Bill naplója 20. rész

Na, mennyire vagyok ügyes? Tök gyorsan készen lettem vele, nem? De. ^.^ Úgyhogy jó olvasást! :D  

                                         

               20. rész 

2010. augusztus 25.  

  Drága Naplóm!

   Pont ma egy éve, hogy tragikus körülmények között, egy frontális autóbalesetben életemet vesztettem.

   Na jó, igazából csak hülye vagyok megint. De ezen kívül nincsen semmi bajom. Oké, egy kicsi van, de élek. Jobban élek, mint eddig bármikor. Ez nagyon idiótán hangzik, mi? Tök mindegy, szerintem már hozzá vagy szokva a hülye dumámhoz.

   És tudom, hogy most azt kérdezed magadtól, hogy mi a jó életért zaklatlak itt, mikor múltkor elvileg már végleg elbúcsúztam tőled, de az van, hogy… Hogy itt vagyok, és megint zaklatlak. Tessék örülni nekem! Én most kivételesen örülök magamnak. Meg valami másnak is, de annak nagyon. Vagy inkább valaki másnak…

   Rendben, most, hogy meggyőződhettél róla, hogy képes vagyok még mindig össze-vissza beszélni bármiről – csak olyan Billesen –, ergo tényleg nincs nagy bajom, elkezdek szépen mesélni neked, mert már elég késő van, és jó lenne éjszaka aludni is még egy kicsit, ugyanis holnap… holnap nagyon fárasztó napom lesz. Bár ettől függetlenül úgysem lennék képes most nyugodtan heverészni az ágyamban (ami igazából nem is az én ágyam), mert egy kicsit nagyon túl vagyok pörögve. De hát pont ezt vártad tőlem ezek után, nem? Jó, jó, kezdem is a mesélést. 

  

   Miután befejeztem neked az írást, felvittelek Tom szobájába, és a neki szánt levéllel együtt letettelek az éjjeliszekrényére. Vettem egy mély levegőt, majd anélkül, hogy egyetlen egyszer is Tomra pillantottam volna, lassan kisétáltam a szobájából. Tudod nagyon jól, ha ránéztem volna, el se tudtam volna mozdulni onnan ma reggelig.

   Angyal épp akkor futott be a szobájába egy nagy nyávogás közepette, mikor én kinyitottam az ajtót, így lehajoltam hozzá, megsimogattam egy kicsit, aztán vettem egy mély levegőt, és becsuktam magam után az ajtót. Angyal pedig bennmaradt nála – és ez később még egy elég kulcsfontosságú momentuma lesz a kis mesémnek.

   Lent a nappaliban a kutyusokat is megsimogattam, akik ezt nagyon lelkesen fogadták.

- Vigyázzatok a gazditokra, jó? – paskoltam meg még utoljára mindegyik buksiját, aztán otthagytam őket, a szerelmemet és az egész addigi életemet. Szerinted normális vagyok? Jó, ez egy elég hülye kérdés, egyértelmű válasszal…

    Amint kiléptem a házból, a kellemes, nyári szellő azonnal belekapott a hajamba. Eső illatot hozott magával. A távoli, sötét égbolton egy hatalmas villám cikázott végig, melynek hangja csak halk, a tengerre emlékeztető morajlás formájában ért el hozzám jó pár perc elteltével, így biztos lehettem benne, hogy a vihar még valahol nagyon messze tombol. Ez a tény valószínűleg normális körülmények között egy kis riadtságot váltott volna ki bennem, mert hiába van messze, egyszer ide fog érni, akkor azonban teljesen megbabonázott a tudat, hogy ismét vihar lesz. Pont úgy, mint akkor, mikor utoljára érezhettem ajkamon Tom édes csókjának ízét. 

   Remegő lábakkal sétáltam oda az autómhoz, miközben a szívem őrült tempóban dobogott, és folyamatosan azt suttogta, hogy ne tegyem. De megtettem. Beszálltam a kocsimba, és nem törődve a torkomban lévő, addigra már akkorára nőtt gombóccal, hogy majdnem megfulladtam tőle, beindítottam a motort, és lassan elindultam.

   Igazából nem nagyon figyeltem a vezetésre, se arra, hogy merrefelé megyek – és ez szerintem egy elég veszélyes manőver volt a belvárosi utakon –, az is csoda, hogy egyáltalán valahogy eljutottam Aldenékhez. De eljutottam, és ez a lényeg.

   Jó pár percig csak álltam a bejárati ajtó előtt, és bámultam rá. Be akartam menni, hogy még egyszer utoljára láthassam azt a két lököttet, megölelhessem őket, és elmondhassam  nekik, hogy nagyon szeretem őket, és hogy Tomot soha, de soha ne hagyják egyedül, azonban akár mennyire is meg szerettem volna ezt tenni, nem tettem. Csak becsúsztattam az ajtó alatt a nekik szánt levelet, aztán még mielőtt  újra eszembe jutott volna valami hülyeség, például, hogy visszamenjek Tomhoz, vagy hogy Aldenéknék maradjak, ismét beültem a kocsimba, és elindultam. A baj csak az, hogy nagyon nem arra, mint amerre eredetileg menni akartam…

   És sajnos – vagy talán nem is annyira sajnos – hiába győzködtem magam arról, hogy a reptér pont az ellenkező irányban van, nem fordultam meg. Csak hajtottam az éjszakában, mint egy őrült, miközben a rádióból valami idióta techno szám üvöltött, a vihar pedig egyre csak közeledett a város felé. De nem érdekelt. Igazából pont afelé hajtottam, amerre láttam az égbolton fel-felvillanni a villámokat. Olyan szépek voltak! A város pedig szerencsére szinte teljesen kihalt volt tekintve, hogy éjjel egy körül járhatott az idő. Így még attól se kellett tartanom, hogy a saját hülyeségem miatt valaki másnak is tönkre tehetem az életét. 

   A város vibráló neonfényei azonban hamarosan elhalványultak körülöttem, aztán teljesen eltűntek mögöttem, ez pedig biztosított afelől, hogy immár tényleg azt művelek magammal, amit csak akarok, hisz a lakott területet elhagytam. Az egyre erősödő szél és sűrűsödő villámok miatt pedig szinte biztos lehettem benne, hogy nem fogok senkivel sem találkozni az utakon. (De aztán mégis találkoztam valakivel, aki ugyanolyan elmebeteg, mint én…)

  Minél tovább hajtottam, a sötétség annál inkább sűrűsödött, az út minősége pedig ezzel egyenes arányosan romlott. Igazából mindig is tudtam, hogy az az útszakasz messze nem olyan biztonságos, mint az autópálya, azt viszont nem gondoltam, hogy ennyire lehetetlen rajta baleset nélkül közlekedni. Oké, nem mintha akkor annyira nagyon érdekelt volna, hogy majdnem belehajtottam egy kibaszottul mély árokba – amelynek valószínűleg még fényes nappal is megerőltető lenne megkeresni az alját.

   Nem érdekelt, mert nem érdekelt. Történetesen ott himbálóztam egy baszott nagy szakadék felett, miközben az autómnak elég lett volna egy gyenge szellő, hogy megadja magát, és magával vigyen engem is a biztos halálba, azonban ettől egyáltalán nem féltem. Sőt, akkor semmitől se féltem. Tökéletesen nyugodt voltam. Szerencsére, miközben kisodródtam az út szélére – ami egyébként a másodperc tizedrésze alatt történt, így beszámolni se nagyon tudok neked róla, vagy arról, hogy miért történt –, az idegesítő rádió is elhallgatott. Én pedig csak csendben ültem a volánnál, arcomon patakokban folytak végig a könnycseppek, melyekből mit sem érzékeltem, és egy kis vér a felszakadt szemöldökömből, ugyanis a kormányt sikeresen lefejeltem, de nem tettem semmi mást, csak bámultam a villámokat, melyek már annyira közeliek voltak, hogy néha komoly esély volt rá, hogy ha nem találnak jobb vezetőt, az én kocsimba csapnak bele. De még akkor is annyira lenyűgözőnek találtam őket, hogy a világért se mozdultam volna el a helyemről. 

