Bill naplója 16. rész

Na, mostanában tiszta gyors vagyok. ^.^ *büszke magára* Ez előtt a rész előtt viszont nem tudok semmi mást írni, meg nem is arra vagytok kíváncsiak, úgyhogy tessék olvasni. :P

   2009. december 26.

   Drága Naplóm!

   Talán kicsit meglepő, hogy most ismét írok neked, hiszen még nem telt el egy hét azóta, hogy utoljára zaklattalak, viszont, ha megnézed a dátumot, valószínűleg már nem is fog olyan furcsának tűnni, hogy van egy kis időm rád. Igen, karácsony van. Ennek következményeképpen pedig elkezdhetnék neked arról áradozni, hogy mennyire örülök ennek, és hogy emiatt tele van a szívem szeretettel, és még soha életemben nem voltam ilyen boldog, amiért pár napot itthon tölthetek anyáékkal, Tommal és – kapaszkodj meg – Naomival, de mivel mindezt csak azért írnám, hogy hű maradjak az ünnep aranyba burkolt, felcsicsázott, érzelmekkel teletűzdelt, ugyanakkor felszínes és számomra semmitmondó szelleméhez, inkább nem kezdek el fecsegni róla.

   Oké, jobb lesz, ha leírom, nálunk hogyan zajlik ez az ünnep, és akkor remélhetőleg érteni fogod, miért nem vagyok kibékülve vele. Először is, anya meghív minden élő személyt, akivel valaha is találkozott, így természetesen mozdulni sem lehet a házban, arról meg inkább ne is beszéljünk, hogy fogalmam sincs, ki kicsoda. Másodszor, annyi kaját csinál, amennyit egy etiópiai gyerekekből álló turistacsoport is egy héten keresztül enne, és persze mindig nekem kell segítenem neki, de én és a főzés... inkább ne beszéljünk róla. Harmadszor pedig, a kis ünnepség végére úgyis hiába a sok előkészület, a legtöbben minimum két emberrel összevesznek a társaságból, és ebből persze sosem maradhat ki apa és Tom sem, akik leginkább egymással szoktak vitatkozni… Ezek után pedig szerintem már majdnem értesz mindent, és el tudod képzelni mekkora káosz szokott ilyenkor lenni nálunk. Meg is mondtam anyának, mikor egyik este felhívott, hogy jöjjünk le hozzájuk erre a pár napra, hogy oké, persze, hogy lejövünk, viszont ha még rajtunk kívül nyolcszázan itt lesznek, azonnal hazamegyek. Egyedül annak örülök, hogy pár éve már leszoktunk az ajándékozgatásról…

   Eddig mindig elviseltem, hogy a „szeretet ünnepét” egy csomó idegennel kellett töltenem, és úgy csináltam, mintha nem lenne semmi bajom, de mint az te is tudod, mostanában nem a pozitív gondolkodásomról vagyok híres. Sokszor elgondolkodom rajta, hogy sok embernek miért csak karácsonykor jut eszébe kicsit a családjával foglalkozni, mikor annál nagyobb kincs nincs is a világon. Persze a válasz nagyon egyszerűnek tűnik, és szinte azonnal rá lehet vágni, hogy mert máskor nincs rá ideje. Ez van. És, igen, néha talán tényleg ez a helyzet, én viszont mégis kicsit képmutatásnak tartom, hogy karácsonykor hirtelen mindenki három nap alatt akarja bepótolni azt a figyelmet, melyet az év többi részében egy embertársa iránt sem tanúsít.

  

   Ajh, ebbe inkább ne mélyedjünk el, mert órákon keresztül tudnám részletezni, hogy mennyire nem értek mostanában semmivel egyet, ami a világban zajlik. Na jó, összeszedem magam. Csak, tudod, kicsit nehéz, most abba az irányba terelnem a gondolataim, amelybe akarom, mikor tegnapelőtt éjszaka… ebbe most inkább még ne menjünk bele, hamarosan úgyis elmesélem.

   Kezdjük ott, hogy hétfőn, mikor bementem a stúdióba, David számomra teljesen érthetetlen okok miatt úgy döntött, engedélyezi, hogy a karácsonyt ne a stúdióban töltsük, és ezért nagyon szívesen meg tudtam volna fojtani. Jó, tudom, nekem mostanában semmi se jó, de az az igazság, hogy egyre jobban kezdtem hozzászokni a hétköznapok monoton ritmusához. Felkelés, kávé, stúdió, szeretkezés Aldennel, majd egy kis beszélgetés, aztán alvás. Ez az életforma régebben nagyon idegesített volna, de most… Nem tudom. Lehet, hogy komolyan elromlott valami itt fent, hiszen egyre több olyan dolgot teszek, és tartok jónak, melyeket pár éve gondolkodás nélkül elutasítottam volna. Soha senkivel sem feküdtem volna le szerelem nélkül, nem mentem volna be egy olyan klubba, mint az LA, nem vallottam volna be senkinek, hogy mit érzek a bátyám iránt, és akkor azt már meg sem említem, hogy mindig mindennek az irányítását a kezemben akartam tartani, most viszont nagyon örülnék neki, ha valaki átvenné tőlem az összegabalyodott irányítófonalakat, és kicsomózná őket. Persze, tudom, hogy erre nem lehet képes helyettem senki, hiszen én kuszáltam ilyen szépen össze a szálakat, másnak fogalma sem lehet, miket műveltem, amiért ilyen átláthatatlanná vált az egész. De néha már nekem sincs fogalmam ezekről a dolgokról, arról meg pláne nincs, hogyan vessek véget ennek a helyzetnek.

   De jó, hogy már megint nem arról beszélek, amiről kellene… Szóval, igen, talán kezdek megőrölni, viszont az lehetségesebb, hogy azért tetszik mostanában egyre jobban ez a turnézáshoz, sajtótájékoztatók, interjúk és fotózások tucatjaihoz hasonlítva kissé talán unalmasnak tűnő életvitel, mert néha a túl sok pörgésnek van egy olyan elkerülhetetlen velejárója, hogy elfárad az ember. És talán most velem is ez történt. De remélhetőleg ez nem fog sokáig tartani, és amint kész lesz az új album, ismét lesz annyi energiám, mint a legutóbbi turnénk előtt. Legalábbis nagyon remélem…

   Szóval, mivel anya pont aznap este hívott fel, mikor David közölte velünk, hogy karácsonykor nem akar meglátni minket a stúdióba, kénytelen voltam igent mondani neki. Pedig már akkor sem volt sok kedvem ehhez az egész karácsonyozgatáshoz, főleg mivel tudtam, hogy anyáéknál kénytelen leszek hosszú időn keresztül elviselni Tom jelenlétét. És akár mennyire is sikerült összeszednem magam az utóbbi pár napban, erre még nem voltam felkészülve. És azt, hogy mennyire nem, bizonyítja, hogy mikor átmentem a szobájába, szólni neki, hogy le kellene mennünk anyáékhoz, mert hívtak – meg különben sem ártana –, úgy remegett a lábam, hogy alig tudtam járni és örültem, hogy sikerült kinyögnöm pár szót, melyekből valamilyen megmagyarázhatatlan felsőbb erő segítségével sikerült megértenie, mit akarok. És szerinted mit csináltam, mikor megkérdezte, együtt megyünk-e? Mostanában nagyon jól megy ez a tevékenység, úgyhogy nem nehéz rájönni. Igen, csak némán bámultam rá. És, tudod, csak az a durva az egészben, hogy erre a kérdésre még egy szüleitől elkeveredett, hároméves kisgyerek is értelmesen tudott volna válaszolni…

   Akkor legszívesebben felpofoztam volna magam, de mivel még erre sem voltam képes, Ő döntött helyettem, és közölte, hogy együtt kell mennünk, különben anyáék azt fogják gondolni, hogy összevesztünk.

   Mivel teljesen igaza volt, bólintottam, majd gyorsan hátat fordítottam neki, és visszamentem a szobámba, hogy bepakolhassak, de előtte még jól a falba vagdostam párszor a fejem, amiért már megint ilyen szerencsétlen voltam. Bár nem lett tőle semmi jobb, csak fájni kezdett a fejem…

   Mikor végeztem a pakolással, eldőltem az ágyamon, és nem voltam hajlandó aznap semmi mást csinálni. És mivel már amúgy is este volt, megfürödtem gyorsan, és lefeküdtem aludni.

   Másnap reggel – azaz tegnapelőtt – viszonylag egész korán ébredtem, Tom viszont akkor már ébren volt valószínűleg elég régóta, ugyanis már az összes csomag a kocsiban volt – igen, még az enyémek is –, így csak nekem kellett kicsit összekapnom magam, és indulhattunk is.

   Azt inkább nem részletezem, hogy mennyire reménytelenül nagy csend volt a kocsiban egész addig, míg le nem értünk Loitschéba. Még a kutyusok és Angyal is teljesen némán aludtak a hátsó ülésen. És ez – tekintve, hogy nem egy rövid útról van szó – teljesen tönkrevágta még azt a nagyon kevés kedvemet is, ami volt, mire anyáékhoz értünk.

