Bill naplója 17. rész

Na, hát ezt is megértük. xD Ne haragudjatok, tudom, hogy mostanában nagyon lassú vagyok, de na! Lusta vagyok, tudjátok. :P
A résszel kapcsolatosan pedig csak annyit, hogy nem ez lett az eddigi leghosszabb, sem legizgibb, sem legjobb, és valószínűleg a felét kihagytam annak, amit bele akartam írni, de szükség van rá sajnos a következőek előtt. Amúgy, szerintem nagyjából így néz ki egy normális napló, de azért persze a kövi rész már a megszokott stílusomban lesz íródva (de értelmes vagyok így éjjel fél 11-kor xD).
Na, de itt a rész, jó olvasást. ^.^

17. rész 

   2010. január 20.

   Drága Naplóm!

   Már lassan egy hónapja, hogy nem írtam Neked. De nagyon jól tudod, hogy miért, úgyhogy most nem kezdek el magyarázkodni. Igazából most is csak azért írok, mert ma költöztem ide Aldenhez, és erről azért szerintem nem árt, ha tudsz. Naomi már majdnem két hete odaköltözött Tomhoz, és inkább nem kezdem el részletezni, hogy mennyire utáltam azt az időszakot, mikor még én is ott laktam velük. Az a legszörnyűbb, hogy most teljesen meggyőződhettem róla, hogy Tom tényleg egész jól kijön azzal a lánnyal. És én ezt utálom. Nagyon, nagyon, nagyon utálom. És magamat is, amiért utálom. És Tomot is, amiért annyira szeretem. És az egész világot, amiért Ő a testvérem. Még mielőtt megkérdeznéd, nem, csak egy kicsit vagyok depressziós. Egy kicsit nagyon. És hihetetlenül idióta. Ha normális lennék, valószínűleg ez lenne életem egyik legboldogabb napja. De ahogy azt már számtalanszor bebizonyítottam, nem vagyok az. Mert miért lennék? Én vagyok Bill Kaulitz, aki amellett, hogy hihetetlenül erkölcstelen, még gondolkodni sem tud ésszerűen. És komolyan, ezért vannak oda több ezren? Na, jól van, azt hiszem, jobb lesz, ha ezt befejezem, és inkább megkeresem Aldent. Ő még mindig nagyon ért hozzá, hogy hogyan nyugtasson meg. És most szörnyen jó a közelében lenni, mert örül neki, hogy végre ideköltöztem.  És én is örülök neki valamilyen szinten. Talán itt egy kicsit lenyugszom majd, hisz nem kell folyamatosan Tom szörnyen rossz színjátékát figyelnem. Csodálom, hogy Naomi még nem jött rá, hogy Tom mennyire leszarja, hogy mi van vele –bocs a szóhasználatért. Annyira azért nem buta lány, mint amilyennek néha mutatja magát. Áh, de nem baj, nem érdekel. Tényleg megyek, és megkeresem Aldent, most csak ennyit akartam. Legközelebb majd talán írok egy kicsit többet, addig légy jó. Szia.

   2010. január 31.

   Drága Naplóm!

   Jó, jó, tudom, hogy egy szemétláda vagyok, amiért már megint tök régen írtam, de tudom, hogy úgyis megbocsátasz nekem. Mert nekem mindig mindenki megbocsát, tök mindegy, hogy mit csinálok. Jól van, tisztában vagyok vele, hogy hülye vagyok, nem kell megjegyezni. Tudom, hogy nem jegyezted meg, de akartad. Istenem, normális vagyok én? Oké, nem, ezt múltkor már megbeszéltük. Csak most annyi a különbség a múltkori helyzethez képest, hogy itt fekszem anyáéknál a szobámban az ágyamon, Alden pedig itt szuszog mellettem, mint aki nincs is tisztában azzal, hogy mit műveltem itt már több mint egy hónapja Tommal. Pedig tudja. Miután megvacsiztunk anyáékkal, és beszélgettünk Velük egy kicsit – mivel anyáéknak tegnapelőtt sikerült rábeszélniük, hogy mutassam végre be nekik Aldent –, elég világosan a tudtomra hozta, hogy nagyon rosszul próbálom titkolni, hogy karácsonykor kicsit több történt Tom és köztem pár testvéri puszinál. De igazából nem is csodálom, hogy rájött, hisz azóta egyszer sem voltam hajlandó lefeküdni Vele, viszont szinte bármi mást megtettem, amit csak kért. Hát, igen, nem kis lelkiismeret furdalásom volt amiatt, hogy lényegében megcsaltam. Annyira édes srác, anyáék is teljesen odáig vannak érte, én meg megcsaltam a saját ikertestvéremmel. Pff… Csak gratulálni tudok magamnak. Ez szánalmas még úgy is, hogy történetesen még mindig fülig szerelmes vagyok a bátyámba, annak ellenére is, hogy szentesete óta szinte egy szót sem váltottunk, ha viszont mégis, csak hidegen közöltük egymással, amit muszáj volt, majd visszatértünk a saját dolgunkhoz. Tudom, hogy ez egy természetesnek mondható reakció mindkettőnk részéről a történtek után, de… Szörnyen rossz érzés, hogy így viselkedünk egymással, még akkor is, ha tudom, hogyha végre figyelmen kívül hagynánk egy aprócska tényezőt, miszerint ikrek vagyunk, egész napokat egymás karjaiba zárva töltenénk. Ajh, de ez sohasem fog megtörténni, úgyhogy jobb lesz, ha befejezem az álmodozást.