   Lassan az eső is eleredt, és hatalmas cseppekben, kopogva találkozott az autóm szélvédőjével, amelyen én – bűvöletemet kifejezve – végig simítottam, hátha megérinthetem a számomra akkor oly gyönyörű cseppecskéket. Ez persze nem sikerült, helyette azonban közelebb kerültem ahhoz, hogy az árok mélyén, egy felismerhetetlenségig összeroncsolódott autóban végezzem pályafutásom. És ez a tény akkor teljesen felvillanyozott. Ha tehettem volna, rásegítettem volna kicsit járművem előre – szakadékba – haladási sebességére, hogy minél előbb eggyé válhassak a hívogató semmivel, de mégse tettem semmit ennek érdekében. Inkább csak némán, vadul dobogó szívvel, mégis akkora nyugalommal tűrtem, ahogy az autó lassan araszolt előrefelé, amekkorát eddig csak Tom karjaiban tapasztaltam. 

   Egy pillanatra átfutott az is az agyamon, hogy talán azért érzek így, mert ő ott van valahol, és távolról figyel engem, de ezt az ötletet azonnal el is vetettem. Hisz nem lehetett ott! Nem, persze, hogy nem.  És az a fénynyaláb se volt valós, amely egy pillanatra teljesen bevilágosította az autóm utasterét. A mellettem elszáguldó autó hangja pedig végképp nem volt valós. Elvégre ki a jó élet vállalkozna egy kellemes kis autókázásra azon a biztonságos útszakaszon, szakadó esőben? Más szóval ki az, akinek annyira elege van már az életből, hogy vállalkozik a biztos öngyilkosságra? Rajtam kívül…

   Nagyot sóhajtva hátra dőltem az ülésen, miután nyugtáztam magamban, hogy teljesen megőrültem. Az autóm még egy kicsit csúszott előre, én pedig hirtelen még nyugodtabb lettem, ahogy felrémlett előttem a Tommal való utolsó csókom minden kis képkockája.

- Látod, édesem? Most is esik, mint akkor. Ugyanúgy, mint akkor…  - suttogtam halkan magam elé, közben elképzeltem még utoljára magam előtt szerelmem gyönyörű arcát. Aztán… aztán meghallottam a hangját. És akkor már biztos voltam benne, hogy nagyon közel a vég…

   Lágy hangon kiabálta át a szakadó esőt és a folyton dörgő és villámló égboltot, arra kérve, hogy szálljak ki a kocsiból, és mivel biztos voltam benne, hogy erre senki se lenne képes, arról is teljesen meg voltam győződve, hogy csak hallucinálok.

   Mindenesetre mivel a hang egyre csak erősödött, annak érdekében, hogy teljesen megbizonyosodhassak elmém tébolyultságáról, oldalra fordítottam a fejem, pont arra, amerről a hangot hallani véltem. És… És ott volt ő… igen, ott volt. És tudtam, hogy nem csak egy jelenés, nem csak egy isteni jel, hogy még élnem kell. Nem, ő egy angyal, aki vigyáz rám.

   Amint feltűnt neki, hogy észrevettem, közelebb jött az autóhoz, de csak pont annyira, hogy még biztos talajon álljon, így már szinte tisztán hallottam a hangját.

- Szállj ki, kérlek! – Én válaszul csak megráztam a fejem, ugyanis távol akartam tartani magamtól azt a gyönyörű angyalt. Annak örültem volna a legjobban, ha eltávozik oda, ahonnan jött, hisz nem kértem a segítségét. De ez nem bizonyult sikeresnek, mert mikor legközelebb kinyitottam a szemem, még mindig ugyanott állt – biztos, mert a szárnyán a tollak teljesen átáztak az esőtől, és ezért nem tudott elrepülni –, a tekintete viszont már több erőt és elszántságot sugallt. – Hagyd abba ezt a butaságot, Bill! – És valóban, már a hangja se volt olyan simogatóan gyengéd, mint pár másodperce. De még ez se vett rá a normális gondolkodásra.

- Nem! Menj el. Az lesz a legjobb, ha én most… - kiabáltam ki a kocsiból, mikor is az ismét elég sokat csúszott előre, én pedig hirtelen megijedtem ettől, és belekapaszkodtam a kormányba – mintha az olyan sokat ért volna, ha tényleg lezuhantam volna…

   Bár, tudod, fogalmam sincs, hogy hirtelen mi miatt riadtam meg a mélységtől, hisz néhány perce még annyira hívogató volt számomra. Talán tényleg egy kicsit észhez tértem Tom jelenlététől… És ő ezt ki is használta.

- Elég volt, Bill! Szállj ki abból a kibaszott autóból! – kiabált rám olyan hanglejtéssel, melytől normális körülmények között a hideg futott volna végig a hátamon, most azonban csak annyit ért el vele, hogy vissza fordítottam rá üveges tekintetem, és így kezdtem bámulni. – Gyerünk! Mozogj! – parancsolt rám ismét, én pedig valami felsőbb erő vezérletével, remegő kézzel kilöktem az ajtót. Ekkor vettem csak észre, hogy már tényleg csak pár centi hiányzott ahhoz, hogy a mélység örökre elnyeljen. És ez elég sokkoló tény volt a számomra, melyet lehet, hogy nem ártott volna valakinek előbb közölnie velem, ugyanis ekkor kétségbeesetten felnéztem Tomra, hogy segítsen, mert nem tudtam, hogy mégis hogyan tudnék úgy kiszállni az autóból, hogy miközben az lezuhan, ne rántson engem is magával. Mert az teljesen biztos volt, hogy ha még egy kicsi mozdulatot teszek, a kocsi lezuhan. És nagy valószínűséggel követtem volna én is, ha nem lett volna ott az én őrangyalom.

- Tom… - suttogtam magam elé halkan, miközben próbáltam még csak levegőt se venni. Ő ekkor nyugtatóan elmosolyodott, majd kicsit közelebb lépett hozzám – még mindig csak annyira, hogy biztonságos talajon álljon –, aztán felém nyújtotta egyik kezét, s miután én azt remegő jobb kezemmel megfogtam, olyan gyorsan a karjai közt találtam magam, hogy időm se volt felfogni, mi történt. De nem is akartam. 

   Engedelmesen simultam ölelésébe, miközben valahonnan nagyon távolról hallottam, ahogy az autóm földet ér a szakadék alján, az eső úgy ömlött ránk, hogy fél másodperc alatt átázott minden ruhám, és úgy bőgtem, mint egy kisgyerek. De ez nem zavarta se őt, se engem. Csak erősen szorítottuk magunkhoz a másikat, és titkon azt reméltük, hogy sohasem fog véget érni az a pillanat.

   De ez a kívánságunk sajnos nem teljesült, hisz az eső szakadt, és bár egyikünknek sem volt ez ellen se semmi kifogása, míg egymás karjait magunk körül tudhattuk, az az napra már a végtelenségig kimerült testem nagyon nem így gondolta.

