Bill naplója 21. rész

Na, itt is vagyok. Oké, tudom, hogy most egy kicsit késtem, de ne ezzel tessék foglalkozni, inkább olvassatok. :D

21. rész

   2010. november 05.

   Drága Naplóm!

   Találd ki, hogy miért így köszöntem, mikor nem is az én naplóm vagy, és ha már itt tartunk, azt is találd ki, hogy ki vagyok. Jó, mondjuk az első kérdésemre nincs igazán ésszerű válasz, esetleg csak annyi, hogy túl sok időt töltök ennek az ölemben fekvő, szépséges kis dinkaságnak a közelében. Csak az a baj, hogy szerintem meg keveset. Napi huszonhárom és fél óra azért kevés, nem? Hát eléggé…

   A második kérdésemre viszont meglepően könnyű a válasz. Legalábbis számomra az. Nagyon nagy teljesítmény, hogy tisztában vagyok vele, ki vagyok, ugye? De nem baj, én ettől függetlenül még büszke vagyok rá.

   Na jó, ha így folytatom, akkor Bill valószínűleg nagyon be fog rám durcázni, amiért mindenféle hülyeséggel összeírkállak, úgyhogy inkább elárulom, hogy ki vagyok: Tom. Bár szerintem erre nagyjából magadnak is sikerült rájönnöd, hiszen eléggé ismersz már, mivel ez a kis bújós kedvében lévő angyalka elég sok bejegyzést szentelt benned annak, hogy a velem való kapcsolatáról meséljen neked. Most meg épp lusta, ezért nem ő ír. Pontosabban teljesen le van fáradva, mert… egy elég fárasztó játék megszállottjai vagyunk mindketten. Majd később mesélhetek róla, ha szeretnéd, most viszont meg lett parancsolva, hogy írjak neked végre normális dolgokról, például arról, hogy mi történt az elmúlt több mint két hónapban, így kénytelen leszek ezt tenni.

   Szóval, Billel mi hihetetlenül, felfoghatatlanul, csodálatosan jól megvoltunk egymással, és ez mostanáig mit sem változott. Annyira szeretem az én kis lökött szépségemet, hogy azt már nem tudom szavakkal elmondani. De komolyan, néha már azt se merem neki mondani, hogy szeretlek, mert nem érzem úgy, hogy az kifejezi az érzéseim. Bár ettől függetlenül még szorgalmasan mondogatom neki, mert ha nem, bedurcázik, és akkor mi lesz velem? Én nem bírnám ki, ha nem érhetnék hozzá akkor, amikor akarok. Mert nekem szükségem van arra, hogy akkor tarthassam azt a törékeny kis testét a karjaimban, amikor csak kedvem van hozzá, és akkor csókoljam azokat a mézédes ajkait, amikor csak megkívánom. Na jó, ha így folytatom, komolyan fejbe leszek vágva, mert határozottan a tudomásomra lett hozva, hogy ne kezdjek el áradozni a szépségéről, meg arról, hogy mennyire szeretem, úgyhogy abbahagyom. Csak olyan nehéz…

   Na, de sikerült leállnom. Majdnem… Szóval sajnos nem garantálhatom, hogy néha nem fog becsúszni egy-egy elfogult szerelemnyilvánítás a mondataim közé, de én tényleg igyekszem. Főleg, mivel ma sikerült rendesen – és főleg nyugodt körülmények között – elolvasnom benned az összes bejegyzést – mivel erre azon a bizonyos éjszakán nem nagyon volt lehetőségem, időm pedig még annyi se –, így meggyőződhettem róla, hogy Bill nagyon komolyan szokott veled beszélgetni – főleg, ha épp nem a kis lököttet játsza –, ezért nekem is ezt kell tennem. Úgyhogy mostantól teljesen komoly leszek. Már ha egyáltalán képes az ember olyan hosszú ideig komoly lenni, mint ameddig én most írni fogok neked. Mert hogy nagyon sok dologról kell mesélnem…

   Úgyhogy folytassuk szépen ott, hogy Billel nagyszerűen, hihetetlenül, csodálatosan és elképesztően jól megvoltunk egymással. Attól függetlenül, hogy természetesen nem sokáig maradhatott titokban, hogy milyen kapcsolat van köztünk… És még mielőtt elkezdenél gondolkodni, azt le kell szögeznünk, hogy nem Andy és nem is Alden fecsegett kicsit többet, mint kellett volna. Persze, hogy nem. Egyrészt tudják mindketten, hogy ezzel a témával nem szabad viccelődni, mert komoly baj lehet belőle, másrészt tisztában vagyok vele, hogy Andy sosem játszaná el a bizalmunkat, Aldennek pedig esze ágában se lenne csak azért kockáztatni a Billel való barátságát, hogy kibeszélje a mi magánéletünket valakivel, harmadrészt pedig az ő magánéletük is épp elég bonyolult mostanában, és eszük ágában sincs a miénkkel foglalkozni. És hogy miért mondom ezt? Csak azért, mert mikor épp eszükbe jut, szexelnek egyet, aztán kábé fél hónapig csak veszekedni hajlandóak egymással, majd miután mindketten szépen bevertek egyet a másiknak, megbeszélik a dolgokat, aztán kezdődik az egész elölről. Szóval nem normálisak. Pedig szerintem simán összejöhetnének. Na jó, mondjuk nem vagyok én pelenkás, nyilakat lődöző angyalka, hogy eldöntsem, ki kivel akar mély, halálig tartó szerelembe esni – mert ha az lennék, valószínűleg nem a saját öcsémet szemeltem volna ki magamnak –, úgyhogy inkább hagyjuk ezt a témát.

   Na szóval, épp ott tartottam, hogy elég hamar kiderült a mi kis titkunk, amelyet azonban nem Andy és nem is Alden fecsegett ki. Hanem valaki olyan, akiről reméltem, hogy soha többé nem fogok hallani az életben. Bár mikor elküldtem a házunkból, határozottan kijelentette, hogy nem akkor láttuk egymást utoljára, de én annyira reménykedtem benne, hogy csak viccelt… Azt hiszem, túl naiv vagyok, mert természetesen nem viccelt…

   Egyik nap – azt hiszem, pont a turné előtti legutolsó esténken – eléggé össze voltunk bújva Billel a nappaliban a kanapén, és épp Angyalt próbáltuk meggyőzni, hogy hozzon nekünk kaját, mert hogy mi még ahhoz is lusták voltunk az egész napos szerelmeskedés után, hogy felálljunk aktuális tartózkodási helyünkről. De hát persze Angyal szemét volt, és nem hozott nekünk kaját, csak bámult ránk azzal a nagy, sárga szemével. Oké, aranyos volt, de mivel nagyon úgy nézett ki a helyzet, hogy felőle nyugodtan éhen halhatnánk, kénytelen voltam megállapítani, hogy egy bunkó kis dög. De nem nagyon érdekelte, inkább otthagyott minket. Mi pedig annak fényében, hogy kettesben maradtunk, váltottunk egy érzékien gyengéd csókot, amilyet mindig is szoktunk. Egyszerűen még akkor sem bírok durva lenni vele, mikor már épp nagyon kész vagyok, tekintve, hogy kifejezetten szereti sokáig húzni az agyam szeretkezés közben. De mikor már fél órája csak a nyakam vagy a mellkasom csókolgatja, akkor se tudom csak úgy letámadni, és vadul a magamévá tenni. Pedig néha nagyon megérdemelné… De nem lehet, mert ártatlanul felpislog rám azokkal a nagy, őzike szemeivel, kedvesen a fülembe súgja, hogy szeret, meg még pár nagyon aranyos dolgot, én pedig csak puszilgatom az arcát, meg azokat az édes ajkait, simogatom ott, ahol érem, és végig tökéletes vonásaiban gyönyörködöm. Nyálas, mi? Tudom, de ez van. Héj, egy év szenvedés után engedélyeztem magamnak egy kis nyáladzást, na!

   A csók után épp készültem elmerülni abban az aranyos, érdeklődő tekintetében, mikor is hirtelen kicsapódott a bejárati ajtó, és hamarosan ott ált előttünk az a lány, aki megnehezítette a Bill nélkül töltött napjaim… És hogy miért volt ott? Kettőt találhatsz… Na jó, egyet. De inkább elmondom én: azért, hogy még a Billel töltött napjaim is megnehezítse. Nem, mintha én ezt hagytam volna neki…

   Az én angyalkám azonnal kicsit távolabb húzódott tőlem, amint Naomi megjelent a nappaliban, valószínűleg eléggé meglepődött… És ezt bizonyítja az is, hogy utána hosszú percekig csak hol rám, hol arra a lányra pislogott nagy, mélybarna szemével, megszeppenten, míg végül ismét közel húztam magamhoz, és jó erősen átöleltem. 

- Ne foglalkozz vele, majd elmegy – suttogtam fülébe. Jó, tudom, hogy furcsa lett volna nem foglalkozni vele, mikor teljesen hívatlanul tört ránk egy elég intim pillanatban, de azért na! A legtöbb ember veszi a lapot, ha senki sem foglalkozik vele, és lelép. Nem úgy, mint Naomi…

   Bill kissé zavartan, ám engedelmesen simult karjaimba, és ez látszólag kései látogatónkat eléggé feszélyezte, ugyanis egyre több gyilkos pillantás érkezett felénk. Aztán pedig átvágtatott a nappalin, és csak olyan lazán megpróbálta kirángatni Billt az ölemből, de hát ezt ugye én nem hagyhattam. Mert azért mindennek van határa, még az én jófejségemnek is.