   Anya persze roppant jókedvvel fogadott minket Gordonnal együtt, és mivel nem akartam tönkretenni az Ő hangulatukat is, próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne, és bár az autóút alatt bebizonyosodott, hogy Tom se repesett az örömtől a kötelező ünneplés miatt, Ő is hasonlóképpen tett.

   Anya nem ért rá sokáig velünk foglalkozni, mert már javában főzőcskézett, mikor odaértünk, úgyhogy miután közölte, hogy megnyugodhatunk, mert rajtunk kívül nem hívott egy vendéget sem, visszasietett a konyhába.

   Én felvittem a csomagjaimat a szobámba, majd egy kis erőgyűjtés után úgy döntöttem, jobb lesz, ha lemegyek és segítek anyának, akkor talán sikerül valamennyire elterelnem a gondolataim az enyém mellett lévő szobájában halkan gitározgató Tomról.

   Anya örült a segítségnek, nekem viszont nem sikerült kivernem a fejemből egy másodperce se a tesóm arcát, viszont helyette nyakig lisztes, tojásos, vajas, cukros, és krémes lettem.

- Mi lenne, ha a süteményre kennéd a krémet, drágám? – tette fel az engem is egyre jobban foglalkoztató kérdést anya egy nagy salátástállal a kezében.

- Mert rajtam jobban néz ki – motyogtam az orrom alatt miközben a tekintetemmel a süteményt próbáltam meggyőzni arról, hogy ő igenis magán akarja tartani azt a fehér valamit, aminek a rákenésével szenvedtem. Csak ő valamiért nem hitt nekem…

- Tessék? – kérdezett vissza, közben betette a salátát a hűtőbe.

- Semmi. Ajh már, nekem ez nem megy! – dobtam vissza azt a kenő bisz-baszt a tálba, melyben a krém volt.

- Talán, ha jobban akarnád, menne – nézett rám anya kicsit feddőn.

- De nem akarom – jelentettem ki, majd összefontam a karjaim magam előtt.

- Azt látom. Bár mondjuk te még mindig nagyobb lelkesedést mutatsz, mint a bátyád. Eddig szerettétek ezt az ünnepet, mi történt? – kérdezte gyanakodva.

- Semmi, csak fáradtak vagyunk, anya. Stúdiózunk. Amúgy meg, az kicsit erős túlzás, hogy szerettük a karácsonyt – jegyeztem meg azt remélve, hogy ezzel lezárhatjuk a beszélgetést, de persze miért is történt volna úgy, ahogy azt én akartam?

- Jó, sose szerettétek túlságosan, most viszont feltűnően látványosan tűntettek ellene, nem?

- Lehet…

- És ennek vajon mi az oka? – vonta fel egyik szemöldökét.

- Az, hogy fáradtak vagyunk, mondtam már – forgattam meg szemeim.

- Remélem, nem gondolod, hogy ezt elhiszem, Bill, de jól van. Látom, nem akarsz róla beszélni, úgyhogy inkább menj, és segíts Gordonnak a fával. – Elvette előlem a sütit meg a krémet, ezért jobbnak láttam, ha tényleg inkább Gordon társaságában töltöm az előkészületek zavaros óráit.

- Látod, ez az egyik oka, hogy nem szeretem a karácsonyt. Mindenki olyan… sértődékeny – közöltem miközben próbáltam megszabadítani magam a tonnányi sütemény hozzávalótól, de mivel nem igazán sikerült, felmentem a szobámba átöltözni, majd megkerestem Gordont, aki épp a nappaliban szerencsétlenkedett a fenyő felállításával.

- Áh, jó, hogy jössz. Fogd meg ezt, légy szíves. – Még mielőtt bármit is mondtattam volna, nekem döntötte a fát, ami jó pár centivel magasabb volt nálam, így nem csodálom, hogy nem bírt vele egyedül.

- Miért kell legyilkolni szegény fákat? – gondolkodtam hangosan, mikor a fa már kellőképp összeszurkált.

- Ej, mekkora ünneprontó környezetvédő lett itt valakiből. – Végre sikerült beleerőszakolnia a fenyő törzsét a tartóba, ezért elengedhettem.

- De akkor is! Mi értelme van ennek?

- Semmi, de te is tudod, hogy anyád szereti, ha normális karácsony van tartva, ilyenkor legalább együtt van a család. – A kezembe nyomott egy doboz karácsonyfadíszt, amivel ezután morcosan szemezni kezdtem.

- Család? Nem is ismerem Őket – kaptam fel a fejem, mikor leesett, mit mondott.

- Persze, hogy nem. Anyád sem, de ilyenkor pletykálkodik egy jót, aztán egy évre ismét megtelik életkedvvel. – Feltette a fa tetejére a csúcsdíszt, ezért jobbnak láttam, ha én is elkezdem a díszítést.

- És rám azért van ehhez szükség, mert… - Kibontottam a kezemben lévő dobozt és válogatni kezdtem a különböző formájú és színű díszek között.

- Eddig úgy tudtam, hogy a családhoz tartozol, Bill. Amúgy idén csak a ti kedvetek miatt nem hívott senkit, pedig akart, úgyhogy próbáljatok rendesen viselkedni, jó? – pillantott felém komoly tekintettel.

- Jól van, de… Ajh, na jó, három napot túl élek valahogy. – Sóhajtottam egyet, majd elkezdtem a fára aggatni a díszeket, főleg az arany és piros színűeket, és közben azt is beláttam, hogy talán tényleg nem ártana, ha nem tiltakoznék ennyire minden ellen, ami ehhez az ünnephez kapcsolódik, mert anya csak azért készül mindig ennyire rá, mert azt akarja, hogy jól érezzük magunkat, és arról nem Ő tehet, hogy eddig egyik évben sem volt jó vége a kis ünnepségnek, melyet rendezett.

- Na, azért. Egyébként megkérdezném, hogy mi bajod van, de tudom, hogy most úgysem lennél hajlandó beavatni. – Hát, igen, ezért bírom ennyire Gordont. Ha valami nem az Ő dolga, abba nem pofázik bele.

- Kösz. – Rámosolyogtam, hogy ne higgye azt, hogy valami über nagy probléma van – még akkor se, ha számomra igenis az van.

   Mikor ízléses kereteken belül befejeztük a fa felcsicsázását, újra megpróbálkoztam anyánál a konyhában, mert még akkor sem végzett teljesen, pedig már eléggé benne voltunk a délutánban. És most fel fogok tenni egy kérdést, melyre tudom, hogy úgy sincs kielégítő válasz. Minek ennyi kaja?

   De képzeld, most csak egyszer borítottam magamra a lisztes zacskó majdnem egész tartalmát, de egyéként mindent oda tettem, kentem, vertem, öntöttem, ahova kellett. Fejlődök, na!

- Köszönöm, hogy segítettél, drágám – mosolygott rám anya, mikor az utolsó sütit is betettük a már telepakolt hűtőbe.

- Nincs mit. Bocsi, hogy szemét voltam először.

- Ugyan már! Tudom, hogy néha túlzásba tudok esni a vendégek számát és az ételek mennyiségét illetően. – Legyintett, majd elkezdte bepakolni a piszkos edényeket a mosogatógépbe.

- Hát… egy kicsit. De ez még nem is lenne baj, ha nem mindig veszekedés lenne a vége. Bár talán ez nem is furcsa jelenség, ha ennyi ismeretlen embert összezárunk pár órára – gondolkodtam el egy picit.

- Ismeretlen? Ők ismerik egymást, kisfiam – értetlenkedett, és ha valaki még nem gondolkodott ilyen témán, annak tényleg meglepő lehet, amit mondtam.

- Szerinted tényleg ismerik egymást? Évente egyszer találkoznak, akkor is csak pár órára. Ez nem elég egy normális kapcsolat fent tartásához. De ez szerintem nem is probléma, az embernek nincs ideje mindenre, és így legalább olyan személyekkel vagyunk körülvéve, akikben tényleg megbízunk, és nem csak felületes a kapcsolatunk. Kivéve ez alatt a három nap alatt, és ezért nem értem, hogy mire jó ez, mikor a szeretet ünnepének tartják, és ilyenkor elvileg olyanokkal kellene lennünk, akiket tényleg szeretünk. Arról meg már inkább ne is beszéljünk, hogy eredetileg mit ünneplünk ilyenkor, mert már szinte senki sincs tisztában vele. – Szerinted miért mondom ki állandóan hangosan a gondolataimat? Anya valószínűleg nagyon kíváncsi volt erre a sok baromságra…

- Hát… talán nem is olyan rossz ez a szűkebb, családias légkör… - gondolkodott el Ő is egy kicsit. – Mit szólnál, ha mostantól így ünnepelnénk a karácsonyt?

- Örülnék, így talán még szeretni is fogom – húztam mosolyra ajkaim.

- Rendben, már csak a bátyádat kellene kiimádkozni a szobájából, és minden tökéletes lenne. De nagyon bele van merülve a gitárjába – sóhajtott. – Na, de ha éhes lesz, csak előjön. Menj te is, pihenj kicsit, drágám. Majd én befejezem a rendrakást.