- Jó ég, kicsim, hiszen te remegsz – tolt kicsit távolabb magától jó néhány mennyországban töltött perc után. Én igazából akkor kezdtem úgy rendesen magamhoz térni, azonban azt még nem teljesen sikerült felfognom, hogy mit mondott, csak azt éreztem, hogy ott van velem, és vigyáz rám. Ennek fényében pedig ahelyett, hogy reagáltam volna valamit előző észrevételére, csak vissza akartam bújni hozzá, amit azonban ő nem engedett. Ezért persze kapott egy elég morcos pillantást, elvégre mi az, hogy nem gyilkolhatom le magam, és helyette még csak nem is ölelhetem? De aztán némileg megnyugodtam, mikor maga után húzott az autójához, s miután beültetett – szó szerint úgy ültetett be, mivel csak nagyon nagy küzdelem után voltam hajlandó elengedni pár másodpercre –, és ő is beszállt, ismét magához ölelt. 

   Annyira, de annyira jó érzés volt így lenni, hogy igazából felőlem órák is eltelhettek volna, akkor se vettem volna tudomást az idő múlásáról.

   Tom azonban kicsit reálisabban gondolkodott, és ismét hosszú küzdelem után sikerült elérnie, hogy üljek fel rendesen, és csatoljam be magam.

- Pár perc, és otthon vagyunk, édes, és akkor folytathatjuk – mosolygott rám aranyosan, a szeme pedig olyan tisztán ragyogott, hogy nem voltam képes ellenállni neki, és megint hozzá bújtam. – Kicsim… - nyomott egy puszit a homlokomra. – Nagyon sietünk, jó? – simogatta meg az arcom, aztán amint nekem egy nagy, lemondó sóhaj után sikerült visszatalálnom a saját ülésemre, el is indultunk.

   És oké, tényleg eléggé siettünk, szóval emiatt igazán nem panaszkodhatnék, azonban mégis panaszkodom, mert panaszkodnom kell. Mert annyira nagyon lassan értünk haza, hogy az hihetetlen. Jó, jó, tudom, kellett nekem olyan messzire autókáznom…

   De aztán sikeresen hazaértünk. És rögtön, ahogy kiszálltunk az autóból, én már Tom nyakában is voltam, aki jobb híján úgy cipelt be a házba. Mondjuk nem úgy tűnt, mint akinek ez nehezére esik.

   Amint becsukódott mögöttünk a bejárati ajtó, azonnal odaszorított a falhoz, és szenvedélyesen birtokba vette ajkaim. És én ugyanezt tettem az övéivel.

   Jóleső bizsergés járta végig az egész testem, miközben nyelvünk vad táncot járt egymással, kint pedig még mindig tombolt a vihar. És azt hiszem, ekkor végre sikerült ténylegesen felfognom az eltelt majdnem két óra eseményeit, ugyanis amint Tom kicsit közelebb húzott magához – már amennyire ez még lehetséges volt fizikailag –, én távolabb löktem magamtól, és próbáltam minél messzebb kerülni tőle.  És hidd el, ekkor már nem az miatt a hülye makacsságom miatt tettem ezt, egyszerűen csak… Honnan kéne tudnom? Szerinted te hogyan viselkednél egy ilyen élmény után?

- Shh… Nincs semmi baj – csitítgatott Tom, ugyanis közben könnyeim is eleredtek, de mikor ismét magam körül tudhattam gyengéd karjait, már minden sokkal, de sokkal pozitívabb formát öltött. Már nem azt láttam, hogy körülbelül fél órája majdnem meghaltam, csak azért, mert hülye vagyok, hanem azt, hogy akár mennyire is idióta vagyok, Tom akkor is ott van velem. És ezek után már tényleg soha, egyetlen pillanatra se kételkedhetek benne, hogy mi ketten összetartozunk. Hiába vagyunk testvérek, együtt kell lennünk, és kész.

- Most már minden rendben lesz, oké, kicsim? – A két kezébe fogta az arcom, úgy tette fel kérdését, amelyre én válaszképp csak szipogva bólogattam, aztán visszabújtam hozzá. – Na azért. És most szépen elmész zuhanyozni, aztán felveszel valami tiszta ruhát. És csinálunk valamit a szemöldököddel is. Gyere! – fogta meg a kezem, és kezdett maga után húzni. Én pedig boldogan követtem.

   Amint beértünk a fürdőmbe, ő ki akart menni, de én megfogtam a kezét, és kérlelőn néztem rá.

- Ne hagyj itt.

- Dehogy hagylak, butus – húzott magához, és nyomott egy puszit a fejemre. – Csak törölközőért akartam menni. Addig állj be szépen a meleg víz alá – utasított mosolyogva, én pedig nagy belső csata után engedélyeztem neki, hogy pár percre egyedül hagyjon.

   Miután ő kiment, villám gyorsan ledobáltam magamról a vizes ruháim, és úgy ahogy mondta, beálltam a meleg víz alá. És akkor sikerült rájönnöm, hogy én egész addig mennyire fáztam. Csak köszönhetően bizonyos angyalok jelenlétének, ebből mit sem érzékeltem. Akkor azonban még egy kicsit jobban feltekertem a melegvizes csapot, majd hagytam, hogy az immár elég forró folyadék átmelegítse egész testem. Pont úgy, mint ahogy azt addig Tom tette.

   Néhány pillanat múlva azonban szerencsére már ő is ott volt velem, érezhettem karját derekam köré fonódni, s meztelen testét hátulról az enyémnek nyomódni, így hirtelen a fázás gondolata is eltűnt elmémből.

    Felé fordultam, és rámosolyogtam.

- Szia – köszöntem neki, mintha legalább egy napja nem találkoztunk volna. Az ő válasza is csak annyi volt rá, hogy végtelenül sok apró puszit nyomott az arcomra és a homlokomra, melyek olyan jól estek, mint még soha semmi.

   És még ezt sokszor elismételte rövid fürdőzésünk ideje alatt, s számtalanszor világosított fel arról is, hogy mennyire szeret. És olyankor én is elárultam neki, hogy számomra ő jelenti az egész világot.

- Istenem, kicsikém, mi lenne velem nélküled? Soha, soha többé ne csinálj ilyen őrültséget, világos? – kérdezte, mielőtt kiszálltunk volna a zuhany alól, és közben folyamatosan pici csókokat helyezett el az arcom különböző pontjain.

- Sajnálom. Hülye vagyok – sütöttem le a szemem, amint felfogtam, hogy valószínűleg mennyire megijesztettem ezzel a baromsággal őt is és Andreasékat is. Néha tényleg annyira meggondolatlan vagyok…

- Nem vagy hülye, csak makacs és önfejű.  De hát egyrészt pont ezek miatt vagy olyan elragadó – cirógatta meg az arcom, majd elzárta a zuhanyt, és mielőtt kilépett volna a zuhanykabinból, gyengéd csókot nyomott ajkamra.

   Ez után – félórányi győzködés hatására – megengedtem neki, hogy lefertőtlenítse a szemöldökömnél lévő sebet, majd leragassza. De utána kaptam rá puszit, úgyhogy nem panaszkodhattam túl sokáig, amiért csípett az a szar fertőtlenítő.

   Hamarosan pedig már száraz ruhába öltözve ölelkeztünk a szobámban, ahol minden ugyanolyan volt, mint mikor utoljára láttam. És az már jó régen volt…

- Tudod, hányszor aludtam itt, miután ahhoz a… köcsöghöz költöztél? – tűrte ki szemem elől kusza tincseimet. Azon pedig most kivételesen nem akadtam ki, hogy Aldent valószínűleg valami roppant sértő jelzővel szerette volna illetni, ugyanis minden oka meg lett volna rá – legalábbis a dolgok akkori állása alapján.

- Tényleg? – néztem fel rá mosolyogva, mire ő bólintott.

