Bill naplója 18. rész

Na, a hosszához képest most nem kellett sokat várni rá szerintem ^.^ Bár így is megfogadtam, hogy mikor leülök írni, nem megyek fel se facebookra, se twitterre, se msn-re, nem nézek Dr. Hause-t, nem kezdek el rendet teni a szobámban és még nem csinálok egy csomó mindent, ami elvonhatja a figyelmem az írásról. Ez mondjuk tudom, hogy nem fog összejönni, de azért gondoltam leírom ide nektek, hogy húzzam még egy kicsit az időt. xD
Na jó, itt a rész. Jó olvasást! ^.^

18. rész 

    2010. július 20.

   Szia, drága Naplóm!

   Mérges vagy rám, tudom, de már megszoktam, úgyhogy most nem akarok kifogásokat keresni. Azon kívül úgy sem tudnék mást kitalálni, hogy lusta vagyok. Na jó, de. Például azt, hogy nem lett volna semmi értelme írnom, ugyanis a megszokott dolgokon kívül nem történt semmi különös egészen eddig a hétvégéig, úgyhogy kezdem is az elején.

- Ébresztő, cicus. – Alden egy lágy puszival próbált ébresztgetni szombat reggel – azaz tegnap –, de nem nagyon reagáltam rá, annak ellenére, hogy ébren voltam, ezért kénytelen volt komolyabb eszközökhöz folyamodni. Eltűrte az arcomba lógó fekete tincseket, majd megcsókolt. Gyengéd volt, mint minden reggel.

- Muszáj? – nyöszörögtem még mindig csukott szemmel, miután elvált ajkaimtól.

- Jó lenne – kezdte el a nyakam puszilgatni.

- Miért? – Szépen próbáltam nézni rá, hátha megkönyörül rajtam, és elintézi nekem, hogy aludhassak tovább, de mivel a nap volt olyan kedves és vakítóan sütött már reggel fél nyolckor is, nem tudtam nyitva tartani a szemem, így ez a tervem hamar meghiúsult, ezért inkább a fejemre húztam a takarót. Ennek következtében ő persze nem fért oda a nyakamhoz, és egy morgással hozta a tudtomra, hogy ez nagyon nem tetszik neki.

- Süt a nap – panaszkodtam a takaró alatt a párnába motyogva.

- Igen, nyáron szokása. – Bebújt mellém, és folytatta megkezdett tevékenységét.

- Mondd neki, hogy hagyja abba!

- Hát, jó lenne, mert dög meleg van. Ja, dögről jut eszembe. Az a fehér, szőrös szar nem hagy békén. – Kipillantott a takaró alól, de szinte rögtön ismét magára húzta. – Már itt van – morogta kisfiúsan durcás arccal, amire egy halk nyávogást kapott válaszul, amely az ajtó felől jött.

- Angyal! – pattantam fel, és a cicám már ott is volt előttem, majd dorombolva dörgölőzködni kezdett.

- Fújj! Mit keres ez a vadállat az ágyon? – ült fel Alden is, így Angyal őt is észrevette, és jó macskához méltóan természetesen le is támadta. – Ne már! Bill, szólj rá! – Próbálta távol tartani magától a már nem is olyan kicsi szőrgolyót, de az természetesen nem hagyta magát.

- Angyal, hagyd békén, ő egy gonosz bácsi – vettem az ölembe a cicát, aki egy nyávogással vette tudomásul a dolgokat. – Adtál neki enni? – pillantottam Aldenre.

- Nem. Ha nem tűnt volna fel, engem akart megenni.

- Most miért? Nincs is jobb egy kis Alden husinál, ugye cica? – dörgöltem össze az orrunkat.

- Fújj! Ne csináld ezt, elkapsz valamit. De… Hm… Te nem kóstolnál meg egy kis Alden husit? – közelebb kúszott hozzám, és ismét lágy csókokat hintett szét a nyakamon, amitől kirázott a hideg. A nyakamra még mindig nagyon érzékeny vagyok.

- De – válaszoltam pár perc sóhajtozás után, majd jól beleharaptam a kezébe.

- Aú, szégyelld magad! – Megsimogatta a harapásom helyét, majd olyan gyorsan az ölében találtam magam, hogy kis ideig nem is tudtam, mi történt. – Szemtelen lettél, tudod? – kérdezte nagy szemekkel bámulva rám, de nem várta meg a válaszom, megcsókolt. Most azonban már vad volt és szenvedélyes. Ez a csók cseppet sem hasonlított az előzőre, és tudtam, hogy ezzel mit akar jelezni. Az pedig, hogy időközben kezeivel felfedezőútra indult felsőtestemen, melyet a nyári nagy hőségre való tekintettel nem fedett semmi, csak biztosított feltevésem helyességéről.

- Alden, meg akarod rontani Angyalt? – kérdeztem pihegve, mikor engedett egy kicsit levegőhöz jutni.

- Igen, pont ez a szándékom. – Gyengéden puszilgatta az arcom, miközben beszélt, majd megcélozta a fülem, és finoman harapdálni kezdte.

- Ne… Hallod?... Alden… - tiltakoztam, mivel nekem még nagyon korán volt ezekhez a dolgokhoz.

- Aki szemtelen, büntetést érdemel. –  Áttért mellkasom csókolgatására, amitől kezdtem úgy érezni, hogy már nem sokáig fogok tudni neki ellenállni, de ekkor jött Angyal, és csak olyan macskásan közénk furakodott, aztán mintha mi sem lett volna természetesebb, kényelmesen elhelyezkedett az ölemben.

- Igen, és aki nem eteti meg a macskát, az is.

- Utálom ezt a hülye dögöt! – fonta össze maga előtt karjait. Nyomtam az arcára egy puszit, hogy ne legyen olyan morcos, majd megfogtam Angyalt, és kimásztam az ágyból vele együtt, hogy aztán végre megetethessem, mert úgysem hagyott volna addig békén, amíg ezt nem teszem meg.

   Levittem a konyhába, és tettem a tálkájába kaját meg adtam neki vizet is, mivel Alden még erre sem hajlandó. Már épp azon voltam, hogy feljövök a fürdőbe, mikor az előbb említett hátulról átölelt.

- Mondtam már, hogy milyen kibaszottul dugnivaló segged van, mikor egy szál alsógatyában bepucsítasz előttem? – suttogta a fülembe a már jól megszokott stílusában, közben pedig próbálta minél gyorsabban leügyeskedni rólam az alsónacim.

- Igen, már egy párszor – fordultam szembe vele. – Miért?

- Csak tudni akartam, hogy tisztában vagy-e ezzel a páratlan tulajdonságoddal. És… - Hirtelen elkomorult az arca, és csak csendesen bámulni kezdte a padlót, de közben azért engem szorosan tartott a karjaiban.

- Mi az? – pislogtam rá nagyokat.

- Semmi, csak…

- Mi?

- Tudod, hogy nagyon szeretlek, ugye? – nézett rám komolyan. Fogalmam sem volt, hogy mi juthatott az eszébe, amiért ilyen váratlanul megváltozott a viselkedése. Most már nagyjából tudom, hogy miért, de… nem akarok rá gondolni. Ha úgy teszek, mintha nem tudnám, az… nem vezet semmire, de így nyugodtabb vagyok.

- Én… Alden, minden oké? – néztem rá aggódva.

- Igen, minden oké, de válaszolj, kérlek – sürgetett, a szemében pedig valami furcsa fény csillogott.

- Igen, persze, hiszen egy csomószor mondod – mosolyodtam el, de ő továbbra is komoly maradt. – Alden…

- És érzed is? – tett fel egy újabb kérdést, amit már tényleg nem tudtam hova tenni.

- Kezdesz megijeszteni… - Valószínűleg elég kétségbeesetten nézhettem rá, mert azonnal megváltozott a tekintete. Égkék íriszei valami titokzatos, fagyos érzelem helyett ismét melegséget kezdtek sugározni. Ez azonban talán még a kérdéseinél is ijesztőbb volt, ugyanis egy másodperc sem telt el azalatt, míg ez bekövetkezett. – Ez mi volt?

- Semmi, ne haragudj. – Elengedett, majd elfordult tőlem, és elindult fel az emeletre.

- Héj, ne csináld ezt. Mondd el. Megijedtem – mentem utána, és megfogtam a kezét, hogy álljon meg.

- Ne haragudj. Én… Figyelj! – A két tenyerébe fogta az arcom, így gyengéden kényszerítve, hogy csakis rá figyeljek. – Ha valaki, bárki azt mondja neked, hogy én nem szeretlek, ne higgy neki, jó? – A tekintetében ismét megjelent az a furcsa csillogás, és ez teljesen megbénított, így csak hosszú percek után tudtam rávenni magam, hogy bólogassak, hisz az mindig is teljesen egyértelmű volt számomra, hogy szeret. Ezt az érzelmet nem nagyon lehet megjátszani. – Rendben. Gyere ide – adott egy puszit a homlokomra, és mikor ismét a szemébe néztem, az már gyönyörűen ragyogott.

- De, Alden, ez… - Azért szerettem volna egy kicsit többet megtudni a viselkedése okáról, de rögtön a szavamba vágott.

- Menjünk fürödni.

- De te már fürödtél.

- Tisztaság fél egészség. – Indult el a fürdő felé.

- Hülye.