- Én úgy tudtam! Szállj ki innen, te hülye kis buzi! – kiabálta, miközben megpróbálta elszakítani Billt tőlem. Hát nem sikerült neki, mivel ő erősen megkapaszkodott bennem, és tudom, hogy abban a pillanatban a világért se engedett volna el. Inkább villámokat szóró tekintettel felpillantott zaklatójára, majd teljesen színtelen hangon megszólította.

- Jó lenne, ha nem parancsolgatnál nekem a saját házamban. És az is jó lenne, ha csak akkor jönnél, ha hívunk. Most pedig igazán megtehetnél egy szívességet, és elmehetnél, ugyanis nem rémlik, hogy egyikünknek is szerepelt volna az esti programjai között egy szívélyes beszélgetés veled. – Tudod, milyen büszke vagyok rá, mikor ilyen kis okosan megmondja a magáét néhány idiótának? Nagyon. Meg mondjuk úgy amúgy is büszke vagyok rá…

Naominak persze nem tetszett, hogy Bill nem is olyan kis csendes, mint amilyennek megismerte, és ennek köszönhetően természetesen nem bírta befogni a száját…

- Te csak fogd be, hülye ribanc! Tom miattad nem szeretett soha! – kiabálta hisztérikusan, közben ismét Billnek esett volna, ha ő hagyta volna magát. De persze mivel ő se olyan kis ártatlan angyalka, mint ahogy azt gondolná róla az ember, mikor először ránéz, nem hagyta. Inkább villám sebességgel kipattant az ölemből, és… és nem engedtem neki, hogy mást csináljon, mert  addigra már nekem is nagyon elegem volt abból a ribancból. Mert az addig oké, hogy mindig is türelmesebb voltam Billnél, és könnyebben viseltem az olyan hisztérikák idiótaságait, mint Naomi, de azért ne már, hogy köteles legyek elviselni, hogy valaki a jelenlétemben ilyeneket mondjon Billnek. Meg akkor se mondjanak neki ilyet, ha nem vagyok ott, mert ha ez mégis megtörténne, ajánlom az illetőnek, hogy gondolkodjon el pár dolgon… Többek közt azon, hogy a szemétkedés vagy a saját élete fontosabb-e a számára…

   Én is felálltam a kanapéról, majd gyengéden a hátam mögé tessékeltem Billt a derekánál fogva. Ez mondjuk neki nem nagyon tetszett, mert láttam rajta, hogy nagyon ki tudta volna osztani a mi drága látogatónkat, azonban én még véletlenül se akartam megadni neki azt az örömet, hogy mi is lesüllyedünk az ő szintjére, és mint valami őrültek, elkezdünk szitkozódni. Attól csak győztesnek érezte volna magát.

- Figyelj, Naomi! Szerintem nem sok jogod van hozzá, hogy csak úgy hívatlanul ide gyere, és megmond nekünk, hogy mit csináljunk. Nem igazán áll jól ez a hisztis ribanc-stílus, úgyhogy vegyél egy kicsit vissza belőle! – javasoltam neki, teljesen visszafogott hangnemben, pedig hidd el, meg tudtam volna mondani neki máshogy is…

- Te se beszélj, Tom! Annyira undorító, amit műveltek! Amit mindig is műveltetek. Vagy azt hiszed, hogy nem tudom már nagyon régóta, hogy mi van köztetek? Hogy folyamatosan vele csaltál? Tudod, pont erre az édes kis jelenetre számítottam, mikor eldöntöttem, hogy eljövök hozzátok. Tudtam, hogy egymás karjaiban talállak titeket – nyafogta, közben fintorgott néha, mikor Billre pillantott, én pedig egyre inkább kezdtem elveszteni a türelmem. Már komolyan ott tartottam, hogy felpofozom, de nem, még egy kicsit tudtam tartani magam, inkább csak elővettem a legcsúnyább nézésem. Nagyon csúnyán tudok ám nézni, ha akarok…

- Akkor igazán nem értem, hogy minek jöttél ide. Ha tudtad, hogy mit fogsz látni, és hogyan fogsz találni minket, akkor mi értelme van ennek a drámának? – kérdeztem színlelt nyugalommal. Bill már nagyon szeretett volna előjönni mögülem, azonban még mindig visszafogtam kicsit.

- Hogy mi? Megmondom én! Vagy abbahagyod végre a hülyeségeid, és visszajössz hozzám, vagy mindenki megtudja a Kaulitz ikrek kis titkát. Na, válassz!

- Te most komolyan fenyegetsz? – szólt bele az eszmecserébe Bill is, és tudom, hogy cseppet se volt olyan nyugodt, mint amilyennek mutatni szerette volna magát. Történetesen a körmei már vagy fél centi mélyen a hátamban voltak lassan öt perce, de nem baj, erős vagyok, túléltem.

 - Óh, igen, pont azt teszem. Csodálom, hogy a sok dugástól még nem ment el teljesen az eszed. Gratulálok – tapsikolt gúnyosan Naomi, Billnél pedig ekkor telhetett be végképp a pohár, ugyanis kirántotta karját a kezemből, így elém tudott lépni, ám mikor épp megszólalt volna, az a hülye ribanc megütötte. Érted? Felpofozta Billt! Hát, basszus, mit képzel már ez magáról? Mi az, hogy előttem felpofozza? Chh…

   És míg én teljesen ki voltam akadva egyesek pofátlanságán, Bill ismét bebizonyította, hogy nem olyan kis elveszett, mint néha mutatja, ugyanis kétszeresen visszaadta Naominak, amit kapott, majd jól belemarkolt a hajába, így kényszerítve őt, hogy csak rá figyeljen.

- Ne szórakozz velem, te mocskos ribanc! Azt hiszed, hogy visszafogom magam, csak mert lány vagy, és azt gondolod, hogy van valami a kezedben, amivel sakkban tarthatsz? Hát tévedsz! Ha megütsz, visszaütök, és ha zsarolsz, úgy intézem, hogy én jöjjek jól ki belőle. Ne hogy azt hidd, hogy idejöhetsz, és kedved szerint ugráltathatsz minket. Épp elég volt már a hülyeségeidből meg a saját hülyeségeinkből az elmúlt egy évben. Annak az újságnak adod el a hülye kis sztoridat rólunk, amelyiknek csak akarod, nem fog ártani a kapcsolatunknak. Eddig minden egyes kis nehézség után csak közelebb kerültünk egymáshoz, úgyhogy hajrá! És most gyorsan húzz el innen!  - Elengedte Naomi haját, majd pusztán szeretetből lökött rajta egyet.

   Naomi természetesen újabb dührohamot kapott, és teljesen kócos fejjel, meg elmaszatolt sminkkel kezdett velünk ismét ordítozni.

- Ezt még nagyon meg fogod bánni, Bill Kaulitz! Holnap az egész sajtó a ti mocskos titkotokkal lesz tele. Kíváncsi vagyok, akkor is ilyen nagy lesz-e a szád! – visította, majd fogta magát, és egy vérbeli hisztérikát megszégyenítő mozdulatokkal távozott a házból. Az ajtót persze úgy rendesen becsapta maga után… Kár, hogy idegbeteg. Pedig egyébként egész aranyos lány lenne... De úgy néz ki, ha nam kapja meg, amit akar... megőrül... 

- Még hogy megbánom… Hülye kurva! – mérgelődött Bill Naomi után bámulva, majd jól levágta magát a kanapéra. Annyira aranyos volt akkor, hogy az egyszerűen hihetetlen. Imádom, mikor durcás. Csak akkor éppen én is az voltam, úgyhogy nem igazán foglalkoztam ezzel a ténnyel.

- Buta vagy. Nem kellett volna ennyire felidegesítened magad egy ilyen miatt – ültem le mellé a kanapéra, és kisöpörtem szeme elől rakoncátlan fekete tincseit. Persze igazából én is sík ideg voltam, de nem probléma. Mondanom kellett valamit saját magam nyugtatása érdekében is.

- Tudom! De annyira felidegesített! Mégis mit képzel magáról? – Nagyokat pislogott rám, tekintetében vihar tombolt. Én jobbnak láttam, ha akkor nem boncolgatjuk tovább azt a témát, mert akkor sose nyugodott volna le egyikünk se, ezért inkább nem is válaszoltam neki, csak magamhoz húztam, és hagytam, hogy szerencsétlen pulcsimnak a cipzárján vezesse le a feszültségét. Legközelebb majd mutatok neki egy jobb módszert rá, amit biztos, jobban fog élvezni, és kevésbé káros a ruhatáramra nézve…

   Miután kiszórakozta magát a cipzárammal – vagyis némileg lenyugodott –, szokatlanul csendben volt, ami számomra egy kis nyugtalanságra adott okot.

- Min gondolkodsz ennyire? – kérdeztem, miközben megcirógattam arcát, majd mivel időközben teljesen elfeküdt a kanapén, és csak a feje volt az ölemben, lassan felültettem. Laposakat pislogott és a tekintete fáradtságot sugallt, azonban tudtam, hogy nem főként ez az oka némaságának.

- Semmin – rázta meg a fejét, majd rögtön belemászott ölembe, hogy szorosan karjaim közé bújhasson.  Én mosolyogva magamhoz öleltem, aztán pár percig csak szótlanul élveztük a másik közelségét. Persze nem nyugodtam bele abba, hogy nem bántja semmi, mert tisztában voltam vele, hogy valamin nagyon is elgondolkodott, azonban azt is tudtam, hogy hamarosan úgyis el fogja mesélni minden egyes kis gondolatát, úgyhogy nem aggódtam emiatt.