- Mert itt jobban a közeledben éreztem magam. Hülyeség, mi?

- Nem, dehogyis. Amint azt olvashattad, én is csináltam furcsa dolgokat – simogattam most én meg az arcát kedvesen, aztán eszembe jutott valami, amin egy kicsit elgondolkodtam – mert nem is én lettem volna, ha ez nem jut eszembe. És ezt persze ő azonnal észre is vette.

- Mi a baj? – Olyan lágy volt a hangja, hogy teljesen beleborzongtam, és csak még inkább szégyelltem feltenni a kérdést, amelyet szerettem volna, de tudtam, hogy ezt minél előbb tisztáznunk kell.

- Semmi, csak…

- Mondjad csak – mosolygott rám bátorítóan, mikor látta, hogy egy kissé meg vagyok szeppenve.

- Szóval… mi ezek után… hogy… Szóval, együtt leszünk? – pislogtam rá nagyokat zavartan, miután sikerült kinyögnöm, amit szerettem volna. Ő pedig kicsit rosszallóan, azonban mosolyogva megrázta a fejét, aztán kaptam egy olyan szenvedélyes csókot, hogy ha nem ő tartotta volna szinte az egész súlyomat, biztos, összeesem.

- Dehogyis leszünk. Most megfektetlek, aztán visszaviszlek ahhoz az árokhoz, és szépen beledoblak. Istenem, hogyan lehet ilyen butaságot kérdezni? – szorított szorosan magához, amitől én alig kaptam levegőt, de ez valahogy nagyon nem érdekelt akkor. Inkább arcomat a nyakába fúrtam, és nagyokat szippantottam már oly rég nem érzett, mesés illatából.  – Bill, elég volt már a butaságokból, világos? – fordította arcom gyengéden maga felé egy kis idő elteltével, és mélyen a szemembe nézett. – Igen, együtt leszünk. És szarok le mindenki mást, érted? Te vagy és én. És amúgy se foghatják ránk, hogy egyszerűen csak gyengék vagyunk, azért nem tudunk ellenállni a másiknak, mert mi igazán megpróbáltunk mindent. És ezek után már tényleg csak annyi maradt hátra, amit te tenni akartál annál a szakadéknál, de ez baromság. Mert ezt senki se kívánhatja tőlünk. És nem szeretnék többet olyat hallani a szádból, hogy nem lehet, meg hogy szánalmas, amit csinálunk, rendben? – kérdezte csillogó szemekkel, én pedig csak bólogatni tudtam a meghatottságtól. Most ne röhögj, jó? Olyan szép dolgokat mondott. – Na, azért. Szeretlek, kis butusom. És most már tényleg nem érdekel semmi, még a te makacsságod se, amit remélem, időközben sikerült kinőnöd, mert ha nem, úgy érzem, párszor nagyon ki fogsz kapni – viccelődött, de tudom, hogy azért egy kicsit komolyan is gondolta, úgyhogy csak pillogtam rá szépen egy kicsit, majd nyomtam az arcára egy puszit.

- Igen, kinőttem.

- Nagyon helyes – vont bele egy mélyebb, érzéki csókba, melytől mindkettőnk teste eléggé felhevült, azonban… Na, találd ki, mit történt. Nem, nem valamelyikünk telefonja szólalt meg… hanem a csengő…

   Kelletlenül váltunk el egymástól, azonban mivel nem vártunk sok vendéget éjjel fél háromra, kíváncsiak voltunk, hogy ki lehet az, ezért együtt elindultunk le a földszintre. Út közben – a nappaliban – azonban letámadtak minket a kutyusok, mivel valószínűleg akkor jöttek rá, hogy a gazdik itthon vannak, és illik őket valamilyen módon üdvözölni. 

   Mindegyiket megsimogattuk kicsit, mivel nagyon örültek nekünk, majd Angyal is szépen, méltóságteljesen odavonult hozzánk, aztán egy rekedtes nyávogás után leült pár méterre tőlünk, és nézte, hogy mit művelnek a lökött ebek. Hát igen, időközben nagyon nagy macska lett ám már belőle.

- Mi van, te kis hős? – vigyorgott Tom a cicára, mire ő ismét nyávogott egyet, majd lustán odamászott hozzá, és macskáskodott kicsit… vagyis próbált úgy csinálni, mint aki épp dőrgölőzködik. Na jó, ez azért még egész jól megy neki.

- Hős? – kérdeztem, miközben lehajoltam Angyalhoz, és őt is megcirógattam kicsit.

- Igen, mivel felébresztett. Nem mondom, hogy amúgy nem ébredtem volna fel arra az érzésre, hogy bajban vagy, de akkor lehet, hogy már nagyon késő lett volna – húzta kicsit el a száját, aztán felegyenesedtem, lesütöttem a szemem. De ő persze nem hagyhatta, hogy egy kicsit is rosszul érezzem magam a hülyeségem miatt, odahúzott magához, és nyomott egy nagy, cuppanós puszit a homlokomra. – Na jól van, te kutyázz meg Angyalozz csak, én megyek, megnézem, ki az… már ha itt van még… - mondta, aztán odasétált a bejárati ajtóhoz. 

    Én azonban kis ideig élvezhettem már csak házikedvenceink társaságát, ugyanis amint meghallottam a látogatónk (pontosabban az egyik látogatónk) hangját, jobbnak láttam, ha én is odamegyek hozzájuk, mielőtt valami baj lesz.

- Tűnjetek el innen! – javasolta nekik Tom, és már csukta is volna be az ajtót, azonban mielőtt ezt megtehette volna, Andreas észrevett, és a nyakamba ugrott. És mindezt olyan hirtelen, hogy reagálni se tudtam rá.

- Istenem, Bill! Úgy örülök, hogy nincs semmi bajod – motyogta a nyakamba, én azonban még mindig nem tudtam, hogy mit kéne tennem. Tom azonban elintézte helyettem a dolgokat – bár én határozottan nem ezt tettem volna –, ugyanis behúzott egyet Aldennek, Andreast pedig lerángatta rólam, de még mielőtt őt is megüthette volna, megfogtam a kezét, és elővettem a legszebb nézésem annak érdekében, hogy őt ne bántsa. Az is épp elég volt, hogy Aldent megütötte, pedig ő se érdemelte meg.

- Bill… - nézett rám Tom kissé parancsolón azért, hogy engedjem el a kezét, azonban én megráztam a fejem.

- Ne bánts őket – kértem, ő pedig megforgatta a szemét, aztán sóhajtott egyet, és kilökte Andyt a házból az esőre Alden mellé.

- Cső! – csapta be az ajtót, aztán elfordította a zárban a kulcsot. Én meg csak bámultam az eseményeket, mint egy idióta…

- Most miért vagy ilyen gonosz? Nem kellett volna bántanod őket. – Kicsit megrovón néztem rá, ő azonban ahelyett, hogy valamiféle megbánást tanúsított volna, inkább megvonta a vállat.

- Ennél sokkal többet is megérdemeltek volna – mondta duzzogva, aztán bevonult a nappaliba.

   Én legszívesebben követtem volna, és meggyőztem volna, hogy ne legyen már ilyen undok, de mivel hallottam, hogy Aldenék még nem mentek el, inkább kinyitottam az ajtót nekik.

- Bocsi az előbbiekért. Gyertek be, mert nagyon meg fogtok ázni. Tomot pedig csak bízzátok rám – engedtem be őket, mire mind a ketten meglepetten pislogtam rám, azonban feltehetőleg az eső gyorsan magukhoz térítette őket, mert pár pillanat múlva már mellettem álltak, és becsukhattam az ajtót.

