Bill naplója 19. rész

Hát... Öhm... Sziasztok! ^.^

Tudom, hogy egy szemét láda vagyok, senkinek sem kell megjegyeznie. :D Inkább olvassatok, édeseim. ^.^

Utána pedig számoljatok százig, mielőtt komit írnátok, és ne akarjatok kinyírni. :D

19. rész

 

   2010. augustus 24.

   Drága Naplóm!

  

   Tudod, nem hiszem, hogy túl jó ötlet most írnom neked, mivel szörnyen ki vagyok, de… muszáj. Mert… el kell búcsúznom…

   Tudom, hogy most azt kérdezed, hogy mégis miért kellene, mikor még van benned jó pár üres lap, melyeket teleirkálhatnék, azonban… Természetesen nem úgy alakultak a dolgok, ahogy jó lett volna… vagyis ahogy én azt elképzeltem. Mert azt, hogy mi a jó, és hogy mi a rossz, már nagyon régóta nem tudom eldönteni.

   És most fogalmad sincs, milyen dolgokra gondolok, igaz? Hát… Inkább mesélek egy kicsit, és akkor világossá fog válni számodra is ez az értelmetlen halandzsázásnak tűnő duma. Csak, kérlek, ne várd, hogy legyek bőszavú és optimista, mert erre nem látok semmilyen lehetőséget. És ennek az az egyetlen oka, hogy még mindig, ennyi csalódás után is, egy naiv, szentimentális idióta vagyok… És mivel valószínűleg még párszor majd lesznek ilyen megjegyzéseim magamra, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha rövidre fogom a sztorizgatást, mivel szerintem nem az minden álmod, hogy egy nyafogós picsa önsajnáltatását hallgasd…

   Szóval, miután történt Andreasnál az a cseppet sem kellemes incidensem Tommal, eldöntöttem, hogy most már tényleg jöhet bármi, nem leszek két óránál tovább magam alatt miatta… De persze ez hogyan is sikerülhetett volna pont nekem?

    Oké, tény, hogy eleinte Alden is és Andreas is maga volt a megtestesült ártatlanság és jóindulat, hisz az elsőként említettel szinte hihetetlenül idilli légkör alakult ki köztünk, amely egészen az utóbbi pár hétig tartott. Ő szeretett engem, én szerettem őt (persze, nem abban az értelemben, ahogy kellett volna, így a későbbiekben joggal lehetsz majd kiakadva rám, hogy mégis mi a jó életért hisztizek én itt neked…), együtt keltünk, együtt feküdtünk, és szinte minden kis hülyeséget megbeszéltünk. És hát milyen a tökéletes kapcsolat, ha nem ilyen? Jó, mondjuk erre elég kézenfekvő a válasz: a két fél szerelmes egymásba…

   Na jó, ezt a témát hagyjuk, mert szerintem sosem fogom megtudni, milyen egy normális párkapcsolat…

   Inkább folytassuk Andreasszal. Akit még mindig nagyon szeretek, akármilyen kegyetlen is volt velem. Igazából nem csak ő volt kegyetlen, de valamiért jobban fáj, hogy ő is… Jó, ezt majd később.

   Szóval Andeas… Ő eleinte ugyanolyan édes volt és segítőkész, mint mindig. Azt leszámítva, hogy ha tehette, folyamatosan Alden agyát húzta. És ezt értsd úgy, hogy ha volt egy kis szabadideje, és nekünk is, egyfolytában nálunk lógott, amit Alden még annál is nehezebben viselt, mint ahogy te azt gondolod… Most nem megyek bele a részletekbe, mert van pár elég vicces sztori, amelyekhez most semmi kedvem.