   Pár perc után kicsit távolabb is húzódott tőlem, hogy tekintetével megkereshesse az enyém. Majd mintha meggondolta volna magát, vissza akart hajolni a nyakamhoz, ám még mielőtt ezt megtehette volna, álla alá nyúltam, és lágyan magam felé fordítottam arcát.

- Tudod, hogy a semmit is nagyon szívesen meghallgatom – mosolyogtam rá, ő pedig ezt halványan viszonozta, aztán lesütötte szemét, és mereven a kanapé karfáján durmoló Angyalt kezdte bámulni. Mikor pedig már kezdett volna elfogyni a türelmem, és meg akartam volna szólalni, ismét rám vezette tekintetét, melyet aztán szorosan összefont az enyémmel.

- Tom… - szólított meg szinte ünnepélyesen, mintha akkor jutott volna eszébe valami. Pedig nagyon jól tudom, hogy már régóta azon a bizonyos dolgon törte a kis buksiját.

- Igen? – kérdeztem én is olyan színpadiasan, mint ahogy ő mondta a nevemet.

- Szerinted mi lesz, ha… - hallgatott el, és ismét Angyalt kezdte fixírozni.

- Ha? – vontam fel egyik szemöldököm, bár akkor már nagyon jól tudtam, miről van szó. Na jó, igazából addig is sejtettem, de… annyira kis butus…

- Hát, én csak… azt akartam, mondani, hogy… Tom, mi lesz, ha nem lehetünk többet együtt? – Olyan kétségbeesett volt a hangja és a tekintete, hogy kedvem lett volna magamhoz szorítani, és addig ölelni, míg… szóval, nagyon sokáig, de tudtam, hogy gyorsan ki kell vernem ezt a butaságot a fejéből, különben elkezd pityeregni. És én azt nem akartam. Épp elégszer megitatta már azokat a nyamvadt egereket ez alatt az egy év alatt, ez után meg pusztuljanak szomjan, dögöljenek éhen vagy… héj, van egy macskánk… vagy legalábbis valami, ami nagyon hasonlít egy macskára, úgyhogy majd jól rájuk uszítom. Már ha azt a szőrös szöszt – igen, tanulok Andytől – egyáltalán lehet uszítani… De igazából tök mindegy, a lényeg az, hogy azok a semmirekellő rágcsálók haljanak ki!

 - Héj, héj, héj! Mi ez a butaság már megint? – fogtam két kezembe csinos arcát, így nem tudott elfordulni tőlem.

- Hát… én csak… - kezdett zavartan dadogni, mert akkor már rájött, hogy ismét feleslegesen idegesítette magát.

- Jól van, nincs semmi baj – mosolyodtam el, ő pedig kissé nyugodtabban pillogott rám. – De, Bill! Hiszen pár napja beszéltünk erről a dologról, nem? – Erre természetesen nem tudott mást csinálni, mint bólogatni, hiszen tudta, hogy igazam van. – Hát akkor meg? Szerinted mi változott azóta, hm? Azon kívül, hogy mindennap egyre jobban szeretlek – tűrtem el szeméből frufruját, ő pedig édesen rám mosolygott, és adott ajkamra egy apró puszit.

- Ahogy én is téged.

- Akkor pedig szeretném látni megint azt a gyönyörű angyal-mosolyt. Na, gyerünk! – parancsoltam rá, ő pedig azonnal vigyorogni kezdett. Aztán hirtelen ismét komoly lett...

- Na, mondd csak, mi az már megint? – pusziltam bele nyakába. Őt ettől kirázta a hideg, és tudom, hogy ezzel legszívesebben ejtette is volna előző témánkat, ugyanis már csupán egy nyakára adományozott puszitól képes teljesen transzba esni – amit én imádok, mert olyankor úgy tud dorombolni, ahogy Angyal soha az életben nem lesz képes – de most mindenekelőtt meg kellett beszélnem vele egy nagyon fontos dolgot, amelyet ha muszáj, életem végéig minden egyes nap el fogok mondani neki, azonban mindenképpen bele fogom verni a kis fejébe.

Mikor észlelte, hogy nem óhajtom folytatni nyaka kényeztetését, durcásan morgott egyet, és ki akart szállni az ölemből, de hát én ezt hogyan is engedhettem volna neki?

- Mégis hová készülsz? – húztam vissza ölembe karjánál fogva, ő pedig egy szörnyen édes grimasszal válaszolt rá.

- El, mivel gonosz vagy.

- Én vagyok a gonosz? Nem tudom, hogy ki miatt kell nekem kétnaponta elismételgetnem ugyanazt a szöveget. – Próbáltam úgy nézni rá, hogy a kis évődésünknek ezt a részét azért valamennyire vegye komolyan, és azt hiszem, ez valamennyire sikerült is, mert vett egy mély levegőt, és hajlandó volt még egy kis figyelmet fordítani rám. – Na, szóval, hányszor mondjam még el, hogy mennyire szeretlek, és hogy az egész univerzumban te vagy az egyetlen személy, aki érdekel? És hogy mások azt gondolnak, amit csak akarnak?

- Én ezt tudom. Csak… Én… Megijedtem. Mert ha ez kiderül, nagyon sokan akarnak majd közénk állni. És én azt nagyon nem akarom – rázta meg a fejét, hogy ezzel is nyomatékosítsa kijelentését.

- Természetesen én se szeretném. De egyébként, ha már itt tartunk: nyugodtan próbáljanak csak közénk állni! Majd meglátjuk, mennyire fog sikerülni nekik…

- Egyáltalán nem! Én azt sose engedném! – Alig fejeztem be mondandóm, máris elhadarta sajátját, így biztos lehettem benne, hogy halálosan komolyan gondolja. Meg persze amúgy is biztos lehettem benne…

- Még szép. – Kissé összeborzoltam haját, mire próbált valami duzzogásszerűt produkálni, de nem nagyon jött össze neki, tekintve, hogy fülig érő vigyorát még photoshoppal se lehetett volna eltűntetni arcáról. Pedig hidd el, a photoshop sok mindenre képes…

- És mégis minek örül ennyire az én angyalkám? – Finoman összedörgöltem az orrunkat, mire még nagyobb mosoly kúszott ajkára.

- Csak boldog vagyok, mert itt vagy. És mert szeretsz. És mert olyan jó érzés volt felpofozni azt a lányt. – Mosolya immár kissé gonoszba fordult át, de még ez is angyalian állt neki.

- Ejnye, hát milyenek már ezek a mai angyalok?

- Igazságosak – rebegte jókedvűen, és ettől természetesen nekem is mosoly kúszott arcomra. Nagyon szeretem, mikor jó kedve van.

- És kicsit álmosak is, nem? – kérdeztem, mikor bele-beleásított vigyorába.

- Nem, nem – rázta meg a fejét, aztán mellkasomnak dőlt. – Csak Tom-hiányosak. – Végül is csak egész nap voltunk együtt, úgyhogy talán még el is hittem neki, amit mondott…

- Aha… Akkor Tom most szépen felviszi őket a szobájukba. Mert holnap indulnak turnézni, és ezek után nagyon sok dolguk lesz, úgyhogy ki kell pihenniük magukat. – Felálltam a kanapéról, Billel a karjaimban, aki derekam köré fonta lábát, miközben vállamba kapaszkodott, arcát pedig nyakamba fúrta, majd szépen lassan felballagtam immár közös hálónkba, és miután lehámoztam róla minden ruháját, azzal a címszóval, hogy majd reggel zuhanyozunk, bebújtattam a takaró alá, aztán én is mellé telepedtem. Utána pedig, mivel aznapra már egészen sikerült kifárasztanunk magunkat játszadozásaink során, mindkettőnket hamar elnyomott az álom.

   Aztán másnap kezdődött a turné… El tudod te képzelni, hogy egy turné mivel jár? Nem nagyon, ugye? Nem baj, nem kezdem el sorolni, mert még holnap délután is itt ülünk… Vagyis én ülök, Bill pedig itt hasal mellettem az ágyon, és folyamatosan azt szuggerálja, hogy miről beszélgetek veled. És egyfolytában belebeszél, ha ez eddig nem tűnt volna fel. Úgyhogy, ha eltűnnék, körülbelül úgy fél órára, akkor az azért van, mert egyesek nagyon szemtelenül viselkednek, és ezért kénytelen leszek megbüntetni őket… Bár kérdéses, hogy mekkora büntetés lenne a számára, ha most letennélek téged, és elkezdenék vele foglalkozni, mikor valószínűleg pont ezt akarja elérni. Úgyhogy szenvedjen csak még egy kicsit, mi pedig folytassuk ott, ahol abbahagytuk. Még pedig ott hagytuk abba, hogy… Ja, igen, a turné… Nos, az első pár napja igazán „eseménytelenül” telt. Már ha egy turnéra lehet ilyet mondani. Jó, akkor mondjuk azt, hogy olyan turnésan telt… Na jó, ez így még hülyébben hangzik. Nem baj, nekünk megfelelő lesz így is, én úgy döntöttem. 

   Szóval, utazgattunk, zenélgettünk, beszélgettünk, Billel pedig bújócskáztunk annyiszor, amennyiszer csak lehetőségünk volt rá. Mert oké, tudtuk, hogy most már úgyis csak napok kérdése, és minden kiderül, mi pedig nem fogunk letagadni semmit, mert az óriási ostobaság lenne a részünkről, azonban azért csak nem állhattunk neki a színpad közepén csókolózni a főpróbán… Na, igen, a főpróbán valóban nem, élő fellépésen viszont annál inkább… De itt még nem tartunk.