- Az baj? – pillantott rám egy féloldalas mosoly kíséretében. Tudsz róla, hogy ez a mosolya mennyire hasonlít Toméra? És a piercingje…

- Nem – mosolyogtam rá kis idő után, majd betessékelt a fürdőbe, ám mikor ő is belépett volna a kis helyiségbe, csengettek.

- Ajh! Na jó, te addig vetkőzz le, én meg gyorsan elzavarom ezt a valakit – adott egy puszit a számra, és el is tűnt.

Mivel a levetkőzés nem volt túl bonyolult folyamat annak fényében, hogy csak egy alsónaci volt rajtam, úgy döntöttem, hogy majd a zuhany alatt várom meg, de mivel elég hosszú ideig nem jött, gyorsan megfürödtem, aztán egy töröközővel a derekamon átsétáltam a szobánkba, hogy felöltözhessek. Közben pedig végig rejtélyes viselkedésén gondolkodtam. Azonban a lehetőségek, melyek eszembe jutottak, nem nagyon tetszettek vagy lehetetlennek tartottam őket, úgyhogy inkább lementem a nappaliba remélve, hogy ott találom. Nem is tévedtem, ott volt, egy bizonyos szőkeség társaságában. Halkan beszélgettek valamiről, viszont az arcvonásaik elég indulatosak voltak, így nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet lenne-e közelebb mennem hozzájuk. Nagyon úgy nézett ki a helyzet, hogy csak azért beszélnek ilyen halkan, mert nem akarják, hogy én is halljam, azonban ha nem lettem volna a közelben, valószínű, hogy már kiabáltak volna egymással. És ez nem tetszett, mivel az utóbbi időben egész jól kijöttek egymással…

Hamarosan azonban kíváncsiságom győzött, és odamentem hozzájuk, mert nagyon érdekelt, hogy mi lehet a téma.

   - Zavarok? – próbáltam jelezni, hogy én is ott vagyok, mivel még mindig nem vettek észre. A hangomra azonban mindketten felkapták a fejüket, és úgy néztek rám, mintha már legalább fél éve nem láttak volna, és hirtelen a semmiből teremtem volna ott. De mivel ez nem így történt, én is csak értetlenül bámultam rájuk. – Elmenjek? – kérdeztem hosszú csend után, mire sikeresen magukhoz tértek, vetettek egymásra egy utolsó csúnya pillantást, majd a vonásaik azonnal meglágyultak, amint rám pillantottak.

- Ne, inkább gyere ide – mosolygott rám Andy.

   Én kérésének megfelelően odasétáltam hozzá, és türelmesen megvártam, míg kiéli rajtam az ölelgetés hiányát… vagyis csak megvártam volna, mert Aldennek ez nem nagyon tetszett, így pár perc elteltével kirángatott Andy karjaiból, és szorosan magához ölelt.

- Ő az enyém! – A hangja védelmező volt, ám egyben ijesztő is, ezért inkább nem is néztem az arcára. Nem akartam látni azt a tekintetet, mellyel Andyt méregette. Épp elég volt elképzelni. Utálom, ha olyan emberek, akiket szeretek, ilyen hülyén viselkednek egymással.

- Ő nem egy kutya, Alden! – vágott vissza Andy, mire én azonnal kiszabadítottam magam Alden karjaiból, ami neki nem nagyon tetszett, de akkor ez érdekelt a legkevésbé.

- Mégis mi bajotok van? – néztem rájuk kicsit mérgesen. Erre mindketten lesütötték a szemüket, majd csak nagyon hosszú idő után szólalt meg ismét Andy.

- Beszélnünk kellene valamiről, Bill – motyogta, és közben feltűnően kerülte a tekintetem.

- Szerintem nincs semmi, amiről beszélnetek kellene! – Alden szemei villámokat szórtak és valami taszító, hideg fény csillogott bennünk. Talán még sohasem láttam így nézni. De nem is akartam.

- Mi lenne, ha ezt én dönteném el, hn? – kérdeztem tőle, bár eléggé bizonytalanul. Igazából akkor azon sem csodálkoztam volna, ha megüt. Sosem tett még ilyet, de akkor… Elég mérgesnek látszott…

- Nem, Bill! És mi lenne, ha te most inkább felmennél az emeletre, hn? – kérdezte egész normális hangnemben, amin egy kicsit meglepődtem. Azt hiszem, soha az életben nem fogok tudni kiigazodni rajta.

- Ühm-ühm – ráztam meg a fejem. – Tudni szeretném, hogy miről van szó.

- Igazán semmiről. Légy szíves, menj fel, és…

- Ó, szóval számodra az egy semmiség volt, ugye? – vágott Alden szavába Andy. – Hát, képzeld, szerintem nem az!

- Andreas!

- Alden!

- Hagyjátok abba! – Már komolyan elegem volt belőle, hogy nem értek semmit.

- Ne haragudj – próbált egy mosolyt erőltetni az arcára Andy. Nem nagyon jött össze neki. – Délután ráérsz?

- Nem! – vágta rá azonnal Alden, mire kapott tőlem egy nem túl kedves pillantást.

- Igen.

- Rendben. Akár mit is állít ez a szemét, beszélnünk kell – mondta komolyan Andreas, és közben vetett pár elég lesajnáló pillantást Aldenre, aki ezt persze nem hagyhatta szó nélkül.

- Már miért kellene?

- Fogd már be, nem hozzád beszélek! – Andy is ugyanolyan mély dühöt sugárzó szemekkel bámult Aldenre, mint ő rá, azonban észrevettem még valami rejtélyes lehangoltságot is a tekintetükben. Furcsa volt.

- És akkor mi van?

- Alden… - vettem egy nagy levegőt. – Légyszi. – Azt hiszem, annál szebben nem tudtam volna nézni rá azokban a percekben. Nem az volt a legszebb nézésem, de már az is elég nagy erőfeszítéseket igényelt. Ő erre csak megforgatta a szemeit, majd összefonta kajait maga előtt, és bement a konyhába.

- Két perced van, hogy elhúzz innen! – kiabálta még oda nekünk. És igen, természetes, hogy erre Andynek reagálnia kellett valamit.

- Szerinted miért maradnék itt tovább annál, mint amennyi szükséges?

- Andreas… - sóhajtottam ismét.

- Jó, jó, befejeztem. De cserébe délután háromkor ott leszel nálam, és addig nem engeded, hogy ez a köcsög hozzád nyúljon – sorolta feltételeit. Az elsővel igazából nem volt semmi problémám – bár nagyon idegesített, hogy nem tudtam, miről akar beszélni –, azonban a másodikat egyáltalán nem értettem. Vagyis… talán igen, de nem akartam rá gondolni.

- Rendben, ott leszek.

- A másikat is ígérd meg – erősködött.

- Jó, de nem tudom, mi értelme van ennek. – Leültem a kanapéra, és összezavarodott tekintettel pillantottam fel rá.

- Majd megérted. De most megyek, mert… leütöm ezt a… - Elég csúnyán nézhettem rá, mert azonnal elhallgatott. – Jól van. Akkor délután. Szia. – Nyomott a homlokomra egy puszit, majd kiviharzott a bejárati ajtón. Én pedig csak bámultam utána, mint egy idióta, és próbáltam kiverni a fejemből pár nagyon idegesítő gondolatot.

   Alden épp ekkor sétált be a nappaliba egy boldogan futkározó Angyallal a nyomában. Persze próbálta arrébb hessegetni magától, de ezt Angyal, páratlan macska naivitásának köszönhetően, játéknak fogta fel.

- Menj innen te szemét kis dög! – lökdöste arrébb a lábával, és a cica látszólag megunta, hogy minden egyes letámadási kísérletében alul marad, azért inkább megcélozta az egyik játékát. – Na végre! Elment az a…

- El – vágtam a szavába még mielőtt már megint valami gyönyörű jelzővel illette volna Andreast.

- Jól van. De te nem fogsz elmenni hozzá – jelentette ki, mint aki tényleg teljesen biztos a dolgában, és ez nekem nem tetszett. Nagyon nem.

- Mégis miért? Én szeretnék elmenni hozzá, képzeld el – mondtam a szemébe, mire nem épp a várt reakciót kaptam. Arra számítottam, hogy mérges lesz, de ehelyett megenyhült a tekintete, odasétált hozzám, és leguggolt elém.

- Én nem szeretném, ha elmennél hozzá, Bill. Tudom, hogy mit akar neked mondani, és… - Elhallgatott, és beharapta alsó ajkát, mint aki zavarban van. Csak akkor láttam eddig így, mikor bevallotta, hogy kedvel. És az már jó régen volt.

- Alden…

- Én… csináltam egy elég nagy baromságot, de… Tudod, hogy nagyon szeretlek, igaz? – pislogott fel rám a lehető leglenyűgözőbb tekintetével, amire kénytelen voltam elmosolyodni. Így mindig annyira kisfiúsan néz ki.

- Tudom, ezt letagadni sem tudnád. – Végigsimítottam az arcán, mire ő azonnal felült mellém, magához húzott, és megcsókolt. Gyengéd volt, gyengédebb, mint eddig bármelyik reggel, és annyira éreztem, hogy tényleg szeret, hogy akkor valahogy Tom képét is sikerült pár pillanatra kivernem a fejemből, miközben csókolóztunk. Mert igen, nem szívesen vallom be még magamnak se, de eljutottam arra a szintre, hogy lassan minden csók közben Tom gyönyörű arca lebeg a csukott szemeim előtt. Tudom, hogy ez már több mint szánalmas, nem kell mondanod.