   Inkább folytassuk ott, hogy néhány „gondtalanul töltött” hét után sajnos teljesen befejeztük az albumot – ami normális esetben persze nem lenne baj, csak hogy ekkor kezdődtek a bonyodalmak…

   Tisztában vagy te azzal, hogy mennyire fárasztó a promózás? Nos, Alden nem tudja… Ráadásul tudod, hogy egy kicsit hisztis, szóval… Igen, rengetegszer veszekedtünk teljesen jelentéktelen dolgok miatt… Jó, talán nem teljes mértékben voltak jelentéktelenek, mert lehet, hogy tényleg közölnöm kellett volna vele, hogy mikor lesz fotózásom, meg mikor melyik országban fogok ébredni, de hát igazából az van, hogy ezekkel gyakran még én magam se egészen voltam tisztában. 

   Oké, nem szépítem. Persze, én is hibás vagyok, de hidd el, azért tudott ős is elég csúnyán viselkedni, ha akart, és az a baj, hogy az utóbbi időben elég gyakran akart. Nekem meg egy fárasztó és idegesítő interjú után, ahol már századszorra kérdezték meg ugyanazt, nem biztos, hogy volt hozzá türelmem.

   Azzal meg pláne ki tudott idegelni, ha felhozta a témát, miszerint mostanában túl sok időt töltök Tom közelében…

   Mert mondjuk ez szerintem nekem is leesett, és nem volt hozzá szükségem más segítségére. Vagy tényleg ennyire hülyének nézek ki? Mert nem vagyok az. Komolyan nem. Felfogtam, hogy Tom mindennap a közelemben volt, egymás mellett ültünk az interjúk alatt, vadítóan pózolt mellettem a fotózásokon, és minden egyes alkalommal, mikor a számainkat játszottuk, úgy éreztem, hogy csak nekem gitározik. És ezt Alden megjegyzései nélkül is elég nehéz volt elviselni. Főleg azzal a tudattal, hogy ő se egy angyalka, amit legszívesebben a fejéhez is vágtam volna minden egyes alkalommal, mikor felhozta ezt a témát. Bár ma ezt meg is tettem, és most azt kívánom, bár ne mondtam volna semmit…

   És akkor most, hogy nagyon nagy vonalakban elmeséltem, hogy mi történt az elmúlt egy hónapban, jobb lesz, ha elkezdem írni azt, amiért végül is most itt idegesítelek téged.

   A mai napot – számomra is teljesen hihetetlen módon – otthon töltöttem. És mivel Alden is otthon volt, sehogy se úszhattam volna meg, hogy beszélnem kelljen vele. Mondjuk az egy kicsit fura, hogy bármennyire is összeveszhettünk, volt olyan, hogy több napig egyáltalán nem álltunk szóba egymással, de azt nem engedte, hogy ne mellette aludjak. Szóval… igen, most már te is láthatod – ha eddig még nem tűnt volna fel –, hogy ez a srác kiszámíthatatlan és furcsa. És pont ez miatt annyira vonzó… De ez most igazából nagyon nem fontos, a mai események viszont annál inkább, úgyhogy inkább folytatom a részletezésüket.

   Szóval, ma reggel sem volt túl kellemes a légkör Alden és köztem, mikor hosszú idő után ismét együtt reggeliztünk. Bár én határozottan próbáltam vele normálisan viselkedni, még a beszélgetéssel is megpróbálkoztam, de minden kérdésemre morgott egyet válasz gyanánt, aztán folytatta az evést. És én is, mivel muszáj volt… Az étvágyam ugyanis valahogy még mindig nem jött meg. És talán már nem is fog soha…

   Természetesen Ichi is velünk evett, de ő egy idő után megunta a hülyeségeinket, felpattant az asztaltól, vállon ütötte Aldent, aztán felrohant az emeletre. És lehet, hogy nekem is ezt kellett volna csinálnom már jóval előbb, ugyanis ezek után Alden hajlandó volt rám nézni...

- Már megint mit csináltam? Szemeztem a pirítóssal? Bocsánat – fejtettem ki a véleményem a viselkedéséről ironikusan, miközben hátradőltem a széken.

- Nem – motyogta halkan, én pedig felvontam az egyik szemöldököm.