   Egyik nap pont arról beszélgettünk Billel a hotelszobánkban – ami igazából az övé volt, mert ugye elvileg nekem is volt egy külön szobám, csak épp nem használtam –, hogy vajon mi történt Naomival, hogy még egyik pletykalap se kiabálta világgá a Kaulitz ikrek legmocskosabb titkát, mikor is berontott a szobába David, csak azért, hogy közölje velünk a jó hírt, miszerint végre mindenki az évszázad botrányáról beszél… vagyis rólunk…

   Oké, mondjuk ő nem teljesen így mondta, mert mélységesen fel volt háborodva és ideges volt, valamint be akarta perelni az összes újságos és TV csatornát, ahol tudósítottak erről a baromságról – csak hogy az ő szavaival éljek. Mert jó menedzserhez méltóan természetesen egy szót sem hitt el az egész kis történetből, még azt se, hogy Naomi majdnem négy hónapig a barátnőm volt. Bár egyébként ezzel nem volt egyedül… És az a legdurvább, hogy hiába próbáltuk szépen elmagyarázni neki, hogy mi a helyzet, mintha meg se hallotta volna, folyamatosan a sajtót rágalmazta. Mi meg egy idő után meguntuk, és inkább magára hagytuk, hadd csináljon azt, amit szeretne, hisz nekünk látszólag nem sok beleszólásunk volt az egész ügybe… legalábbis szerinte, mert hogy akkor még teljesen ártatlannak vélt minket. 

   Pont úgy, mint mindenki más. Igazából szerintem Naomit megette a méreg ott, ahol éppen tartózkodott, ugyanis ha akartuk volna, simán eljátszhattuk volna mindketten a szegény kis áldozat szerepét, akiket ezzel az összetákolt hazugsággal teljesen megaláztak és kigúnyoltak – de persze nem tettük ezt. Hanem ehelyett próbáltunk mindenkivel szépen, nyugodtan elbeszélgetni, ám a legtöbb esetben már mikor felhoztuk ezt a témát, mindjárt mély együttérzésüket nyilvánították, majd egész addig le se lehetett lőni őket, míg nem közölték, hogy ettől függetlenül mellettünk állnak és szeretnek minket. Nekünk meg ilyenkor általában elment a kedvünk az egésztől, és inkább másfelé tereltük a beszélgetést. Mert egy olyan beszólás után, hogy „Nyugi, én tudom, hogy ti sose süllyednétek olyan mélyre, hogy egymással… Haha, hülyeség az egész, mi?”, nem hiszem, hogy bárkinek is lenne kedve folytatni a cseverészést abban a témában…

   Történetesen még anyuék is felhívtak minket, hogy elmondják, mennyire meg vannak bántva, hogy az ő kis fiacskáikról akár csak feltételezni is mert ilyet egy merész fantáziájú újságíró. Hát igen, tényleg felháborító, nem?

   Billel pár hét után már teljesen ki voltunk akadva, amiért egy évtizedben egyetlen egyszer írnak igazat azok az idióta újságok, de akkor nem hisz nekik senki. Miért van az, hogy minden és mindenki fordítva van bekötve? Cöcöcö…

   Pedig aztán ezek után még annyira sem titkoltuk a kapcsolatunkat, mint előtte. Na jó, előtte se titkoltuk nagyon, egyszerűen csak szolidan csináltuk a dolgokat. Vagyis nem nyolcvanezer kamera előtt álltunk neki vadul a másik ajkait ízlelgetni, hanem kerestünk egy csendes, eldugott kis vackot, ahol nyugodtan együtt lehettünk. Bár szerintem azért ezt a legtöbb párocska így csinálja…

   Egyébként tudod, mi még a furcsa? A turné különböző pontjain adott egyetlen interjú alatt se kérdezték meg tőlünk, hogy igazak-e a pletykák Billről és rólam. Bár ebben nagy valószínűséggel drága menedzserünk keze van, hisz határozottan kijelentette, hogy aki csak még egyszer felhozza ezt a témát – és bármilyen jellegű köze van a médiához –, az nagyon megbánja. És hidd el, David nem viccel…

   De mivel az angyalkámat és engem már nagyon idegesített a kialakult sajnáljuk-a-Kaulitz-ikreket-hisz-olyan-ártatlanok-szegénykék szituáció, jobbnak láttuk, ha nem várunk tovább, és csinálunk valamit annak érdekében, hogy változtassunk. Jó, tudom, ez egy kicsit furcsán hangzik, mert az ésszerű az lenne, ha minél tovább el akarnánk titkolni a kapcsolatunkat. De mi nem akartuk. Mindkettőnk szerint nagy baromság lenne a bujkálással meg a titkolózással szenvedni néhány hónapon vagy éven keresztül, hisz azt azért valljuk be, hogy nem sok esély van rá, hogy egy ilyen titkot életünk végéig meg tudunk őrizni… Szóval jobb előbb túl lenni rajta, mint később, nem? De… vagy nem… Hát ez az, amit nem igazán tudok… Mindegy, már úgyse csinálhatjuk vissza. Mondjuk nem is igazán szeretném, ha máshogy történt volna, jól van ez így. 

   Úgyhogy Billel meg is beszéltük szépen az egyik kimerítő koncertünk utáni éjszakán, szorosan egymás karjaiban, hogy mit fogunk tenni. Felettébb kreatív terv volt, komolyan… Ráadásul meg kellett várnunk vele a turné utolsó állomását, de szerintem így is ez volt a legjobb döntés, amit hozhattunk. Mert azért így sokkal egyszerűebb és élvezetesebb volt, mint hogyha mondjuk egy interjú keretein belül jelentettük volna be. Ráadásul még meggyőzőbb is…

   De amúgy nem is kellett olyan sokat várni, és már el is jött az utolsó koncert napja, mikor is mi… pontosabban Bill a ráadásszám közben szépen odasétált hozzám, majd… majd nem törődve azzal, hogy épp a szám közepén tartunk, tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. És ekkor már tudtam, hogy innentől nekem kell kézbe vennem a dolgok irányítását, ugyanis attól függetlenül, hogy néhány pillanata még felszabadultan körbefutotta a színpadot, miközben kilencezer embert varázsolt el énekhangjával, most annyira megszeppent, hogy nem volt valószínű, hogy magától meg fog mozdulni az elkövetkezendő öt percben. Így tehát karjánál fogva közelebb húztam magamhoz, majd nem foglalkozva a közönség megdöbbent és csodálkozó arckifejezésével, lassan enyémhez emeltem ajkait.

   Nos, gondolom, azt meg se kell említenem, hogy az elkövetkező csók életünk egyik legnagyobb fordulópontját jelenti. De én ettől függetlenül még nagyon élveztem. És igazából a kezdeti zavarodottság után Bill is egészen belejött a dologba, így végül is egy egészen szenvedélyes csók kerekedett abból, amit eredetileg csak egy kis aranyos szájrapuszinak terveztünk. De hát legalább nagyobb botrányt keltettünk vele, és elég nyomós okot adtunk rá, hogy ezek után ettől a hírtől legyen fél évig hangos a média… Meg amúgy is, miért érdekelt volna engem, hogy hol vagyunk, mikor az én angyalkám futkosástól felhevült teste szorosan az enyémhez simult, így érezhettem vadul dobogó szívét, és azt, hogy mennyire vágyik az ajkaimra? Ráadásul a tény, hogy több mint kilencezer ember csak minket figyel, miközben egy elég intim szituáció keretein belül mutatjuk meg az egész világnak, hogy mit érzünk egymás iránt, elég izgató hatással volt ránk. Legalábbis rám mindenképpen. Lehet, hogy pornószínésznek kellett volna mennem… Hmmm… Majd javaslom Billnek. Szerintem teljesen el lesz ragadtatva az ötlettől. Na jó, hülye vagyok.

   Igazból szerintem csak az volt ránk furcsa hatással, hogy tudtuk, innentől minden meg fog változni, csak azzal nem voltunk tisztában, hogy jobb lesz-e a helyzet vagy rosszabb…

   Mikor végül sikerült elválnunk egymástól, csak bámultunk a másik fátyolosan csillogó szemébe, és még véletlenül se pillantottunk volna oldalra, hogy szembe találjuk magunkat megszeppent közönségünkkel vagy épp teljesen kiakadt bandatársainkkal. Nem, csak hallgattuk a néma csendet, melyben ha valaki megszólalt volna, valószínűleg még mikrofon nélkül is tisztán lehetett volna hallani a stadion egész területén. De senki se akarta ily módon felhívni magára a figyelmet, egész addig, míg majdnem tízpercnyi némaság után David kirontott a színpadra, és trappolva egyenesen hozzánk sietett. Nagyon ideges volt. Nagyon, nagyon, nagyon ideges…

   Amint odaért hozzánk, Billt távolabb rángatta tőlem, és belekezdett fülsértő és teljesen jogtalan prédikációjába…

- Ti mégis mi a jó életet műveltek? Teljesen megőrültetek, vagy mi? Azt hiszitek, hogy ez jó vicc? Nagyon nem az! – A feje tiszta vörös volt, és tudom, hogy legszívesebben felpofozott volna mindkettőnket, de mivel elég sokan bámulták a jelenetet, nem tette meg.

