszett a tesójának.

- Mert, ha nem? – kérdezte összefont karokkal.

- Akkor mehetsz vissza anyádékhoz lakni. – Igen, Alden tényleg úgy beszélt, mintha nem is ugyanazok lennének a szüleik.

- Egy szemét kis buzi vagy! – állt fel mellőlem Ichi, majd felvágtatott a lépcsőn, és bevágta a szobája ajtaját.

   Andy és én érdeklődve figyeltük a jelenetet, minek végén a kis szőkeségem rám nézett, hogy némán megkérdezze, ez itt mennyire számít szokásosnak, és mivel eléggé, csak megrántottam a vállam.

- Bocsi – törte meg a kicsit kínos csendet Alden hangja hamarosan. – Bill, Ő Erich, és fordítva, Erich, Ő Bill. Ha gondoljátok, nyugodtan elmondhatjátok, miért vagytok itt, mert nekem és Billnek lenne dolgunk – mosolygott sokat sejtetően.

- Nehogy elmenjetek – súgtam oda Andy-nek, aki azonnal vette a lapot, és vigyorogva bólintott.

- Emlékszel arra, mikor múltkor az egyetemen Andreasszal beszélgettünk, és te voltál olyan kedves, és csatlakoztál hozzánk, pedig előtte nagyon szépen megkértelek, hogy akkor lehetőleg ne gyere a közelünkbe? – kérdezte Erich, mire kíváncsian fordultam Andy felé.

- Fogalmam sincs, miről beszél – súgta most Ő oda nekem, de Erich valahogy mégis meghallotta…

- Lenne, ha valaki nem szemétkedik – válaszolta Andy-nek miközben gonoszan méregette Aldent.

- Szóval csak barátok, mi? – suttogtam megint, mire Ő elmosolyodott.

- Hát… vagy nem… Jól van, lehet, hogy nem csak azok, na!  - Kicsit elpirult.

- Én is így gondoltam – vigyorogtam rá, mire kaptam egy szemforgatást válaszul, de a mosoly nem akart eltűnni az ajkairól.

- Szóval most jöttél bosszút állni? – kérdezte Alden Erichtől, mire Andy és én ismét rájuk figyeltünk.

- Igen, pontosan.

- És a szöszi miért kell ehhez? – nézett egy pillanatra felénk Alden.

- Ez leszöszizett? – suttogta megint oda nekem Andy.

- Nem most először… - válaszoltam, mire Andreas jól végigmérte Aldent, és gonoszan mosolyogni kezdett.

- Tényleg nem megyünk innen sehova – jelentette ki, aztán ismét Aldenékre fordítottuk a figyelmünk.

- A szöszi azért kell ehhez, hogy jobban idegesítselek – mondta Alden előző kérdésére válaszolva Erich.

- Kösz – morogta Andy.

- Kapd be! – fonta össze karjait maga előtt Alden, én meg csak néztem ki a fejemből, mert nem igazán tudtam semmit hozzáfűzni a témához.

- Majd az a kis démon bakapja, ha mi elmegyünk – mutatott Erich a fejével felém –, de az nem mostanában lesz.

- De jó! – örültem halkan, Andy pedig elnevette magát rajta.

- Most már tényleg nagyon szemét vagy! – durcázott be Alden Erichre, majd összefont karokkal leült a kanapéra.

- Ez van. Ti meg jól kibeszéltetek minket? – fordult felénk Erich, mert neki valószínűleg feltűnt, hogy halkan végigkommentáltuk az egész beszélgetésüket.

- Nem egészen, úgyhogy most egy kicsit eltűnünk, de mindjárt jövünk – válaszolt neki Andy, majd felrángatott a zongora elől, és maga után húzott a bejárati ajtó felé.

- Hova megyünk? – kérdeztem, mikor már kabátban kint álltunk a friss levegőn.

- Nálam van Szösz – mondta, majd beszállt az autójába, és mivel sikerült meglepnie, azonnal utána mentem, és beültem mellé.

- Túszul ejtetted a cicámat? – pislogtam rá nagyokat, miután beszálltam, Ő pedig elfordította a slusszkulcsot, és elindultunk.

- Miből sikerült rájönnöd? – nézett rám kérdőn.

- Mindig is tudtam, hogy egy macskarablás a legnagyobb álmod – hülyéskedtem.

- Hát igen… Na, jó, hülye vagy. Tegnap voltam nálatok, beszéltem kicsit Tommal…

- Egész délután – vágtam a szavába, mire morcosan nézett rám. – Bocsi.