   Miután Alden közölte, hogy tudja, mit tettem, azt is elmondta, hogy persze egy kicsit mérges rám, de mivel tudta, hogy mire vállalkozik, mikor elkezdett velem ismerkedni, természetesen megbocsát. De jó neki, hogy Ő képes erre. Én nem tudok megbocsátani magamnak. Nem is akarok. Hogy hogyan fogok én ezek után tükörbe nézni, arról fogalmam sincs. De hát, így jár, aki nem gondolkodik. Ja, és mellesleg megint esik a hó. Már nagyon elegem van belőle. Először novemberben, mikor úgyszintén ebben a szobában Tom és én eldöntöttük, hogy nem lehet köztünk több testvéri kapcsolatnál, aztán karácsonykor, mikor páratlan felelőtlenséggel engedtünk bűnös vágyainknak, aztán azóta szinte folyamatosan, minden nap esik egy kicsi, hogy még véletlenül se tudjam pár percre kiverni a fejemből azt az éjszakát. Bár van egy olyan érzésem, hogy amúgy se tudnám.  Na, de nem akarlak már tovább idegesíteni Téged. A lényeget elmondtam, legyen most ennyi elég.

   Jó éjt!

   2010. május 24.

   Édes Naplóm!

   Azt javaslom, hogy ne nézd meg a dátumot, ha nem akarsz ideges lenni. De, tudod, most van egy egész jó kifogásom: tegnap engedtek ki a korházból. Mit csinált már megint ez az idióta? – kérdezheted magadtól. Nos, igazából semmit. Annyira semmit, hogy még enni és aludni sem voltam képes, szóval… Gondolom, tudod, hogy ezek hiánya milyen következményekkel jár. Oké, az azért nem teljesen pontos, hogy nem csináltam semmit, mivel például a stúdióban egész jól feltaláltam magam – hála Davidnek. Az evés és alvás hiány a hajnaltól éjfélig tartó munkával kombinálva azonban nem egy túl előnyös párosítás. Igazából csak annyi a szerencsém, hogy nem a stúdióban estem össze, hanem Aldennél… bocsi, itthon. Nehéz megszoknom, hogy már itt lakom. Szóval, mivel itthon lettem rosszul, nem lett belőle különösebb botrány, a többiek úgy tudják, hogy épp a szerelmemmel nyaralok valahol jó messze egy trópusi szigeten. Ja, jó is lenne. De az azért jó, hogy most amúgy is pihi van egy kicsit, mivel már majdnem végeztünk a dalokkal, úgyhogy David nem akadt ki nagyon, amiért „csak úgy, minden szó nélkül leléptem nyaralgatni”. Oké, mondjuk az egy dolog, hogy David nem akadt ki, viszont Tom annál inkább, de erre majd rögtön rátérünk, most van egy kis időm – és kedvem – írogatni Neked. Mást úgysem nagyon tudok tenni, hisz Aldennek is természetesen pont most kell, hogy legyenek a vizsgái, szóval itthon van, és „tanul”, velem pedig – mint leendő doktor bácsi – persze szóról szóra betartatja az orvos utasításait. Úgyhogy nem igazán csinálhatok mást az evésen és az alváson kívül. Mondjuk, nincs is túl nagy kedvem semmihez…

