Hiányérzet

Hát... Élek még, igen. Úgy gondoltam, nem árt, ha ezzel kezdem. xD
Ne haragudjatok, hogy ilyen hosszú időre eltűntem, csak hát... Sajnos, a tanulásra nem foghatom, mert még ahhoz is lusta vagyok, úgyhogy inkább nem fogom semmire. xD

Amint a címből láthatjátok, ez most nem Bill naplójának a folytatása, hanem egy különálló novella. Remélem ez mindenkit kárpótol kicsit a várakozás miatt, és ígérem, hogy most már sürgetni fogom Billt, hogy írogassa kicsit gyorsabban a naplóját. :P

Jó olvasást. ^.^

Hiányérzet

   Bill hanyagul hátradőlt a széken, melyen ült, és hosszú lábait előrenyújtva nyújtózkodott egyet, majd laposakat pislogva körbevezette tekintetét a körülötte lévő főleg elektronikus tárgyakon és hangszereken, aztán a nyitott ajtókon keresztül átpillantott a szemben lévő helyiségbe, ahol felfedezte ikertestvére alakját a félhomályban, amint hosszan elnyúlt a kanapén, és békésen szuszogva álmodott helyette is valami szépet.

   Csak rá ne jöjj, hogy már megint nem aludtam, intézte szavait a bátyjához gondolatban, majd addig gondterhelten csillogó szemei hirtelen megteltek meleg fénnyel.

   Tom mostanában rengeteget vitatkozott vele a nem megfelelő életvitele miatt, és bár Bill mindig megvédte magát különböző kitalált indokokkal, tudta, hogy nem jó, amit csinál. Azonban az nagyon is jólesett neki, hogy bátyja az elmúlt pár hónapban emiatt kétszer annyira figyelt rá, mint korábban. Ez a figyelem pedig – akár mennyire is nem mutatta ki néha – mindent megért neki, ezért többnyire nem is vetette el az éjszakázás gondolatát. Meg amúgy is, kinek van ideje aludni a stúdiómunkálatok kellős közepén?

   Nos, az együttes többi tagja és a menedzsment minden szívfájdalom nélkül hazament, mikor már úgy érezték, hogy képtelenek lennének akár csak egyetlen másodpercre is az adott dal irányába fordítani a figyelmüket. Bill azonban örült ennek. Nem akarta, hogy bárki is ott maradjon vele. Szeretett éjszakánként egyedül lenni a stúdióban, és ha a dalalkotásban éppen nem is haladt túl sokat, elvégre egyedül mégsem válthatja meg az ember az egész világot, a gondolkodás kitűnően ment neki azokban a csendes órákban, és így sikerült rendbe tennie magában pár dolgot. Ráadásul a stúdióban töltött, magányos éjszakák előnyei közé tartozik még az a tény is, hogy itt legalább még az elméjébe furakodó, pimasz kis emlékképek sem zavarták meg merengésében, melyek a szobájában előszeretettel zaklatták. De ez persze nem meglepő, hisz legkedvesebb emlékei közül számos ahhoz a helyiséghez, vagy a helyiségben található tárgyakhoz, esetleg fényképekhez kötődik. Viszont nem szeretett sokat rágódni a múlton, hisz azon már nem lehet változtatni, a jelent viszont még kedve szerint formálhatja. És Ő ezt mindig ki is használta.

  Sokáig tanulmányozta távolról bátyja a félhomályban kissé elmosódott körvonalát, mire végre egy nagy sóhajtás adta erővel el tudott szakadni a látványtól. Ő mondta neki, hogy menjen haza, hiszen tudta, hogy alvás iránti szenvedélye nagyobb annál, hogy egész éjszakán át Őt figyelje, amint épp próbálja dalszöveggé formálni időnként még igencsak kusza gondolatait, de persze nem hallgatott rá. Mindig ez van, mikor Tom is bent éjszakázik a stúdióban annak érdekében, hogy gondoskodjon Bill alvásigényeinek kielégítéséről. Ami eddig… Nos… Egyszer sem jött össze. Fordítva viszont annál inkább. Az énekes mindig nagyon figyel rá, hogy testvére álma a lehető legnyugodtabb legyen. Mikor egy hosszú beszélgetés után Ő végül nekiáll a dalokkal foglalkozni, Tom még pár percig csendben figyeli Őt, és próbál úgy tenni, mintha Ő is teljesen a helyzet magaslatán lenne, de hamarosan mindig behódol Álomvilág csábító hívogatásának. Bill pedig ilyenkor rögtön ráterít egy takarót, majd miután nyom egy puszit az arcára, visszatér eredeti tevékenységéhez, de azért néha pillantásával ellenőrzi, hogy minden rendben van-e pihenő bátyja körül.

   Most is nagyon vigyázott rá, hogy semmilyen zaj se zavarhassa meg az éjszaka mély csendjét az elektromos berendezések halk búgásán és egy nagy falióra méltóságteljes ketyegésén kívül. Ez a kettő pedig annyira andalító volt együtt, hogy lassan kezdte úgy érezni, hogy ha lecsukná pilláit, nagyon hosszú ideig nem tudná felnyitni őket. De hogy ez ne történhessen meg, megrázta kicsit a fejét, majd tekintetével megkereste a falon az órát, melynek nagymutatója épp akkor készült elhagyni a hatost.