- David, nyugodj meg. Mi annyiszor próbáltuk elmondani, de… - próbálkoztam menedzserünk nyugtatásával, ő azonban természetesen nem volt hajlandó végighallgatni, inkább folytatta saját nézeteinek emelt hangon történő közlését. Na tessék, milyen szépen meg lehet fogalmazni, hogy leordibálta a fejünket…

- Te fogd be a pofád, Tom! Mégis mit képzeltek ti? Egyáltalán hogyan juthat ilyen eszetekbe? Betegek vagytok mindketten! – közölte, és bár ez nem esett túl jól, azért nem sértődtünk meg rajta, mert hát valljuk be, nem normális az, ami köztünk van, és egy laikus szemlélő nem valószínű, hogy képes megérteni, hogy miért engedjük mocskos vágyainknak, hogy eluralkodjanak rajtunk. De nekik ugye fogalmuk sincs róla, hogy eddig mit éltünk át…

   David persze folytatta volna még tovább is méltatlankodását, azonban Gustav megakadályozta ebben, ugyanis odajött hozzánk ő is.

- Ne legyél már ekkora segg, David! Hiszen tényleg számtalanszor próbálták elmondani, és egyszer sem tagadták le azt, amit az újságok írtak. Így azért már elég nyilvánvaló volt a helyzet, nem? Arról nem tehetnek, hogy senki sem hallgatta meg őket. Mellesleg meg, ha egy kicsit foglalkoztál volna a kis pénzgyártó gépecskéiddel, nem pedig csak azzal, hogy mindig tökéletesen mutasson a pofijuk az újságok címlapján, akkor már az előző turné alatt is rájöhettél volna, hogy mi a helyzet magadtól is. – Hehe, hát igen, ezt David jól megkapta. Imádom Gustavot.

- Neked meg most mi a bajod, Schafer? Ha nem vetted volna észre, a haverjaid épp egymást nyalták-falták itt pár perce. Nem hiszem el, hogy ez téged nem zavar! Gusztustalan és beteges. – Ó, igen! A kis eszmecsere alatt kezdtem egyre jobban megszeretni Davidet…

- És arra nem gondolsz, hogy nem csupán szórakozásból vannak együtt. Vagy te tényleg ennyire vak vagy? Nem vetted észre, hogy míg stúdióztunk, mennyire ki volt készülve mindkettő? Alig éltek. Nem lehetsz ennyire paraszt! – Gustav egy nagyon jó barát. Nagyon, nagyon, nagyon jó.

David hirtelen nem is tudott mit reagálni erre, csak vetett még ránk egy utolsó undorodó pillantást, majd közölte, hogy ne kerüljünk mostanában a szeme elé, és leviharzott a színpadról.

   Bill azonnal édesen hozzám bújt, még mindig nem törődve a már egyre inkább zúgolódó közönséggel, én pedig hálásan rámosolyogtam Gustavra.

- Köszi.

- Nincs mit. Tudod, hogy utálom, ha valakinek jogtalanul nagy a pofája.

- De akkor is. Nem sokan értik meg azt, ami köztünk van, Gustav – rázta meg a fejét Bill, én pedig csípőjénél fogva közelebb húztam magamhoz, és megpusziltam az arcát.

- Tudom. De jobb lesz, ha ezt nem itt beszéljük meg, így is eleget láttak már a kamerák. Menjetek le nyugodtan, majd mi Georggal mondunk pár szót nekik – bökött fejével a rajongók felé, mire én bólintottam egyet, aztán Billel lassan lesétáltunk a színpadról. És ki tudja, talán örökre…

   De tudod, valamiért nincs lelkiismeret-furdalásom, mert megtettük, amit tettünk, úgyhogy szerintem nem volt rossz döntés…

   Természetesen, amint kiléptünk a backstage-ből, ahol mindenki síri csendben figyelte, ahogy mi elhaladtunk előttük, ami egy kicsit nagyon idegesítő volt, de hát persze erre számíthattunk, rögtön vagy nyolcvan mikrofont és kamerát a képünkbe nyomtak, hogy nyilatkozzunk már egy kicsit arról, hogy mégis mi az, ami fent a színpadon történt, és miért történt. Mi pedig meséltünk pár dolgot. Nem bonyolódtunk bele a történtek kimerítő részletezésébe, de azért annyi információt közöltünk, amennyiből egy normális történetet össze lehet rakni. Többet meg teljesen felesleges is lett volna mondani, ugyanis így is olyan sztorik születtek, hogy az hihetetlen. Az egyik újság szerint például Bill hamarosan nővé fogja operáltatni magát, míg a másik szerint már terhes is… Ja, és arról a csodálatos riportról ne is beszéljünk, amelyet épp tegnap adtak le a tévében, és többek közt azt foglalja magába, hogy én – Bill jelentős közreműködésével – megzsaroltam Naomit, hogy ha eladja a kis titkunkat az újságoknak, megölöm a tőlem született gyerekét, és mivel ugye Naomi mégiscsak köpött, a fiam már nem tartózkodik az élők között… Csak azon csodálkozom, hogy eddig a rendőrség még nem járt nálunk…

   Ajh, de kit érdekel? Az a lényeg, hogy már itthon vagyunk, és én perpill boldogabb vagyok, mint valaha…

   Mivel ugye az volt a turné utolsó állomása, nem kellett attól félnünk, hogy sokáig el kell még viselnünk David bukóságait, rögtön beülhettünk a turnébuszba, és mivel a csomagjaink is ott voltak már szerencsére, elindulhattunk haza. És egyébként egyáltalán nem volt olyan szörnyű a légkör a környezetünkben, mint ahogy arra számítottunk. A legtöbben nagyon is megértően viselkedtek, vagy legalábbis nem lehetett látni rajtuk, hogy máshogy kezelnének minket, és ez azért egy kis reménnyel töltött el minket. Nos, úgy néz ki, léteznek még megértő emberek…

   Köztük van persze Gustav és Georg is, akik a hazaút közben többször átjöttek a mi buszunkba, és ugyanolyan jókat ökörködtünk akkor, mint előtte bármikor. De néha szóba kerültek kicsit komolyabb témák is, elmeséltük nekik az egész őrült történetünket, és ők is elmondták, hogy nem volt nehéz rájönniük, hogy mi van köztünk, tekintve, hogy elég gyakran, jó hosszú időre össze szoktak zárni minket. És mivel már elég régóta tisztában vannak a dolgokkal, volt idejük megszokni a helyzetet, ezért nem is akadtak ki annyira. Mindössze csak azon lepődtek meg egy kicsit, hogy így felvállaljuk mindezt. 

Ja, és igen, arról is beszéltünk, hogy a TH-nak ezennel nagy valószínűséggel vége van, de rajtuk nem látszott, hogy emiatt levertek lennének, és igazából mi sem voltunk azok. Egy korszak lezárult, de nem hiszem, hogy emiatt akármelyikünknek is szomorkodnia kellene. Persze furcsa lesz, hisz az együttes töltötte ki az elmúlt öt évben szinte minden időnket, azonban épp elég gyönyörű emléket szereztünk ahhoz, hogy ne fájó szívvel gondoljunk vissza erre az időszakra, hanem mosolyogva. Jó volt, szép volt, de ennyi volt. Az álmunk valóra vált, sőt még olyan dolgokat is átélhettünk, amiket álmunkban se képzeltünk. A csúcson voltunk egészen eddig, és tudjuk, hol kell abbahagyni: a csúcson. Úgyhogy már épp ideje volt. 

   Mikor pár nap után sikeresen hazaértünk, hihetetlenül megnyugodtunk, hogy végre kettesben lehetünk egy kicsit, és senki sem fog megzavarni minket. Oké, persze a turnébuszban volt pár meghitt percünk együtt – főleg, hogy David ugye nem állt szóba velünk, és nem jött folyamatosan parancsokat osztogatni –, de azért az nem volt az igazi. Így rögtön, ahogy beléptünk az ajtón, ajkaimat az övéihez tapasztottam, és bár tudtam, hogy valószínűleg Andy itt van valahol a házban, hisz megkértük, hogy néha jöjjön át, és nézzen rá a kutyusokra meg Angyalra, míg nem vagyunk itthon, ráadásul nyitva volt a bejárati ajtó, de ezt akkor nagyon nem vettem számításba. Inkább érzéki lassúsággal vettem birtokba kicsim kívánatos ajkait, és nyelvemmel gyengéden bebarangoltam egész szájüregét, amit ő halkan nyögdécselve engedett, s mikor úgy gondolta, kiszórakoztam már magam, ő is aktivizálta magát. Mindkét kezével benyúlt a felsőm alá, így hideg keze nyomán megremegett felhevült testem. De akkor még ez is annyira izgató volt, hogy legszívesebben ott, a bejárati ajtó előtti bolyhos kis szőnyegen tettem volna szenvedélyesen a magamévá azt a démoni angyalt, amit tudom, hogy ő is nagyon akart, azonban tisztában voltam vele, hogy még egy kicsit muszáj visszafognom magam, mert Andy épp kíváncsi, mégis sokatsejtő pillantással bámul minket.

   Ekkor egy kis időre felfüggesztettem Bill ajkainak felfalását, és miután kigyönyörködtem magam kipirult arcában, vággyal csillogó szemében és telt, a fogaim miatt kicsit vöröses ajkaiban, oldalra fordítottam a fejem, és cseppet se lepődtem meg a látványtól. Andy ott állt, oldalra döntött fejjel, perverz vigyorral, aztán pár másodperc múlva már a nyakamba kapaszkodva próbált átjuttatni a másvilágra. Oké, talán nem akart megfojtani, csak örült nekünk, azonban enyhén halál-közeli élményem volt miatta. Bár ezt az évek folyamán egészen sikerült már megszoknom.

