Csillaghullás 1. rész

Na, ismét jelentkezem. :D Most nagyon gyors voltam, tudom. ^.^
Amint láthatjátok, egy új történettel készültem, amelyre azt hiszem, nem árt, ha lélekben kicsit felkészítem az olvasót. Ne lepődjetek meg, ha nem azokkal az édi kis karakterekkel találjátok szemben magatokat, akiket a Bill naplójában megismertetek, hisz ez egy teljesen más jellegű történet - na persze a TWC keretein belül. ^.^ De nem is rizsázom tovább, olvassátok, és akkor kiderül. ^.^ Ja, és tessék nyitottnak lenni, nem ítélkezni. :P

Figyelmeztetések: Twincest, nemi erőszak, slash, durva nyelvezet, spoiler, angst
Korhatár: 18

1. rész

   Bill egy hangos szekrényajtó csapódásra ébredt. Mielőtt azonban nyitogatni kezdte volna a szemét, kicsit megmozgatta végtagjait, ezzel megpróbálva valamennyire magához térni, azonban jobb keze valamilyen titokzatos béklyó miatt nem mozdult. Ez az információ viszont nem teljesen jutott el még pár álomképet felvonultató, azonban már az ébrenlét határán lévő elméjéhez, így nem is nagyon foglalkozott vele. Szabad kezével a nyakáig magára húzta a takarót, és próbált még egy kicsit szundítani, de ezt az ébredező város beszűrődő zajai és még valamilyen közelebbről érkező, ismeretlen eredetű, csobogó hang megakadályozta. Olyan volt, mintha valaki zuhanyozott volna az az melletti helyiségben, amelyben ő épp tartózkodott. Ezek a hangok máskor valószínűleg nem zavarták volna, de most kicsit fájt a feje – nagy valószínűséggel a tegnap éjjel elfogyasztott alkohol mennyisége miatt.

   Nyöszörögve nyitotta fel pilláit, azonban az ablakon betűző tavaszi napsugarak fénye még túl erősnek bizonyult szemei számára, így azonnal vissza is csukta őket. Sőt, a takarót is teljesen a fejére húzta, hátha így még a zajok se kúsznak be a tudatába. Ez nagyjából be is vált, azonban pár perc múlva, mikor már épp kezdett volna elszenderedni, lesüllyedt mellette az ágy, és valaki szemtelenül lehúzta róla a takarót.

- Jó reggelt, édes! – suttogta ugyanez a személy érzéki hangon a fülébe, majd belecsókolt a nyakába, ami Billnek kifejezetten rosszulesett. Utált arra ébredni, hogy egy vadidegen durván lerángatja róla a takarót, ezzel őt kegyetlenül kiszakítva napja legszebb pillanataiból, aztán, mivel telhetetlen, nem képes megelégedni egyetlen mámoros éjszakával, ezért pimaszul bepofátlankodik az ő intim szférájába, és gusztustalan módon csókolgatni kezdi. Szánalmas…

- Muszáj? – kérdezte nyűgösen, mikor a puszik néhány átszenvedett perc után sem akartak megszűnni, inkább arca, ezáltal ajkai felé vették az irányt. Ő azonban annak érdekében, hogy megakadályozza őket céljuk elérésében, hasra fordult és visszahúzta magára a takarót.

- Na, most miért vagy ilyen kis morcos? Éjjel még kitűnően érezted magad – simított végig az ismeretlen a takarón keresztül Bill fenekén, aki erre persze azonnal magához tért, és egy szempillantás alatt akkora pofont kevert le neki, hogy az hirtelen talán még a saját nevéről is megfeledkezett. Csak annyit volt képes felfogni, hogy annak ellenére, hogy az előbb még az ágyon ült, most már a padlón fekszik, sajog a jobb arca, és Bill szörnyen morcos szemekkel méregeti.

- Te normális vagy? – kérdezte felháborodva, mikor nagyjából felfogta, hogy mi történt. Azonban tekintetén még látszott, hogy nem igazán érti a helyzetet.