   Ha a kutyusok itt lennének, talán egy kicsit jobb lenne. De nem lehetnek, mivel Alden allergiás rájuk, így Tomnál maradtak. Angyal meg most épp abban a korban van, hogy egész nap nem csinál mást, csak eszik és alszik, szóval nem igazán tudok mit csinálni vele. Hm… szerintem az lenne a legjobb, ha cserélnénk. Ő továbbra is aludhatna, és ehetne egész nap, én pedig élhetném a házimacskák gondtalan életét. Úristen, egy macskára vagyok féltékeny! Ez már komolyan valami komoly pszichés betegségre utal. De egyébként elvileg nincsen semmi bajom némi depresszión kívül, amit valami érthetetlen orvosi szaknyelven Dr. Albrecht, a pszichológusom, meg is állapított. Jó, most nem kell semmi komolyra gondolni, de ha valakit anorexia komoly gyanújával szállítanak rohammentővel korházba, és ez a valaki történetesen tizenöt éves kora óta a nyilvánosság előtt éli az életét, azt mindenképpen alávetik némi pszichológia vizsgálatnak. Csak hát, valószínű, ha ez a személy szerelmes a saját ikertestvérébe, nem lesz túl közlékeny. És mivel bármennyire is türelmes egy ember, egy idő után úgyis megunja a kérdezgetést, ha nem válaszolnak rá, így felírt valami antidepresszánst, és közölte, hogy reméli, ettől majd kicsit közlékenyebb leszek, és akkor majd „fog tudni segíteni nekem”. Én azonban nem gondolom úgy, hogy az én problémámon tudna segíteni egy hülye gyógyszer, úgyhogy, ha Alden nem nyomja le a torkomon a nyelvével a bogyókat, akkor nem veszem be.

   Na, de hogy ne csak rólam legyen szó, inkább mesélek pár dolgot a többiekről is, úgyis régen hallottál már róluk.

   Andreas és Erich kábé két hónapja összejöttek, és akkoriban Andy nagyon boldog volt. Legalábbis annak látszott. De mostanában már nem szoktam együtt látni Őket, és az én szőkeségem nem is beszél Erichről, pedig régebben nagyon sokat tette. Ráadásul nemrégiben elég durván összeveszett a szüleivel, úgyhogy Őt sem irigylem. De múltkor, mikor próbáltam egy kicsit többet kiszedni belőle, mégis azt mondta, hogy nem ezek miatt van mostanában olyan rossz kedve, azt viszont, hogy miért, nem árulta el. Pedig annyira tudni szeretném. Persze nem az miatt, mert az utóbbi két és fél hétben úgysem volt más dolgom a pletykálkodáson kívül, hanem azért, mert Ő mindig kiszedi belőlem, hogy mi a bajom, és már ezzel egy csomót segít. De én sosem tudok neki, mert nem hagyja. Gonosz.

   Egyébként Ő tudja, hogy az utóbbi heteket kórházban töltöttem, és természetesen volt is hozzám pár „kedves” szava, mikor megtudta, hogy miért kerültem oda.

   Bár Ő még határozottan jobban reagált, mint Ichi, aki felpofozott, amint magamhoz tértem. Minek kell egyáltalán egy kórházba látogatókat engedni? Na, de Ichiről még annyit, hogy nagyszerűen megvan a barátnőjével, akivel állítása szerint naponta ötször szeretkezik – Alden szerint egyszer sem –, és kiderült róla, hogy teljesen odáig van a Disney filmekért és sztárokért, ami egy kicsit… fura. Ha ránéz az ember, a Disney-fan szó jut utoljára az eszébe. De hát, Ő már csak ilyen érdekes egyéniség. Ja, és még mellékesen annyi, hogy mióta itthon vagyok, háromszor nézette végig velem a Hannah Montana filmet, és négyszer a Hercegnő védelmi programot – vagy valami ilyesmit. Tegnap óta vagyok itthon…