   Utánam Billt is jól megölelgette, aki azonban még annyira a csók hatása alatt volt, hogy sokáig nem is ölelt vissza, csak nagy szemekkel meredt rám, miközben nagy valószínűséggel azt boncolgatta, hogy miért nem én tartom a karjaimban? De aztán feltűnt neki, hogy Andreas az a nagyon bátor, aki meg merte zavarni hazaérkezésünk legelső, izgalmas perceit, és akkor olyan hévvel ölelte vissza a turnénk időtartama alatt valamilyen úton-módon bebarnult hajú fiút, hogy majdnem a padlón kötöttek ki mindketten. Majd mikor körülbelül tíz perc után sikeresen kikászálódtak a másik karjaiból, jól szemügyre vették egymást, valószínűleg annak érdekében, hogy meggyőződjenek róla, a szeretetükkel nem nyírták ki a másikat, s valószínűleg így fogalmazódhatott meg a következő elmés megállapítás is:

- Andy, barna a hajad. - Neked pedig fekete, kicsikém. De nem baj, ilyen kis lökötten szeretlek, úgyhogy ne változz meg.

Na jó, bocsi, nem üzengetek rajtad keresztül Billnek, mikor történetesen itt fekszik az ölemben, úgyhogy személyesen is megmondhatom neki. 

- Hát igen, belebarnultam a várakozásba. Olyan sokáig voltatok turnézni – nézett hol Billre, hol rám azokkal a nagy szemeivel. És hát igen, míg a legtöbb ember őszül a várakozás miatt, Andy barnul. Jó neki.

- Most nem is voltunk olyan sokáig messze – mosolyogtam rá, ő pedig lebiggyesztette ajkait, és szipogott egyet.

- De.

Ezzel sikeresen elérte, hogy Bill ismét megölelje, én pedig jól hátba veregettem.

- Azért sikerült túlélned – borzoltam bele a hajába, majd megbizonyosodhattam afelől, hogy hiába lett barna, azt még mindig nem szereti, ha máshogy állnak a tincsei, mint ahogy ő azt elképzeli, ugyanis morgott egyet. – Úgy néz ki, túl sokszor látogattad meg a kutyusaink – jegyeztem meg, ő pedig kidugta a nyelvét, majd lassan lefejtette magáról Bill karjait.

- Na jó, azért látom, zavarok, úgyhogy most megyek. Holnap majd átjövök, és elhozom Aldent is, jó?

- Miért úgy kell elhozni? – kérdeztem.

- Elvették a jogsiját. Nagy volt a szája. Hülye az a gyerek. – Rosszallóan megrázta a fejét. – De mindegy. Ja, és nagyon büszke vagyok rátok. Örülök, hogy felvállaljátok a kapcsolatotokat. Úgyhogy én most hagylak is titeket pihenni. – Persze ő is tudta nagyon jól, hogy az elkövetkezendő órákban nem főként a pihenés fog járni az eszünkben, - tekintve, hogy a turné alatt egyszer sem voltunk úgy együtt, hisz egy fárasztó nap után azért az embernek leginkább csak ahhoz van kedve, hogy csendesen odabújjon a szerelméhez -, és ez a hanglejtéséből is kitűnt. 

- Az jó lesz – vigyorogtam, ő pedig kacsintott egyet.

- De aztán csak okosan, mert még a végén Bill tényleg terhes lesz, aztán akkor…

- Hülye! – világosítottuk fel eme tulajdonságáról egyszerre Billel, ő pedig elnevette magát, és már nem is volt sehol.

- Lökött ez a fiú – fordult felém Bill mosolyogva.

- Az biztos. De tudod, hogy ennél most mi érdekel sokkal jobban? – Két karom dereka köré fontam, és ezáltal közelebb húztam magamhoz egészen annyira, hogy teste minden kis porcikája érintkezzen az enyémmel. Ő ártatlanul pislogott rám, mélybarna szemeiben ezernyi érzelem tükröződött.

- Mi?

- Megmutatom, jó? – leheltem ajkára, aztán végre anélkül, hogy bárki kíváncsi tekintetétől tartanom kellett volna, nekiállhattam elfogyasztani az egyetlen dolgot, amely képes életben tartani. Más szóval ismét megízlelhettem mézédes csókját, amelyben ő készségesen a partnerem volt. Aztán pedig anélkül, hogy akár egy pillanatra is elváltunk volna egymástól, felvettem, megvártam, míg lábait derekam köré fonja, majd valamilyen csoda folytán sikeresen eljutottunk a nappaliban lévő egyik kanapéig, amelyre aztán lefektettem az én angyalkám, én pedig fölé térdeltem.

   És aztán nem tudtunk ott semmi többet csinálni, ugyanis a kutyusok felfedezték, hogy hazaértünk, és miközben boldogan letámadtak minket, hangosan csaholva adták a tudtunkra, hogy mennyire hiányoztunk nekik. Aranyosak voltak… De olyan szemetek, basszus! Hát erre neveltük mi őket? Szabad a gazdikat egy ilyen fontos dolog közben zavarni? Szabad? Nem!

De nem lehet rájuk haragudni. Pont olyanok, mint Bill. Felpislognak rám azzal a nagy, barna szemükkel, melyből ártatlanság sugárzik, és akkor kész. Azt hiszem, jól meg kellene büntetnem mindegyiket, kezdve a gazdájukkal… Persze Billnél merőben más módszert kellene alkalmaznom, hogy hatást érjek el, mint a kutyusoknál…

   Miután némileg sikerült lenyugtatnunk a boldogságtól teljesen önkívületi állapotba került háziállataink – hisz természetesen Angyal is megjelent a nappaliban néhány perc elteltével –, szépen felrángattam Billt az emeletre. Na jó, természetesen annyira azért nem rángattam. Inkább mondjuk úgy, hogy feltessékeltem, majd mikor beértünk egyikünk volt szobájába – mivel hogy már közösen használjuk mindkettőt – finoman ledöntöttem az ágyra, majd míg tudatosult benne, hogy mi történt, kulcsra zártam az ajtót, hogy egyes szőrös pimaszságok, még véletlenül se tudjanak megzavarni minket. Utána pedig villámgyorsan Billnél termettem, s még valószínűleg azt se fogta fel, hogy ott térdelek felette, mikor is én már érzéki lassúsággal kóstolgattam ajkait. De aztán hamar magához tért, és ő is lágyan nekikezdett szájüregem újbóli feltérképezésének. Úgy néz ki, hogy ezt sohasem fogjuk megunni…

Csókunk után, míg ő pihegve elárulta, hogy mennyire szeret, és hogy mennyire jó lenne, ha sietnék kicsit, mert már nem bírja sokáig – a kis türelmetlen – pici, de annál izgatóbb csókokkal borítottam be először arcát, majd miután azon már egy milliméternyi érintetlen hely sem maradt, áttértem nyakára. És mivel már jól tudod, hogy a nyaka kényeztetése milyen reakciókat vált ki belőle, tudod, hogy ezek után milyen állapotba került. Nagyon, nagyon, nagyon és végtelenül édes volt. És mindemellett nagyon izgató is. Ahogy összeszorított szemmel és kipirult arccal halkan nyögdécselt a fülembe, miközben erősen kapaszkodott belém, és tudom, hogy még húsz évre szóló lemezszerződésért se lett volna hajlandó elengedni, eléggé felgyorsította az én szívverésemet is. És azt, hogy eléggé felgyorsította, úgy értsd, hogy a szívem majdnem kiugrott a helyéről. De hát mégis kit érdekelt volna azokban a percekben, ha nekem külön életre kel a szívem, és elvándorol valahova? Bill úgyis megosztotta volna velem a sajátját.

Miután úgy láttam, hogy a nyakára kapott puszikkal sikeresen elértem, hogy a továbbiakban mindenféle gátlásosság nélkül akár az egész világ előtt ki merje kiabálni, hogy mennyire jólesik neki az, amit teszek vele, lassú mozdulatokkal lefejtettem róla felsőjét, aztán amint feltárult előttem kívánatos felsőteste, azonnal lecsaptam puha bőrére a számmal. Apró, ám perzselő csókokat helyeztem el mellkasa minden pontján, közben kezemmel derekát és a hasát simogattam. Éreztem, hogy őt ettől kirázta a hideg, s nagy valószínűséggel az élvezettől, ugyanis pár pillanat után, mikor épp készültem volna kezelésbe venni mellbimbóját is – benne azzal a szexi kis piercinggel –, úgy döntött, hogy inkább ő akar felül lenni. Bár ennek szerintem főként türelmetlensége volt az oka. 

- Ne játszadozz! – lehelte ajkaimra, majd rögtön egyesítette őket övéivel, s olyan vadul csókolt, hogy szinte teljesen beleszédültem. De ettől függetlenül még nagyon élveztem. Azt hiszem, hogy ha az embert összezárják a szerelmével két hónapra, ám ez alatt a két hónap alatt nem igazán van alkalmuk szerelmeskedni – pontosabban szólva egyáltalán nincs – akkor még az olyan kis angyalkákból is elő lehet csalogatni a démont, mint Bill. Bár igazából nekem nagyon is tetszett ez a felállás, lehet, hogy kevesebbet kéne szeretkeznünk, de akkor addig, míg bele nem őrülünk mindketten. Na persze csak olyan mértékben, hogy utána még képesek legyünk annyira magunkhoz térni, hogy tudjuk, mennyire fontos nekünk a másik. Na jó, persze, mert én ezt valószínűleg ki is bírnám, mi? Meg aztán teljesen felesleges lenne szex-megvonással kínozni magunkat, mikor így is épp elég kielégítő minden egyes aktus.