- Oké – bólintottam, majd feljöttem a szobámba.

   Tudod, ezzel a beszélgetéssel valószínűleg megszűntek az olyan jellegű problémáim a karácsonnyal, mint amilyeneket az elején írtam – és azokat igazából csak azért említettem meg, hogy tudd, eddig mi volt a véleményem erről az ünnepről –, de biztos vagyok benne, hogy ezután sem fogom megszeretni, hiszen folyamatosan arra az eseményre fog emlékeztetni, amely idén szenteste történt, és amelyről még mindig nem tudsz semmit, de nyugi, mindjárt odaérünk és elmesélem, csak előbb még túl kell élni egy családi vacsit.

   Mikor meguntam Angyal simogatását a szobámban, és kezdtek könnycseppek gyülekezni a szememben Tom melankolikus gitárjátékától, inkább megint lementem a földszintre, és mivel pont akkor csengettek, kinyitottam az ajtót, és az az ember állt előttem, akit a legkevésbé akartam látni ez alatt a három nap alatt. Hát, igen, kicsit elfelejtettem, hogy az Ő szülei is Loitschéban laknak.

- Szia! – Úgy néz ki, Ő viszont örült annak, hogy láthat, mert rögtön a nyakamba ugrott.

- Helló – köszöntem vissza, de nem viszonoztam az ölelést egyrészt a meglepettség miatt, másrészt pedig reméltem, hogy így előbb elenged.

   Pár pillanat múlva el is távolodott tőlem, és szerencsére abban a másodpercben odalépett mellém anya, ugyanis én semmit sem tudtam volna neki mondani, és akkor egy kínos csendhez a bátyám barátnőjével volt a legkevésbé kedvem.

- Naomi! Szia, drágám.

- Csókolom. – Mosolyogva megölelték egymást, majd megbeszélték, hogy mostantól tegeződni fognak.

   És, igen, tudom, hogy most azt kérdezed, hogy honnan a fenéből ismerik ilyen jól egymást, de ha azt mondom, hogy múltkor voltam olyan ügyes és véletlenül elszóltam magam anyának, mikor telefonon beszéltünk, hogy Tom és Naomi együtt vannak, akkor már nem is fogsz csodálkozni, ugye? Az meg gondolom már tök természetes a számodra, hogy én vagyok olyan béna, és mindig elfecsegek olyan dolgokat is, amelyeket nem kellene. Csak az a baj, hogy most még kábszer hatása alatt sem álltam, így nem foghatom arra, hogy nem voltam magamnál…

   De mindegy, anya nagyon örült a hírnek, és azóta szinte rajong Naomiért. Múltkor még vásárolni is együtt mentek, és elmondása szerint nagyon élvezte…

- Mindjárt szólok Tomnak. Jó, hogy jöttél, már épp azon kezdtem gondolkodni, hogy mivel csalogassam elő a szobájából – mondta vidáman anya, aztán felszaladt a lépcsőn.

Hát, nem Naomival kellene, válaszoltam neki gondolatban, majd még mielőtt kettesben maradtam volna az említett személlyel, bementem az ebédlőbe, ahol Gordon épp az asztalt terítette valószínűleg anya parancsára, úgyhogy úgy döntöttem, segítek neki.

   És, oké, tudom, hogy bunkóság volt otthagyni Naomit egyedül a nappaliban, de egyszerűen nem bírok vele egy légtérben tartózkodni, főleg akkor, mikor csak ketten vagyunk.

   Na jó, azt hiszem, nem ártana bevallanom pár dolgot vele kapcsolatban. Többek közt azt, hogy annyira azért nem idegesítő, nyávogós, túlsminkelt és ribancos, mint azt én néha részleteztem neked. Igazából egész aranyos, azonban muszáj volt valakit hibáztatnom, amiért nem lehetek Tommal, és azt beláthatod, hogy Ő erre a legkézenfekvőbb személy. Eléggé bűntudatom van néha miatta, hogy sokszor minden ok nélkül nagyon bunkón viselkedem vele, de egyszerűen nem vagyok rá képes, hogy normálisan elbeszélgessek vele. Pedig tényleg egész rendes, és Tommal is viszonylag egész jól kijön – már ha Tom engedi neki –, ami az egyik leglényegesebb szempont. Oké, lehet, hogy néha úgy jött le, hogy Tom sem kedveli túlságosan, de ez szerencsére nem így van, csak, tudod, ha Tom morcos, akkor mindenkire morcos, és olyankor még néha velem szemben sem fogja vissza magát, és az én fejem is simán lekiabálja. Szóval azt aligha várhatjuk el tőle, hogy egy két hónappal ezelőttig szinte teljesen ismeretlen lánnyal, aki egy olyan személy szerepét próbálja betölteni az életében, akinek a helyén teljesen mást– engem – szeretne tudni, kifogástalanul viselkedjen, ha rossz napja van. Naomi viszont egész jól kezeli, hogy ilyen szeszéjes. Néha csodálkozom is rajta, én az Ő helyében lehet, hogy már faképnél hagytam volna miután közöltem vele, hogy nem körülötte forog a világ. De mivel én Bill vagyok, és nem Naomi, tudom, hogy a tesómnak nem azért vannak mostanában mondjuk úgy, bunkó pillanatai, mert már akkora az arca, hogy lassan közlekedni sem tud miatta, hanem azért, amiért én alig eszem két hónapja. És ezzel tudom, hogy te is tisztában vagy, úgyhogy menjünk is inkább tovább.

   Miután végeztünk a terítéssel, én leültem az asztalhoz, Gordon pedig pár pillanatra kiment a nappaliba – gondolom, hallotta, hogy itt van Naomi, és köszönni akart neki –, majd anyával együtt jött vissza.

- Éhes vagy, drágám? – kérdezte anya, mire én csak megvontam a vállam. – Nézd, Naomi anyukája küldött nekünk sütit – újságolta akkora lelkesedéssel, hogy muszáj volt mosolyognom rajta.

Én biztos, nem fogok enni belőle, jelentettem ki magamban mosolyom ellenére, és tudom, hogy nagyon szemét vagyok, de akkor sem vagyok képes normálisan viszonyulni szegény lányhoz. Féltékeny vagyok, na!

   Hamarosan Tom is megjelent az ebédlőben Naomival együtt, aki még jobban fel volt dobva, mint akkor, amikor érkezett, ezért gondolom, Tom most nem ordibálta le a fejét, hogy mit keres itt, mikor meglátta.

- Itt vacsorázol, szívem? – kérdezte anya lelkesen a hosszú, természetes szőke hajú, nagy barna szemű lánytól.  Ezt azért írtam, hogy legyen végre valami elképzelésed róla, hogyan néz ki, mert ez eddig kimaradt. Egyébként egész csinos, és egyáltalán nem ribancos, mint ahogy azt valamikor írtam, de nézd el, akkor sem lehettem valami túl jó kedvemben…

- Nem, köszönöm, csak a sütit hoztam át. Nem akarok zavarni – mosolygott.

- Nem zavarsz, ugye fiúk? – Mindketten megráztuk a fejünk, majd egy pillanatra találkozott a tekintetünk, de mivel még ülve is beleszédültem abba a vágyakozó, tehetetlen pillantásba, mellyel végigmért, gyorsan lesütöttem a szemem. – Látod? Tom is biztosan örülne neki, ha együtt lehetnétek még egy kis ideig – folytatta anya Naomi győzködését.

Fogalmad sincs róla, mennyire nincs igazad, jegyeztem meg magamban, és gondolataim Tom reakciója igazolta is.

- Aha, tök jó lenne – mondta teljesen érzelemmentes hangon, miközben leült velem szembe, aminek nagyon nem örültem, de valószínűleg nem is nagyon figyelte, hogy hova ül, úgyhogy emiatt nem tudtam haragudni rá.

- Rendben, akkor maradok – vigyorgott Naomi, majd leült Tom mellé, és nyomott egy puszit az arcára, amit Ő rezzenéstelen arccal fogadott.

- Jaj, de örülök, mindjárt hozom az ételt. – Anya annyira jókedvű volt, hogy ez mindenki arcára mosolyt csalt. – Mesélj valamit, Naomi. Ugye, jól viselkedik ez a két lökött ott Hamburgban? – kérdezte anya, mikor visszatért az étellel a kezében, majd Ő is leült közénk, és mindenki szedett magának.

- Igen, jól viselkednek. Főleg Bill. Olyan csendes – jegyezte meg, mire persze anya és Gordon azonnal felkapták a fejüket.

- Bill csendes? Szerintem csak nem ismered még eléggé, drágám – mosolygott rá anya.

- Hát, akkor most majd megismerem, mert Tommal úgy döntöttünk, hogy összeköltözünk – jelentette ki könnyedén, ami mindenkiből elég komoly reakciót váltott ki. Anyáék egyszerre visszakérdeztek, hogy tényleg jól hallottak-e, Tom enyhén szólva is félrenyelt, aztán jó pár percen keresztül köhögött, én pedig majdnem leestem a székről.