- Tudod, hogy ettől függetlenül még mérges vagyok rád, ugye? – néztem rá kérdőn, miután elváltunk egymás ajkaitól.

- Ühüm – bólogatott aranyosan. – De én csak… nem szeretnélek elveszíteni. Annyira jó veled. – Szorosan magához ölelt, én pedig hozzá bújtam. Nem tetszett, ahogy Andyvel viselkedett, de azért ilyen szép vallomás után megérdemel az ember egy kis jutalmat.

- Én is szeretek veled lenni – mosolyodtam el pár perc múlva, mire felnézett rám, és ő is elmosolyodott. – De azért örülnék neki, ha elmondanád, hogy miért voltatok Andreasszal ilyenek egymással. Jól el szoktatok lenni – pillantottam fel rá kis idő elteltével. Mivel azonban nem válaszolt, elhúzódtam tőle. – Rendben van. Nem kötelezhetlek rá, hogy válaszolj, ha egyszer nem akarod.

- Most ne legyél durcás. Andreas úgyis el fogja mondani. Én pedig nem szeretnék erről beszélni, mert… mert nem szeretnék – lesütötte tekintetét, és kicsit meglökdöste a lábával a kanapé mellett játszadozó Angyalt.

- Jól van, akkor nem kell. – Nyugtató szándékkal nyomtam egy puszit az arcára, mire elmosolyodott.

Engedékeny vagyok, tudom, de képtelenség rá sokáig haragudni. És mellesleg… Ez majd később úgyis szóba kerül még Andreasnál, úgyhogy majd inkább akkor.

- Utálom, hogy mindig ilyen gyorsan megbocsátasz – mondta, majd lágy csókot adott ajkaimra.

- Miért? Jobb lenne, ha hetekig nem állnék veled szóba?

- Nem! Azt hogy bírnám én ki?

- Hogy bírtad ki, mikor még nem ismertél? – döntöttem oldalra a fejem.

- Fogalmam sincs… vagyis… akkor még nem voltam szerelmes. – Elpirult, miközben mondta, és próbálta minél jobban kerülni a tekintetem. 

   Olyan kár, hogy most igen, válaszoltam magamban, aztán megpusziltam. El sem tudod képzelni, hogy mennyire bűntudatom van mindig, mikor mondja, hogy szeret. Sohasem tudok rá válaszolni, csak némán a karjai közé bújok, és engedem, hogy szeressen.

- Olyan aranyos vagy ilyenkor – mosolyogtam rá, mire teljesen elmúlt a zavara, és kissé perverzen kezdtek csillogni a szemei.

- Azt tudom, viszont te meg szemtelen vagy, de még nem kaptad meg a büntetésed érte.

- Szerintem rosszul emlékszel – próbáltam hárítani.

- A-a. Na, gyere csak! – Könnyedén felkapott a kanapéról, és felcipelt a hálóba. Igazából már teljesen megszoktam ezt a közlekedési módot az elmúlt pár hónap alatt, úgyhogy nem is próbáltam tiltakozni ellene, mint azt eleinte tettem, mert tudtam, hogy úgysem jutok vele semmire. És amúgy sem lett volna okom miért tiltakozni…

   A szobában letett az ágyra, és felém térdelt. A nyakam kezdte csókolgatni, és közben próbálta lerángatni rólam a felsőmet.

- Ki a jó élet mondta, hogy öltözz fel? – morogta, miközben felegyenesedett, mivel nem sikerült neki egyedül leszednie rólam a pólómat.

- Hát, gondoltam, nem árt. – Megemeltem egy kicsit a felsőtestemet, hogy ki tudjon bújtatni a felsőmből.

- Amint látod, de igen. Úgyhogy legközelebb eszedbe ne jusson ilyen hülyeség – puszilt bele ismét a nyakamba.

- De ha nem öltöztem volna fel, Andy látott volna meztelenül – jegyeztem meg, mire azonnal rám kapta a tekintetét.

- Na jó. De akkor, ha csak ketten vagyunk, nem öltözhetsz fel! – jelentette ki, majd folytatta nyakamon végzett munkáját, és lassan áttért a mellkasomra, aztán pár pillanat múlva ismét kicsit eltávolodott tőlem, de csak annyira, hogy a tekintetét kényelmesen végig tudja vezetni rajtam párszor. – Van róla fogalmad, hogy mit fogok most tenni veled? – kérdezte, és beharapta alsó ajkát, ezzel kifejezve, hogy tényleg perverz gondolatok járnak a fejében.

- El tudom képzelni – válaszoltam, mire Ő kicsit megmozgatta a csípőjét, mely épp az enyém felett volt, ezért érezhettem, hogy már nagyon vágyik rá, hogy csináljuk végre, és mivel az én elmém sem volt már teljesen tiszta, ez a mozdulat mindkettőnk részéről egy-egy nyögést eredményezett.

- Akkor most meg is mutatom, hogy ne kelljen annyit képzelődnöd. – Vadul megcsókolt, és innen mindketten hagytuk, hogy a vágy és a kéj magával ragadjon minket. És ezzel pár perc leforgása alatt megszegtem az Andynek tett ígéretem, de hát olyan nehéz ellenállni Aldennek …

   Egy óra múlva már az ebédlőben ültünk Ihci társaságában, és Alden épp azon tevékenykedett, hogy minél több kaját tuszkoljon le a torkomon.

- Már nincs semmi bajom – próbáltam így tiltakozni egy újabb falat ellen, de ennek ellenére természetesen beletömte a számba.

- Ez nem egy olyan dolog, Bill, melyet egyik napról a másokra kiheversz. A szervezetednek sok időre van szüksége, hogy teljesen felépüljön. Nagyon gyenge voltál. Na, de mondd szépen, hogy „ááá”. – Ismét felém közelített a szendviccsel, de én megráztam a fejem, mivel még tele volt a szám. – Na, fél órája bizonyítottad be, hogy elég nagy szád van, úgyhogy ez még belefér. – Tudod, néha elgondolkodom rajta, hogy hogyan lehet egyszerre ennyire aranyos, gyerekes, perverz és gonosz. De tudom, hogy úgysem fogok sose rájönni…

- Khusm!!! – Talán sikerült kitalálnod, hogy ez egy „kuss” akart lenni, de hát nem egyszerű teli szájjal beszélni…

- Már megint? – kerekedtek ki Ichi szemei, amint rájött, hogy miről van szó, majd kortyolt egyet a kávéjából.

- Ebből a kis vadcicusból sosem elég – puszilta meg Alden az arcom, én pedig, csak megforgattam a szemem, mivel még mindig azt az egy falatot rágtam, így válaszolni nem tudtam rendesen.

- Megértelek. Ha én is pasi lennék… - gondolkodott el Ichi hangosan, mire Alden azonnal magához szorított. Tudod, ez a jelenet valamiért nagyon emlékeztetett arra, mikor Andy karjaiból rángatott ki… Szörnyen féltékeny…

- Akkor sem lenne semmi esélyed, úgyhogy fogd be! – villogtatta szemeit, Ichi pedig azonnal összébb húzta magát.

- Ne bántsd már szegényt! – néztem rá kicsit parancsolóan, miután lenyeltem, ami a számban volt.

- Hagyd csak, Bill. Ez egy hülye perverz szemétláda, semmi több – morogta Ichi, majd felpattant az asztaltól, és felviharzott az emeletre.

- Miért jó neked, hogy mindenki haragszik rád, hn? – kérdeztem, és egy puszit adtam az arcára. Nagyon jól tudtam, hogy miért jó neki. Mert akkor senki sem jön a közelébe, és ezáltal az én közelembe se.

- Csak. Jóllaktál? – kérdezte, mivel épp készültem kiszállni az öléből.

- Ühüm.

- Nem ettél valami sokat – jegyezte meg, majd mivel én már felálltam, ő is ezt tette.

- Mert nem voltam annyira éhes. – Nyújtózkodtam egyet, aztán bementem a nappaliba, ahol Angyal azonnal le is támadott.

- Már megint nem figyelsz magadra – morogta az orra alatt, amint utánam jött, és mivel látta, hogy inkább Angyalra figyelek, és nem rá, magához húzott, és szenvedélyesen megcsókolt.  – Na, most, hogy rám figyelsz – kezdte a csók után –, örülnék neki, ha ma egy kicsit pihennél. Mostanában megint nagyon szétszórt vagy, és mindenre figyelsz, csak épp az egészségedre nem, ez pedig…

- Nincsen semmi bajom – vágtam közbe.

- Nincsen. Pontosabban még nincsen. Mikor érted már meg végre, Bill, hogy ezzel nem lehet szórakozni? A szervezeted egy idő után megelégeli, hogy nem foglalkozol az igényeivel, és akkor megnézheted magad. Akkor már csinálhatsz bármit, késő lesz. Így lassan megölöd magad. – Nem engedte, hogy elszakítsam a tekintetem az övétől, és olyan komolyan nézett, hogy sikerült eléggé megijesztenie. Én ebbe igazából még nem nagyon gondoltam bele idáig… Lehet, hogy igaza van…

- Ne mondj ilyeneket – pislogtam rá kissé zavartan. Ő elmosolyodott, és szorosan átölelt.