Billnek kifejezetten tetszett, hogy most épp ő volt felül, és ő irányíthatta a dolgokat, így azon kívül, hogy gyorsan leszedte rólam a pólómat, és puha ajkaival elkezdte bebarangolni a mellkasom, csípőjét is elég intenzíven mozgatta az enyém felett, így amellett, hogy ez még inkább felkorbácsolta már addig is izzó szenvedélyünket, arról is megbizonyosodhattunk, hogy mindketten ugyanannyira kívánjuk az együttlétet. Már ha ehhez bizonyítékra lett volna szükség…

   - Te se játszadozz, cica! – szólaltam meg kissé fátyolos hangon, mikor már harmadszor csókolta végig nadrágom vonalában a csípőmet. Ő ekkor felnézett rám, tekintetében pajkosság csillant, aztán buja mosolyra húzta ajkait.

- A-a, ne is álmodj róla, kicsikém. Elég volt. – Felültem, így ő is feltérdelt, majd megszeppenten pislogott rám, hogy most miért nem engedem neki, hogy tovább kínozzon. Hát nem is tudom, igazából akkor már vagy húsz perce úgy löktetett az ágyékom, hogy csillagokat láttam tőle, de semmi más oka nem volt igazán. – Bill, nem szeretnélek megerőszakolni, de ha így folytatod, az lesz a vége. Légy jó kisfiú, és megígérem, hogy akkor tíz perc múlva azt csinálsz velem, amit csak akarsz – suttogtam érzékien a fülébe, miközben arcára nyomtam pár apró csókot, majd végignyaltam fülcimpáján, ami annyira tetszett neki, hogy ő is megajándékozott néhány puszival a nyakamon.

- Ejnye, de értetlen itt valaki! – Villámgyorsasággal ismét a hátán találta magát, fekvő helyzetben, és őzike szemeket meresztett rám, mintha nem tudta volna, hogy mi fog következni. Én azonban ezzel csak addig törődtem, míg váltottunk egy igazán vággyalteli csókot, mely közben nadrágján keresztül kicsit megmasszíroztam férfiasságát. Mondjuk ennek fényében a csókból leginkább csak lihegés meg nyögdécselés kerekedett, azonban még ez is elég élvezetes volt ahhoz, hogy ne bírjak tovább magammal. Miután őt is, és magamat is megszabadítottam a maradék két ruhadarabunktól – és képzeld, haladunk, ugyanis most először nem kezdte magát az első néhány másodpercben szemérmesen takargatni – benyúltam az éjjeli szekrénybe, és elővettem egy kis tégelyt, amelynek a tetején egy cetli volt, ezzel a felirattal: Kedves Tom! Tudom, hogy te figyelsz ezekre a dolgokra, Bill pedig csak élvezkedik alattad, úgyhogy neked írom: még jó, hogy egyik nap kicsit körülnéztem nálatok, így észrevettem, hogy ELFOGYOTT A SÍKOSÍTÓ! Óvszert tudom, hogy nem használtok azon az alapon, hogy minek, de… Ha Bill tényleg terhes lesz… Kikapsz! Na, amint látod, én beszereztem nektek mindent , ami kell – az az egy síkosítót –, úgyhogy további jó élvezkedést. És én a helyetekben elgondolkodnék azon, hogy mi lenne veletek nélkülem. Szeretettel: Andy.

Most szerinted normális? Nem! Határozottan nem az. De hát mégis mit várhat az ember egy Andreastól? És még mielőtt válaszolnál, ez költői kérdés volt, igazából ugyanis van mit megköszönnünk Andynek.

- Idióta – ráztam meg kissé rosszallóan a fejem, miközben a kis cetlit letettem az éjjeliszekrény tetejére.

- Mi az? – kérdezte Bill, bár a tekintetén láttam, hogy a választ valószínűleg nem igazán lenne képes teljesen felfogni, úgyhogy jobbnak láttam, ha nem mondok semmit, inkább egy csókkal elterelem figyelmét kérdéséről, és az elkövetkező kissé kellemetlen percekről is.

De az utóbbin meglepően hamar túlestünk, s hamarosan már csak azt vettük észre, hogy testünk oly sok átszenvedett éjszaka után ismét egyesült végre. Az pedig maga volt a mennyország.

Most őszinte legyek? Ezek után fogalmam sincs, mi történt. De komolyan. Arra ugyan emlékszem, hogy elég szenvedélyesen szerettük egymást, meg arra is, hogy Bill is eléggé elemében volt, azonban ezen kívül nem sokra. Azt hiszem, arra a pár percre, míg teljesen az egymáséi voltunk, sikerült ellátogatnom egy másik világba, ahol a kéjt valószínűleg mértékegységgel mérik. Billt is megkérdeztem, de ő se emlékszik többre. Nos… azt hiszem, elég kielégítő élményben volt részünk.

Ám ez nem akadályozott meg minket abban, hogy pár percnyi egymás karjaiban töltött pihenőidő után – ami majdnem hogy csak annyira volt elég, hogy a légzésünk valamelyest normalizálódjon, valamint suttogjak pár szerelmes szót Bill fülébe – folytattuk ott, ahol abbahagytuk. Elvégre nemrég megígértem a kis angyalkámnak, hogy tíz perc múlva azt tehet velem, amit csak akar. Az a tíz perc pedig akkorra már rég elmúlt. És azért egy ilyen ígéretet illik betartani.

Bill pedig nem fogta vissza magát, amint egy csókkal megadtam neki a jelet, azonnal elkezdte a nyakam harapdálását. Majd ismét mindketten belemerültünk kedvenc játékunkba. És így ment ez kábé hajnali négyig, mikor is valamilyen csoda folytán – vagy csak egyszerűen a kimerültség miatt – elnyomott minket az álom, miközben szorosan öleltük magunkhoz a másikat. Ja, de előtte azért még megbeszéltük, hogy én úgyse lennék képes megerőszakolni őt, ugyanis, ha ő is akarná, akkor az már ugye nem lenne erőszak…

Azóta pedig már pár nap eltelt, voltak itt Andyék, és el akartak rángatni minket abba a hülye klubba, ahova még régebben Andreas vitte Billt, én meg kiakadtam, és kijelentettem, hogy sohase fogok menni velük sehová. Ki kíváncsi már egy olyan helyre, mint az? Én nem, az biztos. De aztán másnap Bill is elkezdett hisztizni, hogy menjünk el Andyékkel, mert hogy nem olyan rossz hely az, csak nem kell foglalkozni az ott lévő emberekkel…. Hát most nem azért, de… Jó, a zene nem volt rossz, de azért annyira jó se, hogy csak azzal foglalkozzam, mellesleg meg nagyon nem tetszett, hogy az összes látens szadista barom úgy megbámulta Billt, hogy legszívesebben az összeset ott helyben kinyírtam volna. De mégsem tettem. Mivel Alden meggyőzött róla, hogy nem vagyok tömeggyilkos. Bár én még így is meg tudtam volna magyarázni neki, hogy ha Billről van szó, én bármire képes vagyok, de inkább rá hagytam, hadd örüljön magának egy kicsit. Egyébként lehet, hogy most egy kicsit furcsállani fogod a dolgot, azonban Alden szerintem tök jófej. De tényleg. Oké, mondjuk tény, hogy eleinte, mikor még Billel volt, azért nem bírtam, mert… hát szerintem nem kell kifejezetten megmagyaráznom, hogy miért nem volt a szívem csücske. Néha legszívesebben az utolsó szálig kitépkedtem volna azt a profin belőtt haját. És ez még a finomabb vágyaim közé tartozik, ugyanis voltak ennél jóval durvábbak is. De most nem kezdem el részletezni, hogy mennyire szépen ki tudtam volna dekorálni azt a baba pofikáját, meg hogy mennyire szívesen láttam volna félholtan egy árok partján… Na jó, tényleg nem részletezem. De azért tessék megérteni! Szerinted milyen érzés az, ha egy jött-ment kölyök csak úgy beront a házadba, és a te szemed előtt szorongatja meg csókolgatja életed szerelmét? Szar. Nagyon szar. De hát túléltem. Bár tény, hogy mikor először tudatosult bennem, hogy ő az, aki annak idején olyan szépen elbánt Billel, miután ő lent volt az LA-ben – vagy hogyan nevezik -, és hogy néha napján nagyon nem bánt szépen az én angyalkámmal, akkor megint minden szívfájdalom nélkül meg tudtam volna fojtani. De hát az utóbbiról már tudjuk, miért úgy történt, ahogy történt. Ráadásul szereti Billt. Mert tényleg szereti, elég egyetlen pillantást vetni rá, meg arra a vágyakozó tekintetére, mikor véletlenül Billen felejti a szemét. De hát nem utálhatom ezért. Az én kicsikémet nagyon nehéz nem szeretni. Azt azonban tudom, hogy ő sohasem lenne képes mást úgy szeretni, mint engem, szóval teljesen felesleges lenne féltékenykednem emiatt.