- Mégis mikor döntöttünk mi így? – kérdezte a tesóm, mikor sikerült abbahagynia a fuldoklást. A tekintetében láttam, hogy tényleg meglepődött, és emiatt nem értettem az egész helyzetet.

- Nem is emlékszel? – nézett rá Naomi nagy, könnyes szemekkel.

- Nem nagyon. – Egy pillanatra rám nézett, gondolom kíváncsi volt a reakciómra, de mivel nem tettem semmi mást – nem tudtam semmi mást tenni –, csak hol rá pislogtam értetlenül, hol Naomira, inkább anyáékat kezdte figyelni, akik látszólag pozitív új információként kezelték a hírt.

- Pedig én már egy csomószor megkérdeztelek, de eddig mindig azt mondtad, hogy még ne, és ezért mondjuk csodálkoztam is, mikor tegnapelőtt, csak bólogattál, és… Szóval nem is figyeltél akkor rám? – esett le neki, hogy mi a helyzet.

- Hát… De ezt ugye te sem gondoltad komolyan? Másfél hónapja ismerjük egymást. – Ismerős szavak, csak nálam úgy hangzik, hogy csak egy hónapja ismerjük egymást… De hát, mit lehet tenni, ez a legjobb kifogás…

- De… Szerinted nem lenne jó, ha együtt laknánk? – görbült sírásra Naomi szája.

- De, nagyszerű lenne – válaszolta Tom nemtörődöm hanglejtéssel miközben visszafordult a tányérja felé. És, igen, ekkor eljött az ideje, hogy anya is megszólaljon.

- Tom, kisfiam, miért lenne akkora baj, ha Naomi hozzátok költözne? – kérdezte lágy hangon.

- Hát, mert... Anya, neked azt kellene mondanod, hogy ez még túl korai – terelte kicsit másfelé a témát Tom.

- Lehet, de elég nagyok vagytok már. Nem kell félned egy komoly kapcsolattól – mosolygott megértően.

- Én nem félek. Nem lehetne másról beszélni? – kérdezte kicsit idegesen Tom.

- Akkor mi a baj? Szeretitek egymást, nem? – Itt komolyan elgondolkodtam rajta, hogy anya vajon csak a túlzsongott karácsonyi hangulata miatt nem látta, hogy Tom egyáltalán nem szereti olyan értelemben Naomit, amilyenben kellene, vagy csak annyira megkedvelte azt a lányt, hogy mindenképpen szeretné rendesen összehozni Tommal.

- De, persze, csak… - motyogta Tom anya kérdésére válaszolva, aztán felém pillantott, de én nem tudtam sokáig állni a tekintetét, inkább a szemben lévő barackszínű falat kezdtem nézegetni. Egy kicsit talán bekönnyesedtek a szemeim, de most kivételesen sikerült gyorsan nyugalmat erőltetnem magamra, és inkább figyeltem tovább a beszélgetésre.

- Mi az, hogy csak? Szerintem jó ötlet, hogy összeköltöztök – vigyorgott anya, Gordon pedig helyeselt.

Szerintem is, fűztem hozzá magamban én is egy csöppnyi gondolkodás után, mikor is megtárgyaltam magammal, hogy így legalább könnyebb lesz elfogadnom a tényt, hogy Ő valaki teljesen máshoz tartozik. Döntésem közben azonban folyamatosan sírás kaparta a torkomat.

   Tom ekkor még mindig engem nézett, és én is visszavezettem rá a tekintetem, hogy mélyen kis kétségbeesettséget tükröző mélybarna szemeibe nézhessek, és ezzel valamennyire megnyugtassam, hogy nem fogok rá haragudni, ha belemegy, sőt, még bólintottam is egy aprót, hogy teljesen meggyőzzem. Az Ő tekintete először még értetlenebbé vált, mint addig volt, és akkor nagyon sajnáltam, mert tudtam, hogy nem tudja, mit kellene tennie, és a tehetetlenségnél talán nincs is rosszabb, viszont hamar magához tért bámulásomból, aztán sóhajtott egy nagyot.

- Jól van – mondta beletörődötten, mire Naomi természetesen a nyakába ugrott, anyáék elnevették magukat, én pedig csak egy pillanatra felbiggyesztettem ajkaim, bár inkább sírni lett volna kedvem, de az abban a helyzetben nem oldott volna meg semmit. Mint ahogy szinte sosem old meg semmit.

   Miután mindenki lecsillapodott kicsit és nagyjából feldolgozta, hogy Naomi hozzánk fog költözni, folytattuk a vacsizást, bár én ezután már inkább csak turkáltam az ételt, és néha Tomra pillantottam, aki ugyanezt csinálta, csak valamennyivel látványosabban. Párszor elég feltűnően végigmért, és ez elég zavaró volt abban a helyzetben, mert amúgy is alig sikerült visszatartanom a könnyeim, de kíváncsi tekintete miatt ez még nehezebben ment, hiszen pontosan tudtam, hogy tisztában van vele, mit érzek, és azért pillantott rám annyiszor, hogy megbizonyosodjon róla, rendben vagyok-e még. És most tudom, hogy ez furcsán fog hangzani, de akkor is leírom: sokkal jobban örültem volna neki, ha Ő közli velünk, hogy össze akarnak költözni Naomival, majd a képembe vigyorog, és soha többé nem szól hozzám egy szót sem. Jó, lehet, hogy most már betegnek is gondolsz, de akkor legalább biztos lehetnék benne, hogy Ő már túl van ezen az egész baromságon, és boldog lesz, de így, hogy tudom, Ő talán néha még jobban szenved, mint én – elvégre nekem elég nagy szerencsém van egy olyan lököttel, mint Alden –, csak szörnyen fájdalmassá válik még az a tény is, hogy élek.

   Kajálás közben Naomi nagyon jól elfecsegett anyával, néha Gordon is közbeszólt, én meg azon imádkoztam, hogy tőlem ne kérdezzenek semmit, mert valószínűleg képtelen lennék rá válaszolni. De persze most se teljesült a kívánságom, ami kezd rendszeressé válni mostanában, pedig nem is kérek nagy dolgokat.

- Tényleg, és te, Bill, hogy állsz a lányokkal? – kérdezte Gordon hirtelen, de nem mondanám, hogy váratlanul ért a kérdés.

- A lányokkal sehogy – motyogtam magam elé, mire mindenki furcsán nézett rám (kivéve Tom), úgyhogy rájöttem, kicsit több információt szeretnének, és mivel már több mint egy hónapja együtt vagyunk Aldennel, úgy döntöttem, hogy épp ideje lesz elmondanom nekik. – Egy fiúval járok – nyögtem ki nagy nehezen, amire természetesen mindenki csak még döbbentebben pislogott rám. Persze anya és Gordon eddig is tudták, hogy nem kifejezetten a lányokhoz vonzódom, de azért szerintem kicsit bíztak benne, hogy ez majd elmúlik valamikor. Hát nem, sajnálom, nem vagyok normális, ez van.

- Szóval, úgy döntöttél, drágám, hogy a fiúkat… - dadogta anya, és látszott rajta, hogy ezt a témát nem igazán ütemezte be a karácsonyi vacsiba.

- Nem döntöttem úgy. Sehogy se döntöttem. Én nem kerestem kifejezetten senkit, de találkoztam vele, és… Így alakult. – Megvontam a vállam, majd ránéztem anyáékra, de mivel csak bámulták a tányérjukat, sóhajtottam egyet, és inkább Tomra pillantottam, akinek látszólag nagyon nem tetszett anyáék reakciója, mert elég szúrós szemekkel vizsgálta Őket. Én viszont vele ellentétben pont erre számítottam, úgyhogy annyira azért nem viselt meg a dolog. Valószínűleg akkor jöttek rá, hogy valamit nagyon elrontottak a nevelésemben…

- Ez baj? – szólalt meg hosszú idő után Tom kissé ingerülten.

   Anya és Gordon azonnal felkapták rá a fejüket, összenéztek, és végül rajtam állapodott meg a tekintetük.

- Jaj, dehogy baj, kicsim – válaszolt anya először Tom kérdésére, majd rám mosolygott és megsimogatta az arcom. – Ne haragudj, kincsem. Tudod, hogy mi nagyon szeretünk téged, és nem érdekel, hogy fiúval vagy lánnyal vagy-e együtt. Az a lényeg, hogy boldog legyél. Csak kicsit meglepődtünk, de nézd el, kérlek, Tom összeköltözik a barátnőjével, te pedig bevallod, hogy egy fiúval jársz, és akkor, biztos vagyok benne, hogy komoly a kapcsolatotok, mert eddig egyik szerelmedről sem nagyon akartál beszámolni nekünk. – Miközben mondta, megtelt a szeme könnyel, és tudtam, hogy ez nem azért van, mert szomorú, hanem azért, mert meghatódott.

   Hidd el, ha csak sejtenéd is, hogy ki életem egyetlen szerelme, nem akarnád tudni, válaszoltam magamban, miközben Tomra pillantottam, akinek időközben kicsit megenyhült a tekintete.