   Fél hat, állapította meg magában. Nagyot sóhajtott, majd visszapillantott laptopjára, amivel egész eddig foglalatoskodott – pontosabban egy dalszöveggel –, de a képernyő hirtelen éles fényétől már eddig is kissé vörös szemei csak még jobban égni kezdtek. Ezért inkább hunyorogva elmentette, amit írt, majd lecsukta a készülék tetejét. Késő volt már a dalszövegíráshoz… Vagyis inkább korán. Érezte, hogy egyetlen szót sem tudna most begépelni. De igazából egyetlen szó sem jutott az eszébe, melyet begépelhetett volna. Talán Tomnak igaza van, és most már tényleg nem ártana, ha legalább egy éjszakát a saját házában, az ágyában fekve töltene. Csak hát, mostanában, amikor hazamegy, valamiért mindig rátör egy furcsa és teljességgel érthetetlen érzés. Hiányérzet.

   Amikor először ismerte fel, hogy mi ez az érzés, legszívesebben felpofozta volna magát, elvégre mégis mi a jó élet hiányozhat neki, mikor mindene meg van, amire egy normális ember vágyhat. Aztán szép lassan rájött, hogy igazából csak majdnem mindene van meg, ugyanis egy bizonyos érzelem, és egy személy, akivel azt megoszthatná, nagyon is hiányzott az életéből. De sajnos sosem volt rá túl sok ideje, hogy ezzel a problémával foglalkozzon, pedig az elején még nagyon is szeretett volna valami megoldást találni rá. Aztán rájött, hogy hiába is talál ki bármit, az Ő életvitelével az úgy sem lesz megvalósítható, úgyhogy inkább letett erről a szándékáról.

   Éjszakánként viszont, a szobája már gyakran idegesítő némaságában sokszor eszébe jutott, hogy még sincs így minden jól, de mivel ez a felismerés csak álmatlan, forgolódással töltött órákat eredményezett, jobbnak látta elkerülni szobája néha már börtönrácsoknak érzett falait. Máshol mindig le tudta foglalni magát valamivel, de ott… Ott semmi mást nem tudott tenni saját maga őrületbe kergetésén kívül. Olyan ez, mint amikor valakivel valami nagyon rossz történik, és azért, hogy elterelje róla a gondolatait, a munkájába temetkezik.

   És mivel Bill úgy érezte, hogy most is kezdik ellepni a tudatát olyan dolgok, amilyenekre nagyon nem akart gondolni, inkább ismét megrázta a fejét, majd felállt a székről, és megint nyújtózkodott egyet akárcsak pár perce, aztán állva is végignézett a kis helyiségen. Szokatlanul nyugodt volt minden. Bár szerencsére a stúdió napközben sem a nyüzsgéséről volt híres. Arra ott vannak a koncertek, díjátadók és sajtótájékoztatók helyszínei, a stúdió pedig mindig is egy olyan hely volt, ahol nyugodtan lehetett alkotni. De Billnek azokban a percekben már végképp elege volt az alkotásból. Úgy érezte, ha még egy pillanatig nyitva kell tartania a szemeit, rögtön elájul. Most nem gondolt arra, hogy mi lesz akkor, ha lefekszik, és megint eszébe jut az a bizonyos megoldásra váró probléma. Teljesen üres volt az elméje.

   Nesztelenül odasétált alvó testvéréhez, majd leguggolt a kanapé mellé. Hajnal lévén már egész világos volt a szobában, ezért gondtalanul megfigyelhette békés arcát. Lágyan végigsimított rajta, és mivel Ő erre nem ébredt fel, kicsit felemelte a takarót, és óvatosan bebújt alá. Igazából ez nem számított megszokottnak köztük. Nem szoktak együtt aludni. Mindig is úgy voltak vele, hogy ha már egyszer az egész napot együtt töltik, akkor legalább éjszakára hagyjanak a másiknak egy kis magánéletet. Bill azonban most valahogy mégis azt érezte, hogy az egész napos együttlét ellenére is szüksége van a bátyja jelenlétére, még akkor is, ha így Ő biztosan rá fog jönni arra, hogy nem feküdt le éjfélkor, ahogy azt megígérte. De biztos volt benne, nem fogja bánni, hogy befeküdt mellé. Sosem bánta. Ez csak nagyon kivételes alkalmakkor szokott megtörténni, mikor az énekesnek kellett valaki, aki átölelte, akihez hozzábújhatott, és anélkül, hogy akár egy szót is szólnia kellett volna, biztos lehetett benne, hogy a másik megérti. És Tom határozottan azon kevés személyek egyike, akik erre képesek.

   A kanapé egyáltalán nem volt széles, viszont Bill még így is kényelmesen elfért rajta bátyja mellett, aki a mellette történő óvatos mocorgástól ébredezni kezdett.

- Bill… - nyöszörögte erőtlenül, csukott szemekkel, majd mire az említettnek sikerült elhelyezkednie mellette, Ő is rá tudta venni magát, hogy felnyissa pilláit.

- Ne haragudj – motyogta az énekes bűnbánó hangon, és nagy, őzike szemeket meresztett bátyjára. Arról pedig, hogy ezt hogyan tudja megtenni negyvennyolc óra ébrenlét után, fogalma sem volt.

Tom lustán megkereste még pár apró álomképtől fátyolosan csillogó tekintetével a szobában lévő digitális órát, s mikor pár pillanat múlva sikerült felfognia, hogy mennyi az idő, nyögött egyet, aztán arcát a párnába temetve sóhajtott egy nagyot.