- Miért baj az, ha foglalkozom veletek, hn?

- Nem baj, csak… Ne érts félre Andy, ez nagyon jólesik, de… magaddal is foglalkoznod kellene – néztem rá aggódva, de mivel Ő a tekintetét az úton tartotta, én is inkább kibámultam az ablakon.

- Nyugodj meg, foglalkozom magammal is. – Egy pillanatra rám mosolygott, aztán ismét az utat kezdte figyelni.

- Mikor?

- Képzeld, például tegnap este. Erich nálam aludt, de ebbe most ne menjünk bele. – Ismét elpirult, mint miközben hallgattuk, ahogy Alden és Erich beszélgettek.

- Basszus, nem hiszem el, hogy képes voltál azt mondani, hogy „csak barátok vagyunk”. – Kicsit szúrós volt a tekintetem, mikor találkozott az övével.

- Jól van, na. Ne haragudj. Nem akartam, hogy még ezzel is foglalkozz. Tudod, hogy milyen vagy.

- Ja, hisztis, akaratos, idióta…

- Nem – vágott a szavamba – vagyis, de igen, ezek is, de most arra értem, hogy minden kis baromság miatt egy csomót tudsz aggódni.

- Azt is mondtam volna majd valamikor – motyogtam, mire Ő elnevette magát. – Egyébként aranyos – jegyeztem meg, mikor már egy ideje csak csendben autókáztunk.

- Erich? Ja, az néha, de azt ajánlom, hogy ne maradj vele hosszú ideig kettesben.

- Miért?

- Mert egy kicsit… maradjunk annyiban, hogy patológusnak tanul, és… kicsit rajong a hullákért… - világosított fel, bár így visszagondolva jobb lett volna, ha csak annyit mond, hogy néha fura…

- Miért nincsenek neked normális ismerőseid? – tettem fel a kérdést, amely akkor a legjobban foglalkoztatott. Közben megérkeztünk hozzá, ezért lefékezett, és megállította a motort, majd teljesen felém fordult.

- Hát… Kezdjük ott, hogy tizenkét éves korom óta ismerlek téged és a bátyádat. A legjobb barátotok vagyok. Ez már magában nem normális, hiszen csak a baj van veletek, és normális ember nem vállalkozik arra, hogy több időt eltöltsön veletek annál, amennyit muszáj. Ebből következik, hogy én sem vagyok normális, így valószínűleg az ismerőseim sem lehetnek azok. Elég érthető voltam? – pislogott rám kérdőn, mire nyomtam egy puszit az arcára.

- Teljesen. Lökött vagy. De azért ezt ne fogd teljesen ránk. – Kiszálltam az autóból, majd megvártam, hogy Ő is megtegye ezt. – Na, hol a cicám?

- Bezártam a fürdőbe, és megengedtem minden csapot, úgyhogy… - ijesztgetett, miközben a bejárati ajtó zárával vacakolt, de persze tudtam, hogy már megint csak dinka kicsit, és meg is győződhettem igazamról, mikor kinyitotta az ajtót, és Angyal abban a pillanatban ott termett előttünk, és nagy nyávogásba kezdett.

- Miért kiabálsz, Szösz? Ne kiabálj! – mondta neki Andy, majd bement a házba.

- Azért kiabál, mert itt hagytad egyedül. Ugye, Angyal? – leguggoltam hozzá, és megsimogattam kicsit, mire azonnal elhallgatott, aztán dőrgölőzködni kezdett. – Elrabolt ez a gonosz szöszi? – kérdeztem tőle mialatt felvettem, és felegyenesedtem, majd én is Andy után mentem.

- Hallottam ám! Mi az, hogy szöszi? - nézett rám „felháborodottan”, mikor megtaláltam a nappaliban.

- Bocsi, túl sok időt töltök Aldennel – vakartam meg kicsit a tarkóm, majd letettem Angyalt a kezemből, mert akkor éppen nagyon játszhatnékja volt, és már szétkarmolászta a kezem.

- Azt észrevettem. Nem kérte még, hogy költözz hozzá?

- De, folyamatosan. – Leültem a kanapéra, Ő pedig mellém ült, és gyengéden oldalba lökött.

- Akkor?

- De hát… Akarom én azt? – pislogtam rá kétségbeesve.

- Tőlem kérdezed?