- Akkor a kávémmal. Ez még borzasztóbb, ugye? – kérdeztem, mire megforgatta a szemét, majd azonnal felállt az asztaltól, odasétált elém, felhúzott magához, aztán szorosan átölelt.

- Tudom, hogy hülye vagyok, ne haragudj – dörmögte halkan a nyakamba, mire most én forgattam meg a szemem, aztán én is magamhoz öleltem.

- Rendben.

- Meg se érdemellek – mosolygott rám, miután kicsit távolabb húzódott.

- Tudom.

- Ajh, mindig elfelejtem, hogy nem szabad neked ilyeneket mondanom, mert így is elég szemtelen vagy.

- Annyira nem, mint te – pillogtam rá, ő pedig azonnal közelebb húzott magához, és vadul birtokba vette ajkaimat. És ez nagyon jólesett, tekintve, hogy már egy jó ideje hozzám se ért. És most nem azt mondom, hogy arra vágytam, hogy minden éjjel szenvedélyesen a magáévá tegyen, de azért néha egy-egy ölelés igazán elkelt volna. De most már teljesen mindegy.

- Szeretlek, cica – nézett rám a csók után csillogó szemekkel, és akkor még hittem neki. És talán még most is hinnék, ha így mondaná ezt, pedig tudom jól, hogy nem kellene elhinnem egyetlen szavát sem. Mert már egyáltalán nem tudom, hogy mit kellene róla gondolnom.

  Nem válaszoltam neki, csak felmosolyogtam rá, aztán megparancsolta, hogy fejezzem be a reggelit, úgyhogy megtettem. Utána pedig leültünk egy kicsit beszélgetni, mivel mindkettőnk szerint ránk fért egy kis lelkizés… csak hát nem épp az lett belőle…

  Mert természetesen szóba került Tom is, aminek az lett a vége, hogy megint teljesen kiakadva ordibált velem, pedig ő hozta szóba…

- Alden, nem veszed észre, hogy te idegesíted fel saját magad? Miért nem vagy képes felfogni, hogy Tommal már nagyon régóta nem csináltunk semmi olyat. Hidd el, kérlek – néztem rá könyörgő szemmel, mikor már nagyon elegem volt abból a szituációból.

- Nagyon szeretném, de nem megy. Mert tudom, hogy még mindig őt szereted, és én… Minek is kellek én neked? – nézett rám kérdőn, én pedig nagyokat pislogtam rá. A kérdése ugyanis nagyon nem volt korrekt. Hisz ha rajtam múlt volna, sohasem jövünk össze. És ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy utálom, hogy megismertem, és egy undorító szemétládának találom, mert nem. Nagyon is megszerettem, és teljesen az életem részévé vált, már el sem tudnám nélküle képzelni a mindennapjaim, viszont az elejétől kezdve tisztában volt azzal, hogy mi van Tom és köztem, és azt is tudta, hogy nem fogok tudni talán soha máshogy gondolni rá, mint a szerelmemre, és mégis erősködött. Hát tessék, itt az eredménye! Szenvedés és fájdalom…

- Nyugodjál már le! Úgy viselkedsz, mint egy gyerek. Mi lenne, ha gondolkodnál egy kicsit?

- De nem tudok, érted? Mert mindig csak arra tudok gondolni, hogy ő és te…

- Elég volt már! – vágtam közbe, mert nem akartam még egyszer megbizonyosodni afelől, hogy egy cseppet se bízik meg bennem. És utána véletlenül valami más is kicsúszott a számon…

- És ha jól tudom, nekem lenne okom hisztizni a hűtlenséged miatt, nem pedig fordítva. – Amint kimondtam, óriási szemeket kezdett mereszteni rám, és még fel sem fogtam igazán, hogy kimondtam, amit tudat alatt már nagyon régóta a fejéhez akartam vágni mindegy egyes féltékenységi jeleneténél, máris csattant egy pofon az arcomon. Ami be kell, hogy valljam, nem lepett meg túlságosan. Nem ez volt az első alkalom, hogy megütött. Nagyon gyorsan fel tudja kapni a vizet apróságok miatt is, és olyankor elég veszélyes. De aztán mindig gyorsan le is nyugszik és olyan ártatlanul és bűnbánóan próbál kiengesztelni, hogy nem tud rá sokáig haragudni az ember. Meg különben is, fiú vagyok, pár pofont azért túlélek. Ha pedig már nagyon nem bírt magával, ő is kapott tőlem, úgyhogy ennyi.