- Jaj, olyan nagyok vagytok már. – Elsírta magát, mire Gordon a vállára tette a kezét, Naomi rámosolygott, Tom és én pedig csak ültünk, és elmélyülve figyeltük a másik minden kicsi mozdulatát. Annyira szívesen elvesztem volna azokban a gyönyörű, csillogó, csokoládébarna szemeiben, de az időpont nagyon nem volt alkalmas rá. – Mindenki jóllakott, ugye? Oké, mindjárt hozom a sütiket. – Gyorsan megtörölte a szemét, majd felállt az asztaltól, és el is tűnt a konyhában.

   Miután az asztalra pakolta az összes sütis tálcát, és mindenkibe belekényszerített legalább kétféle sütiből egy-egy szeletet, ismét rám fordította a figyelmét.

- És egyébként mennyire komoly azzal a sráccal? – kérdezte, mire végignéztem az asztalnál ülőkön, és mivel úgy láttam, még mindenki fel tud dolgozni egy kis sokkot estig, elárultam nekik, hogyan döntöttem, miközben Tomot próbálták meggyőzni arról, hogy nem baj az, ha együtt lakik a barátnőjével.

- Hozzáköltözöm – mondtam ki talál én is ugyanolyan természetességgel, mint ahogy Naomi azt, hogy Ő meg hozzánk. De persze nekem sikerült minimum kétszer annyira ledöbbentenem mindenkit, mint neki… legalábbis a kábé tíz percig tartó néma csend erre utalt. Bár igazából egyikőjük reakciója sem érdekelt annyira, mint Tomé, de szegénykém nem hogy reagálni nem tudott semmit, de még pislogni is elfelejtett, és csak nagy, értetlen szemekkel meredt rám.

   Hát igen, valami hasonlóra számítottam. Igazából talán még engem is meglepett ez a hirtelen döntésem, de talán így minden jobb lesz kicsit. Vagy talán egyáltalán nem lesz jobb sehogy, és most már abbahagyhatnám a reménykedést, és felnőhetnék végre, hogy képes legyek elfogadni, hogy az élet szar…

- Ez… nagyon jó, kicsim. Miért nem mondtad már előbb? – törte meg a csendet anya hangja. – Csak… Miért vagytok már ekkorák? – megint elsírta magát, mire Gordon is magához tért, és magához ölelte, majd rám mosolygott. Ajh, hogy karácsonykor valamiért mindenkinek ilyen érzelgős hangulata van…

- Akkor most se fogjuk megismerni egymást, Bill? – pislogott rám Naomi nagy szemekkel.

- Nem tudom – vontam vállat.

- Pedig olyan jó lenne. Akkor legalább közösen hallgathatnánk Tom hisztijeit – vigyorgott rám, de én nem viszonoztam.

   Tom nem hisztis, csak tudni kell vele bánni, közöltem vele magamban.

- Na jó, nekem lassan mennem kell. – Felállt az asztaltól, mire Tom is visszatért közénk gondolataiból, majd Ő is felállt, és miután Naomi mindenkitől elbúcsúzott egy-egy puszival –aminek én nagyon nem örültem –, kikísérte.

- Én felmegyek a szobámba, köszi a vacsit, finom volt – mondta Tom miközben elment az ebédlő előtt, én pedig hosszú ideig csak néztem utána, és nagyon szerettem volna tudni, hogy éppen mi járhat a fejében, de sajnos most sehogy sem tudtam kitalálni, pedig nagyon próbálkoztam. De talán még Ő sem tudta akkor, hogy mit kezdjen ezzel a sok új dologgal.

- Én is köszönöm a vacsorát, szívem, szerintem is nagyon finom volt. – Gordon adott egy puszit anya arcára, majd kiment a nappaliba és bekapcsolta a tévét.

- Te pedig köszönd magadnak, drágám – mosolygott rám anya. – Ha te nem segítettél volna…

- Sokkal előbb elkészülsz? – kérdeztem én is mosolyogva.

- Jaj, te bolond. Nem, akkor valószínűleg még most is a kajákkal szenvednék. – Nyomott egy puszit az arcomra, aztán felállt. – És hidd el, mi nagyon örülünk Naominak is, és… hogy is hívják azt a srácot?

- Alden.

- És Aldennek is. Majd mutasd be egyszer, jó? – kérdezte, és láttam a tekintetében, hogy komolyan gondolja, úgyhogy bólintottam, majd én is felálltam az asztaltól és végignéztem a sok tányéron és poháron, mire rájöttem, hogy nem szívesen kezdenék el most még azokkal is foglalatoskodni. – Menj csak nyugodtan te is fel a szobádba, majd én elpakolok. Most jót fog tenni egy kis takarítás. – Elkezdte leszedni az asztalt, én pedig feljöttem a szobámba.

   Nem kapcsoltam fel a villanyt, mert nem akartam semmi mást csinálni, csak gondolkodni kicsit, azt meg jobban szeretek sötétben, úgyhogy lassan elsétáltam az ágyamig, mert nem voltam biztos benne, hogy hova dobáltam le a csomagjaim – vagy, hogy hol tartózkodik éppen Angyal, vagy az egyik kutyus –, majd elfeküdtem rajta.

   Sokáig csak bámultam a sötétséget, és akár mennyire is szerettem volna, nem tudtam gondolkodni. Egyedül csak az járt a fejemben, hogy mennyire fog hiányozni Tom, és hogy már akkor mennyire hiányzott, pedig akkor ott volt a szomszéd szobában, és akárcsak egész nap, halkan gitározott. Nekem is jól jött volna akkor egy zongora, de mivel anyáéknál sajnos nincs, kénytelen voltam azzal beérni, hogy megkerestem a telefonom, és felhívtam Aldent, ugyanis leesett, hogy lehet nem ártana vele is közölnöm, hogy rendben, hozzá költözöm.

- Na, mi az? Még három napot sem bírsz ki nélkülem? – kezdte rögtön ezzel, amint felvette a mobilját, de aztán nagyon gyorsan megváltozott a hangszíne. – Bill, légyszi, gyere ide, és védjél meg. Én nem bírom ezt – kérlelt hisztisen.

- Jaj, csak kibírsz pár napot a szüleidnél te is. – Igen, karácsonyra valamilyen csoda folytán Őt is sikerült hazarángatnia a szüleinek.

- Nem bírok ki! Már négyszer leordibálták a fejem, csak mert piercingem van, és közöltem velük, hogy egy sráccal vagyok együtt. Nem normálisak, tényleg. Beleőrültek a sok pénzbe – hadarta el, én pedig megforgattam szemeim. Néha kicsit hajlamos túlzásokba esni.

- Én is elmondtam, hogy egy sráccal vagyok együtt – mosolyogtam bele a telefonba, hisz ha a szülei így reagáltak arra, hogy elárulta nekik, milyen nemű az, akivel jár, akkor tényleg én vagyok az első komoly kapcsolata.

- Tényleg? Én nem is gondoltam, hogy el fogod mondani… - gondolkozott el egy picit.

- Hát én sem, viszont így jött ki. De, egyébként elmondtam még valamit.

- Mit? Hogy isteni vagyok az ágyban? – Persze, hogy nem is Ő lett volna, ha nem kérdezi ezt meg.

- Igen, ezt is, de ezen kívül.

- Hogy egy zseni vagyok?

- Igen, ezt is, de még ezen is kívül.

- Hogy… - Tudom, hogy megint valami hülyeséget kérdezett volna, de a szavába vágtam.

- Hogy hozzád költözöm – közöltem, mire a vonal másik végéről nem kaptam semmi választ jó pár percig, majd a csendet végül egy koppanás zavarta meg. – Te mi a jó életet művelsz?

- Szerinted? Próbálom felébreszteni magam – válaszolt morogva. – Aúúú! Ez fáj! De kemény feje van ennek! – motyogta gyerekesen.

- Kit fejeltél le, te lökött? – mosolyodtam el. Aldennek valahogy mindig sikerül elérnie, hogy miközben vele beszélek, kicsit jobban érezzem magam, mint előtte. Csak az a baj, hogy nem tart sokáig a varázsa…

- A húgomat. Ő sem bírja jobban ezeket a szemeteket, mint én, és ennek köszönhetően annyira beszívott, hogy itt fetreng az ágyamon, úgyhogy gondoltam, bosszút állok, de Ő meg sem érezte nekem meg betörött a fejem. Ugye, majd kapok rá puszit? – kérdezte, és biztos vagyok benne, hogy elővette hozzá legszebb tekintetét.

- Nem, mert engedted a húgodnak, hogy beszívjon.

- Hát, de… Hidd el, jobb neki így – mondta komolyan.

- Most ebbe ne menjünk bele, jó?

- Oké, inkább beszéljünk arról, hogy én mennyire vagyok beszívva.

- Remélem, semennyire. – Tényleg nem akarom, hogy ilyen baromságokat csináljon magával. Ahhoz már túlságosan megkedveltem, hogy végignézzem, ahogy tönkre teszi az életét.