   Alden, mint már említettem, most épp „szorgalmasan” készül a vizsgáira… más szóval, többnyire – ha Ichi nincs a közelben – az én testemen tanulmányozza a különböző biológiai folyamatokat, és reakciókat, melyeket bizonyos testrészeim simogatása, csókolgatása és harapdálása eredményeképp kap. De ezen kívül nem tesz semmi komolyabbat, mert „pihennem kell”. Egyébként mondtam már, hogy mennyire imádom ezt a fiút? Ő nem kezdett el ordibálni velem, és nem vagdosta a fejemhez, hogy mennyire hülye vagyok, mikor kórházba kerültem, hanem csak annyit mondott, hogy tényleg nem haragszik rám, aztán megcsókolt. Mert igen, azért attól függetlenül, hogy mikor anyáéknál voltunk, azt mondta, hogy megbocsát, bizonyos mondataival és tetteivel nagyon is ennek az ellenkezőjét bizonyította. Most nem akarom felsorolni ezeket, mert akkor megint megutálnád – maradjunk annyiban, hogy a legutolsó szexuális együttlétünk nem volt épp a legkellemesebb a számomra -, és azt nem szeretném, mert én teljesen megértem, hogy miért viselkedett így. Hülye voltam, megérdemeltem.

   Most azonban már tényleg minden oké, és ha az utóbbi hónapokban egy kicsit el is hanyagolt, bepótolta a gondoskodást ez alatt a pár hét alatt. Sőt…

   És akkor most elérkeztünk ahhoz a személyhez, akire valószínűleg a legkíváncsibb vagy: Tom.

Nos, az a helyzet, hogy én is nagyon kíváncsi lennék, hogy mi is van most tulajdonképpen vele. Ő is úgy tudja, mint Georg, Gustav és David, hogy épp nagyon jól érzem magam valahol nyaralás közben, csak Ő tisztában van vele, hogy nem a szerelmemmel vagyok. Legalábbis nagyon remélem. Vagy… nem is tudom, hogy mi lenne a jobb. Talán mindegyikünk jobban járna, ha Ő azt hinné, hogy szerelmes vagyok Aldenbe, és keresne magának valaki mást Naomi helyett, ugyanis Andy elmondásai szerint, már teljesen ki van akadva miatta. Hát… megértem…

   Egyébként lehet, hogy jó irányba haladunk, hogy ez bekövetkezzen, mivel, mikor a kórházba kerülésem első napján felhívott, mert már vagy két órája a stúdióban kellett volna lennem, elég morcos volt a hangja. Ez talán annak is betudható, hogy teljesen elfeledkeztem arról, hogy telefonon keresztül beszélgetünk, és csak bólogattam, de akár valami teljesen másnak is. Mivel Alden látta, hogy nem akarom megmondani Tomnak az igazat, viszont valami normális hazugságot sem tudok hirtelen kitalálni, elvette tőlem a telefont, és közölte Vele, hogy nyaralunk. Utána kicsit mérges voltam Alndenre, mert megint bunkón beszélt Tommal, de azt hiszem, ezek után nem kell csodálkoznom az ilyenfajta viselkedésen a részéről, ha Tommal kerül kapcsolatba.

   Ez óta az alkalom óta azonban nem beszéltem Tommal, és Andy is csak mindig annyit mond, hogy durcás egy kicsit. Hát ez nagyon megnyugtató… Vagyis… Talán tényleg megnyugtató, nem csak ironikusan. Nem tudom. Lehet, hogy tényleg utálnunk kellene egymást, és akkor minden oké lenne. Csak az a baj, hogy tudom, én erre képtelen lennék. És őszintén, nem is akarom.

   Ajh, na jó, nem kezdek el itt megint hisztizni Neked. Tudom, hogy mostanában nagyon rövid ideig mesélek, de… Ne haragudj, talán hamarosan ismét visszatérek, és órákon keresztül foglak zaklatni, most azonban jobb lesz, ha hallgatok Aldenre, és lefekszem egy kicsit. Még mindig elég gyengének érzem magamat néha. De már jól vagyok, főleg mivel sikerült meggyőzni a dokikat, hogy nincsenek étkezési problémáim, csak mostanában nem volt túl sok időm figyelni magamra, így hazaengedtek. Sokkal jobb itthon. Itt van Alden és Ichi, akiknek néha sikerül elérniük, hogy emberi lénynek érezzem magamat. Ichi most is épp arra készül, hogy valami új „remekművet” nézessen meg velem. Hát… nekem tök mindegy, csak ne az a két film legyen, melyek eddig voltak, mert kiugrok az ablakon, és akkor megint kórházba kerülök, ahhoz viszont nagyon nincs kedvem. Meg amúgy is, másfél hét múlva már úgyis megint be kell mennem a stúdióba, úgyhogy nem lenne szerencsés, ha most törném össze mindenemet.

   Na, de nem pofázok tovább. Mint mindig, most is légy jó. Szia.

Szerzői megjegyzés: Komikat még mindig szívesen fogadok. ;D