   Ezt viszont nagyon nem érdemeltem meg, úgyhogy rögtön vissza is adtam neki, aztán felrohantam a hálóba, és kulcsra zártam az ajtót, még mielőtt bármit is tudott volna tenni ellene.

   Persze, utánam jött, és amint konstatálta, hogy a hálóba nem tud bejönni, akkorát ütött az ajtóra, hogy egy kevés vakolat lepergett a plafonról.

- Normális vagy? – kiabáltam ki neki, miközben az ágyon ültem felhúzott lábakkal.

- Képzeld, nem. És jobb lesz, ha beengedsz – válaszolta, és szerencsétlen ajtó kapott még egyet. Oké, tudom, hogy ezt most egy nagyon durván veszélyes helyzetnek képzeled el, de biztosíthatlak afelől, hogy annyira nem volt az, mint amennyire annak tűnik, így ahogy mesélem. Alden nem egy idegbeteg állat, csak rám akart egy kicsit ijeszteni, hogy engedjem be, és tudom, ha kinyitottam volna az ajtót, nem bántott volna. Ennyit azért sikerült kitapasztalnom vele kapcsolatban. Csak hát én nem akartam vele beszélni, úgyhogy nem engedtem be.

- Majd ha lenyugodtál, esetlen kinyitom. Addig meg jó lenne, ha nem vernéd szét a házat – kiabáltam ismét ki neki, majd eldőltem az ágyon, és arcomat az egyik párnába temetve próbáltam lenyugtatni magam. Nem azért, mert féltem, hanem azért, mert ideges voltam.

   Ez után pár percig csendben volt, majd sokkal nyugodtabb volt a hangja, mikor ismét megszólalt. – Kérlek, nyisd ki. Nem akartalak megütni, ne haragudj – motyogta, én pedig sóhajtottam egyet, majd felkeltem az ágyról, és lassan az ajtó elé sétáltam. – Szeretlek – tette még hozzá mondandójához csendesen, mielőtt elfordítottam volna a zárban a kulcsot, aztán mikor kinyílt előtte az ajtó, azonnal magához húzott, és úgy szorított, hogy nem voltam biztos benne, hogy túl fogom élni azt az ölelést. Bár határozottan szép halál olyan karjaiban átlépni a túlvilág kapuját, akit annyira szeret az ember, mint én Aldent.

- Hányszor játszuk még el ezt, hn? – húzódtam távolabb tőle, mikor már végképp nem volt egy cseppnyi levegő se a tüdőmben. Ő erre elhúzta a száját, majd lesütötte a szemét.

- Én… Annyira sajnálom. Csak… Ki mondta el?

- Senki. Lehet, hogy hihetetlenül hangzik számodra, de sajnos nem vagyok olyan hülye, mint azt egyesek szeretnék – vontam meg a vállam, ő pedig megrázta a fejét.

- Egyáltalán nem vagy hülye. És én… Hagyjuk ezt a témát, jó? – Természetesen a legellenállhatatlanabb nézésével körítve tette fel a kérdést, így akár mennyire is szerettem volna megbeszélni ezt a dolgot, csak bólintottam egyet, és kibontakoztam öleléséből.

- Úgyse szöksz meg előlem – jelentette ki, majd elkapta a karom, és visszahúzott magához, hogy ismét ölelésébe vonhasson.