- Jól van, nincs semmi baj, nem akartalak megijeszteni. Csak fogadj szót nekem, ha ilyen dolgokról van szó, rendben? Kicsit jobban értek hozzá, mint te – nézett rám kedvesen, én pedig sóhajtottam egyet.

- Rendben – motyogtam, aztán hagytam neki, hogy felrángasson a hálóba.

- Mi lenne, ha megnéznénk egy filmet? – kérdezte, közben betessékelt az ágyba. Olyan szemét! Miért kellett reggel felébresztenie, ha pár óra múlva úgyis megint le kellett feküdnöm…

De azért jólesik, hogy törődik velem, csak hát lehetne egy kicsit logikusabb... Ajh, nekem se jó ám semmi!

- Akkor valószínűleg megnéznénk egy filmet – válaszoltam kicsit cinikusan előző kérdésére, mire gyengéden fejbe vágott.

- Te, ne gúnyolódj rajtam, jó? – tettette a sértődöttet.

- Miért?

- Mert akkor megint meg kell, hogy büntesselek. Ami most azonban nem lenne jó, mert pihenned kell. Na, mit szeretnél nézni?

- Tök mindegy. – Ásítottam egyet, és eldőltem az ágyon. Igazából, tényleg teljesen mindegy volt, hogy mit tesz be a lejátszóba, ugyanis körülbelül tíz percet láttam belőle, aztán elnyomott az álom. Alden karjai közt mindig könnyen elalszom. Valószínűleg azért, mert tudom, hogy ha felébredek, akkor is ugyanúgy mellettem lesz, mint mikor elaludtam. Nem úgy, mint Tom, aki reggelre mindig eltűnt, és én emiatt féltem elaludni. Szörnyű arra ébredni, hogy a szerelmed már nem szuszog ott melletted, nem ölelnek gyengéden védelmező karjai és az illata is már csak a párnáról érződik. És közben mégis tudod, hogy ez a helyes. Nem lehettek együtt. Testvérek vagytok.

   Óvatos mocorgásra ébredtem. Alden épp akkor bújt vissza mellém a takaró alá, és mikor észrevette, hogy fent vagyok, elmosolyodott, és apró puszikat hintett szét az arcomon.

- Ne haragudj, de már muszáj volt elmennem hugyozni – világosított fel távolléte okáról, de mivel akkor még elég kómás voltam, nem nagyon fogtam fel, hogy mit mondott.

- Hány óra van? – nyöszörögtem, és az arcom belefúrtam a párnába.

- Korán van még. Aludj csak – csókolt meg lágyan.

- De hány óra van? – ültem fel. Eszembe jutott, hogy nekem elvileg háromkor találkozóm lett volna Andyvel.

- Fél öt – válaszolt halkan.

- Mi? Direkt nem szóltál, ugye? – Valószínűleg elég morcosan nézhettem rá, mert hirtelen olyan ártatlanná vált a tekintette, hogy legszívesebben abban a pillanatban azt is megkérdőjeleztem volna, hogy ő-e az a srác, akit eddig megismertem. De mivel párszor már bevetette ezt a trükköt, már nem volt olyan hatásos.

- Szerinted mi okom lett volna rá, hogy felébresszelek? Annyira aranyosan alszol, és annyira nem akarom, hogy elmenj ahhoz. – Fintorgott egyet, aztán bújni kezdett, ami csak nagyon kivételes alkalmakkor szokott előfordulni, így hirtelen nem is tudtam hova tenni a dolgot. Valószínűleg egy kicsit bűntudata volt, amiért nem szólt, ugyanakkor arról is meg akart győzni, hogy maradjak itthon vele.

- Alden, nem örökre megyek el – toltam kicsit távolabb magamtól, és belenéztem a szemébe.

- Én ebben nem vagyok olyan biztos – motyogta, majd teljesen elhúzódott tőlem, és a fejére húzta a takarót. Teljesen olyan volt, mint egy durcás kisgyerek.

- Jaj, ne csináld már. – Lehúztam róla a takarót, és odahajoltam hozzá, hogy adjak az arcára egy puszit.

- Jó, nem csinálom, de ígérd meg, hogy bármit is tudsz meg, hazajössz. – Nagy, majdnem könnyes szemeket meresztett rám. Hogy őszinte legyek, akkor legszívesebben tényleg itthon maradtam volna vele, de mivel megígértem Andynek, hogy átmegyek hozzá, meg már amúgy is hiányzott, csak nyomtam egy puszit az ajkaira, majd kikászálódtam az ágyból.

- Persze, hogy haza jövök. Ha eddig nem tűnt volna fel, most nem igazán tudok máshol lakni… - jegyeztem meg, mire ő odasomfordált mögém, és hátulról átölelt, majd a fülembe suttogta szavait.

- Ilyen seggel nem tartana sokáig találnod magadnak egy másik olyan idiótát, mint én.

- Hát… talán igazad van – vontam vállat, aztán kiszabadítottam magam szorításából, kerestem a szekrényben egy kapucnis felsőt, melyet felvettem, és lementem a földszintre.

   Komolyan képes voltam ruhában aludni? – kérdeztem magamtól, amint feltűnt, hogy ez így történt. Oké, volt nagyobb problémám is, de ezzel próbáltam elvonni róla a figyelmem.

   Persze Alden is utánam jött, és mikor utolért, ismét magához ölelt, aztán puszilgatni kezdett. Tényleg nagyon nem akart elengedni.

- Ilyenekkel ne viccelődj. Nem akarom, hogy találj valaki mást – mondta halkan és kissé durcásan előző megállapításomra utalva.

- Még egy olyan hülyét úgysem találnék, mint te – cirógattam meg mosolyogva az arcát, és teljesen egyetértettem azzal, amit mondtam. Oké, normális ember esetében talán egyértelműnek tűnik, hogy egyetért azzal, amit mond, de nem szabad elfeledkezni arról, hogy most rólam van szó, és én… Megbeszéltük már egypárszor, hogy mi vagyok, és mi nem vagyok.

- Talán nem. – Ő is mosolyra húzta ajkait.

- Na, majd jövök – nyomtam egy puszit az arcára, miután felvettem a cipőmet, aztán a fejemre húztam a felsőm kapucniját, feltettem egy napszemüveget, és kiléptem az ajtón. Mióta Aldenhez költöztem, kifejezetten jobban kell figyelnem arra, hogy minél észrevehetetlenebbül járkáljak a városban még akkor is, ha azt autóval teszem. Ő se, én se és a menedzsment se tartja túl jó ötletnek, hogy kiderüljön a kapcsolatunk. A rajongóink egy része elég durva dolgokra képes, ha valami nem úgy van, ahogy azt ők elképzelik, és valljuk be, nem lenne túl jövedelmező, ha mindenki számára nyilvánvalóvá válna, hogy inkább a fiúkhoz vonzódom. A fanok elég nagy százaléka tizenéves lányokból tevődik össze… (Bár megjegyzem, hogy utóbbi nem Alden, és nem is az én érveim közé tartozik.)

   Viszonylag sikerült gyorsan odaérnem Andreashoz – a délutáni csúcsforgalom ellenére is –, de persze így is kicsit mérges volt rám.

- Remélem, nem annak köszönhetem ezt a két óra késést, hogy az… - kezdte rögtön, ahogy kinyitotta az ajtót, de nem engedtem neki végigmondani.

- Nem!

- Valamiért nem hiszek neked… - rázta meg a fejét. – Na, de gyere be.

- Bocsánat – motyogtam, aztán utána mentem a nappaliba. Ott mindenekelőtt levettem magamról a cipőt – mivel, ha ezt nem tettem volna meg, valószínűleg már nem tartózkodnék az élők között –, aztán ledobáltam magamról a pulcsit és a napszemüveget is. Nagyon meleg volt még akkor, negyed hatkor is. Bár ez ebben az évszakban nem túl különös.

- Tudod, hogy képtelen vagyok rád haragudni – mosolygott, aztán közelebb lépett, és megölelt. – Olyan jó, hogy most nincsen itt az – Úgy néz ki, hogy mostantól mutató névmások segítségével fogják megnevezni egymást… De inkább ez, mint a délelőtt használt „gyönyörű” szavak egyike…

   Miután elengedett – szinte hihetetlen, de – ő is úgy döntött, hogy nem ártana ennem valamit… Szerintem ez az agyára ment Aldennek is és neki is. Komolyan, mintha féléves lennék, és nem bírnék egyedül enni! Most ne szólalj meg… Elég önálló vagyok már, csak néha elfelejtek enni meg aludni… Ki nem?...  Egyébként elgondolkodtál már rajta, hogy milyen jó dolog az irónia?...