- Eddig én is így tudtam, de mintha az előbb azt mondtad volna, hogy hozzám költözöl.

- Igen, ezt mondtam – bólogattam, de a válasz megint nem volt több egy koppanásnál. – Hagyd már békén szegény tesód!

- Jó, de hallucinálok, és erről Ő tehet, mert lefárasztott.

- Ha fáradt vagy, kérek valami normális reakciót arra, amiért felhívtalak, aztán hagylak pihenni.

- Ne hagyj! Gyere ide, és rabolj el – parancsolta.

- Alden, ha te nem is vagy fáradt, én az vagyok. Úgyhogy… - próbáltam kicsit sürgetni, mert akár mennyire is szeretek vele beszélgetni, aznap már nem igazán akartam mást csinálni az alváson kívül.

- Jól van, na! Látom, már megint morcos vagy. Bár ez természetes, hiszen nem vagyok ott – bizonyította be, hogy nem kis egoizmussal rendelkezik, viszont részben igaza volt, tényleg hiányzott egy kicsit. Nem tudom, hogyan csinálja, de, ha Ő velem van, nem egyfolytában az öngyilkosságon jár az eszem. – Egyébként szerintem tisztában vagy vele, hogy nagyon örülök annak, hogy így döntöttél. – A hangján érezni lehetett, hogy belemosolygott a telefonba.

- Akkor jó. Már kezdem azt gondolni, hogy meggondoltad magad, és nem is akarod, hogy nálad lakjak.

- Hogy ne akarnám, cica? Egész eddig azért könyörögtem neked, hogy mondj már végre igent. És majd, ha otthon leszünk, kapsz jutalmat is. – Biztos vagyok benne, hogy ajkait perverz mosolyra húzta, de akkor valahogy nagyon nem volt kedvem arról beszélgetni, hogy mit szeretne velem csinálni, ha a közelében lennék, ezért úgy döntöttem, jobb lesz, ha lassan befejezzük a beszélgetést.

- Azt gondoltam. De én most inkább tényleg lefekszem. Jó éjt – köszöntem el gyorsan.

- Neked is, és persze álmodj velem. – Már majdnem letettem a telefont, mikor váratlanul ismét beleszólt. – És, Bill…

- Hn?

- Szeretlek – mondta, aztán a mobilom rögtön búgó hanggal jelezte, hogy letette.

- Nem érdemlem meg – ráztam meg a fejem, majd eltettem a telefonom, és az arcomba nyomtam az egyik párnát.

   Igazából már addig is nagyon jól tudtam, hogy Aldent sikerült teljesen magamba bolondítanom, mert néha olyan ragyogó tekintettel szokott rám nézni, amilyenre csak egy igazán szerelmes ember képes. És többször is próbálkozott már vele, hogy kimondja, mit érez, de szerencsére eddig mindig meggondolta magát. Nagyon nem örülök neki, hogy így érez irántam. Bűntudatom van, amiért egy ilyen téren ennyire tapasztalatlan srác érzelmeivel játszadozom. Sokkal, sokkal jobbat érdemelne nálam. De egyelőre nem fogom ezt megmondani neki, mert, tudod, igazából Ő is tisztában van vele, hogy én nem úgy érzek iránta, ahogy Ő azt szeretné, viszont néha látom a tekintetében, hogy, ha ezt én is közölném vele, nagyon tönkrevágnám szegényt egy időre, úgyhogy jobb lesz, ha befogom a szám, és nem okozok több fájdalmat senkinek.

   Egyébként nagyon elegem van belőle, hogy mostanában mindenki csak úgy belém szeret. Miért? De most komolyan! Én utálom magam, és nem tudom, mások mit látnak bennem, ami megfogja Őket. Az lenne a legjobb, ha mindenki utálna. Akkor nem lennének ilyen problémáim, ráadásul másoknak sem okoznék semmilyen nehézséget. De… Ajh, miért ilyen bonyolultak az emberi érzelmek?

   Mikor Alden bejelentése után sikerült lehiggadnom, és valamennyire csillapodott a saját magam irányába érzett utálatom, eldöntöttem, hogy elmegyek fürödni. Az egyik táskámból elővettem a fürdős és alvós cuccaim, majd bementem a szobámmal szemben lévő fürdőbe, és kábé egy órán keresztül nem is jöttem ki onnan, akkor is csak azért, mert már nagyon elhűlt a fürdővizem, és nem volt kedvem szenvedni a felmelegítésével.

   Alsónaciban és köntösben dőltem vissza az ágyamra, és sóhajtottam egy nagyot, de abban a pillanatban kopogtak, úgyhogy kénytelen voltam felállni, aztán kinyitni a szobaajtóm, mire anyával találtam szemben magam.

- Már megfürödtél, drágám? Rendben, akkor gondolom, nincs már kedved eljönni a nagyiékhoz – állapította meg, és természetesen teljesen igaza volt.

- Nincs – ráztam meg a fejem.

- Oké, mi azért elmegyünk Gordonnal és ott alszunk, mert megígértük, de holnap gyertek el ti is, légy szíves – mosolygott.

- Oké, persze.

- Na, jó éjt, kincsem. – Nyomott egy puszit az arcomra, aztán már nem is volt sehol.

   Én visszamásztam az ágyamba, és a fejem búbjáig magamra húztam a takarót. Tisztában voltam vele, hogy nem fogok tudni aludni, viszont jó volt csukott szemmel feküdni, és teljesen átadni magam azoknak a gyönyörű dallamoknak, melyeket Tom jóvoltából élvezhettem. És, igen, ekkor rájöttem, hogy Tom is itthon maradt.

   Hirtelen meggondoltam magam, és nagyon szerettem volna anyáékkal menni a nagyiékhoz, de mivel épp pár perce hallottam, hogy elhajtottak az autóval, már nem tehettem semmit, kettesben maradtam Tommal. A szívem őrült tempóban kezdett verni, és legszívesebben azonnal átrohantam volna hozzá, szorosan magamhoz öleltem volna, és halkan a fülébe suttogva a tudtára adtam volna, hogy mennyire szeretem. Ehelyett viszont csak fekve bámultam ki az ablakon, és nyeltem a könnyeim, melyek megállíthatatlanul patakoztak szememből, és folytak végig arcomon.

   Mikor pedig a halk gitárjáték mellett meghallottam gyönyörű hangját is, olyan hangosan felzokogtam, hogy valószínűleg még Ő is hallotta. Tudtam, hogy azt a csodálatos, mégis hihetetlenül szomorú dalt nekem énekelte, hozzám szólt az összes szavával. Az utolsó mondata így hangzik: „Te voltál minden reményem, de most örökre el kell engednem téged.”

   Szerinted ez után hogyan éreztem magam? Mint valami kétszínű, hazudozó szemétláda, aki elárulta a legfontosabb személyt az életében, és csak túl későn jött rá, mit is tett valójában.

   Oké, tudom, hogy én nem árultam el Tomot, viszont ha nem léteznék, akkor Ő boldogan élhetne, úgyhogy mégiscsak az én hibám az egész.

   Mikor vége lett a dalnak, melyet énekelt, a gitárral is elhallgatott, majd pár pillanat múlva hallottam, hogy kinyitotta a szobaajtaját, majd becsukta, s végül halk, finom léptek zavarták meg az éjszaka csendjét, de közvetlenül a szobám előtt ők is elnémultak.

- Tom – suttogtam, halk, elfúló hangon miközben szememből megállíthatatlanul törtek elő apró könnycseppjeim. – Ne gyere be. Kérlek, kérlek, ne gyere be. – Összeszorítottam pilláim, miközben gondolatban folytattam tovább a könyörgést. Abba komolyan beleőrültem volna, ha akkor benyit.

   Szerencsére viszont hamarosan meghallottam távolodó léptei zaját, így ha nem is teljesen, de egy kicsit sikerült megnyugodnom. Hasra fordultam, majd arcom teljesen a párnámba temetve átadtam magam könnyimnek, melyek akkor sokkal erősebbnek bizonyultak nálam.

   Fogalmam sincs, mennyi ideig próbáltam nem belefulladni könnyáztatta párnámba, de mikor valamennyire sikerült irányításom alá vonnom a légzésem, és csillapítanom a testemet uraló görcsös remegést, megtöröltem az arcom, majd felálltam az ágyamról, és odasétáltam az ajtóhoz. Fogalmam sincs, mit akartam csinálni, de egyszerűen úgy éreztem, nem bírok tovább tétlenül az ágyamban feküdni.

   Kinyitottam az ajtót, de abban a pillanatban meg kellett kapaszkodnom benne, ugyanis nem más állt előttem a falnak dőlve, mint a bátyám, akibe akár mennyire is küzdök ellene, halálosan szerelmes vagyok, és ezt hevesen dobogó szívem bizonyította is.

- Tom… - nyögtem ki, mikor sikerült rávennem magam, hogy a szemébe nézzek.