- Jó, csak…

- Egész rendes srác, és látszik rajta, hogy tényleg komolyan gondolja. – Rám mosolygott, aztán a lábával elhessegette Angyalt, aki letámadta a kanapét.

- Most komolyan, hogy került ide ez a macska? – kérdeztem miközben mosolyogva a játszadozó Angyalt figyeltem.

- Hát, ugye voltam tegnap nálatok, és Szösz nem volt hajlandó békén hagyni, ezért Tom úgy gondolta, hogy mivel felébresztettem, mikor csengettem, bosszút áll, és elrejtette Szöszt az autómban, mikor indultam. Nagyon hülye bátyád van, remélem, tudod – fejezte be a mesélést.

- Tudom. – Elmosolyodtam, majd kicsit gondolataimba merültem, így pár perc múlva azt vettem észre, hogy könnyes szemekkel bámulok Andy-re.

- Jól van. Bár valamikor a héten kénytelen voltam Őt is jól lebaszni, mint téged tegnap. Egyébként az a fura, hogy Ő még mindig nem mondta el, miért viselkedik így, pedig folyamatosan kérdezgetem tőle. Nem mintha nem tudnám, csak, ha Ő mondaná el, utána sokkal jobb lenne neki.  De hát, neked is pofázhattam egy csomó ideig, mire hajlandó voltál elárulni, úgyhogy majd talán Ő is rájön hamarosan, hogy fel kellene világosítania a helyzetről. Olyan makacsak vagytok – jegyezte meg, miután mesélt egy kicsit arról, mi van Tommal, amiért nagyon hálás voltam neki, ugyanis én mostanában tényleg csak annyit tudok róla, hogy melyik dal tetszik neki, és melyiken kell még szerinte javítani.

- Nagyon hiányzik – mondtam halkan, aztán odabújtam Andy-hez, aki rögtön szorosan magához ölelt.

- Akarsz még róla beszélni?

- Nem. Az rosszabb lenne – ráztam meg a fejem, majd engedtem könnyeimnek, hogy végigfolyjanak arcomon. 

- Rendben, akkor sírj csak, viszont ígérd meg, hogy utána mosolyogni fogsz. – Megcirógatta az arcom, én pedig bólintottam egy aprót, és még szorosabban bújtam hozzá, így előtörő könnyeim mind az Ő felsőjén végezték. Neki viszont ez ellen látszólag nem volt semmi kifogása, csak némán ölelt magához, és néha nyomott egy-egy lágy puszit az arcomra.

   Hosszú idő múlva azonban sikerült összeszednem magam, és szipogva elengedtem.

- Na, akkor most hadd lássam azt a mosolyt! – kérte ellenállást nem tűrően, így kénytelen voltam felbiggyeszteni ajkaim. Bár egyébként meglepő módon nem is volt olyan nehéz. – Na, azért! És most gyere, menjünk vissza ahhoz a két idiótához, mert még a végén legyilkolják egymást - mondta, és már az ajtóban is állt. Épp a kabátját vette magára, mikor én is odaértem, és mivel én nem vettem le, indulhattunk is… vagyis előtte még le kellett vadászni Angyalt, és utána már tényleg elindultunk.

   Alden és Erich épp valami horror filmet néztek mikor odaértünk, és persze kérdőre vontak mindet, hogy hol voltunk olyan sokáig, de mivel nagyon bele voltak merülve a szanaszét repülő emberi végtagok bámulásába, szerencsére nem igazán figyeltek rá, hogy mit válaszoltunk, így elintéztük annyival, hogy sétáltunk, és inkább leültünk melléjük a kanapéra.

   Igazából valahogy nagyon nem kötötte le a figyelem a film, pedig állítólag valamelyik évben megnyerte az év horror filmje díjat, és tényleg nagyon félelmetes. Szerintem viszont inkább csak gusztustalan volt a csomó vértől, meg az emberi belső szervek premier plánban mutogatott képeitől. A többiek viszont látszólag tényleg élvezték, ezért kénytelen voltam elgondolkodni rajta, hogy nekik komolyan az orvosin a helyük, akár mennyire is tiltakoznak a szüleik döntése ellen.