- Nem lesz ez így jó, Bill – szólalt meg néhány perc múlva és a fejét is felemelte a párnáról, majd aggódva kezdte figyelni testvére durcás arcát.

- Nincsen semmi bajom – morogta Bill, gondolatban viszont nyomott egy nagy puszit a tesója arcára. Legalább Ő törődik vele.

- Még – suttogta halkan Tom, kiegészítve Bill előző mondatát.

- Jaj, már! Kuss! – Megforgatta szemeit, majd becsukta őket, ezzel jelezve, hogy nagyon nincs most kedve ehhez a beszélgetéshez. De jobban belegondolva semmilyenhez sincs.

- Jól van, befogtam. Hamarosan úgyis beszélünk még erről, mert ez így nem mehet sokáig. De most pihenj. – Közelebb húzta magához öccsét, aki mit sem foglakozott azzal, amit mondott neki, csak szorosan hozzábújt, majd mindketten saját gondolataikba merültek.

   Tom magában próbálta tovább fejtegetni Bill viselkedésének lehetséges okait – amikkel igazából majdnem teljesen tisztában volt. Viszont nagyon idegesítette a tény, hogy egyáltalán nem hallgat rá. Azt mindig is tudta, hogy makacs, de hogy ennyire… Ráadásul úgy bújik, mint egy macska, de ha hozzá mer szólni, azonnal durcásan kezd csillogni a szeme. Hát igazodjon ki rajta az ember!

   Billt azonban teljesen más gondolatok foglalkoztatták. Vajon miért nem érzi most azt az idegesítő hiányérzetet? Biztos volt benne, hogy most is meg fog jelenni pár pillanat erejéig, mint ahogy minden alkalommal, mikor a stúdióban töltött hosszú éjszakák után lepihent kicsit mielőtt a többiek is megérkeztek volna, hogy folytathassák a munkát. Ennek köszönhetően már párszor eszébe jutott, hogy mi értelme van egyáltalán annak, hogy a szobájától távol tölti az éjszakáit, de aztán egy kis gondolkodás után mindig arra jutott, hogy jobb csak fél órát szenvedni, aztán aludni még egy felet, mint egész éjszakákon keresztül csak álmatlanul forgolódni. Most azonban nem érezte, hogy bármi is hiányozna neki. Nyugodt volt, és álmos. Ráadásul Tom olyan gyengéden simogatta a hátát valószínűleg annak érdekében, hogy minél előbb álomba merüljön – mivel egyébként nem igazán szokott ilyet tenni –, hogy legszívesebben dorombolni kezdett volna. De mivel ennek érdekében először leckéket kellett volna vennie egy cicától, ezt inkább elhalasztotta későbbre, és csak csendesen élvezte a kialakult helyzetet.

***   ***   ***

   Bill álmosan nyitotta fel hosszú pilláit, miután egy hangos koppanás, majd egy azt követő sokkal halkabb morgás felverte édes szendergéséből. Testvére még felettébb álmosan, egy szál derekára kötött törölközővel a testén és egy szájából kilógó fogkefével masírozott végig a kis folyosón, melyre Bill tökéletesen rálátott, köszönhetően a kanapé elhelyezkedésének, és a nyitott ajtónak. Mikor észrevette, hogy öccse ébren van, rámosolygott, minek következtében egy kis fogkrémből származó fehér hab elhagyta ajkait, amit egy újabb morgással jutalmazott, majd a szájában lévő fogkefe miatt egy kissé eltorzult „fújj” motyogása közben visszasétált a fürdőbe.

Még jó, hogy ez végül is egy stúdió – rázta meg kicsit rosszallóan a fejét az énekes bátyja otthonos veselkedését figyelve, de, persze, aztán el is mosolyodott, mivel a stúdió berendezkedése szerencsére lehetővé tette, hogy a lehető legkényelmesebben érezzék magukat benne, és Ő is hasonlóképpen szokott tevékenykedni reggelente a benntöltött éjszakák után. Ráadásul már abszolút megszokta, hogy Tom ennyire elengedi magát, mikor kettesben vannak, és ezt egyáltalán nem bánta. Szerette ezt a kissé szétszórt, viszont ennek köszönhetően kétszer annyira aranyos Tomot is. De valószínűleg nem is nagyon lehetne olyan szituációt kitalálni, melyben akár csak egy percig is utálatot vagy esetleg közönyt érezne bátyja iránt.

   Az előbb megjelent mosoly azonban nem maradt túl sokáig az arcán, mivel ráeszmélt arra, hogy lassan nem ártana felkelnie. Ennek megvalósítása érdekében felügyeskedte magát ülő helyzetbe, majd nyújtózkodott egy nagyot, aztán csak üres tekintettel meredt maga elé. Legszívesebben visszadőlt volna a párnára, és a takarót a feje tetejéig magára húzva átaludta volna az egész napot. A párna iránti vonzalmát kinyilvánítva el is kezdett szemezni vele, de hamarosan észhez tért egy halvány fejrázás keretein belül, és elfogadta a tényt, hogy az egész napos lustálkodásból úgyis csak szenvedés lenne. Enyhe émelygés fogta el, amint elméjét ismét kitöltötte a tudat, hogy hiányzik valami, de tudta, hogy ez nem is lesz jobb, míg nem foglalja le magát valamivel, ezért próbált minél előbb magához térni, hogy aztán ne legyen ideje ilyen hülyeségekkel foglalkozni.