- Képzeld, nem. És mégis… - Ki szeretett volna szállni az ágyból, de ebben az a valami, ami pár perce is megakadályozta jobb keze mozgását, most is így tett, ezzel az ágyhoz ragasztva őt. – Mi a jó élet ez? – Odapillantott, ahol titokzatos fogvatartóját sejtette, és elhűlve vette tudomásul a látottakat, annak ellenére, hogy párszor már volt hasonlóban része. – Bilincs? Ez muszáj volt? – vetett egy lesújtó pillantást az előtte fekvő, nagy szemekkel bámuló srácra, és mivel látszólag neki még eléggé korán volt – vagy csak nem volt hozzászokva, hogy reggelente felpofozzák –, ugyanis pár percbe beletelt felfognia, hogy mit kérdeztek tőle, Billnek lehetősége volt kicsit jobban szemügyre venni őt.

   Nos igen, szerencsére most sem kellett csalódnia kiváló ízlésében, mely még erősen illuminált állapotában is kitűnően működött. A most kissé megszeppentnek tűnő fiú talán vele egyidős lehetett vagy pár évvel idősebb, meglepően csinos arcát smaragdzöld szemei tették érdekesebbé, melyek még annak ellenére is felkeltették Bill érdeklődését, hogy hosszabbra hagyott, szőkésbarna hajtincsei szinte teljesen eltakarták őket. Első ránézésre a teste is teljesen rendben volt, másodikra pedig már kissé irracionálisnak hatott a tökéletessége, amit öltözékén keresztül – hosszúszárú, márkás fekete farmer és fekete ujjatlan felső – is kitűnően észre lehetett venni.

   Az igaz, hogy Bill általában mindig igényes férfiakkal töltötte éjszakáit, ez a fajta perfektcionizmus azonban eddig egyik partnerére sem volt jellemző, és ahogy egyre elmélyültebben figyelte a srác finom, már szinte arisztokratikus, mégis pár tetoválásnak és piercingnek köszönhetően kissé vad vonásait, egyre jobban kezdte érdekelni, hogy kivel sodorta össze a véletlen… Pontosabban a tegnapi fura nevű szórakozóhelyen a tömeg.

   Tekintetét lassan végigvezette a szobán ezen rejtély megoldása végett, azonban az időközben megjelent zavarodottsága csak erősödött ezzel a tettével. Szatén ágynemű, apró, konzervatív mintájú, halványkék alapszínű tapétába öltöztetett falak, hatalmas, faltól-falig húzódó ablakok, melyek gyönyörű kilátást biztosítottak a városra még az óriási franciaágyból is, amely épp a szoba közepén foglalt helyet, így az antik stílusú nagy szekrénysorral tökéletesen kitöltötték a szobában rendelkezésre álló rengeteg teret.

   Bill elismerően bólintott egyet. Tény, hogy nem ehhez a környezethez volt szokva. Legalábbis reggelente, mikor nem otthon ébredt, sosem fogadta hasonló látvány. A saját lakása bizonyos szempontokat figyelembe véve egészen hasonlóan volt berendezve, azonban semmi sem nézett ki benne annyira drágának, mint itt pár dolog – még akkor sem, ha igazából az volt.

   Ki vagy te? – tette fel magában a kérdést, amint tekintete ismét a fiúra terelődött, aki lassan teljesen magához tért, és feltornázta magát álló helyzetbe.

- Tisztában vagy vele, hogy te vagy a második ember, aki meg mert ütni? – kérdezte a srác, miközben kisimította a szeme elől pimasz hajtincseit.

- Akkor azt hiszem, most büszkének kellene lennem magamra – felelte Bill még mindig kissé ellenségesen, de amint ismét vetett egy pillantást a fiúra és annak most kifejezetten aranyos, gyermekien durcás arcára, megenyhült, és vett egy nagy levegőt. – Jól van na, ne haragudj, reggelente nagyon undok tudok lenni – mosolygott bocsánatkérően. Nagyon jól tudta, hogy néha tényleg hajlamos túlzásokba esni, ha valaki hajnalban, mikor ő még félig alszik, akarata ellenére fogdossa.