- Ez az, amitől egyáltalán nem félek – mosolyodtam el, miközben ő adott pár gyengéd puszit a homlokomra.

  Délután átjött Andreas, aminek én eléggé örültem, Alden látszólag annál kevésbé. Nos, igen, látszólag…

    Egy ideig egész jól elvoltunk hárman (már amennyire Alden és Andreas képesek ellenni… vagyis úgy néz ki, hogy ha én nem vagyok ott, nagyon is képesek jól ellenni, szóval már végképp nem értem egyiket se…), aztán úgy döntöttem, hogy ideje lenne megnéznem Angyalt, szegény cicát ugyanis eléggé elhanyagoltam az utóbbi időben. Le is kiabálta a fejem, mikor meglátott a konyhában, ahol éppen akkor tartózkodott, és gondolom arról panaszkodott, hogy még kaját se kapott ma. Úgyhogy adtam neki, meg piszkálgattam kicsit, miközben evett, hogy azért ne gondolja azt, hogy már nem is szeretem.

   Mikor azonban visszamentem Aldenékhez, elég… meglepő látványban volt részem… Vagy nem is tudom, hogyan mondjam… Szerinted milyen szóval írható le az, ha az ember legjobb barátja a szeme láttára csókolgatja a szeretőjét? Maradjunk a meglepőnél, ugye? Szerintem is…

   És nem kicsit voltak egymásba gabalyodva, úgyhogy még véletlenül sem akartam megzavarni őket, inkább villám léptekkel elsuhantam mellettük, majd felvágtattam az emeletre, ahol becsaptam magam után a háló ajtaját. (Szegény ajtó, ma kapott rendesen…) Azt hallottam ugyan, hogy Alden utánam kiabált valamit, de nagyon nem érdekelt. Gyorsan összeszedtem pár holmimat, aztán ismét átszáguldottam a nappalin, ahol még mindig Alden és Andreas tartózkodott, és igencsak fennhangon tárgyaltak valamit egymás között, ám mikor megláttak, azonnal elhallgattak. Én pedig nem kérdeztem, hogy miről beszéltek, mert semmi közöm sem volt hozzá.

   Megálltam előttük, és mélyen a szemükbe néztem. Alden látszólag nagyon mondani akart valamit, Andreas azonban kerülte a tekintetem, de közben végig fogta Alden kezét, szóval igazából nem is kellett semmi mást tennie.

- Azért mondhattátok volna, és akkor előbb eltűnök – jegyeztem meg halkan. Azt hiszem, kicsit könnyes volt a szemem, de gondolom, ez nem meglepő számodra. És igazából itt most nem arról van szó, hogy mérges voltam rájuk, mert oké, először tényleg egy kicsit az voltam, de ez el is múlott, míg a hálóban voltam. És mikor ott álltam előttük, már csak az fájt, hogy nem mondták el. Hazudtak mindketten. És lehet, hogy csak azért, hogy ne okozzanak még több szenvedést nekem, de sajnos a fordítottját érték el vele. De nem tudok mérges lenne emiatt rájuk. Ettől még nagyon szeretem őket, és az lesz a legjobb, ha nem állok közéjük.

- Bill, teljesen félre… - motyogta Alden, Andreas azonban megrántotta a kezét, hogy maradjon csendben.

- Sajnálom, Bill. Viszont remélem, hogy tudod, ezek után mit kell tenned – pislogott rám cseppet se bűnbánóan Andreas, én pedig bólintottam egy aprót, majd fogtam magam, és otthagytam őket. Kisétáltam a házból, és közben felkaptam a kezembe Angyalt, aki nagy szemeket meresztett rám, hogy mégis hova megyünk olyankor, hisz akkor már majdnem teljesen sötét volt.