   Jól van, idióta vagyok. Szóval, mivel nem akartam Andyvel veszekedni, engedtem magam rábeszélni a korai vacsira – megjegyzem, utána még ettünk egyszer –, és miután befejeztem a kajálást, beszélgettünk egy keveset. A keveset pedig úgy értsd, hogy sokat. Rengeteg dolog szóba került: az új album, a közeledő turné, a szülei, egy kicsit Erich, az egészségi állapotom – természetesen –, és Tom… Ő valahogy minden beszélgetésünkben elég nagy szerepet kap. Én mindig csak azt szeretném tudni róla, hogy jól van-e, de aztán persze kitérünk más dolgokra is, és… A végén ott kötünk ki, hogy én bőgök, Andynek pedig fogalma sincs, hogyan nyugtathatna meg. Ez most azonban nem történt meg. Amint megtudtam, hogy egészen tűrhetően viselkedik – főleg hozzám képest – és hogy már látszólag egyáltalán nem haragszik rám a nyaralásos dolog miatt, más irányba tereltem a témát. Egy valamit azonban egyikünk sem hozott szóba, méghozzá azt, ami miatt igazából ott voltam. Nem értettem, hogy Andy miért nem mondja végre el, amit akart, de hogy őszinte legyen, én örültem neki, hogy nem tette. Kezdem úgy érezni, hogy jobb, ha nem tudok mindenről, ami körülöttem zajlik.

- Azt hiszem, én lassan megyek. – Nyújtózkodtam egy nagyot, és rámosolyogtam.

- Mégis hova? Nyár van, és holnap amúgy is vasárnap – próbált rábírni a maradásra. Épp az esti szürkületben ültünk a kertben a hintaágyon. A nap csak pár perce mehetett le, de máris hűvösebb volt pár fokkal, ami viszont nem volt baj, mivel előtte még egy ujjatlan felsőben és térdnaciban is megsültem. Kellemes, langyos szellő fújdogált, és köszönhetően a közelben lévő kései cseresznyefának és pár színpompás virágnak, finom illat terjengett a levegőben. Egészen elálmosodtam pár pillanat erejéig, aztán rájöttem, hogy válaszolnom kellene Andynek.

- Persze, de Alden valószínűleg már egymilliárdszor hívott.

- Vagy kétmilliárdszor… De te akkor sem mész sehova. Még nem is beszéltünk arról, amiről akartam – mondta, és egyre halkult a hanga. Feltűnően kerülte a tekintetem, pont úgy, mint délelőtt, és ez kicsit nyugtalanító volt, azonban még mindig nem szerettem volna tudni, hogy mi az, amit Alden titkol, és ezt Andyvel is közöltem, mire persze kissé meglepődött.

- Nem akarod? De hát miért? – pislogott rám akkora szemekkel, mint a kutyusaink szoktak, mikor éhesek… Ajh, ők is annyira hiányoznak…

- Azért, mert… Tudod, én igazából nem érzek többet Alden iránt barátságnál. Ő szerelmes belém, de én sosem leszek képes úgy szeretni őt, ahogy az jó lenne. És így nem sok jogom van hozzá, hogy beleszóljak az életébe. – Megrántottam a vállam, aztán elhúztam kicsit a számat, és így figyeltem a reakcióit.

- Jaj, Bill, de hát… Így azt csinál, amit akar. – Akkora aggodalommal a szemében nézett rám, hogy majdnem elszégyelltem magam, amiért néha egyáltalán nem vigyázok magamra, pedig tudom, hogy pár embernek szörnyen fontos vagyok. Például neki. Nem is értem igazából, hogy miért sajnáltatom magam mindig. Mindenem meg van. Szerető család, egy édes legjobb barát, egy úgyszintén édes és imádnivaló szerető, egy zenekar és van egy szerelmem is…  Bár… most már csak volt… De mégis örülnöm kell neki, hogy megtapasztalhattam, milyen az, ha valaki többet jelent számomra még az életemnél is. Egyesek sosem ismerik meg ezt az érzést. Pedig nagyon jó. Igaz, én most egy kicsit szenvedek miatta, hisz ennek következményeképpen lassan már három hónapja nem beszéltem normálisan az ikertestvéremmel – kivéve ma egy kicsit, de ezt majd hamarosan úgyis leírom. Azért remélem, valamikor majd elviselhetőbbé válik az a feszültség, amely most van köztünk, és ismét le fogunk tudni ülni nyugodtan beszélgetni, zenélni vagy csak simán tévét nézni, mint ahogy azt régen tettük. Ezek a dolgok nagyon hiányoznak. És ezeken kívül még egy csomó minden. Igazából hiányzik az egész életem.

- Remélem is, hogy azt csinál, amit akar. Én nem szeretném őt korlátozni – válaszoltam előző kijelentésére mosolyogva, mire megforgatta szemeit.

- Hát csak viselkedjen, mert lehet, hogy egyszer véletlenül le fogom ütni…

- Dehogy fogod.

- Nem szeretem, mikor szórakoznak veled, Bill. – Komolyan a szemembe nézve mondta, mire én kicsit zavarba jöttem.

- De, Andy, hidd el, hogy ő szeret engem. Nagyon szeret. – Elmosolyodtam, amint eszembe jutott, hogy naponta hányszor elmondja, hogy ez így van.

- Ja, szeret veled szexelni. – Ismét megforgatta szemeit.

- Persze, hogy szeret. Tizennyolc éves.

- Ja, és az biztos magyarázat arra is, hogy…

- Ne! – vágtam a szavába, amint leesett, hogy miről akar beszélni.

- Jól van, nem mondok semmit. De csak hogy tudd, szörnyen nagy lelkiismeret furdalásom lesz amiatt, hogy nem mondtam el, pedig tudom. – Nagyon ártatlanul nézett rám, ezzel még utoljára megpróbálva rávenni engem arra, hogy hallgassam meg, de inkább csak nyomtam egy puszit az arcára, és felálltam.

- Nem kell, hogy lelkiismeret furdalásod legyen. Te szóltál, hogy tudod, de én nem akartam hallani.

- Hát de akkor is! És mellesleg, van még egy személy, aki nem nagyon érdemli meg, hogy melletted legyen… - motyogta annyira halkan, hogy még a csendes külvárosi éjszakában is alig lehetett hallani. Én viszont mégis hallottam, és egészen felkeltette az érdeklődésemet vele.

- Ki az?

Hosszú ideig csak nagy szemekkel bámult rám, melyek teljes bizonytalanságról árulkodtak, de végül aztán megszólalt. – Senki, nem lényeges – mosolygott, de persze előlem nem igazán tudta elrejteni zavarát.

- Jól van, ha nem szeretnéd, nem kell elmondani. – Kedvesen próbáltam mondani, bár talán egy kicsit cinikusra sikeredett, ugyanis Ő azonnal mentegetőzni kezdett.

- Én szeretném, csak…

- Andy, tényleg nem kell. – Azt hiszem, most sikerült meggyőzőbbnek lennem, ugyanis egy pillanatra elmosolyodott.

- Annyira… Egy dög vagy, tudd meg! Miért nem tudsz csak egy kicsit mérges lenni rám? Úgy szeretném – viccelődött, viszont rögtön ez után ismét kissé borússá vált az ábrázata. – De egy pillanatra visszatérve az előző témára: azért nem szívesen mondom el annak a személynek a nevét, mert ő tényleg végtelenül szeret téged, és ha emiatt elveszítene, abba beleőrülne.

- Értem. – Egy pillanatra elgondolkodtam. Érdekelt, hogy ki lehet az a valaki, akiről beszélt, de annyira azért mégsem. Már megint érthetetlen vagyok, tudom, viszont ennek az egész baromságnak az a lényege, hogy ha megtudtam volna, hogy ki az a másik személy, akiről Andy beszélt, akkor már azzal is teljesen tisztában lettem volna, hogy mit csinált Alden. Ezt viszont nem akartam. Bár tök mindegy, mostanra úgyis nagyjából sikerült összeraknom, hogy mi történhetett – megjegyzem, nem tudatosan, de hát annyira azért nem vagyok hülye, hogy egy ilyen eset után lejátszódó cselekményekből, reakciókból és elhangzott információkból ne tudjak rájönni az igazságra.

- De egyébként, hidd el, hogy Alden is nagyon szeret – mosolyogtam megnyugtatásképp Andyre, miután befejeztem a merengést. Ő erre sóhajtott egyet, majd felállt, és kicsit rosszallóan megrázta a fejét.

- Lehet, hogy szeret, de…

- Nincs de! – szóltam rá kedvesen, hogy hagyja végre abba ennek a témának a feszegetését. – Na, de nekem azt hiszem, tényleg mennem kellene. – Erre a mondatomra elővette azt a hihetetlenül édes nézését, amelynek sohasem tudtam ellenállni, így rögtön tudtam, hogy mit szeretne. – És megmondanád, hogy mégis hogyan gondoltad? Alden…

- Ő nagyon nem érdekel! – mondta morcosan, majd elindult be a házba, én pedig követtem.

- Tudom, hogy téged nem, de engem igen. Alden nem olyan… - Szerettem volna még egy kicsit védeni Aldent, de nem engedte, hogy végig mondjam, amit akartam.

- Jaj, fogd már be! Ő olyan, én tudom.

- Én is tudom, és nem olyan. – Muszáj volt belemennem a játékba, különben még durcásabb lett volna. De egyébként is, régen hülyéskedtünk már.

- Dehogynem.

- Egyáltalán nem.

- Miért nem?

- Miért  igen?

- Én azt honnan tudjam?

- És én?

- Hát de…

- Te kezdted! – jelentettük ki egyszerre, majd mindketten felnevettünk. Azért jó néha gyereknek lenni, és megfeledkezni a sok idióta baromságról, melyek hétköznaponként idegesítik az embert.

- Ajh, Bill, te olyan hülye vagy – veregetett hátba, mikor ő már kapott levegőt a nevetéstől, én pedig még mindig fuldokoltam.