   Ennek véghezvitele azonban korán sem ment olyan könnyen, mint ahogy azt Ő elgondolta. Szörnyen rosszul érezte magát, és az előbbi émelygéshez még egy kis fejfájás is társult. Fogalma sem volt, hogyan fogja kibírni azt a napot.

   Miután viszont testvére kitalált a fürdőből, sikerült elég erőt összegyűjtenie, hogy most Ő vegye birtokba a kis mosdó helyiséget. Kedvtelenül vette szemügyre saját sápadt tükörképét a tükörben, és be kellett látnia, hogy nagyon nem tetszik neki a látvány. Máskor szép, üde arca most tényleg kissé nyúzottnak látszott, és ez nem főként a sminkhiánynak volt betudható, fáradt, szinte fénytelen tekintete pedig pláne nem. Sóhajtott egyet, majd megfordult, mire azonnal Tommal találta szemben magát, amitől eléggé meglepődött. Észre sem vette a tükörben, hogy mögötte áll. Tényleg aludnia kellene.

- Látod, erre jó ez a viselkedés. Még a csinos kis pofikád sem tetszik. – Finoman megpaskolta egyszer öccse arcát, majd kissé gúnyos mosolyra húzta ajkait. Bill valószínűleg amúgy sem bókként fogta volna fel a szavait, de így csak még inkább rosszul estek neki még annak ellenére is, hogy talán teljesen tisztában volt vele, hogy Tom nem megbántani akarta, egyszerűen csak már nem tud mit kitalálni, amivel hathatna rá, és végre hazarángathatná. De mintha ez meg sem fordult volna a fejében, azonnal hátat fordított neki, és még morcosabban vette szemügyre képmását a tükörben, mint pár másodperce.

- Fogjad be!

- Bill…

- Kimehetnél. – Teljesen figyelmen kívül hagyta testvére próbálkozását egy normális hangvitelű beszélgetés kezdeményezésére, mire Ő csak sóhajtott egyet.

- Én nem akarok veled veszekedni, Bill. Teljesen értelmetlen lenne. Viszont az közlöm, hogy remélem, ma haza óhajtasz velem jönni, mert ha nem, annak nagyon nem lesz jó vége – mondta szigorúan Bill szemébe nézve, majd kiviharzott a fürdőből, és szavai nyomatékosításának érdekében kicsit hangosabban csukta be az ajtót maga után, mire öccse teste megrázkódott.

- Hülye vagy – közölte tükörképével, majd sóhajtott, és ruháit a földre dobálva beállt a zuhany alá.

   Fél óra múlva már a bátyjával szemben ült a konyhának kinevezett helyiségben, és fintorogva vette szemügyre az előtte elterülő asztalon rendezetlenül tornyosuló pizza és üdítőmaradékok képét, miközben testvére épp egy szendvicset majszolt.

Igazán idilli, jegyezte meg magában ironikusan, aztán megint elhúzta a száját, amint felpillantott a hűtő tetején helyet foglaló bekapcsolt TV-re, ahonnan egy épp nemrégiben felfedezett, tizenéves popsztár mosolygott rá vissza, aztán folytatta mások által megírt dalszövegének éneklését. Azonban már nem sokáig, ugyanis Tom a távirányító segítségével, egyetlen mozdulattal elhallgattatta. Erre természetesen ismét durcás pillantásokat kapott öccse felől, aki igazából maga sem tudta, mi baja van azokban a percekben. Nagyon hidegen hagyta, hogy a fiatal fiú éppen szerelem után sóvárogva egyedül szenved valamilyen idióta díszletben. De akkor is, morcos volt és nyűgös, és Tom megzavarta gondolatmenetét a világ alakulásának erős helytelenítéséről.

- Ne nézz így, utálod ezt a számot. – A gitáros fel sem nézett a reggelijéből, mire Bill megforgatta szemeit, majd összefonta karjait maga előtt. – Enned kellene. – Megkereste a tekintetét, és nagy, aggódó szemeivel próbálta még inkább meggyőzni, de nem igazán sikerült neki. – Bill…

- Nem érdekel! – vágott testvére szavaiba. – Miért olyan nehéz neked békén hagyni engem?

- Azért mert… Tudom, hogy nehéz elhinni, de fontos vagy nekem, és képzeld, nagyon szar nézni, amit magaddal művelsz.

- Akkor ne nézz rám!

- Értsd már meg, hogy aggódom! – Bill természetesen tudta, hogy ez így van, és jól is esett neki, de valamiért jobban örült volna neki, ha Tom csendben teszi mindezt. Tisztában volt vele, hogy nagyon kiállhatatlan az utóbbi időben, de hát, nem valószínű, hogy bárki jobban viselte volna ezt a helyzetet.

   Tomnak nem válaszolt, mert nem tudott. Vagyis tudott volna, de mivel nem akarta megbántani, hisz tudta, hogy tényleg csak azért „piszkálja” mostanában folyamatosan, mert nem szeretné, hogy teljesen tönkre vágja az életét, inkább csendben maradt. Bátyja még szigorúan méregette pár pillanatig, de mikor rájött, hogy teljesen feleslegesen próbál most szót érteni vele, rosszallóan megrázta a fejét, majd visszafordult a szendvicse felé, bár igazából már kifejezetten nem volt étvágya. Bill kipillantott az ablakon, és mivel Georg épp akkor parkolt le az autójával a felhajtón, sóhajtott egy nagyot, majd csukott szemmel hátrahajtotta a fejét, hogy kiverjen minden nemkívánatos gondolatot elméjéből.