- Jól van, nem haragszom. Tegnap éjjel is ilyen kis vadmacska voltál, úgyhogy erre számíthattam. A bilincset is te akartad. – A szőkésbarna hajú fiú perverz mosolyra húzta ajkait, majd nyomott egy apró csókot Bill nyakára.

- Ajh, mindenki ezt mondja – pislogott kissé durcásan Bill a társára, ügyet sem vetve rá, hogy ő ismét túl közel merészkedett hozzá. Már igazán megszokta, hogy ha valaki eltölt vele egy éjszakát, az reggel többnyire akar még egy menetet. Ezt legtöbbször minden gondolkodás nélkül el szokta utasítani, azonban egy ilyen helyes fiú ellen józanon sem volt különösebb kifogása. Vagy ha volt is, könnyen magába tudta fojtani köszönhetően a többéves tapasztalatnak. Eleinte nehezebben viselte – pont úgy, mint ahogy ma reggel is reagált a kicsit intim ébresztgetésre –, de aztán egy idő után belenyugszik az ember, hogy nap mint nap idegen emberek perverzkedésére ébred – még ha kicsit zavarja vagy utálja is ezt –, aztán megtanulja szépen lassan higgadtan kezelni ezt a fajta helyzetet – ami ma nem teljesen jött össze –, hisz nincs semmi oka felháborodottnak lenni, ha egyszer előző éjjel már teljesen odaadta magát az illetőnek. Főleg akkor, ha saját magának választotta ez az életmódot.

- Mazochista vagy, drága, de ez nem baj. Mi lenne, ha kicsit még kísérleteznénk vele? – pillantott a fiú a bilincsre, és Bill majdnem elcsábult az ajánlattól, ahogy elmerült a smaragd íriszekben, ám valamiért mégsem tartotta annyira jó ötletnek, hogy ismét együtt legyenek. Szörnyen fájt a feje, és kicsit furcsán is érezte magát abban a szobában, annak a srácnak a társaságában. Pár dolog nagyon nem illett össze, és ez eléggé feszélyezte.

- Inkább ne. Ma lenne még egy kis dolgom – hárította a felkérést, majd fejével a bilincs felé bökött. – Leveszed?

- Nagy a csábítás, hogy nemet mondjak, de valamiért úgy érzem, ha nem akarok megint megismerkedni a padlóval, elengedlek.

- Jól érzed. – Bár Bill ajkain mosoly bujkált, miközben mondta, azért egy kis fenyegetés mégis megjelent a tekintetében, ezért a másik srác jobbnak látta, ha tényleg kiszabadítja.

   Kelletlenül vette elő az éjjeli szekrény alsó fiókjából a bilincshez tartozó apró kulcsot, majd ugyanígy helyezte be a hozzá tartozó kis nyílásba. A bilincs tompán kattanva adta meg magát, majd szétnyílt.

- Fenébe – morogta halkan Bill, majd magához kapta addig fogságban lévő kezét, és a másikkal gyengéden megsimogatta a csuklóját. Mivel nem egy bolyhos műanyagbilincset használtak, hanem egy rendes, rendőrségen is használt fémbilincset, az kissé felsértette azt a területet, ahol érintkezett a bőrével. Halkan felszisszent, amint még egyszer utoljára végighúzta jobb keze mutatóujját a friss seben, majd sóhajtott. Nagyon nem szerette… sőt, utálta, ha az éjszakai játszadozása nyomott hagyott a testén. Ez azonban mégis gyakran megtörtént, és olyankor egész addig, míg az a valami – lehetett az harapás,- karmolás,- szívás - vagy bilincsnyom – nyomtalanul el nem tűnt a testéről, akár hányszor csak rápillantott, megszidta magát, amiért már megint ki tudja, mit művelt. Bár, természetesen, sohasem volt túl nagy talány a számára, hogy mi történt. Vajon mit csinálhatott az ember éjszaka, ha arra még határozottan emlékszik, hogy este elment egy klubba, aztán másnap reggel teljesen meztelenül ébredt valaki más házában, harapásnyomokkal a nyakán és pár kétséges eredetű folt is felfedezhető volt az ágyneműn? Valószínűleg csak kirakósat játszott az épp aktuális férfival, aki legtöbb esetben, mikor ő felébredt, még békésen szuszogva aludt mellette…

- Majd elmúlik – mosolygott könnyedén Billre a szökésbarna, amint észrevette, hogy ő igencsak elhúzott szájjal méregeti felsértett csuklóját.