- Na! – néztem rá kicsivel később megjátszott sértődöttséggel, mire ő elmosolyodott.

- Tudod, hogy ez dicséret volt.

- Hát persze – mosolyogtam én is.

- Annyira jó téged nevetni látni. – Őszinték voltak a szemei, miközben mondta, és kedvesen megsimogatta utána az arcom.

- Tudom, hogy néha nagyon hülyén viselkedem. Sajnálom – kezdtem a padlót fixírozni, mire azonnal visszafordította az arcom magam felé.

- Buta vagy. Tudod jól, hogy én nagyon szívesen meghallgatlak mindig, és segítek, ha tudok. Szeretem, ha neked is jó kedved van és a bátyádnak is.

- Annyira szörnyű vagy! – pislogtam rá egy kicsit kiakadva. Tényleg borzasztó, hogy ennyire odaadóan törődik velünk. Teljesen olyan, mintha csak kihasználnánk. Pedig ez nagyon nem így van. Látod, hogy ő nem hagy békén minket. De ezt igazából nem is bánom. Nélküle minden annyira hihetetlenül bonyolult lenne.

- Tudom – kidugta a nyelvét, aztán elnevette magát. Én is szeretem, mikor neki jókedve van. – De most pofátlan leszek, és kérek érte valamit… - Nem volt szükséges végigmondania, hogy rájöjjek, mit szeretne.

- Oké, itt alszom – mondtam, mire azonnal kaptam egy nagyon boldog Andyt a nyakamba.

- De jó! Olyan régen aludtál már itt. – nézett rám kissé morcosan, miután elengedett és távolabb húzódott tőlem.

- Pár hónapja – vontam meg a vállam. Igazából utoljára még Tommal együtt aludtam nála tavaly ősszel, és tudom, hogy az nem pár hónappal ezelőtt volt…

- Már majdnem egy éve. – Még durcásabbá vált a tekintete, mint pár perce volt.

- Csak háromnegyed – próbáltam kicsit szépíteni a helyzetet. Tény, hogy mostanában kicsit elhanyagoltam szegényt ezen a téren, de Alden nem hiszem, hogy jó szemmel nézné azt, hogy ha olyan kedvem lenne, akkor csak úgy, minden szó nélkül Andynél aludnék.

- Ne vitatkozz már velem, inkább menj el fürödni! – rázta rosszallóan a fejét, miközben az emelet felé lökdösött.

- Jó, megyek. De egyébként nekem is vannak ám lábaim – jegyeztem meg, mivel nem akarta abbahagyni a lökdösést.

- Tényleg? – lökött rajtam egy utolsót csupán jófejségből és szeretetből, amely nagyobb volt az eddigieknél, majd mivel felértünk az emeletre, ő lefelé vette az irányt, de azért még előtte közölte, hogy tudom, mit hol találok. És mivel ez így is van, birtokba vettem a fürdőt, hogy aztán fél óra múlva már a konyhaasztalnál üljek egy kölcsönvett alsónaciban és pólóban.

- Komolyan muszáj megint? – kérdeztem kissé durcásan, amint lerakott elém egy tányért rajta egy szendviccsel.

- Bill, tisztában vagy vele, hogy úgy beszélsz az evésről, mintha valami hihetetlenül szörnyűséges dolog lenne, melyet csak nagyon ritkán hajlandó véghezvinni az ember? – oktatott ki, miközben leült velem szembe, aztán nekilátott a saját szendvicsének.

- Hát de… van rá okom. Mindenki úgy csinál, mintha magamtól nem lennék rá képes. – Összefontam a karjaim magam előtt, és eldöntöttem, hogy nem fogok hozzányúlni a kajához.

- A mindenki alatt gondolom azt és engem értesz, de tudod, sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy szót kell fogadnod nekünk, mert mi jobban tudjuk, hogy mi jó a szervezetednek. De ez csak azért van így, mert te nem is foglalkozol vele. – Ugye, milyen meglepően ismerős szavak?

- Alden is pont ezt mondta… - motyogtam magam elé, mert nem akartam, hogy emiatt mérges legyen. De szerencsére nem lett, csak egy kicsit elkomorult az arca.

- Hát, ebben az egyben igaza van, úgyhogy fogadj szót neki.

- Nem vagyok már gyerek – tiltakoztam a „fogadj szót neki” dolog ellen, mire azonnal elmosolyodott.

- Persze, hogy nem vagy az. Viszont van pár kisebb szeszélyed, melyek hosszútávon elég komoly következményekkel járnak, úgyhogy…

- Ne mondd te is azt, hogy ha így folytatom, akkor megölöm magam – pislogtam rá szépen. Egy ilyen mondatot elég egy nap egyszer hallani.

- Úgy látom, hogy már fel vagy világosítva, úgyhogy nem mondom. De annyit igen, hogy ezzel nagyon nem teszel jót magadnak, és…

- Jól van, kuss. Eszem… - Morcosan beleharaptam a szendvicsbe, amit Andy mosolyogva figyelt. Egyébként szerintem az olyan orvosfélék, mint Alden meg Andy – akik igazából még nem is orvosok –  csak ijesztgetni szeretik az embert, mikor nincs is semmi baja…

- Na azért. Aztán szólj annak, hogy ma itt maradsz. Nem szeretném, ha az éjszaka közepén beállítana ide.

- Oké – mondtam, miután lenyeltem a falatot, amely a számban volt, majd mindketten csendben megvacsiztunk… ismét…

   Aldent szerencsére nem kellett sokat győzködnöm arról, hogy nem haragszom rá, mivel nem tudok semmiről. Oké, egy kicsit hisztizett, hogy ő mellettem akar aludni, de egy „szeretlek”- kel tökéletesen meg tudtam győzni róla, hogy holnap is lesz még rá alkalma, hogy velem aludjon, és még azon kívül is egy csomószór. Bár a szeretleket nem olyan értelemben használtam, amilyenben a legtöbben, ha a szeretőjükkel beszélnek, és ezzel valószínűleg ő is tisztában volt, de azért tudom, hogy jólesett neki.

- Bill, ne forgolódj már annyit! – szólt rám Andy, mikor már egy jó órája lefeküdtünk, de én még mindig csak szenvedtem alvás helyett. Igen, egymás mellett aludtunk, bár most szabad volt a vendég szoba. De igazából semmi értelme sem lett volna annak, hogy nála töltsem az éjszakát, ha nem alszom mellette. És nálunk ez amúgy sem számít furcsa dolognak, ráadásul már annyira hozzászoktam, hogy valaki éjszakánként szuszog mellettem, hogy nem is tudnék aludni nélküle.

- Jó, de tökre melegem van – panaszkodtam. Ez persze csak kifogás volt, és Andynek nem tellett sok időbe rájönni, hogy ez így van, pedig akkor már jócskán elmúlhatott éjfél.

- Aha. Na, mondd csak szépen el, hogy mi jutott már megint eszedbe. – Teljesen sötét volt a szobában köszönhetően a behúzott redőnyöknek, így sajnos nem láttam az arcát. De talán nem is volt rá szükség, ugyanis már a hanglejtéséből is meg tudtam állapítani, hogy nagy valószínűséggel tisztában van vele, mi nyugtalanított.

- Nem… Nem szeretném, hogy…

- Bill, kérlek. Szeretnék még egy kicsit aludni is, de ha így folytatod, ez nem fog megvalósulni.

- Jól van na. De igazából nem is olyan fontos…

- Ne kezd!

- Oké… Szóval… én csak… - hallgattam el, és fogalmam sem volt, hogyan kellene folytatnom, hogy ne érezzem magam miatta olyan szörnyen szemétnek.

- Mondjad csak – sürgetett, mikor már egy kis ideje teljesen csendben voltam. Én erre vettem egy nagy levegőt, amivel némileg összeszedtem magam.

- Szóval… te még szeretsz engem? – Kicsit közelebb húzódtam hozzá, miközben kérdeztem, és próbáltam olyan halkan suttogni, amennyire az lehetséges volt, de sajnos túl jó a hallása. Vagyis ez nem baj, csak ilyen esetekben egy kicsit idegesítő. Ráadásul el sem tudod képzelni, hogy mennyire zavarba ejtő volt ezt megkérdezni tőle. Főleg, mivel nem akartam, hogy rosszkedve legyen emiatt. Épp eleget szenvedett már miattam.

- Azt szeretnéd tudni, hogy az, amit a bátyád iránt érzel, el fog-e múlni valamikor, ugye? – Nos, igen, azonnal rátapintott a lényegre, úgyhogy ezek után nem tagadhatom, hogy teljesen átlát rajtam.

- Igen. – Nem hiszem, hogy Andy ezt hallotta, viszont tudom, hogy tisztában volt az igazával. Sóhajtott egy nagyot, majd felült, és felkapcsolta az éjjeli lámpát.