Hát, elkezdődött még egy nap.

***   ***   ***

   Az énekes fáradtan ült be testvére mellé az autóba. Durcás arcára pillantva megforgatta szemeit, majd hátradőlt az ülésen és becsatolta a biztonsági övét.

- Most mi a bajod? Itt vagyok, nem? – kérdezte szárazon és még véletlenül sem nézett közben Tomra. Ismét sikerült egy kicsit összekapniuk, természetesen az Ő dacos viselkedése miatt, mivel ismét nem akart hazamenni bátyjával, aki eleinte nagyon szépen kérte, de aztán látszólag elfogyott a türelme… vagy csak új stratégiát választott, ami látszólag működött, hisz miután feldúltan otthagyta a stúdió épületét, és beszállt az autójába, pár perc elteltével Bill követte.

- Most már semmi – mosolygott öccsére könnyedén, aztán elfordította a slusszkulcsot, így az autó motorja beindult. Billnek ez újabb szemforgatásra adott okot, de mivel Ő is tisztában volt vele, hogy már nem sok kellett hozzá, hogy egyszer csak elájuljon ott mindenki előtt, hála az alváshiánynak, és a rendszertelen étkezésnek – amit egyébként a banda többi tagja és a menedzsment egyáltalán nem vett észre –, képtelen volt sokáig haragudni Tomra. Meg amúgy is, talán épp ideje végre szembenéznie az érzéseivel. Ezt pedig otthon tudja a legkönnyebben megvalósítani.

   Meglepően lassan értek haza. Igazság szerint Tom is álmos volt már, és nem akart száguldozni az utakon, még akkor sem, ha az éjszakára való tekintettel nem járt annyi autó, mint általában. A kutyusaik ugyanolyan kitörő örömmel üdvözölték Őket, mint mindig, és miután sikerült valamennyire lecsillapítani mind a négyet, Bill villámgyorsan felrohant a szobájába, és bezárkózott. Nem akart veszekedni Tommal, és tudta, hogy ha ott marad vele, akkor bizony be fog következni némi emeltebb hangon történő szóváltás. Utálta magát, amiért még vele sem volt képes normálisan viselkedni – sőt, főleg vele nem –, de tudta, hogy Tom talán valamilyen szinten megérti. Legalábbis nagyon remélte. Szörnyű érzés lett volna elveszíti a gitárost ilyen hülyeség miatt.

   A szobájában szinte teljes sötétség uralkodott, egyedül egy utcai lámpa ablakon beszűrődő erőtlen fénye gondoskodott róla, hogy Bill lássa a bútorok sötét körvonalát, így végül is könnyen megtalálta az ágyát. Kedvtelenül elfeküdt rajta, majd hagyta, hogy feltoluló gondolatai és érzései magukkal ragadják.

   Tom reményvesztetten nézett testvére után, pár pillanat múlva azonban ez az érzés megértéssé változott tekintetében, majd a konyha felé vette az irányt, hogy megetesse a kis háziállataikat, akik hálás farkcsóválással láttak neki vacsorájuk elfogyasztásának. Ő leült az ebédlőasztalhoz, és a fejét egyik kezére hajtva csendesen próbálta kitalálni, hogy mi lenne a legjobb megoldás Bill helyzetére. Mert igen, Ő tudta, hogy mit érez a másik, még akkor is, ha testvére eddig egyetlen szót sem ejtett neki róla. De ez talán nem is meglepő annak fényében, hogy pár éve Ő is átélte ugyanezt. Csak hát, neki egy kicsit gyorsabban sikerült rájönnie, hogy mi iránt érzi ezt a páratlanul erős hiányérzetet. Az igaz, hogy részben Bill is tisztában volt vele, hogy egy személy hiányzik az életéből, akivel nem csak szellemileg, hanem fizikailag is összetartoznának, viszont azt nem tudta, hogy ki lehet ez a valaki. Tom viszont igen.

   Pár perc múlva az egyik kutyus jóllakottan megpiszkálta orrával a térdén felejtett kezét, amivel arra bíztatta gazdáját, hogy simogassa meg egy kicsit. Tom persze mosolyogva teljesítette a „követelést”, aztán nagyot sóhajtott.

- Szerinted mit csináljak a másik gazdáddal, hn? – kérdezte a kis négylábút, miközben vakargatta a füle tövében lévő, kutyák esetében kifejezetten viszketésre hajlamos területet. Ő erre vakkantott egyet, majd az állát letette Tom térdére, és tanácstalanul pislogott fel rá. – Hát én sem tudom. Vajon mikor fog rájönni? Olyan kis buta. – Elgondolkodó tekintettel kibámult az ablakon, és kicsit meglepődött, mikor a sötét égbolton végigszántott egy jókora villám, majd az azt követő dörgés alatt zuhogni kezdett az eső. – Hurrá! – motyogta, aztán sóhajtott egyet, és visszahajtotta fejét a kezére.