- Hihetetlen vagy – motyogta lesütött szemmel Alden, amire én megvontam a vállam.

- Igen, mondták már páran – mosolyogtam rá, de ő nem viszonozta, csak még elszántabban kezdte a padlót fixírozni. Szerettem volna neki mondani, hogy ne legyen már ennyire megszeppenve, mert tényleg nem haragszom rá, azonban ekkor megjelent Tom…

- Bill… ezt miért kellett? – mutogatott két vendégünkre.

- Esik az eső…

- És akkor mi van? Mi ez, valami jótékonysági intézmény, vagy mi? Húzzanak haza, ott melegedjenek – nézett rájuk összeszűkített szemmel, a hangján azonban érzékelhető volt, hogy már sokkal nyugodtabb, mint az előbb volt.

- Nem zárhatod ki őket szakadó esőben, mikor nyilván azért jöttek ide, mert mondani szeretnének valamit – válaszoltam neki, aztán megfogtam annak a két lököttnek a kezét, és magam után húztam őket a nappaliba.

- Mégis miért nem? Én szeretném őket kizárni. – Tom is utánunk jött, aztán ahogy elhaladt Alden mellett, majdnem fellökte, és végül levágta magát a kanapéra az éppen mosakodó Angyal mellé, aki pár pillanatig csak nagy szemeket meresztett rá, majd fogta magát, és belemászott az ölébe. – Hát, pont te kellettél még ide nekem – morogta édesen Tom, én pedig odasétáltam hozzá, és leültem mellé a kanapéra, majd úgy tettem, mint aki megsértődött.

- Nekem már nem is örülsz – mondtam „duzzogva”, mire ő azonnal rám kapta tekintetét, és azzal az aranyos, értetlen nézésével pillogott rám.

- Buta vagy már megint?

- Nem, de morcos vagy, és akkor ezek szerint már nem is örülsz annak, hogy én itt vagyok – folytattam az érvelést, közben Aldenék leültek a velünk szemben lévő kanapéra.

- Mondom én, hogy buta vagy már megint. Hogy ne örülnék neki, hogy itt vagy? – húzott magához, és nyomott egy pici puszit ajkamra, azt figyelembe se véve, hogy Andreas én Alden le sem vették rólunk a tekintetüket. Bár Andy látszólag nagyon is örült a kis közjátékunknak, ugyanis tapsolt egyet, majd hátradőlt a kanapén.

- Végre már, ti lököttek. Oké, tudom, hogy elég durva dolgot csináltunk, de azért elértük vele a célunkat, nem? – lökte kicsit oldalba Aldent, aki elhúzta a száját, aztán megvonta a vállát.

- Ja – motyogta kedvtelenül az említett, Tom és én pedig feltehetőleg nagyon értelmesen nézhettünk rájuk…

- Mi van? – kérdeztük egyszerre, erre Alden vett egy nagy levegőt, majd megrázta a fejét.

- Ugyan már, Bill! Szerinted tényleg képes lettem volna megcsalni téged ezzel itt? – bökött a fejével Andreas felé, aki erre megforgatta a szemét.

- Azért egyszer már sikerült… - jegyezte meg Andy.

Alden fújtatott egyet, majd elég csúnyán kezdte fixírozni Andreast.

- Az egyszeri alkalom volt, és csak azért, mert nagy volt a szád! – Alden elég csúnyán nézett az én kis szöszimre, aki ezt persze nem tűrhette, ezért jól fejbevágta.

- Ne szemtelenkedj, hülyegyerek! – fűzte hozzá előző cselekedetéhez, mi pedig összenéztünk Tommal.

- Azt hiszem, itt valami nagyon nem stimmel – jegyezte meg a fülembe suttogva, amitől kirázott a hideg, azonban akkor sajnos nem foglalkozhattam ezzel. Helyette bólintottam, majd Andreasék irányába fordultam, akik addigra majdnem összeverekedtek.

- Nem szeretnétek mesélni egy kicsit? – kérdeztem tőlük érdeklődő tekintettel, mert attól függetlenül, hogy nagyjából azért már mindkettőnknek összeállt a kép, pár részlet még igencsak homályos volt. Andy erre rögtön elmosolyodott, aztán bólintott egyet.

- Ha szeretnétek, elmondok mindent.

- Még szép, hogy szeretnénk – vágta rá Tom, én pedig feltűnés mentesen kicsit közelebb helyezkedtem hozzá, mivel akkor lassan már öt perce nem ölelhettem magamhoz rendesen. Ő pedig természetesen vette a lapot, és átkarolta a derekam, így húzott magához még közelebb.

- Istenem, hogyan bírtátok ti eddig ki egymás nélkül? – rázta meg a fejét rosszallóan Andy. Alden szigorúan a parkettával szemezett.

- Én szenvedtem – jegyezte meg Tom.

- Bill is – mosolygott rám Andy, mire én elhúztam kicsit a számat, és Aldenre pillantottam, aki már szinte ijesztően csendben volt.

- Igen, rossz volt. De azért valaki egész elviselhetővé tette – mosolyogtam Aldenre, aki ekkor rám kapta tekintetét, majd megvonta a vállát.

- Én csak szeretlek – motyogta halkan.

- Ha nem tudnád, Billbe mindenki beleszeret, aki egy kicsit is megismeri – vágta rá azonnal Tom, mire én gyengéden oldalba vágtam, ugyanis akkor elég rosszul éreztem magam. Miért is kellett nekem játszadozni azzal a szerencsétlen fiúval?

- Igen, sikerült rájönnöm, köszi – válaszolta Alden Tomnak, aztán ismét mély hallgatásba temetkezett, ami elég nyugtalanító volt számomra. És ezért már akkor eldöntöttem, hogy muszáj lesz valamikor beszélnem vele erről, kettőnkről és mindenről… kettesben…

- Na jó, gyerekek, okosak legyetek. Inkább mesélek, rendben? – oldotta valamelyest a helyzetet Andy. Én hálásan néztem rá, majd Tommal együtt bólintottunk egyet, Alden pedig morgott valamit.

- Oké, szóval… - kezdett bele a történtek részletezésébe Andreas, miután összeborzolta Alden haját, aki erre hallatott még egy morcos morgást. – Emlékeztek még Erichre? Azt hiszem, csak te találkoztál vele, Bill – nézett rám, én pedig igenlően bólogattam.

- Én is tudok róla. Mindenről tudok, amiről Bill – pillantott felém sejtelmesen Tom, mire én rámosolyogtam.

- Igen, tud mindenről – helyeseltem, Andy pedig kicsit zavartan pislogott mindkettőnkre, majd rajtam állapodott meg a tekintete.

- Mindenről? – kérdezte nagy szemekkel, mire én nyeltem egy nagyot, ugyanis akkor eszembe jutott valami, amiről akár mennyire is szeretem Tomot és megbízom benne, nem feltétlenül kellett volna tudnia. Hisz Andy csak velem osztotta meg, hogy mit érez irántam, és valószínűleg nem szerette volna, ha bárki más tudomást szerez róla.

- Ne haragudj. Nagy a szája a naplómnak. – Olyan szépen, és bűnbánóan próbáltam nézni rá, ahogy az csak tőlem kitelik, és ez szerencsére használt is, mert csak megrázta a fejét, ezzel jelezve, hogy nem haragszik. Ja, és bocsi, hogy rád fogtam, de… Hát azért nagyrészt te tehetsz róla. Na jó, tudom, hogy én, de mégis mit kellett volna csinálnom? Kitépni azokat a lapokat, vagy mit? Azt akartam, hogy Tom mindenről tudjon, és ez is beletartozik a mindenbe szerintem.