- Egyszer talán el fog múlni, Bill. De én még mindig nagyon szeretlek. És nem vagyok benne biztos, hogy ezen bármi is fog tudni változtatni – mondta, miközben elgondolkodva a szemembe nézett. Kicsit szomorkás volt a tekintete, de szerencsére már korán sem annyira, mint mikor először vallotta be nekem, hogy mit érez, és ez egy kis reménnyel töltött el. Én nem akarom, hogy teljesen elmúljon az, amit Tom iránt érzek. Nem akarok közömbös lenni iránta, szeretni akarom. Csak nem így…

- És… Semmi – ráztam meg a fejem. Rá szerettem volna kérdezni, hogy mégis mi történt vele és Erich-kel, mivel délután nem mondott valami sokat, de aztán jobbnak láttam, ha mégsem kérdezősködöm tovább. Épp elég volt aznapra a baromságaimból. – Én a helyedben utálnám azt az idiótát, akit Bill Kaulitz-nak hívnak. Egyfolytában csak hisztizik és sajnáltatja magát – jegyeztem meg, hogy tereljem a témát, mire ő azonnal mosolyra húzta ajkait.

- Hidd el, én is szívesen utálnám. De túl könnyű megszeretni azt a hülyét. Aki viszont most már jó lenne, ha hagyna aludni. – Viccelődve mondta, de ásítozásának köszönhetően meg tudtam állapítani, hogy tényleg álmos volt már.

- Na, majd én megbeszélem vele, hogy nyugodjon most már le, jó? – kérdeztem, majd puszit nyomtam az arcára, és bevackoltam magam a párnák közé.

- Rendben, de ha már itt tartunk, azt is beszéld meg vele, hogy ne vegyen mindent olyan komolyan, a szeretőjére viszont figyeljen egy kicsit jobban oda. – Közben lekapcsolta az éjjeli lámpát és visszafeküdt.

- Ühüm – bólogattam már csukott szemmel. Sikerült nekem is elálmosodnom. – Jó éjt.

- Neked is. – A hangján hallottam, hogy mosolyog, aztán éreztem, hogy egy kicsit megsimogatja az arcom, viszont ekkor már nem igazán voltam ébren, és hamarosan teljesen elnyomott az álom.

   Mikor délelőtt felébredtem, az első dolog, melyet észrevettem az volt, hogy nagyon melegem van, a második pedig az, hogy Andy már nem feküdt ott mellettem. Bár ezen nem igazán lepődtem meg, ő is olyan kis korán kelő típus, mint Alden.

   Miután sikerült viszonylag magamhoz térnem és kicsit emberibbé tettem a kinézetem, lementem a földszintre, mert gondoltam, hogy Andy ott van. A nappaliba érve azonban nem épp a várt látványban volt részem, ugyanis Tom ott ült a kanapén Andyvel szemben, aki épp magyarázott neki valamit. Arról fogalmam sincs, hogy miről volt szó, mivel hirtelen megszűnt az egész világ körülöttem. Az egyetlen zaj, melyet hallottam, a szívem örült kalapálása volt, és az egyetlen dolog, melyet láttam, az ő gyönyörű arca. Kissé gondterhelt tekintettel meredt ki az ablakon, viszont vonásai így is teljesen elbűvöltek. Látszólag nem nagyon érdekelte, hogy Andy miről beszél neki, csak néha bólintott vagy sóhajtott egyet. Annyira szívesen odamentem volna hozzá, hogy megkérdezzem, mi a baj, és jól meg is ölelgettem volna, de nem akartam, hogy feltűnjön nekik, hogy már ébren vagyok – mivel addig szerencsére egyikük sem vette ezt észre –, mert azzal biztos megzavartam volna a beszélgetésüket, azt pedig nem akartam.

   Szerencsére pár szinte sokkban eltöltött perc után sikeresen rávettem magam, hogy felmenjek az emeletre, amíg még nem késő, és nem látnak meg. Akkor aztán még azt is meg kellett volna magyaráznom, hogy miért hallgatóztam…

   Andy szobájába érve egy kicsit megnyugodtam, bár a szívem még mindig iszonyatos gyorsasággal dobogott. Tessék, már attól teljesen kész vagyok, ha csak egy épületbe kerülök vele. A stúdióban már egészen megszoktam a jelenlétét, akkor egyszerűen csak próbálok nem rá figyelni, és David úgyis ad elég feladatott, úgyhogy nincs túl sok időm unatkozni, és őt bámulni, de ha máshol találkozunk… Akkor ez történik… És ez még az idegesítőnél is idegesítőbb, ugyanis a testvérem, és ennek ellenére nem vagyok képes pár normális szót váltani vele remegő térd és akadozó lélegzet nélkül. Ez pedig annyira jó, hogy legszívesebben végigbőgném az egész napot. De nem teszem, mert nincs semmi értelme, erről már párszor meggyőződhettem.

   Lassan odasétáltam az ablakhoz, és kipillantottam rajta. Egészen beborult és fújni kezdett a szél, viszont még mindig szörnyen meleg volt, így következtetni lehetett rá, hogy elég nagy vihar lesz. Mivel nyitva volt az ablak, a szél néha bele-belekapott a hajamba, így a végére már nem láttam semmit a szemem elé lógó tincsektől, viszont ez abszolút nem érdekelt. Csak meredtem a nyugodt külvárosai utcákra, melyek vasárnap lévén még kihaltabbnak tűntek, mint általában. A süvítő szélben az óriási nyárfák és a kisebb facsemeték egyaránt engedelmesen hajladoztak, egy közeli játszótéren a hinták vészjóslóan nyikorogtak és már pár villám is végigcikázott az égen, azonban dörgés helyett még csak valami távoli morajlást lehetett hallani.

   Milyen fura, fél órája még hétágra sütött a nap, jegyeztem meg magamban, és önkénytelenül is sikerült párhuzamot állítanom az időjárás és a saját életem között. Mindkettőnek csak nagyon rövid időre volt szüksége ahhoz, hogy teljesen más irányt vegyen, mint amilyenben addig haladt. És ez szörnyen nyugtalanító. Ezek szerint hiába is próbálnám meg a kezembe venni a dolgok irányítását, ha a Sorsnak úgy van hozzá kedve, úgyis közbeszól, és akkor megint ott kötök ki, ahol most vagyok…

   Nos, igen, akkor is nagyjából ennyire elgondolkodtam hasonló dolgokon, így nem vehettem észre, hogy már nem egyedül tartózkodtam a szobában. Ott volt valaki más is, akinek csokoládébarna íriszei már végleg beleivódtak az elmémbe, akinek a mosolya a legnagyobb kincs a számomra az egész világon, akinek egyetlen érintése, egyetlen elsuttogott szava, egyetlen aprócska csókja világokat dönt össze és épít fel bennem.

   Az ottlétéről azonban csak derekam köré fonódó karjainak köszönhetően értesültem, melyeknek gazdája gyengéden, mégis védelmezően tartott ölelésében. Az illata most is őrjítő volt, mint mindig, és az ölelése akkor talán jobban esett, mint előtte bármikor. Annyira szerettem volna látni az arcát, tudni, hogy most mit érez, mit gondol, viszont képtelen voltam megfordulni annak érdekében, hogy ezeket megtudjam. Féltem attól, hogy ő már nem azt érzi, amit én, és féltem attól is, hogy szeretet helyett csak valami rideg közömbösség csillogna a szemeiben. Ezt pedig fogalmam sincs, hogyan éltem volna túl. De aztán, mikor végtelen hosszúnak tűnő percek után megszólalt, rájöttem, hogy ettől nem kell félnem.

- Ez még mindig annyira jó érzés – motyogta a nyakamba, majd elengedett és maga felé fordított. Azt hiszem, ekkor kicsit sikerült magamhoz térnem, mert képes voltam felfogni, hogy mint mondott, de reagálni nem tudtam rá. Csak figyeltem kissé homályosan csillogó szemeit, melyekkel ő is engem nézett, aranyos orrát, telt ajkait… Utóbbiak olyan hívogatóak voltak, hogy nem tudtam semmi másra gondolni, csak arra, hogy muszáj megcsókolnom, különben végem van. És talán ő is hasonlóképpen érzett, mert hamarosan egy már szinte fájóan gyengéd csókban egyesültünk, amely egyrészt annyira édes volt, és annyira jólesett, hogy alig tudtom megállni miatta remegő lábaimon, másrészt viszont nagyon rossz érzést is keltett bennem, hisz tudtam, hogy az, aki miatt olyan csodálatosan érzem magam, sosem lesz az enyém.

- Ne haragudj – sütötte le tekintetét, amint elvált tőlem, majd kicsit távolabb is húzódott. – Bill, én csak azt szerettem volna, ha… Miért nem költözöl haza, hn? – Nem mert rám nézni, és én is csak nagyon ritkán pillantottam rá, de ennyi épp elég is volt ahhoz, hogy rájöjjek, mennyire szenved.

- És… ezt mégis hogyan gondoltad? – Végigfolyt két apró könnycsepp az arcomon, mikor eszembe jutott, hogy nekünk már tényleg nincs semmi esélyünk arra, hogy együtt legyünk. Neki ott van Naomi, nekem pedig Alden. És ez pont így van jól… Legalábbis akkor még így gondoltam.

- Nem tudom, én csak… Szereted őt, ugye? – kérdezte könnyes szemekkel, de nem sírt. Valószínűleg nem akarta, hogy a könnyei befolyásoljanak a válaszomban. De talán nem is tették volna. Csak egy dolgot mondhattam.

- Igen, szeretem. – A szívem szakadt bele ebbe a hazugságba, de muszáj volt. Nem szeretném, ha édes ábrándokba temetkezne a kapcsolatunkat illetően. Vége van. Majdnem minden értelemben. Csak munkatársak vagyunk, semmi több. A testvéremet már körülbelül egy éve elveszítettem, a szerelmemet pedig most.