***   ***   ***

  

   Bill gyorsan a fejére húzta a takaróját, és összegömbölyödött alatta. Nem félt a vihartól, csak… nem számított rá. Oké, kicsit megijedt. Nem szereti a villámlást és a mennydörgést. Barátságtalan. Miért nem tud szép csendesen esni? Az még talán meg is nyugtatta volna kicsit. De nem, még az időjárás is ellene van, és szándékában áll zajongva idegesíteni Őt az elkövetkezendő minimum egy órában, mikor már vagy fél órája csak zuhog, zuhog és zuhog. Nagyszerű.

   Persze igazából nem az időjárásra volt mérges, csak az zavarta, hogy már kábé háromnegyed órája megfürdött, és befeküdt az ágyába, de még mindig nem volt képes elaludni, pedig nagyon próbálkozott. Hülye érzések!

   Mikor úgy gondolta, már eleget gubbasztott a takaró alatt, kibújt alóla, hisz meg volt róla győződve, hogy most is hiába próbálkozna, úgysem tudna elaludni. És őszintén, nem is igazán volt hozzá kedve. Idegesítette, hogy összeveszett Tommal, viszont nem érezte úgy, hogy ha most lemenne hozzá, akkor képes lenne kibékülni vele. Ahhoz mindent el kellene mondania neki, még azt is, amiben még Ő maga sem biztos, és annak érdekében, hogy ez sikerüljön, nagyon össze kellene szednie magát, erre azonban képtelen volt. Inkább csak csendesen figyelni kezdte a vihart, ami talán egy kissé megnyugtatta még úgy is, hogy a hangosabb dörgéseknél mindig kicsit összébb húzódott. Már épp azon gondolkodott, hogy talán jobb lenne, ha lefeküdne, mikor nyílt az ajtó, és Tom dugta be rajta kíváncsian a fejét.

- Miért nem alszol? – kérdezte, miközben öccse vállára tette a kezét, és mivel Ő nem számított erre, mert nem vette észre a kései látogatót, azonnal ijedten kipattant az ágyból, de mikor konstatálta, hogy csak Tom az, sóhajtott, majd megvonta a vállát.

- Most akartam.

- És eddig mit csináltál?

- Mi közöd hozzá? – Bill összeszorította szemeit, amint feltette a kérdést. Tök jó, hogy az előbb még békülni akart, most meg ismét vitát kezdeményez, pedig bátyja egyértelműen csak azt akarta tudni, hogy jól van-e.

- Igazad van. Semmi. Bocsi, hogy érdekel, hogy mi van veled. – Ezzel fogta magát, és szerette volna minél előbb elhagyni testvére szobáját, de ebben egy csuklójára fonódó kéz megakadályozta.

- Ne haragudj rám – motyogta Bill alig érthetően.

- De haragszom, Bill, képzeld el! – csattant fel a gitáros, majd kirántotta a karját öccse gyenge szorításából. Nem mintha tényleg mérges lett volna rá, csak remélte, hogy ezzel végre megtörheti a jeget, és Bill elmondja neki, hogy miért viselkedik így. Bár tudta Ő azt nagyon jól, de jobb lett volna tőle hallani. Talán abból nem lehet nagy baj, ha egy kicsit ráijeszt.

- Tom, én… Már nem bírom ezt! – Pár pillanat alatt könnyesek lettek a szemei, amiről Tom csak a fel-felvillanó villámok fényének köszönhetően értesült, ugyanis áram lassan negyed órája nem volt se a házban se az utcán.

- Mit nem bírsz? – kérdezte higgadtan.

- Hiányzik valami, tudod? És nem tudom, hogy mi. Nem tudok rájönni. – Fekete tincsei könnyei miatt az arcára tapadtak, amint megrázta a fejét, hogy ezzel is nyomatékosítsa mondatait.

- Vagy inkább ki, nem? – lépett hozzá kicsit közelebb Tom, majd megfogta a kezét, és magához húzta.

- De, lehet. – Lesütötte tekintetét, miközben bátyja kisimította arcából a rakoncátlan hajtincseket.

- Én tudom, hogy ki – mosolygott magabiztosan a gitáros.

- Ki? – csillant fel Bill szeme.

- Mit érzel most? – tette fel a kérdést egyértelmű válasz helyett.

- Én… - Elhallgatott, majd megpróbált az érzéseire figyelni. Nyugodt volt. Meglepően nyugodt. Annyira, mint reggel, mikor befeküdt Tom mellé. Nem kínozta semmilyen nemkívánatos érzés. – Nyugalmat – nyögte ki végül, de azonnal elkerekedtek a szemei, amint rájött, hogy ezt mi okozhatja. Nem, az ki van zárva, hogy Tom hiányzott volna neki! Ő a testvére, és egyfolytában együtt vannak. Miért hiányozna neki? Nem, persze, hogy nem ez a magyarázat. Biztos, Tom sem így értette, csak már nagyon álmos, és ezért érzi magát ilyen furán a karjaiban. Pontosan, ez az egyetlen ésszerű magyarázat.

    Mikor azonban felpillantott bátyjára, aki lassan már vészesen közelről tanulmányozta az arcát a folyamatos villámlás nyújtotta bizonytalan fényben, már abszolút nem volt biztos elmélete helytállásában.

- Mit csinálsz? – kérdezte halkan, bizonytalanul.

- Nézlek – jött az egyszerű válasz, ami persze nem nyugtatta meg. Megijedt Tom közelségétől, és nem is értette, hogy igazából mi történik éppen.