   Ó, el se tudod képzelni, hogy mennyire tisztában vagyok vele, drága Andreas, gondoltam, miközben beültem a feljárón leparkolt kocsimba, Angyalt letettem magam mellé az anyósülésre, aztán beindítottam az autót, és elindultunk a felé a ház felé, ahol most is éppen tartózkodom… Szóval, igen, itt vagyok. Ó, igen, itt. Tudod, hol van az az itt? Gondolom, tippjeid vannak. És valószínűleg, ha hagynálak elég ideig gondolkodni, ki is találnád. De nem hagylak. Nincs túl sok időm.

   Itt ülök, életem értemétől alig pár lépésre, a kanapén, a nappaliban. Ő pedig édesen alszik fent az emeleten a szobájában.  Pár perce voltam fent nála, és valami hihetetlenül felemelő érzés volt adni egy puszit a homlokára. Kicsit ugyan mocorgott utána, de szerencsére nem ébredt fel. Tudom, hogy ha felkelne, míg itt vagyok nála, nem lennék képes itthagyni őt, de muszáj lesz, úgyhogy jobb ez így. Talán egyszer majd megbocsát. Bár lehet, hogy jobb lenne, ha örökre megutálna. Sokkal kevesebbet szenvedne. Nekem pedig nem lenne akkora lelkiismeret-furdalásom.

   Tudod, Andreas biztos, nem erre gondolt, mikor azt mondta, reméli, tudom, hogy mit kell csinálnom, de nem baj. Én ezt fogom csinálni. Mert elegem van már ebből az egész kibaszott szarból! Ja, az életről van szó. És még mielőtt valami hülyeségre gondolnál, nem, nem szándékozom meggyilkolni magam. Ahhoz nincs elég bátorságom. Csak szépen eltűnök. Vagy ha az igazságot akarod hallani; elmenekülök.

   Szánalmas, de ez van. Legalább nem leszek útban senkinek sem. És ennyi.

   És tudom, hogy most azt gondolod, hogy bőgök, mint egy szerencsétlen idióta, de ki kell, hogy ábrándítsalak, mert nem. Elegem van már a hülye könnyekből is. Lehet, hogy néha jót tesznek, de nekem csak megnehezítették az egész eddigi életem, úgyhogy kapják be azok is! És mindenki más is.

   Kivéve azt az édesen szuszogó gitárost ott fent a szobájában. Ő nem tehet semmiről. Vagy talán ő tehet mindenről. Nem tudom. Nos, igazából talán az a legkézenfekvőbb és legreálisabb válasz, hogy ő és én, mi ketten tehetünk erről az egészről. Hát igen, ez így van. De kérdem én: mi felelősségünk van nekünk abban, hogy testvérek vagyunk?

   Hülye, szar élet! Élvezi, hogy folyton cseszegethet minket, mi? De, tudod, már a faszomat se érdekli. Egyszer talán leakad rólunk.

   És azt hiszem, lassan megyek, mert amint látod, másra már nem igazán vagyok képes, mint folyamatosan káromkodni, és minden létező dolgot szidni. Kivéve őt. Akit viszont lehet, hogy a leginkább kellene.

   Írtam neki egy levelet, és Aldenéknek is egyet. Mert azért ha máshogy nem is, így szeretnék elbúcsúzni mindegyikőjüktől. És még mielőtt mennék, ezeket bemásolom ide neked:

Kedves Andreas és Alden!

Először is, szeretném, ha tudnátok, hogy egyáltalán nem haragszom rátok. Pedig azt hiszem, lenne rá okom, de úgy érzem, hogy még sincs. Szeretlek titeket, és örülök neki, ha boldogok vagytok együtt. Én viszont már nem kellek oda nektek. Remélem, ezt megértitek. Tudom, hogy sokszor okoztam nektek akaratlanul fájdalmat, és ezt nagyon sajnálom. Talán néha ti is úgy gondoltátok, hogy jobb lenne, ha eltűnnék az életetekből, sőt az még jobb lenne, ha meg se ismertetek volna. Hát emiatt többet nem kell aggódnotok. Nagyon fogok rá vigyázni, hogy többet ne halljatok felőlem.