- Naplót írsz? – fordította Andy kicsit oldalra a fejét, mint ahogy a kutyusaink szokták, mikor érdeklődnek valami iránt.

- Igen. És mielőtt elmentem volna, itt hagytam Tomnak, mert azt akartam, hogy mindennek tudja a miértjét.

- Oké, mondjuk ez elég érthető. De… Már elmentél? – pislogott rám felettébb értelmesen.

- Hát… Csak egy kicsit. De Tom megmentett.

- Mitől? – Egyre inkább csodálkozó tekintettel kezdett méregetni minket, és Alden érdeklődését is felkeltettük látszólag, ugyanis hosszú idő után ismét hajlandó volt ránk nézni.

- Hát… - kezdtem volna el dadogni, de Tom közbeszólt.

- Előbb te mesélsz, aztán mi.

- Rendben – egyezett bele Andy, Alden pedig ismét szeretett volna belemerülni a padló tanulmányozásába, ám ekkor Angyal úgy döntött, hogy ő megunta Tom társaságát, inkább odaszaladt Aldenhez, és beleugrott az ölébe.

- Hagyjál! – hajtotta el azonnal a cicát, aki ekkor végig nézett mindegyikünkön, és végül Andreas mellett döntött, ugyanis ő volt hozzá a legközelebb. Szépen belefeküdt az ölébe, aztán összegömbölyödve dorombolni kezdett.

- Én is szeretnék ám szösz lenni – húzogatta meg Andy gyengéden a cica fülét, aki ezzel mit se törődve durmolt tovább.

- Én meg szeretnék végre mindent tudni – jegyzete meg Tom kissé türelmetlenül.

- Jó, jó, mondom… - És ez után megtudhattuk, hogy Erich nagyon nem olyan jófej, mint amilyennek néha mutatta magát, ugyanis Andyvel elég gyakran erőszakoskodott – ami nem meglepő tekintve, hogy időközben kiderült, hogy Erich nem a világ legtürelmesebb embere, Andy viszont nagyon nehezen adja magát –, és egy olyan alkalommal, mikor ez az egyetemükön történt, Alden teljesen véletlenül arra járt és segített Andynek, azzal mit sem törődve, hogy emiatt valószínűleg nagyon könnyedén tönkre mehet az Erichkel való barátsága (mert hát ők ugye elég jóban voltak). És azt is megtudhattuk, hogy hiába segített Alden Andynek, ők ettől még nem lettek jóban. Annyira nem, hogy természetesen ismét összevesztek, ahogy mindig, mikor huzamosabb ideig egy légtérben kell tartózkodniuk. Aztán egyszer csak azon kapták magukat, hogy egymás alatt-felett nyögdécselnek, miközben vadul szexelnek… És most inkább nem jegyzem meg, hogy furcsák, mert szerintem Tom és én sem vagyunk náluk jobbak…

   Mindegy. A lényeg, hogy még arról is tudomást szereztünk, hogy ez után az alkalom után sokkal jobban utálták egymást, mint előtte – bár előtte igazából nem utálták olyan nagyon egymást – de ettől függetlenül Andynek valahogy sikerült rávennie Aldent, hogy én csak Tom mellett lehetek igazán boldog, és pont ezért, el kell érnie valahogy, hogy visszaköltözzek hozzá. És mindössze csak ezért volt velem néha olyan undok Alden. És néha pedig azért volt ugyanolyan édes és kedves, mint régebben mindig, mert alapjában véve ilyen, és mert nem akarta, hogy nagyon megutáljam. Mert hát ugye az már kiderült, hogy ő még mindig szeret engem. 

   Abba is csak azért ment bele, hogy Andyvel a nappalija közepén álljon neki szenvedélyesen csókolózni, mikor mindketten nagyon jól tudták, hogy csak pár méterre vagyok tőlük, és bármikor megláthatom őket, mert nem akart többet kiabálni velem, azonban ő is belátta végre, hogy akár mennyire is szeretné, sose fogok belészeretni, és így csak mindketten szenvedni fogunk.

   Mire Andy a meséje végére ért, rájöttem, hogy nagyon bután viselkedtem. Tényleg csak nekem akartak jót – bár elég különös eszközöket használtak ennek érdekében. De hát végül is így visszatekintve tényleg elég egyértelmű, hogy csak ezt szerették volna. Jó, tudom, miután már elmondták, könnyen beszélek. Vagyis Andy mondta el, mert Alden néha csak hümmögött egyet vagy elhúzta a száját, de egyébként teljesen csendben hallgatta végig az egész történetet, és ez már komolyan nagyon nyugtalanított…

   Miután Andy befejezte a mesélést, Tom is elmondta, hogy velünk mi történt az elmúlt pár órában – és így többek között én is megtudhattam, hogy Tomnak sincs róla fogalma, hogy hogyan került oda ahhoz a szakadékhoz, egyszerűen csak beült a kocsijába, vezetett, aztán meglátta, hogy az autóm hamarosan bele fog zuhanni abba az árokba… Érdekes dolgok vannak, nem? Bár nem ez volt az első eset,  hogy ilyen dolog történt Tommal és velem

    Én miközben hallgattam, ahogy beszélt, szorosan hozzá bújtam, az olyan részeknél pedig, melyekre nem szívesen emlékszem vissza, kicsit összébb húztam magam. Közben folyamatosan Aldent figyeltem, aki ekkor ismét elővette érdeklődő tekintetét, így hallgatta végig Tomot. Néha rám pillantott, de mikor észrevette, hogy én is őt nézem, azonnal elkapta rólam a tekintetét.

- Annyira buta vagy, Bill! – jelentette ki Andreas, amint Tom a történések végére ért.

- Tudom, Tom már mondta párszor – sütöttem le a szemem, Tom pedig még szorosabban ölelt magához.

- Jól van, ne bántsd. Csak megijedt egy kicsit – cirógatta meg Tom az arcom, melyet én ez után a nyakába temettem, hogy megpróbáljak elbújni mindenki elől… Egyébként azt hiszem, ezt hívják strucc-effektusnak… De nem baj, nekem ez akkor jólesett.

- Jó, csak ha egy kicsivel később érsz oda, akkor mostanra nem csak a kocsija lenne halott. De gyere, ezt beszéljük meg fönt – pattant fel Andy a kanapéról, majd Tomot kirángatta ölelésemből, így pillanatokon belül ő is álló helyzetben találta magát.

- Most miért? Itt is meg tudjuk beszélni – tiltakozott Tom, Andy azonban lökött rajta egyet, ezért kelletlenül elindult az emelet felé.

- Utállak, Andreas!

- Én szeretlek téged.

- Jó, egy kicsit én is téged.

- Akkor meg menjél már, és ne úgy kelljen löködni!

- Hát de most miért kell felmennem?

- Azért mert az öcsédnek és Aldennek beszélnie kell egymással, kis lököttem.

- Miért kéne? Én nem akarom!

- Maradj már csendben. – És ekkor valószínűleg sikerült felérniük az emeletre, és bementek az egyik szobába, mert már halkabban hallottam a hangjukat. Igaz, hogy addig se hallottam túl hangosan, ugyanis mélyen elmerültem Alden pillantásában, pont úgy, ahogy ő az enyémben.

   Néhány pillanat elteltével azonban végre magamhoz tértem annyira, hogy rájöjjek, nem véletlenül hagytak magunkra minket Tomék – vagyis Andy nem véletlenül rángatta fel Tomot az emeletre –, így odasétáltam hozzá, és leültem mellé a kanapéra. Ő a tekintetével végig követett, majd amint helyet foglaltam mellette, inkább ismét a padlót kezdte fixírozni.