- Persze – forgatta meg a szemét Bill. Mindenkinek ez volt a reakciója, mikor látták, hogy ő nem igazán van elragadtatva a kis „jelektől”, melyeket, ha akarta, ha nem, viselnie kellett. A legtöbb férfi azért csinálta ezeket, hogy tudassa vele, ezentúl hozzájuk tartozik. Ha lélekben nem is, a teste már végleg az övüké. Bill azonban ezt teljesen másképp gondolta. Csak azért, mert lefeküdt egyszer az illetővel, még nem lett az tulajdona semmilyen értelemben. Még az kéne! Sose lesz ő senkié…

- Most miért vagy már megint morcos? – kérdezte a fiú nagy, értetlen szemekkel Billtől, aki válaszképp csak megvonta a vállát, majd kipillantott az ablakon. A nap vakítóan ragyogott, és mivel Bill szeme még mindig nem igazán volt felkészülve az ilyen éles fényre, inkább visszafordult társa felé.

- Megmondod, hol a fürdő? – tette fel a kérdést olyan könnyed hangon, mintha pár másodperce nem is haragudott volna meg a másikra egy kicsit. Hogy ezt hogyan tudta megcsinálni, arról fogalma sem volt, mint ahogy arról sem, hogy igazából miért lett kicsit mérges rá az imént. Mostanában egyre nehezebben igazodik ki magán…

- Persze. Ha ebből a szobából kimész, az első ajtó jobbra – mosolygott a srác segítőkészen, majd felállt, odasétált a szekrényhez, aztán benyúlt az egyik fiókjába, és odadobott valamit Bill elé, aki kicsit értetlenül vette szemügyre a hirtelen elé került textildarabot.

- Köszi, de…

- Nyugi. Egy: fogalmam sincs, hol az alsónacid, úgyhogy jobb lesz, ha elfogadod, kettő: a felsődet sem találtam meg, ezért majd azt is kapsz, három: találkozunk mi még, ne aggódj. – Merészen Billre kacsintott, akinek nagyon nem tetszett, hogy éjjel annyira szétdobálták a ruháikat, hogy most ennek a feltehetően hatalmas háznak talán az összes helyiségébe jutott valami a tegnapi viseletéből, az viszont sokkal jobban feszélyezte, hogy a fiú túl magabiztosan méregette. Mint, aki teljesen biztos a dolgában. Legszívesebben a fejéhez vágta volna, hogy elkényeztetett kisfiúkkal nem áll le kétszer – többször meg pláne nem –, de nem érezte úgy, hogy ezt biztosan be is tudná tartani. Határozottan felkeltette az érdeklődését ez a srác. 

   Kipillantott az ablakon. A nap épp akkor bújt el egy nyuszi formájú bárányfelhő mögé. Még a kis pamacs farka is látszott. Bill először elmosolyodott ezen a jeleneten, egy pár másodperc múlva azonban valami furcsa lehangoltságot kezdett érezni (a különböző időjárási tényezők mindig is nagy hatással voltak a hangulatára – bár talán most nem is ez volt az elsődleges oka a hangulatváltozásának), ezért inkább visszafordította tekintetét társára, aki addig úgyszintén az eget pásztázta pillantásával. Legalábbis úgy tett, mert igazából Bill elgondolkodó arckifejezése sokkal jobban lekötötte a figyelmét. Vajon mi járhat egy ember fejében, miközben ennyi érzelem tükröződik az arcán?