Na, jól van, azt hiszem, én lassan megyek, mert Bill még szeretne egy kicsit beszélgetni veled. Ezt pedig onnan szűrtem le, hogy már vagy fél órája a nyakamat harapdálja. Egy Bill-harapás pedig csak egy dolgot jelenthet… inkább hármat: egy: túl sok időt tölt a kutyusainkkal, kettő: játszani szeretne, három: vissza akarja szerezni a naplóját. Ebben az esetben pedig az utolsó lehetőség a legvalószínűbb, úgyhogy már itt se vagyok.

Pá.

Visszaszereztelek, drága Naplóm. Ugye, örülsz nekem? Hát persze, hogy örülsz! Na jó, abbahagytam, ugyanis van kábé másfél oldalam, hogy leírjak mindent, amit akarok, és elbúcsúzzak tőled, és ez – tekintve, hogy mennyit bírok néha dumálni – nagyon nem sok. De igyekszem.

Szóval, kezdjük ott, hogy bocsi, amiért megengedtem Tomnak, hogy itt teljesen leterrorizáljon téged, de az úgy kezdődött, hogy ő csak rendesen el akarta olvasni a benned lévő bejegyzéseket, hisz azon a bizonyos éjszakán nem igazán volt erre lehetősége, aztán miután végzett, kitalálta, hogy ő is beszélni akar veled, és tudod, milyen édesen tud nézni. De azért nagyon ügyesen elmesélte, hogy mi történt velünk az utóbbi időben, úgyhogy büszke vagyok rá. Bár a +18-as résznél kicsit fogalmazhatott volna árnyaltabban, de hát ezt hajlandó vagyok elnézni, hisz miért ne nézném el? Imádom ezt a kis pimasz idiótát. 

Nos, igen, úgy néz ki, a TH-t tényleg kinyírtuk. De tudod, most látszik igazán, hogy ez az egész nem is csak a zenéről szólt. Pedig mindig mindenki mennyire győzködött minket, hogy nagyszerű a zenénk, és még ha nem lenne ilyen csinos pofikánk, akkor is hasonlóképpen alakult volna az életünk, hisz ilyen tehetségek nem kallódhatnak csak úgy el. Hát de. És tudod, miért? Mert ez abszolút nem is a zenélésről szól. Hanem egy idegesítően felszínes és képmutató népszerűségi verseny. Ebből meg köszi, elég volt.

Anyuék hívtak minket párszor mostanában, eleinte nagyon ki voltak akadva, és folyamatosan azt szajkózták, hogy mekkorát csalódtak bennünk, mostanra viszont már addig szelídültek a dolgok, hogy tegnap, mikor ismét beszéltünk kicsit mobilon, úgy búcsúzott el, hogy történjen bármi, ő akkor is büszke lesz ránk. Gordon pedig bocsánatot kért azért, hogy párszor olyan jelzőkkel illetett minket és azt, ami köztünk van, mint az erkölcstelen vagy a beteges. De hát mi ezek miatt persze sosem haragudtunk rájuk. Tommal mindig is tudtuk, hogy nekik lesz a legnehezebb megemészteni ezt az egészet. De azért szerintem jól viselték a dolgokat. Egyébként tudod, min gondolkodom mostanában egyre többet? Lehet, hogy fel kellene hívnom apát. Múltkor felhívott minket a vezetékes számunkon, és igaz, hogy csak annyit beszéltünk, hogy köszöntünk egymásnak, mert aztán rögtön lecsapta a kagylót, azonban talán… hát… Azért szerintem nem lenne rossz kibékülni vele. Én szeretem őt, attól függetlenül, hogy nem mindig állt mellettünk, mikor kellett volna. De az is lehet, hogy megvárom, míg újra próbálkozik, kíváncsi vagyok, mit szeretne. Bár ha megint anyagi javakat akart volna bezsebelni általunk, akkor nem dadogott volna össze-vissza a telefonba, ledarálta volna, amit akar, és kész. De mivel nem ezt tette… Na, majd meglátjuk, mi lesz. Főleg, mivel Tom is hasonlóképpen vélekedik, mint én.

Ja, és még egy pillanatra visszatérve a TH-s témára. Georg és Gustav állításuk szerint kifejezetten megkönnyebbültek, hogy vége van. Mert hogy nekik már régebben világossá vált, hogy miről szólnak itt a dolgok. De ettől függetlenül még biztosítottak minket afelől, hogy ugyanolyan jó barátok leszünk ezek után, mint eddig. És ez nagyon jó érzés. David pedig… Hát ő David, és még mindig undokoskodik. Bár ugye nincs rá olyan sok lehetősége, hisz nem találkozunk sokat.

Andy és Alden pedig… Nos, ők… Hát őket nem kell félteni, mint azt tudjuk. Most is éppen itt boldogítanak minket, és attól függetlenül, hogy csak fél órája érkezhettek - pont akkor, amikor én elkezdtem neked írni -, Andy már több mint húsz perce arról győzködi Tomot, hogy a csirke és a tyúk nem ugyanaz. És hogy miért? Csak azért, mert drága barátunk mostanában néha csak úgy le „David aranytojó tyúkocskái”-z minket – persze pusztán szeretetből. És hát te is tisztában vagy vele, hogy milyen lökött szegény. De mintha ezt Tom nem is tudná, elkezdett vele vitatkozni, hogy ő nem csirke. És így kezdődött ez az egész… 

Alden pedig már jó néhány perce megunta ezt a témát, és inkább idejött hozzám, és most is épp azt szuggerálja, hogy mit írok neked, de ha így folytatja, véletlenül nagyon fejbe fogom vágni. Haha, ez használt, arrébb ült. Még jó, mivelhogy nincsen most semmi kedvem pofozkodni, ráadásul nem is tudnám bántani őt.

Ajh, miért nem jön össze Andyvel? De most komolyan. Szerintem annyira aranyosak lennének. Na jó, befejeztem. Majd úgyis alakulnak a dolgok maguktól, nem kell, hogy én belepofázzak. Mert ha én csak úgy magamtól kieszelek valamit, abból rendszerint nem sül ki semmi jó. Vegyük például azt a csodálatos tervemet, hogy Tomot össze kell hoznom egy lánnyal, és utána minden rendben lesz. Hát… Elég balul sült el, de nem baj, most már minden rendben van, és ez a lényeg.

Ezek után pedig Tom és én boldogan fogunk élni, míg a halál el nem választ minket egymástól. Ami köztudott, hogy nem fog megtörténni, mert egyszerre fogunk meghalni. Szóval ezzel csak azt akartam kifejezni, hogy már semmi sem választhat el minket egymástól. Tényleg semmi. Még Naomi további mesterkedései sem, ugyanis természetesen nem volt képes belenyugodni a ténybe, hogy attól, hogy már mindenki tisztában van a kapcsolatunkkal, mi még mindig együtt vagyunk. De nem érdekel. Jobb lesz, ha elfogadja, hogy az, ami Tom és köztem van, több mint testvérség, több mint barátság, több mint szerelem. Hisz nézz csak Andyre és Aldenre. Ők elvileg szerelmesek voltak belém, de nem kaphattak meg, tudjuk miért, mégis képesek voltak tovább lépni, és már rég nem nyalogatják a sebeiket, én azonban majdnem belehaltam, mikor nem lehettem Tommal. Szóval, igen, ez több még a szerelemnél is. Igazából nem is tudom, hogy mi ez. Egyszerűen csak szükségem van Tomra, mert képtelen vagyok nélküle élni. Olyan nekem, mint másoknak a víz és a levegő. Én ezek nélkül simán meg lennék, Tom nélkül azonban nem. És pont ezért vagyok biztos benne, hogy ezek után már tényleg örökre együtt leszünk. A szerelem egy idő után elmúlik, és jó esetben színtiszta szeretetté szelídül, de valamiért van egy olyan érzésem, hogy a Tommal való kapcsolatom sohasem fog változni. Mindig is ilyen szenvedélyes, mély és őszinte marad. Na meg egy kicsit furcsa. De hát ilyen is kell, nem? De, de. 

Na, és most, hogy ezt megbeszéltük, jobb lesz, ha szépen békén hagylak végre téged, ugyanis az én lökött bátyusom és a még lököttebb Andym, már épp arról vitatkoznak, hogy a tyúk egyáltalán madár-e. És hidd el, egy ilyen vitának nem lehet jó vége. Alden pedig a kutyusokat próbálja távol tartani magától, hisz ő ugye allergiás rájuk. De ez nem nagyon érdekli a kis házikedvenceinket, hiszen ők nagyon is élvezik Alden társaságát, elvégre olyan vicces, mikor morgással próbálja elijeszteni őket. 

Nos, amint azt láthatod, drága Naplóm, a továbbiakban sem fogunk unatkozni. Neked azonban már nem kell foglalkoznod a lököttségeinkkel, hisz már így is sokat tettél értünk. Jó volt néha leülni, és szépen elbeszélgetni veled, tényleg sokat segítettél. Na meg persze azzal is, hogy Tomnak mindent elmeséltél, amiről csak tudtál.

De én most tényleg megyek, rendet kell tennem a fiúk között. Bár nem tudom, hogy mennyire fog menni az én hihetetlen csirke-szaktudásommal, de semmi probléma. Megoldom.

A továbbiakban is mindig légy jó, és vigyázz magadra. Szia.

Vége

Szerzői megjegyzés: Igen, most már tényleg vége van. Bár ez még számomra is hihetetlen. Mindenesetre most is, mint mindig, örömmel fogadom a komikat. ^.^