- Alden… - suttogtam halkan, mire lassan visszafordította felém arcát, melyen én lágyan végigsimítottam ott, ahol egy kicsit meglátszott Tom ütésének a helye. Azt hiszem, picit bekönnyezett a szemem, mikor tudatosult bennem, hogy nem csak hogy feltehetőleg teljesen összetörtem a szívét, még azt az ütést is miattam kapta, pedig meg se érdemelte.

   Ő ekkor megfogta arcán lévő kezem, és halványan elmosolyodott.

- Nincs semmi baj.

- Hát, de…

- Mondom, hogy nincs semmi. Nem tehetsz róla, hogy mellette vagy boldog és nem mellettem – rázta meg kicsit a fejét, én pedig nagyot sóhajtottam. Olyan szomorú volt a hangja, hogy legszívesebben felpofoztam volna magam, amiért ezt tettem vele. – Csak gyere még ide egy kicsit, jó? – húzott oda magához, és szorosan ölelésébe vont. Én pedig azonnal belemásztam az ölébe, aztán attól a kellemes, ismerős éréstől, mely akkor átjárta a testem, a könnyeim is eleredtek.

- Ne sírj már, te kis butus. – Nagyon gyengéd volt a hangja, s közben hajamat kezdte simogatni.

- De szomorú vagy miattam – szipogtam nyakába, ő pedig nyomott egy nagy puszit a homlokomra.

- Majd elmúlik. De nem te tehetsz róla. Beléd szerettem, pedig tisztában voltam vele, hogy te ezt sohasem fogod viszonozni. Te próbáltál távol maradni tőlem, de én nem engedtem – mondta halkan, elgondolkodva. Nekem ekkor sikerült pár pillanatra elállítanom könnyeim, és mélyen belepillantottam gyönyörű szemébe, mely ugyanakkora lehangoltságról árulkodott, mint pár perce.

- Tudod, hogy én mennyire szeretlek téged? – pislogtam rá nagyokat annak érdekében, hogy minél tovább bent tudjam tartani kíváncsi könnycseppjeim.

   Ő mosolyogva megcirógatta az arcom, aztán bólintott.

- Tudom, hogy nagyon szeretsz. És ne legyél buta, nem akarom, hogy miattam sírj. Legyél boldog a bátyáddal, és akkor én is az leszek.

- Oké, megpróbálom – mosolyogtam rá könnyeimen keresztül, miközben azon gondolkodtam, hogy mikor lett belőle ennyire felnőtt? Hisz a legtöbb vele egyidős fiatal leginkább csak a saját érdekeit tartja szem előtt, és úgy gondolja, hogy ami jó neki, az jó a szerelmének is, arra azonban, hogy a számára oly kedves személy érdekeit tartsa szem előtt, csak egy nagyon érett gondolkodású ember képes, hisz ez a legtöbb esetben szörnyű áldozatokkal jár.

- Megcsókolhatsz, ha szeretnél – kaptam egy gyengéd puszit arcomra, aztán áthatóan kezdte tanulmányozni a szemem.

- Honnan tudtad, hogy ezt akartam csinálni? – kérdeztem, s kicsit közelebb hajoltam hozzá, így már majdnem ajkára suttogtam szavaim.

- Akkor szoktál ilyen édesen nézni, mikor meg akarsz csókolni… vagy amikor fel akarsz pofozni, és azért reméltem, hogy most nem ez a lehetőség áll fenn – harapta be alsó ajkát, én pedig még egy kicsit közelebb hajoltam hozzá, így már tényleg szájára leheltem válaszom.

- Nem, tényleg meg akarlak csókolni. Még egyszer, utoljára… - suttogtam, ő pedig nyomott még egy pici puszit az arcomra, majd lágyan ajkamra tapasztotta sajátját.

   Igazából volt már pár elég gyengéd csókunk, és ez is szörnyen az volt, azonban nem mondanám, hogy ez akármelyikre is hasonlított. Nagyon rövid volt, de nekem mégis sokat jelent, és tudom, hogy neki is.

   Mikor elváltunk egymástól, Alden csillogó tekintete után rögtön Tommal találtam szemben magam, aki összeszűkített szemmel méregetett minket.

- Láttam – morogta halkan. Én ezalatt kikászálódtam Alden öléből, miután a lehető legészrevehetetlenebbül adtam a homlokára egy puszit, aztán Andyre néztem.

- Bocsi, nem tudtam tovább fent tartani – vonta meg a vállát, én pedig sóhajtottam egyet.

- Semmi baj. Te meg ne hisztizz, ezentúl úgyis csak téged foglak csókolgatni – somfordáltam oda Tomhoz, aki még vetett pár barátságtalan pillantást Aldenre, de aztán feltehetőleg elfogadta, hogy az Aldennel való kapcsolatom nem lehetett egy egyszerű sziával lezárni, úgyhogy vett egy nagy levegőt, majd magához ölelt.

- Attól nem is félek, hogy másokat fogsz csókolgatni – suttogta a fülembe, aztán belepuszilt, ami nem igazán volt jó érzés.

- Na, te kis mocsok! – bújtam ki karjai közül… vagyis csak bújtam volna, mert nem igazán akarta engedni, inkább jobban magához szorított. Úgyhogy kénytelen voltam elviselni ölelését. Hát igen, nagyon nehéz volt…

- Na, jól van, mi lassan megyünk, srácok – vakargatta meg Andy Angyal buksiját, aki ezért szorgalmas dorombolásba kezdett.

- Szerintem meg erre a pár órára igazán maradhatnátok – javasolta Tom. – Mindjárt reggel lesz.

- Nem akarunk zavarni – kelt fel a kanapéról Alden, aztán nyújtózkodott egyet.

- Egész eddig zavartatok, úgyhogy most már tök mindegy. Az arcodért meg bocsi.

- Túlélem – vont vállat Alden. Tom rámosolygott, aztán adományozott pár puszit a fejem búbjára.

- Jól van akkor. Mi most felmegyünk, ti meg érezzétek otthon magatokat. Andy, te tudod, mi hol van. De ha legyilkoljátok egymást, és összevéreztek valamit, kifizetitek, nem érdekel, hogy hullák vagytok, vili? – kérdezte Tom, majd miután mindketten megszeppenten bólintottak egyet, mi elindultunk fel a szobájába.

- Már fél négy – jegyeztem meg, mikor bemásztam mellé az ágyba. Addigra már mindkettőnkön csak egy alsónaci volt ugyanis attól függetlenül, hogy az eső még mindig esett, hideg egyáltalán nem volt.

- Nem baj, kicsim, ma úgyse kell mennünk sehova. – Lágyan birtokba vette ajkam, s én engedtem neki. Karjaim nyaka köré fontam, így húzva közelebb magamhoz, majd szinte egy örökkévalóságig élvezhettem gyengéd, mégis érzéki csókját. De aztán sajnos véget ért ez a csodálatos, mesébe illő légkör köztünk, ugyanis meghallottuk, amint Andyék cseppet se nyugodtan próbálták megbeszélni egymással problémáikat.

- Meg fogják egymást ölni – pislogtam fel aggódva Tomra, aki mosolyogva megrázta a fejét.

- Talán kibírják reggelig. Na, tessék szépen aludni. Nagyon késő van már – ölelt szorosan magához, majd lehunyta hosszú pilláit. Én arcom nyakába temetve hozzá bújtam, majd mélyeket szippantva finom illatából, lassan elnyomott volna az álom, ám még előtte feltétlenül közölnöm kellett vele valamit.

- Úgy örülök neki, hogy velem vagy, Tom – suttogtam nyakába, miközben ajkaim bőrét simogatták, így őt emiatt kirázta a hideg.