- Minden rendben? – kérdezte, és Bill meg mert volna rá esküdni, hogy egy másodperc erejéig aggodalmat vélt felfedezni vonásaiban. Aztán persze lebeszélte magát róla. Ugyan már, miért érdekelné ezt a fiút, hogy mi van vele, mikor egy napja sincs, hogy ismeri… Bár tegnap éjjel egész közelről megismerkedtek egymás testével…

- Igen, minden – mosolyodott el, és a zöldszemű srác is követte a példáját. – Na, de akkor én most megyek zuhanyozni. – Felállt, azonban előtte jól maga köré csavarta a már szinte idegesítően finom anyagú lepedőt.

- A nacid valahol a lépcsőn láttam… azt hiszem… - A zöldszemű fiú egy pillanatra elfelejtett levegőt venni, miközben tekintetét végigjáratta Billen, aki valóban lélegzetelállítóan nézett ki. A lepedő szabadon hagyta vékony testalkatához pont kellő mértékben izmos felsőtestét. A lágy, fényes, mélykék színű anyag mesterien illett a fiú puha, egyenletesen elefántcsontszínű bőréhez, és finom árnyaltsággal tökéletesen kirajzolta feneke és lábai formás és kecses vonulatait. Ha ránézett az ember, kedve lett volna azonnal megszabadítani a felesleges textilanyagtól, majd vadul megcsókolni, és az egész testét bebarangolni nem csak a tekintetével, de a kezével, ajkával és a nyelvével is, aztán pedig csak kényeztetni, míg végül sikoltva el nem látogat valamilyen mámoros, vággyal teli és kéjes világba.

- Na, szedd azt le magadról! – mondta a fiú felháborodva, mikor magához tért a látvány okozta kábulatból és a pillantását végre sikerült elválasztania Bill kívánatos domborulataitól.

- Rögtön. Majd a fürdőben – mosolygott rá könnyedén Bill, majd lassú léptekkel megindult az ajtó felé. Amint kiért a szobából, a lépcső tetején találta magát, így azonnal megpillantotta a naciját a korláton. Lustán odasétált hozzá, jól megmarkolta, aztán visszamászott a lépcső tetejére.

   Na, lássuk csak… Ha ebből a szobából kimész, az első ajtó jobbra, idézte fel magában a szőkésbarna srác szavait. Szerencsére volt egy olyan ajtó, amely pont úgy helyezkedett el, ahogy azt ő mondta neki, azért bátran odasétált hozzá, majd benyitott.

   A hálószoba kinézete alapján pont erre a látványra számított. Hatalmas, téglalap alapú helyiség, melyben főként a visszafogott világoskék és a fehér szín dominál, és minden kis négyzetméter ragyog a tisztaságtól. Sarokkád, óriás méretű zuhanykabin, a polcokon márkás tisztálkodó szerek, és az akasztókon puha, bolyhos törölközők.

   Közvetlenül az ajtóval szemben egy aranykeretes, egészalakos tükör foglalt helyet. Bill odasétált elé, és a lepedőt a derekán tartva kicsit megvizsgálta benne magát. Nagyszerű, nem is néz ki olyan szörnyen, mint ahogy azt a fejfájása alapján gondolta!

   Kisimította rövidebbre vágott frufruját nagy, azonban az álmosságtól még kicsit tompán csillogó, gesztenyebarna szemei elől. Szőke, menetelesre vágott hajának rövidebb tincsei lágyan keretezték, gyönyörű, fonom vonalú, fiatal arcát, miközben a hosszabbak vége már a vállát csiklandozta.

   Milyen régen is volt már fekete a hajam, tűnődött el magában, közben kicsit elhúzta telt ajkait. Jobban szerette rövid, fekete tincseit, mint ezt a frizurát, de… azért ennek is megvoltak az előnyei. Például, hogy senki nem ismerte fel miatta...

   Felsőtestén egy tetoválás vagy piercing sem kapott helyet, mint ahogy az arcán vagy a lábán sem. Hosszú, és fájdalmas tortúra volt megszabadulni tőlük, de muszáj volt. Nem akarta, hogy pont ezek miatt bukjon le. Nem értek annyit. Bár mindegyikért fájt egy kicsit a szíve, főleg a nyakán lévő, sokak számára egyértelmű jelentéssel bíró szimbólumért, de… Hajlandó volt áldozatokra. Hajlandónak kellett lennie, elvégre az ő fejéből pattant ki ez az egész ésszerűtlen terv, melynek már olyan hosszú ideje a része.