- De… miért ilyen közelről? – dadogta, és ha lett volna ereje, kitépte volna magát testvére karjaiból. De nem volt. És ennek valami miatt örült.

- Mert imádom a szemeid… és… mindennél jobban szeretnélek megcsókolni – suttogta őszintén az énekes ajkaira, majd nem várva válaszra, finoman összeérintette őket a sajátjaival. Hogy milyen régóta szerette volna Ő már ezt! És valóban, ugyanolyan jó volt, mint ahogy már számtalanszor elképzelte. Sőt, jobb. Ezerszer jobb. Melegség áradt szét a testében, és úgy érezte, ezentúl képtelen lenne huzamosabb időre elszakadni azoktól az édes ajkaktól.

   Bill a kezdeti döbbentség hatására eleinte csak nagy szemekkel meredt maga elé, azonban ahogy végigáradt testében valami szörnyen jó, és bizsergető érzés, lehunyta pilláit és görcsösen magához szorította testvérét. Soha többé nem akarta elengedni. Végre nem érzett se hiányérzetet, se fejfájást, se fáradságot. Boldog volt.

   Ez azonban csak pár másodpercig tartott, mikor is viszonylag sikerült magához térnie, és felfogta, hogy éppen kivel és mit csinál. Villámgyorsan kiszabadította magát testvére karjai közül, majd még magát is teljesen meglepő módon pofon vágta. Ösztönösen csinálta, erről a tekintetében lévő riadtság is árulkodott. Bár talán az, amit előtte tettek, jobban megijesztette.

- Nincs semmi baj. – Tom visszahúzta magához ellenkezésre képtelen testvérét. Nem nagyon rendítette meg az a pofon. Sőt, talán csalódott is volna egy kicsit, ha Bill csak úgy belenyugszik a dolgokba.

- Ezt soha, soha többé ne csináld – rázta meg a fejét az énekes zavartan. A hangja határozatlanul csengett a levegőben. Maga sem volt biztos benne, hogy tényleg azt akarja-e, amit mondott.

- Rendben – suttogta Tom, majd megszegve pár tizedmásodperce tett ígéretét ismét lágy csókban egyesítette ajkaikat.

   Mindkettőjük teste megremegett a már ismerős, mégis még mindig új, és furcsa érzéstől, ami egyben annyira magával ragadó is volt, hogy most Bill sem volt képes elszakadni bátyjától. Engedelmesen simult ölelésébe, és hagyta, hogy a gitáros nyelve kissé bátortalanul ugyan, de ajkai közé hatolva birtokba vegye szájüregét, hogy aztán lágyan végigsimítson vele az ott lévő dolgokon.

   Néhány mámoros perc után az énekes arra eszmélt fel, hogy a lábai szörnyen remegnek, és csak annak köszönheti, hogy még álló helyzetben van, hogy testvére biztosan tartja karjaiban. Ekkor összegyűjtötte az összes akaraterejét, hogy képes legyen elszakadni bátyjától, viszont most nem volt olyan heves, mint az előbb, és nem is távolodott el tőle, csak mélyen a szemébe nézett, és mivel nem látott benne sem arra utaló jeleket, hogy Tom csak szórakozott vele, sem pedig arra, hogy megbánta volna a történteket, sóhajtott egy nagyot.

Mégis, hogyan kerültünk ebbe e helyzetbe? – tette fel a kérdést magában, de választ nem talált. Vagy ha talált is, képtelenségnek tartotta mindegyiket.

- Ez nem normális. – Megrázta a fejét, majd kibújt Tom öleléséből, és leült az ágyára.

- Persze, hogy nem normális. De azt mondd meg nekem, hogy mikor voltunk mi normálisak, hn? – térdelt le a gitáros testvére elé.

- Oké, sosem – forgatta meg szemeit Bill, majd pár pillanatig farkasszemet néztek, aztán hangosan felnevettek mindketten. Arról, hogy ezt a fáradtságuk, a jókedvük – ami határozottan megvolt kusza gondolataik ellenére is –, vagy a helyzet abszurdsága miatt tették-e, egyiküknek sem volt fogalma. Talán egy kicsit mindegyik közrejátszott. A lényeg, hogy kis idő múlva egy újabb égbolton végigcikázó villám fényénél, mikor mélyen egymás szemébe néztek, tökéletesen meggyőződhettek róla, hogy a másik boldog. És ennek fényében már nem is tűnt annyira szörnyen bűnösnek az eltelt pár perc.

   Tom leült Bill mellé az ágyra, és gyengéden magához ölelte, mire öccse minden szó nélkül hozzábújt. Tényleg boldogok voltak. Hamarosan azonban az énekes távolabb húzódott testvérétől, amire Ő érzékelhetően megijedt egy kicsit, ugyanis megrázkódott.

- Nyugi, csak meg szeretnék gyújtani pár gyertyát, mert így nem látlak – mosolyodott el Bill, majd nyomott egy puszit az arcára.

- Jól van, ezt megengedem, de siess. – Az énekes elmosolyodott bátyja türelmetlenségén, majd felpattant az ágyáról, és köszönhetően jó tájékozódó képességének, könnyedén meggyújtott egy-két gyertyát, hogy aztán már a kellemes félhomályban telepedjen vissza Tom mellé.

- Azért… lehet, hogy ezt egy kicsit jobban meg kellene beszélnünk… - vetette fel az ötletet Bill, mikor már pár perce csak elmélyülten bámultak egymás szemébe.