   Tudtam, hogy nagyon fájt neki a válaszom, mégis mosolyra húzta ajkait, és így tette fel a kérdést, melytől legszívesebben zokogásban törtem volna ki, de mivel ezzel teljesen elárultam volna magam, és rájött volna arra, hogy csak hazudtam az előbb, nagy erőfeszítések árán sikerült visszatartanom könnyeim.

- Jó volt a nyaralás? – Ő is nagyon küzdött a sírással, de mivel mindig is erősebb volt nálam, ez is sokkal jobban ment neki, mint nekem.

- Igen – válaszoltam alig hallhatóan. Egy újabb hazugság, mely még több fájdalmat okoz…

- Örülök – mondta, majd elcsuklott a hangja, így nem igazán tudtam hinni neki. De amúgy sem tudtam volna. – És akkor most már boldog leszel, ugye? – kérdezte, miután egy kicsit összeszedte magát. Nekem erre ismét sírhatnékom támadt, de még mindig ellen tudtam állni könnyeimnek.

- Igen – bólogattam, Ő pedig keserűen elmosolyodott.

- Akkor én is. És most jobb lesz, ha megyek. – Odalépett hozzám, nyomott a homlokomra egy apró puszit, majd még egyszer rám mosolygott, és elindult az ajtó felé, hogy aztán kisétáljon a szobából, és ezzel együtt az életemből.

   Én ezt nem bírtam végignézni, visszafordultam az ablak felé, és amint becsukódott az ajtó, zuhogni kezdett az eső, és vele együtt a könnyeim is eleredtek. Lerogytam az ágyra, és fogalmam sem volt, hogyan fogok ez után élni. Felejtenem kéne, tudom, de ez még nagyon korai. Akkor pedig még inkább az volt, úgyhogy felálltam, és remegő lábakkal Tom után mentem, de csak a lépcsőfordulóig, hogy halljam, miről beszél Andyvel.

- Sokáig tartott megtalálni a mosdót – jegyezte meg Andy, de mivel nem kapott rá választ, folytatta. – Remélem, nem nagyon zaklattad fel. Néha alig tudom megnyugtatni. – Ezek szerint tisztában volt vele, hogy Tom velem volt. Bár nem is tudom, miért gondoltam, hogy nem tudta, hisz ő majdnem jobban ismer minket, mint mi saját magunkat. Ja, és úgy néz ki, hogy Tom valamikor végre elmondta neki, hogy mit érez irántam, különben nem beszélt volna így előtte.

- Én nem bántottam őt – hallottam meg Tom halk, kissé akadozó hangját, amelytől csak még inkább fojtogatni kezdett a zokogás. Ő tényleg nem bántott engem, és viszont igen őt.

- Istenem, Tom, annyira… Nem mondtad neki, hogy kidobtad Naomit, ugye? – hallatszott ismét Andy hangja, nekem pedig kihagyott egy ütemet a szívem. Nem tudtam elhinni, amit hallottam. Képtelenségnek tartottam. Csak annak köszönhetem, hogy nem estem össze, hogy idő közben leültem a lépcsőre.

- Nem – mondta ki Tom az egyértelmű választ, én pedig még mindig nem tudtam felfogni, hogy igaz, amiről beszélgetnek.

- De miért? – kérdezte Andy tanácstalanul, mire Tom nem válaszolt. – Teljesen tönkre akarjátok tenni magatokat?

- Dehogy. Bill most már jól lesz, nekem meg tök mindegy. És most megyek. Szia. – Egyre távolabbról szólt a hangja, míg végül egy ajtócsapódás hallatszott.

- Tom! Nem mehetsz el! Hallod? Hova akarsz menni ilyen időben? Gyere vissza! Tom! – Andy valószínűleg utána ment, mert az ő hangja is egyre halkabb volt, azonban pár perc múlva egy autó motorja beindult, és ugyanez az autó elhajtott, így Andy nem érte el a célját. Ennek köszönhetően elég mérgesen csapta be az ajtót, majd ugyanígy elindult az emelet felé.

- Bill! – kiabálta, mikor már majdnem odaért hozzám, de még nem láthatott, hisz a lépcső korlátja eltakart. Pár pillanat múlva azonban odaért hozzám, de nem mondhatnám, hogy nagyon meglepődött, hogy ott, a lépcsőfordulóban talált rám, kisírt szemekkel. Vett egy nagy levegőt, majd leült mellém. – Hallottad az egészet, ugye? – kérdezte, mire én csak bólogatni tudtam feltörő könnyeimet nyelve. – Na, gyere ide. – Szorosan magához ölelt, és csak akkor engedett el, mikor már egy kicsit megnyugodtam. Ez viszont csak jó háromnegyed óra múlva történt meg, addig próbált csitítgatni, de nem nagy eredményt ért el vele. – Inkább nem kérdezem meg, hogy mit mondtál neki, ki tudom találni magamtól is. De miért nem jöttél le hozzá? – kérdezte, amint észrevette, hogy már képes vagyok normálisan kommunikálni vele.  – Az, hogy már nincs együtt azzal a lánnyal, elég sok dolgon változtat. Alden meg egy idióta, és akár…  

- Nem lehetünk együtt! – akadályoztam meg, hogy kimondja, amit akart. Nem szerettem volna hallani valaki mástól, hogy mindent elrontottam.

- De miért? Én eddig nem igazán akartam beleszólni, de… már nem bírom nézni, amit magatokkal műveltek. Akik igazán szeretnek titeket, azok elfogadnák a döntéseteket. És talán még örülnének is neki – próbált győzködni, és talán egy kicsit sikerült is elhitetnie velem, hogy igaza van, de aztán megráztam a fejem, és erőtlenül rámosolyogtam.

– Nem hiszem. És különben is, most már késő. – Felálltam, miközben mondtam, és kicsit leporoltam a nacim. – Köszi, hogy itt alhattam. Most inkább én is megyek. És ne haragudj, amiért mindig csak problémát okozunk – néztem rá bűnbánóan, amire ő is felállt, és rosszallóan megrázta a fejét.

- Tudod jól, hogy nem haragszom. És még csak nem is okoztok gondot. Bill, örülnék neki, ha maradnál még egy kicsit. Nem akarom, hogy így vezess. – Aggódással a szemében pislogott rám, de én csak megráztam a fejem, aztán megöleltem.

- Köszi mindent. Szeretlek. – Távolabb húzódtam tőle, és a szemébe nézve mondtam. Ő elmosolyodott, majd egyszer végigsimított az arcomon.

- Ajh, na menj, még mielőtt meggondolom magam. Most nem esik annyira – pillantott ki az egyik emeleti ablakon, amely pont odalátszódott. Megpusziltam az arcát, majd hamarosan már a kocsimban ültem, és épp Aldenhez tartottam… vagyis inkább mondjuk úgy, hogy haza…

   Nem nagyon láttam az utat a könnyeimtől, de nem is érdekelt igazán, valahogy viszont mégis sikerült épségben hazaérnem. Alden szörnyen örült nekem, bár mikor észrevette kisírt szemeim, kérdezgetni kezdett, de miután megmondtam neki, hogy nem miatta sírtam, kicsit lenyugodott. Igaz, azóta egy pillanatra sem hagyott magamra. Most is épp a karjaiban tart, miközben békésen szuszog itt mellettem, ezzel pedig tökéletesen biztosít arról, hogy ha szükségem lesz valakire, aki csak csendesen a karjaiba zár, nem kérdez és nem mondd semmit, ami felzaklathatna, akkor ő ott lesz. Mert igen, néha a csendes összebújások sokkal többet érnek, mint a hosszú, lelkizős beszélgetések. Legalábbis én így gondolom. Nekem fontos, hogy valaki szavak nélkül is megértsen. Sajnos csak nagyon kevés olyan ember van a világon, aki erre képes, és  pont ezért azokat nagyon meg kell becsülni. Én ma elveszítettem egyet, és emiatt most legszívesebben feladnám az egész eddigi életemet, és elmennék valahova nagyon messzire, ahol nem ismer senki és újra kezdhetek mindent. De akkor itt kellene hagynom két nagyon fontos személyt, a két legjobb barátomat – mivel Alden is egyértelműen annak számít, ezért is nem zavar, hogy olyat tett – erre azonban sohasem lennék képes. Őket nem akarom elveszíteni. Nagyon komoly dolognak kellene ahhoz történnie, hogy itt tudjam hagyni őket. Sőt, nem hiszem, hogy egyáltalán létezik olyan dolog, amely miatt képes lennék erre. De hát, sohasem lehet tudni…

   Nos, nagyjából ennyit akartam. Annyi mindent tudnék még mesélni neked az érzéseimmel, Aldennel, Andyvel és Tommal kapcsolatban, de már nagyon nincs hozzá energiám. Ráadásul már megint majdnem két órája boldogítalak itt, pedig nem is nagyon volt eleinte kedvem írni neked. De ezt muszáj volt elmesélnem, hisz… Ez számomra egy elég durva hétvége volt. Olyan, amilyet soha többet nem akarok átélni. Bár, ahogy a szerencsémet ismerem… Na jó, majd meglátjuk, mik lesznek még itt, most tényleg nem akarlak már tovább zavarni.

   Jó éjt!

Szerzői megjegyzés: Na, remélem, mindenki épségben a végére ért. ^.^ Milyen volt? *.*