   És ha még az az egy film nem lett volna elég szar magában is, megnéztünk még egyet, melyen már tényleg nagyon untam magam, és inkább Alden vállára hajtva a fejem lassan álomba merültem. És nem kicsit, ugyanis mikor legközelebb felébredtem, a saját szobámban találtam magam, csak az volt a baj, hogy az egész mozgott, így kénytelen voltam kicsit jobban felébredni, hogy rájöjjek, mi történik. Mikor nagyjából magamhoz tértem, sikerült felfognom, hogy Alden volt olyan kedves, és felcipelt a szobámba, és azért tűnt úgy, hogy mozognak a tárgyak körülöttem, mert akkor még a karjaiban voltam. Hamarosan viszont letett az ágyamra, és ekkor észrevette, hogy felébredtem.

- Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni – mosolygott rám, aztán adott egy puszit az arcomra, majd betakart.

- Miért nem ébresztettél fel? – kérdeztem miközben felkönyököltem.

- Te láttad már magad miközben alszol?

- Nem hiszem – ráztam meg a fejem mosolyogva.

- Ja, mondjuk az elég furcsa lenne… Mindegy. Olyankor még a szokásosnál is aranyosabb vagy, úgyhogy nagy lelki erő kell hozzá, hogy felébresszen az ember, de az most nekem nem volt, köszönhetően a szöszinek meg annak a nekrofil szemétládának – forgatta szemeit.

- Csak visszakaptad a gonoszkodást. – Kidugtam rá a nyelvem, mire közelebb hajolt hozzám, és mélyen megcsókolt.

- Te még örültél is neki, hogy ott voltak, mi? – kérdezte, miután elvált ajkaimtól.

- Hát igen, legalább megismerhettem Erichet. Andy már sokat mesélt róla.

- Basszus, tényleg, most jobb, ha megyek, mert kettesben hagytam azokat, és… Nem akarom, hogy halott szöszi legyen a haverodból. Bár Erichnek volt ma egy elég furcsa kijelentése. Azt mondta, elképzelte már Andreast holtan, de jobban tetszik neki élve. Ezt eddig még egyszer sem hallottam a szájából senki kapcsán sem – kezdett elmélkedni, de aztán gyorsan magához tért, nyomott egy puszit ajkaimra, és már ott sem volt. Én az órára pillantva megállapítottam, hogy még csak fél öt volt, ezért hasra fordultam, és arcomat a párnámba temetve ismét engedtem, hogy elnyomjon az álom.

   Mikor megint felébredtem, már háromnegyed nyolc volt, és mivel szomjas voltam, lementem a konyhába inni, és közben találkoztam Angyallal, meg a kutyusokkal is, akiket gyorsan megetettem, majd visszamentem a szobámba, aztán elkezdtem neked írni, drága Naplóm. De miközben azt a részt írtam, mikor Andy-nél Tomról beszélgettünk, úgy éreztem, muszáj átjönnöm a szobájába, és mivel mialatt lementem inni, sikerült meggyőződnöm róla, hogy nincs itthon, ezért, igen, most itt vagyok a szobájában, fekszem az ágyán, és közben írok neked, annak ellenére, hogy megint alig látok valamit a könnyeimtől.

   Tudod, látszik, hogy Andy tegnap volt itt, ugyanis meglepően nagy rend van a szobájában. Nem mintha egyébként olyan nagyon rendetlen lenne, mert viszonylag mindig próbál rendet tartani maga körül, csak ez néha nem látszik…

   De, igazából nem is az a legrosszabb, hogy az Ő holmijaival vagyok körülvéve, hanem az, hogy mindennek olyan illata van, mint neki. Imádom ezt az illatot. És ez nem valami márkás parfüm illata, hanem a tusfürdője, az öblítő, és a kedvenc csokija illatából keveredett össze, és valami hihetetlenül finom. Legszívesebben bebújnék a takarója alá, és itt tölteném az egész éjszakát.

   Ajh, csak azt nem tudom, miért kínzom magam már megint. Ő nem az enyém, én nem vagyok az Ővé, és ezt jobb lesz, ha elfogadom, még akkor is, ha nagyon fáj. Úgyhogy most vissza is megyek szépen a saját szobámba, és abbahagyom ezt a szánalmas önsajnálatot.

   Az önsajnálattal együtt pedig a mesélést is, mert annak ellenére, hogy az egész délutánt átaludtam, még mindig álmos vagyok. Aldennek sikerült rendesen kifárasztania ez alatt a hét alatt, úgyhogy most inkább kialszom magamat, mert holnaptól úgyis megint az Ő társaságát élvezhetem minden éjszaka, ami nem baj, viszont elég fárasztó.

   Jó éjt!

Szerzői megjegyzés: Kérek szépen komit. *.*