- Lehet. De… - Ekkor dörrent egy nagyot, mire Bill szorosan bátyjához bújt. – A srác, aki a monszunról énekel és fél a vihartól. – Megcirógatta öccse arcát, de Ő azonnal távolabb húzódott tőle.

- Ez nem vicces ám! Amúgy se félek. És ne tereld a témát – mondta kissé duzzogva.

- Jól van. Na, gyere ide. – Újra magához ölelte testvérét, majd az ölébe húzta, és ellenkezést nem tűrően maga felé fordította az arcát, aztán lágyan megcsókolta. Tudta, hogy ez neki talán még ijesztő egy kicsit és hihetetlenül furcsa, viszont Ő már nem tudta tovább visszafogni magát. Hosszú éveken keresztül tette azt, de mostanra elfogyott az összes akaratereje.

- Tom, ezt tényleg meg kellene beszélnünk. – Bill pihegve nézett bele társa szemébe. Az arca kicsit kipirult, de mivel ezt gyertyafénynél nem lehetett észrevenni, Tomnak sem tűnt fel szerencsére. Így is elég kellemetlenül érezte magát, amiért ennyire jólesett neki egy csók a bátyjától, pedig tudta, hogy mennyire eszement ez az egész ügy. Viszont ahogy némán elmerengett testvére tekintetében, szörnyen természetesnek érezte a helyzetet. –Inkább mégse mondj semmit. Vannak dolgok, melyeket nem kell megmagyarázni, ugye?

- Igen. Mint például ezt – nyomott egy gyengéd csókot öccse homlokára. – vagy ezt. – Most az arcára adott egy puszit. – Vagy ezt – érintette lassan össze ajkaikat, de csak egy nagyon lágy csók erejéig. – És azt sem, hogy szeretlek – mosolyodott el végül, és Bill is hasonlóképp reagált.

- De, Tom, te tudtad?

- Igen. De jobb ez így, hogy magadtól jöttél rá. – Kitűrt az énekes szeme elől egy fekete tincset, majd ismét mosolyra húzta ajkait.

- Igazad van. De hogy lehettem ekkora hülye? – kérdezte hitetlenkedve.

- Nem voltál hülye. Csak próbáltál racionálisan gondolkodni. De az néha – akárcsak ebben az esetben – nem megoldás. De erről majd beszélhetünk holnap, ha szeretnéd, most viszont…

- Most beszéljünk – vágott a gitáros szavaiba Bill. Tényleg szeretett volna mindent most megbeszélni vele, de már így is olyan laposakat pislogott, hogy Tom kénytelen volt ismét elmosolyodni a látványon.

- Álmos vagy – simított végig öccse arcán.

- Nem is – motyogta, de másodperceken belül már csak nyugodt szuszogását lehetett hallani.

- Hát persze, hogy nem. Butus – suttogta Tom halkan, nehogy véletlenül megzavarja az álmát, majd óvatosan letette az öléből az ágyra, aztán felállt, és vággyal csillogó szemekkel végignézett rajta. Bill annyira gyönyörű volt, annyira törékeny és annyira ártatlan, ahogy ott feküdt, hogy legszívesebben felébresztette volna, hogy aztán átszeretkezzék az egész éjszakát. Viszont tudta, hogy öccsének most pihennie kell. És amúgy sem lett volna szíve ahhoz, hogy csak azért, mert Ő mindenféle perverz dolgot akar művelni, felzavarja Billt nyugodt álmából. Bízott benne, hogy lesz még alkalma felfedezni öccse testét tetőtől talpig. A mai este legyen a szereteté és a szerelemé.

   Ezzel a gondolattal elfújta a pislákoló gyertyákat, melyek kellemes málna illatukkal már megtöltötték az egész szobát, majd visszasétált testvéréhez, és vigyázva arra, hogy minél kevesebbet mocorogjon, befeküdt mellé az ágyba.

- Tom, én… olyan nyugodt vagyok – motyogta Bill félálomban, majd rögtön vissza is zuhant szédítő álomképei közé. Mivel Tom ezzel tisztában volt, nem válaszolt, csak mosolyogva magához ölelte, és miután nyomott egy puszit az arcára, Ő is lecsukta pilláit, majd engedte, hogy Álomvilág most is, mint minden este, észrevétlenül rabul ejtse. Álmában is Billel volt, és tudta, hogy most már semmi sem választhatja el Őket egymástól.  Egy közös élet gondolata azzal a személlyel, akit képes teljes szívéből szeretni, gyönyörű jövőt ígért. És másnap reggel, mikor megannyi rikító színével rájuk köszönt az őszi hajnal, és Ők szinte teljesen egyszerre kezdték ennek hatására nyitogatni pilláikat, biztosak voltak benne, hogy ha máshol nem is, hisz azt a társadalom moralitása egyelőre nem teszi lehetővé, éjszakánként csendesen egymás karjaiba bújva és az álmaikban, melyekben csak Ők léteznek az egész univerzumban, mostantól mindig boldogok lesznek. Ezt a viharos novemberi éjszakát pedig életük végéig az egyik legszebb emlékükként fogják számon tartani.

Szerzői megjegyzés: A közeledő karira való tekintettel egy kis könnyed, happy end-es novella lett, remélem, elnyerte a tetszéseteket. :D A komikat szeretettel várom. ^.^