   Hirtelen abbahagyta teste szemügyre vételét, és egyenesen a tükörképe szemébe nézett.

- Viszlát, Jace – mondta közömbös arccal, majd hátat fordított a tükörnek, és elengedte az addig a derekára szorított lepedőt. Az könnyen hullt le a járólapra, hogy aztán ráncosan elterüljön rajta, így pár tizedmásodperc sem telt bele, míg Bill végül teljesen meztelenül állt a hatalmas fürdőszoba kellős közepén. A sarokkád annyira csábítóan hívogatta, hogy már majdnem engedett a kísértésnek, de szeretett volna minél előbb otthon lenni – és mivel a saját lakásában is élvezhette egy jó sarokkád minden előnyét –, inkább belépett a zuhanykabinba, mialatt próbálta előző mondatáról elterelni gondolatait.  Ez azonban nem ment neki túl könnyen. Sohasem ment. Az a két szó minden áldott reggel olyan furcsa, nyugtalanító érzéssel töltötte el, hogy utána képtelen volt csak úgy kiverni a fejéből.

    Viszlát, Jace…

    Jace…

    Milyen furcsán is hangzik az ő szájából ez a név. Főleg, mikor fényes nappal használja. De hát ez szorosan hozzátartozik ahhoz a jelenséghez, amivé az utóbbi három évben vált, úgyhogy végül is mindig próbálta pozitívan, mosollyal az arcán kiejteni a száján ezt a rövid szócskát. Ez azonban nem mindig jött össze neki.

   Egy nagy sóhaj után megnyitotta a meleg vizet, majd rögtön utána a hideget is, és hosszú ideig csak folyatta magára a kellemes hőmérsékletű folyadékot, ami most mindennél jobban esett neki. Már csak egy fejfájás csillapítóra lenne szüksége, és minden tökéletes lenne…  

   Dorian, a smaragdzöld szemű, szökésbarna hajú srác, miután Bill távozott a szobából, pár pillanatig némán meredt az ajtóra. Az arca nyugalmat sugárzott, a szemei álmosan csillogtak. Ez azonban egy másodperc alatt megváltozott; ajkai öntelt mosolyra húzódtak, a tekintetében pedig megjelent valami ellenszenves, ijesztő fény.

   A jelenet Billt biztos egy olyan filmbeli karakterre emlékeztette volna, aki eddig mézes-mázas, segítőkész modorával megpróbálta magához édesgetni áldozatát, azonban most, hogy már egyedül maradt, előbújt igazi személyisége, amely kegyetlen és vérszomjas. Ő viszont ekkor, mit sem sejtve vendéglátója hangulatváltozásáról, épp gondolataiba merülve zuhanyozott a fürdőben.

   Dorian előbányászta telefonját a nadrágja zsebéből, majd eldőlt a hatalmas franciaágyon, és hasra fordult. Feloldotta a mobilján a billentyűzárat, majd létrehozott egy új üzenetet a következő szöveggel: Találd ki, kit dugtam meg az éjjel!

   Gyorsan bepötyögte a telefonszámot, amelyre küldeni akarta, ám mielőtt elküldte volna, ajkai ismét öntelt, már szinte gonosz mosolyra húzódtak. Elképzelte a szám tulajdonosának arcát, miután elolvasta a tőle kapott SMS-t.