   Ő is sírt, láttam a szemein, viszont akkor már nyugodt volt, és fürkésző tekintettel próbált olvasni gondolataimban. Én is próbáltam ezt tenni az övéivel, de nem ment. Nem tudtam, mire gondol, miért áll ott az ajtómban, miért nem szólal meg, de mikor egyik kezét felém nyújtotta, ezzel némán megkérve, hogy lépjek hozzá közelebb, egy másodpercig sem érdekeltek tovább a kérdések, melyeket szerettem volna feltenni neki. Karjaiba omlottam, és hosszú időn keresztül teljesen megfeledkeztem mindenről.

   Ő szorosan ölelt, és nem tett vagy mondott egészen addig semmit, míg a testem nem kezdte el ismét zokogás rázni. Ekkor még inkább magához szorított, majd pár perc múlva kicsit eltávolodott, és letörölte könnyeim azzal nem foglalkozva, hogy munkája hiábavaló, hiszen utána úgyis újabbak kerültek a letöröltek helyére.

- Cssss… - Adott pár gyengéd puszit az arcomra, melyekkel lassan szám felé közelített, s végül ajkait enyémekre tapasztotta, és lágyan csókolni kezdett. Ez teljesen megnyugtatott. Viszonozni azonban nem igazán voltam képes, azonban szorosan bújtam hozzá, ezzel bíztatva, hogy ne hagyja abba.

   Igazából fogalmam sincs, mi ütött belém, de nem tudtam eltolni magamtól, pedig tisztában voltam vele, hogy megint nagy baromságot csinálunk. De azokban a pillanatokban nem érdekelt semmi, azon kívül, hogy Ő ott volt a közelemben, és olyan hihetetlenül lágyan csókolt, ahogy senki más nem tud.

   Mikor viszont hosszú idő múlva mégis kénytelenek voltunk elválasztani ajkaink egymástól, hála annak a hülye biológiai folyamatnak, melyet légzésnek neveznek, és pihegve a szememben próbált feleletet találni az Ő tekintetében megjelenő egyetlen kérdésre, már pontosan tudtam, miért nem vagyok képes ellenállni neki. Akkor mindennél jobban vágytam rá, hogy vele legyek, és nem érdekelt, hogy ez milyen következményekkel fog járni, akartam, hogy együtt vesszünk el abban a mocskos és bűnös szenvedélyben, melyet egy olyan szerelem tud biztosítani, mint a miénk.

   Valószínűleg ezt Ő is látta a szememben, azonban azért, hogy teljesen biztosítsam érzéseim felől, most én csókoltam meg Őt, és aztán engedtem, hogy kezei oda kalandozzanak a testemen a köntösöm alatt, ahova csak akartak.

   Hamarosan már nem volt rajtam egyetlen ruhadarab sem, és az ágyamon alatta fekve kapkodtam levegő után, miközben Ő most ajkaival fedezte fel testem minden kis négyzetcentiméterét. Rajta is már csak egy boxer volt, de a következő csók alatt azt is leügyeskedtem róla, így végre akadályok nélkül simogathattam bárhol puha, felhevült bőrét.

   Egyszerűen leírhatatlan érzés volt ezt tenni vele, és talán igazából akkor még fel sem fogtam, hogy mit művelünk.  Egyáltalán nem ment a gondolkodás.

   De nem foglalkoztam vele, csak teljesen átadtam magam az izgalomnak, és a kéjnek, melyet minden egyes mozdulata után egyre erőteljesebben éreztem. A teste szorosan az enyémhez simult, kezeivel folyamatosan azokat a testrészeim simogatta, amelyekről tudta, hogy megőrülök, ha hozzájuk ér, és ajkait csak akkor volt hajlandó elszakítani az enyémektől, ha épp testem valamelyik másik részét akarta meglátogatni velük. A mellkasom és az ágyékom környéke folyamatos úti célja volt, és én így képtelen voltam bármit is tenni, amivel neki örömet okozhattam volna azon kívül, hogy néha felhúztam magamhoz, és akkora szenvedéllyel csókoltam meg, hogy abból rájöjjön, mit is érzek pontosan azokban a pillanatokban.

   Ködös tekintetébe merülve azonban rájöttem, hogy Ő is ugyan azt érzi, mint én, és ez csak még jobban feltüzelte a már amúgy is perzselő lángot, mely körülöttünk minden mást felégetett, és csak mi ketten maradtunk az egész univerzumban.

   Könnyeim viszont folyamatosan patakoztak szememből, hiába próbáltam elállni útjukat összeszorított pilláimmal. Igazából fogalmam sincs, miért sírtam. Talán, mert boldog voltam, hogy Ő ott van velem, vagy talán azért, mert tudtam, hogy ez nem fog sokáig tartani. Nem tudom. Viszont Tom, amikor már valószínűleg megelégelte folyamatos szipogásomat hallgatni halk nyögdécselésem mellett, abbahagyta combjaim csókolgatását, és inkább az arcom borította be lágy puszikkal.

- Csss… Itt vagyok – suttogta ajkaimra, miközben a hasam simogatta.

- Meddig? – kérdeztem egyrészt a sírástól, viszont főleg az izgalomtól remegő hangon.

- Most itt vagyok. – Kitűrt a szemem elől egy kissé nedves tincset, majd puszit nyomott a helyére.

- És holnap? Holnap már nem leszel, ugye? – Muszáj volt megkérdeznem, bár a válasszal ugyanannyira tisztában voltam, mint Ő.

   Épp ezért nem is mondott semmit, csak hihetetlen lágysággal megcsókolt, közben elhelyezkedett a lábaim között, és lassan, nagyon lassan átlépte az utolsó kapu küszöbét is, mely eddig elválasztott minket egymástól.

   Bevallom, kicsit fájt, mivel Alden először mindig az ujjaival szokta csinálni, és használunk minimum óvszert, hogy nekem kicsit kellemesebb legyen, de a fájdalom egyáltalán nem érdekelt akkor, hiszen olyan földöntúli boldogság kerített hatalmába, amilyet addig még soha életemben nem éreztem, és valószínűleg soha többé nem is fogok. Olyan volt, mintha az a darab, amely addig hiányzott belőlem, hirtelen a helyére került volna. Ha akkor meghaltam volna Tom karjai között, biztos vagyok benne, hogy Ő is jött volna velem. Kár, hogy nem így történt…

   Adott egy kis időt, hogy megszokjam a helyzetet, közben a nyakam és az arcom csókolgatta, de hamarosan már egyikünk sem bírta tovább és szinte teljesen egyszerre kezdtünk el mozogni.

   A tempó hol gyors volt, hol lassú, viszont mindkettő teljesen elvette az eszemet, és annyira nem tudtam magamon uralkodni, hogy párszor hangosan felsikkantottam. Ez Tomnak látszólag nagyon tetszett, és ilyenkor mindig kaptam egy-egy nagyobb lökést, míg végül nem bírtam tovább, és az Ő nevét nyögve átadtam magam az extázisnak, s közben egy nagyobb sóhaj kíséretében Ő is elengedte magát. 

   Hosszú idő múlva sikerült csak magamhoz térnem, mikor megpróbáltam realizálni a dolgokat, de ez elég nehezen és lassan ment.

   Az első, ami feltűnt, az volt, hogy Tom teljes súlyával rajtam feküdt, és hogy még mindig éreztem magamban Őt, és forró bizonyítékát arra, hogy ugyanannyira élvezte az elmúlt perceket, mint én. Ez szörnyen jó érzés volt, és nem is akartam, hogy bármikor vége szakadjon. Képes lettem volna addig feküdni ott alatta, míg vége nem lesz az egész világegyetemnek.

   Ez azonban sajnos nem következett be az alatt a számomra rövidnek tűnő idő alatt, míg úgy voltunk, aztán Ő is kezdett magához térni. Feltérdelt, majd legnagyobb sajnálatomra teljesen elszakadt testemtől, aztán végignézett rajtam. A tekintetében láttam, hogy nem bánt meg semmit, azonban egyáltalán nem volt boldog sem.

- Annyira gyönyörű vagy – suttogta majd elfeküdt mellettem, és magunkra húzta a takarót.

   Én szorosan hozzá bújtam, akkor még nem éreztem bűntudatot, sem semmi más negatív töltetű érzést, viszont én sem voltam boldog. Igen, az a felhőtlen boldogság, melyet együttlétünk alatt éreztem, nyomtalanul eltűnt, és mivel most már tudom, mi az, hogy boldognak lenni, tisztában vagyok azzal is, hogy többé sohasem leszek az.

- Tom, én… - szólaltam meg hosszú némaságban töltött idő után, miközben felkönyököltem, és megkerestem a tekintetét. Szerettem volna, ha tisztázunk pár dolgot, bár tudtam, hogy az alkalom nem épp a legmegfelelőbb.

- Csss… Most ne beszéljünk, jó? – Visszahúzott magához, szorosan a karjaiba zárt, és gyengéden megcsókolt.

- Szeretlek. – visszahajtottam a fejem a mellkasára, Ő pedig a hátam simogatta. Ezekben a percekben nagyon nyugodt voltam, de pár pillanat múlva a tekintetem véletlenül az ablakra terelődött, és akkor mindannak a súlya, amit azon a napon műveltünk hirtelen a nyakamba zuhant. – Esik a hó – suttogtam elcsukló hangon, majd még inkább hozzábújtam, mintha abban reménykedtem volna, hogy Ő meg tud védeni a világ realitásától.