- Én is nagyon örülök neki, hogy itt vagy, kicsim – simította ki arcomból pár hajtincsem.

- Annyira szeretlek – motyogtam immár félálomban, s még hallottam, hogy valamit válaszolt rá, és éreztem, hogy elhelyezett pár apró csókot az arcomon, de aztán hamarosan elnyomott az álom.

   És végre nem kellett attól félnem, mint karácsonykor, mikor nem mertem elaludni, mert tudtam, hogy mikor felébredek, már nem lesz ott mellettem. Most biztos lehettem benne, hogy reggel is ugyanolyan halkan és édesen fog szuszogni a fülembe, mint mikor elaludtam, és abban is biztos lehettem, hogy ez mostantól mindig így lesz.

   Reggel picivel korábban ébredtem, mint ő. Álmos voltam még, de hála a behúzott sötétítőknek, ki tudtam nyitni a szemem. Amint megláttam őt magam mellett, végigsimítottam arcán, hogy megbizonyosodjam afelől, hogy tényleg ott van velem, nem csak álmodtam az éjszaka történéseit, s erre ő is nyitogatni kezdte a szemét. Olyan gyönyörű volt akkor!  

- Mondj valamit – kértem kissé rekedtes hangon, mert akkor még mindig nem voltam biztos benne, hogy tényleg ő fekszik mellettem.

- Jó reggelt, kicsikém! – mondta mosolyogva, ami kezdett meggyőzni róla, hogy nem csak álmodtam, de mikor szorosan ölelésébe vont, és lágyan megcsókolt, már végleg megbizonyosodhattam efelől.

- Hát tényleg itt vagy – pislogtam rá csillogó szemmel, mire ő mosolyogva bólintott egyet.

- Bizony, cicám – kaptam egy puszit az orromra.

- És akkor most már mindig velem leszel reggel?

- Igen, amikor csak tehetem.

- Akkor én most egy nagyon boldog Bill vagyok – vigyorogtam rá szélesen, mire ő elmosolyodott.

- Reméltem is, hogy az vagy. És nagyon örülök neki, hogy végre elfogadtad azt, ami köztünk van. – Én erre akartam valamit mondani, talán bocsánatot akartam kérni, amiért mindkettőnknek ilyen hosszú időn keresztül csak szenvedést okoztam, mégse hagyta el egy szó se ajkaim, ugyanis Tom gyengéden betapasztotta a szám sajátjával. Mikor pedig elváltunk egymástól, felült, aztán kimászott az ágyból.

- Gyere, nézzük meg, Alden és Andy mennyire élnek még – nyújtotta felém a kezét. Én elfogadtam, ám ahelyett, hogy segítségével én is kikászálódtam volna az ágyból, inkább visszarántottam őt magam mellé egy újabb szenvedélyes csókra, mely után már nekem is sikerült feltápászkodnom. Úgy néz ki, ezentúl Tom-csókkal fogok működni… Tom-energiás Bill… Na jó, azt hiszem, álmos vagyok már.

   Mielőtt lementünk volna a nappaliba, mindketten felöltöztünk, majd egymás kezét fogva szépen lesétáltunk a földszintre, ahol csak Aldennel találkoztunk. Már teljesen éberen épp Angyalt piszkálgatta, ám mikor észrevett minket, úgy tett, mintha hozzá se nyúlt volna a cicához.

- Úgy látom, kibékültetek – mosolyogtam rá, ő pedig megrázta a fejét.

- Nem, csak épp ki akartam nyírni – bizonygatta, hogy ő még mindig nagyon utálja Angyalt, csak azért, mert szőrös, és négy lába van, de engem úgyse tudott sohasem becsapni, mert elég gyakran láttam, hogy játszott vele, mikor úgy gondolta, hogy én nem vagyok a közelben.

- Persze, nekem meg épp most nőttek ki a szárnyaim.

- Talán nem épp most, de bármelyik pillanatban bekövetkezhet, angyalkám – suttogta Tom a fülembe, amibe egészen beleborzongtam, és annak érdekében, hogy ne essek vadul ajkainak, ismét Aldenre fordítottam a figyelmem.

- Andy?

- Már elment. Én meg csak gondoltam, megvárlak téged… - Egy pillanatra Tomra terelődött a pillantása, és ekkor azonnal helyesbített. – Titeket. De most már megyek. – Egy darabig még némán állt előttünk, néha Tomra pillantott, azonban főleg engem nézett, ezért tudtam, hogy mit szeretne.

- Megölelhetsz, ha akarsz – mosolyogtam rá, de ő ahelyett, hogy ezt megtette volna, még egyszer Tomra pillantott, aki egyáltalán nem fenyegetően nézett rá, ő mégis csak megrázta a fejét, majd elindult az ajtó felé. Gyorsan felvette a cipőjét, aztán hátra pillantott, és erőtlenül elmosolyodott.

- Sziasztok – csukta be halkan maga után az ajtót.

   Ez után Tom és én csak álltunk egymás mellett egy kis ideig, majd miután én sóhajtottam egy nagyot, Tom kicsit megrázta a fejét.

- Ez a fiú tényleg szeret téged – mondta, mire én boci szemeket kezdtem mereszteni rá, így azonnal elmosolyodott. – Még jó, hogy teljesen belém vagy zúgva, különben komoly vetélytárs lehetne – szemtelenül vigyorgott, én pedig megforgattam a szemem.

- Miért is engedtem én neked, hogy elolvasd a naplóm?

- Mert szeretsz. Olyan édes dolgokat írtál benne – húzott oda magához.

- Nem gondolod, hogy be kellene fognod? – hajoltam hozzá közelebb, majd mikor megrázta a fejét, és tovább akart beszélni, vadul ajkaira martam, és addig csókoltam, míg majdnem mindketten elájultunk az oxigén-hiány miatt. De akkor is csak egy nagyon kis időre szakadtunk el egymástól, aztán ismét birtokba vettük a másik ajkait. Aztán megint és megint. Aztán… játszottunk valami mást is, amitől én csillagokat láttam, de szerintem ő is, ugyanis utána jó sokáig egyikünk se jutott szóhoz. De ettől függetlenül mindkettőnknek tetszett az élmény, és ezért természetesen azt is meg kellett még ismételnünk párszor a mai nap folyamán. És a nagy szerelem közepette jutott azért egy kis időnk a kutyusokra, Angyalra, és a pihenésre is. Bár az utóbbira tényleg csak egy nagyon kicsi. De nem baj, most úgy érzem, hogy akár meddig képes lennék kibírni alvás nélkül. Bár lassan talán nem ártana, ha mégiscsak lefeküdnék, hisz Tom már egy jó ideje csak halkan, és egyenletesen szuszog itt mellettem, én pedig ahelyett, hogy az ő karjainak biztonságát élvezném, inkább itt idegesítelek téged. 

   Épp ezért most megyek is, drága Naplóm. Hagylak téged is pihenni, hogy megemészthesd a tegnapi és mai nap történéseit, aztán valamikor majd még írok. Nem ígérem, hogy mostanában, mert hamarosan kezdődik a turnénk, és akkor nem lesz rá túl sok időm, de azért majd próbálkozom. Mondjuk azért megnézném, hogy milyen képet vágna David, ha közölnénk vele, hogy a turné előtt pár nappal nekem kedvem támadt egy kis Túlvilág-látogatáshoz… 

   Hehe, na jó, gonosz vagyok. Inkább megyek, odabújok Tomhoz.

   Jó éjt. 

 Szerzői megjegyzés: Na, mennyire akartok most megölni? :P