De, tudjátok, ha elmondtátok volna az elején… Kevésbé lenne most ilyen nehéz megírnom nektek ezt a levelet. Talán meg se kellene írnom. De ez most már teljesen mindegy. Szeretlek titeket, és azt kívánom, hogy legyetek olyan boldogok, amilyenek mellettem sohasem tudtatok volna lenni.

Millió csók: Bill

Drága Tom!

Mit is írhatnék neked? Talán az lenne a legjobb, ha nem pazarolnám a papírt és a tintát, de… muszáj valamit írnom neked, különben nem tudok elmenni. Bár, tudod, így, hogy itt ülök néhány méterre tőled, ez egyelőre még lehetetlennek tűnik. De ígérem, mire befejezem a levélírást, összeszedem magam, és aztán soha többé nem kell a hülyeségeimmel foglalkoznod.

Igaz, hogy talán miközben ezt a levelet olvasod, azt gondolod, hogy nem teher a számodra velem foglalkozni, de én tudom, hogy ez igazából nincs így. Nagyon sokat szenvedtél már miattam, és szeretném, ha ez véget érne. Nem akarom, hogy miattam még egyszer könnyek marják azt a gyönyörű arcod. Mert még mindig nagyon szeretlek, és tudnod kell, hogy az irántad érzett szerelmem soha, egyetlen pillanatra sem aludt ki, mióta csak felfogtam, hogy mi ez az érzés.

Múltkor sok butaságot mondtam neked Andreasnál Aldenről és magamról. És… Nos,az a kis könyvecske, melyet a levelem alatt találtál, a naplóm. Ha szeretnéd tudni pontosan, hogy mit miért csináltam, és hogy mit éreztem közben, olvasd el. Le van írva benne az elmúlt majdnem egy év minden egyes fontos mozzanata. Én nagyon szeretném, ha elolvasnád. Talán, akkor meg fogod érteni, hogy miért kell most elmennem. És talán akkor majd valamikor meg fogsz bocsátani nekem. Vagy talán sohasem. Szerinted melyik lenne a jobb számunkra? Számodra?

Miattam, kérlek, ne aggódj, vigyázni fogok magamra. Davidnek és a többieknek pedig mond meg, légy szíves, hogy sajnálom, de ez nekem már nem megy.

Angyalt itthagyom neked, remélem, nem baj. Bár tudom, hogy egész jól sikerült már összebarátkoznotok, és a kutyusok is nagyszerűen befogadták. Most is nagyon jól elvannak egymással.

És te, édesem, most éppen nyugodtan alszol fent a szobádban, az én szívem pedig mindjárt kiugrik a helyéről, úgy kalapál, csak azért, mert tudom, hogy a közelemben vagy. De ne aggódj, most az egyszer erős leszek, és nem fogok engedni a kísértésnek. Elmegyek, mert el kell mennem.

Légy jó, életem, és nagyon vigyázz magadra. És ami a legfontosabb: legyél nagyon boldog. Tudom, hogy képes leszel túltenni magad rajtam és ezen az egész drámán. Erős vagy, mindig is az voltál.

Most pedig megyek. És kérlek, ne próbálj megkeresni, nem szeretném, hogy még több csalódás érjen.

Örök és végtelen szeretettel: Bill

   És most tőled is búcsúzom, drága Naplóm, mert tényleg ideje indulnom. Téged itt hagylak Tomnak, ahogy azt már a levélben is írtam. Remélem, nem haragszol érte.

   Köszönöm, hogy hozzád mindig bátran fordulhattam, mikor beszélnem kellett valakivel. És ne haragudj, amiért most tényleg ennyire nagyon rövid voltam, de egyszerűen nem vagyok most képes többet kieröltetni magamból.

    Légy jó, és kérlek, ha Tom kíváncsi rá, mondj el neki mindent, amit én elmeséltem neked.

   Szia.

Szerzői megjegyzés: Na? Ugye azért szerettek még. ^.^