   Ő is az ablakra pillantott, majd sóhajtott egy nagyot, és karjai egyre gyengébben szorítottak magukhoz.

- Talán… nekem most mennem kellene, nem? – kérdezte bizonytalan hangon, de én nem válaszoltam semmit, csak még szorosabban öleltem magamhoz. – Bill, ez…

- Ne, Tom, ne mondd, hogy nem lehet, mert már megtörtént, és igenis lehet. Legalább egy éjszakára, jó? Utána elengedlek, csak még most… Aztán, ha többet nem akarsz, nem kell velem beszélned sem soha többé. – A hangom kétségbeesett volt, komolyan beleőrültem volna, ha akkor otthagy.

- Hogy ne akarnék, te buta? – kérdezte, de a végére elcsuklott a hangja, ezért felnéztem rá. Könnyesek voltak a szemei, és akkora fájdalom sugárzott belőlük, amekkorát eddig még senki tekintetében sem láttam.

- Nem tudom, én csak… összezavarodtam. – Úgy kellett kapkodnom a levegőért, de szerencsére Tom tudta, hogyan nyugtasson meg. Visszahúzott magához, és apró csókokat helyezett el a homlokomon és az arcomon. – Tudom, hogy nem lehet – szólaltam meg, mikor sikerült végre normálisan szednem a levegőt.

- De most, erre az egy éjszakára lehet. – Nyomott még egy puszit a homlokomra, majd ismét körém zárta karjait, és lehunyta pilláit. – Nagyon szeretlek.

- Én is.

   Hosszú időn keresztül csak figyeltem a félhomályban gyönyörű, nyugodt arcát, és néha-néha kipillantottam a hóesésre is, de mivel akkor túl irreálisnak hatott az az egész, ami az alatt az este alatt történt, inkább folytattam az Ő csendes tanulmányozását.

   Hamarosan Ő már mélyen aludt, és bár én is nagyon álmos voltam, mert érthető okokból eléggé kifárasztott az a nap, nem mertem elaludni. Féltem, hogy, ha egy pillanatra is becsukom a szemem, és nem ellenőrzöm minden másodpercben, hogy Ő ott van-e mellettem, egyszer csak eltűnik, és soha többé nem láthatom majd. Azt pedig nem tudnám elviselni.

   Annyi puszit adtam az arcára, amennyi lehetséges volt, és néha olyan szorosan öleltem, hogy csodálom, nem ébredt fel rá.

     Hajnalban azonban nem bírtam tovább a kimerültségemmel, és valószínűleg életemben utoljára az Ő karjai között nyomott el az álom, melyben szintén vele voltam, de ott nem kellett attól félnem, hogy, ha felébredek, nem lesz mellettem, mert tudtam, hogy Ő az enyém, és hogy mi azért élünk, hogy az egymáséi legyünk.

   Reggel viszont, mikor felébredtem, meggyőződhettem róla, hogy az álmok milyen hazugak, hiszen Ő már nem volt ott velem. És, tudod, hiába voltam tisztában vele az egész éjszaka folyamán, hogy ez így fog történni, mégis csalódottnak éreztem magam. De persze nem benne csalódtam, hanem magamban, amiért már megint nem voltam képes uralkodni magamon, pedig pontosan tudtam, mi lesz a vége, és az egész világban, amiért a mi szerelmünk halálra volt ítélve már akkor is, mikor megszületett.

   Szörnyen fájt az éjszakára gondolnom, és arra, hogy azt, amit akkor megkaptam, soha többé még csak meg sem érinthetem majd. Kedvem lett volna az egész hátralévő életemet a szobámban eltölteni, de inkább mélyeket lélegeztem, és ezzel próbáltam valamennyire összeszedni magam, hogy legyen elég erőm túlélni azt a napot is. Ez annyiban sikerült is, hogy amíg megmosakodtam, és felöltöztem, nem sírtam el magam annak ellenére sem, hogy a testemen elég sok helyen maradtak kisebb jelek, melyek bizonyították, mit csináltunk előző éjszaka.

   Mikor azonban beültem Tom mellé az autóba, majd elindultunk a nagyiékhoz, már nagyon nagy akaraterő kellett hozzá, hogy csillapítsam hevesen dobogó szívem. Párszor muszáj volt rápillantanom, hogy tudjam, tényleg ott van velem, és azon kívül, hogy minden eddiginél nagyobb fájdalom tükröződik a tekintetében, jól van.

- Ne haragudj – mondta, mikor már félúton jártunk, majd ezután némán vezetett tovább, és még csak véletlenül sem nézett rám többet aznap. Pontosan tudtam, miért kért bocsánatot, Ő is magát hibáztatta az éjszakai események miatt, akárcsak én, de nem voltam képes elmondani neki, hogy mennyire buta emiatt, és hogy én ettől még mennyire szeretem, és mennyire nem akarom elengedni, mert ismét mélyről jövő zokogás kezdte uralni a testem, mely egészen az út végéig nem akart megszűnni. De jobb is, hogy akkor nem mondtam semmit, úgy csak még nehezebb lett volna mindkettőnk számára az elválás. Így viszont talán majd egyszer esélyünk lesz úgy gondolni egymásra, hogy nem telik meg a szemünk azonnal könnyel.

   Akkor tűnt csak fel, hogy ismét esni kezdett a hó, mikor könnyeimen keresztül kipillantottam az ablakon. Már az egész táj fehérbe öltözött a szállingózó, nagy pelyhek miatt, és lehet, hogy még szépnek is találtam volna a látványt, ha épp nem azon gondolkodom, mennyire rossz minden ezen a világon.

   Mire a nagyiékhoz értünk, valahogy sikerült elállítanom a sírásom. Azonban tudtam, hogy ha egy pillanatra is Tom közelébe kerülnék, ismét elerednének könnyeim, úgyhogy aznap próbáltam annyira kerülni Őt, amennyire az lehetséges volt.

   Nem akarom teljesen részletezni a tegnapi napom, mert ahhoz már nincs elég erőm, és azon kívül, hogy, hogyan kerülgettük egymást Tommal, nem tudnék sok dolgot mesélni. A nagyiék nagyon örültek nekünk, és ennek jeléül egyfolytában kajával tömtek minket, kikérdeztek az összes lehetséges témában, és három percenként magukhoz öleltek.

   Annak azért valamennyire örültem, hogy nekik, és anyáéknak jó kedvük van, és talán én is jól érezhettem volna magam, ha nem viselkedem olyan felelőtlenül előző éjszaka. De, hát, késő bánat... Megtörtént, és tudom, hogy már nem tehetek semmit annak érdekében, hogy megmásítsam az eseményeket.

   Este hazajöttünk a nagyiéktól, és utána kénytelen voltam még anyáékkal is túlélni egy elég hosszú beszélgetést, ami kapcsán sokszor eszembe jutott Alden, ugyanis leginkább róla kérdezgettek. Igen, Ő tényleg jobbat érdemel nálam, ezt most már te is tisztán láthatód. És, tudod, arról, hogy, hogyan fogok ezután a szemébe nézni, fogalmam sincs.

   Mikor sikerült elintéznem anyáékat azzal, hogy majd hamarosan bemutatom nekik Aldent, és akkor megismerhetik, feljöttem a szobámba, majd ruhástól bedőltem az ágyamba, aztán halkan álomba sírtam magam.

   Ma is korán keltem, mint mostanában mindig. De most ne menjünk ennek jobban bele az okaiba, hiszen azokat részleteztem egészen idáig.

   Még nem mentem ma ki a szobámból, amint felébredtem, írni kezdtem neked, mert reméltem, hogy így valamennyivel jobb lesz. Nem lett jobb. De az idő múlásával talán majd egyre elviselhetőbbé fog válni a bűntudat és a megbánás érzése. Talán…

   De most inkább megyek, és békén hagylak téged, mert már féltizenkettő van, és anya már kétszer beszólt, hogy lassan nem ártana felébrednem. Remélem, most már tudod, miért nem kedvelem a karácsonyt, de most valamiért mégis szeretném előrepörgetni az időt, hogy jövőre ilyenkor legyen, és megnézhessem, hogy vajon akkor hogyan fogok érezni bizonyos dolgokkal kapcsolatban. De mivel ez sajnos nem lehetséges, kénytelen leszek várni, és az időre bízni a dolgok alakulását.

   És most tényleg megyek. Ja, és előre szólok, hogy mostanában nem valószínű, hogy gyakran írni fogok neked, mert olvashatnád a folytonos panaszkodásom, arra meg gondolom, nem vagy kíváncsi.

   Ameddig nem írok, légy jó, és kérlek, nagyon vigyázz a titkunkra. Szia. 

Szerzői megjegyzés: Heh, ide sose tudok mit írni. xD Öhm... Remélem, azért nem akartok kinyírni, mert ilyen gonosz vagyok. *nagyon szépen néz*