   Szörnyen ideges leszel, igaz? Nem baj, tárgyalta meg magában a dolgot, majd telefonja érintőképernyőjén rányomott a „küld” ikonra. Ez után könnyedén felugrott álló helyzetbe, majd odasétált az ablakhoz. A kilátás nem volt a legszebb: betonrengeteg, dudálva araszoló autók, stresszelő, nyugtalan emberek. A 18. emeletnek, amely a belváros kellős közepén helyezkedik el, megvan az a rossz tulajdonsága, hogy ha az emeletről lepillant az ember, látni véli az egész város nyugtalan, zajos, szmogos rengetegét. Éjszaka azonban, mikor minden feketébe öltözik, apró, távoli, világító pontoknak tűnnek csak az autók, amint a kanyargó, föntről nézve kanyonszerű utakon sietnek a dolguk felé, és a különböző, szupermarketek, klubok és reklámtáblák mind vibráló, színes fényekbe burkolóznak. Olyankor mindig elbűvölő a kilátás. Szinte magába olvasztja az embert a város még éjjel is aktívan jelenlévő pezsgése. Sőt, egyesek szerint az élet csak ilyenkor indul be igazán.

   Dorian is így vélekedett erről, és most csak egy szánalomra méltó, poros nagyváros képét látta maga előtt. Rosszallóan megrázta a fejét, majd behúzta a sötétítő függönyöket, és ő is elhagyta a szobát. 

   Bill saját magához képest egész gyorsan végzett a zuhanyzással. Fél óra sem telt bele, és felfrissülve, a tegnapi, oldalt fűzős, tökéletesen a testére simuló, fekete bőrnacijában és alatta vélhetőleg a Doriantől kapott alsónadrágban kisétált a fürdőből. Felül nem volt rajta semmi, és mivel pont kellemes idő volt, ha otthon lett volna, valószínűleg nem is változtat ezen, mert nagyon kényelmesen érezte így magát. Talán még a naciját is lecserélte volna valami kényelmesebb farmerra. De mivel nem otthon volt – és feltehetően egy darabig még nem is lesz –, ezért úgy döntött, hogy megkeresi azt a szőkésbarna hajú srácot. Gondolta, hogy már nem a hálóban tartózkodik, ezért nem oda ment, inkább lesétált a lépcsőn, így a nappaliba jutott.

   A helyiség mérete most is, mint eddig mindegyik szobáé a lakásban, lenyűgözte. Az elegancia, melyet minden egyes kis négyzetcentimétere sugallt, azonban annyira már nem. Nagyon szép volt, és nagyon ízléses, de tudta, ha az ő otthona nézne így ki, utálná. Jobban szerette a kicsit modernebb bútorokat, amelyek talán kerültek annyiba, mint ezek, de ha hozzájuk ér az ember, nem rögtön az jut az eszébe, hogy kárt tett egy műemlékben.

   Kicsit még nézelődött, majd belépett a helyiségbe. A fehér majdnem faltól falig érő perzsaszőnyeg csiklandozta meztelen talpát, de jó érzés volt végigsétálni rajta, úgyhogy könnyed léptekkel suhant át a nappalin. Közben felfedezte, hogy az ablakok méretüknél fogva annyi fényt beengednek, hogy minden fényárban úszik, azonban ahhoz képest, hogy mekkora tér áll a rendelkezésre, kissé szegényesen van berendezve a hatalmas szoba. Csak egy kerek üvegasztal, egy nagy, bézsszínű kanapé és kettő ahhoz színben és stílusban teljesen megegyező karosszék, a sarkokban nagy dísznövények, egy állólámpa és egy alacsony, lehajtható ajtajú, fenyőfából készült szekrénysor, kapott benne helyet. Utóbbi valószínűleg a cipők számára volt fenntartva. Azonban egyáltalán nem hatott üresnek a helyiség. Az a sok fény mindent megtöltött élettel.

- Szép – mondta Bill kicsit kevesebb lelkesedéssel, mint azt a tulaj valószínűleg elvárta volna.

- Inkább nagyzolós – jelent meg mögötte Dorian. A kezében egy vajas pirítóst tartott, melyből még csak egy falat hiányzott. Feltehetőleg éppen azt rágta.

- Ezt nem értem – fordult felé Bill, így meg tudta állapítani, hogy a fiú pontosan egy magas vele. Kicsit elmerült a zöld íriszekben, azonban mivel azok egyre közeledtek az övéihez, gyorsan magához tért, és távolabb húzódott a közeledő sráctól. De nem bánta, hogy ezáltal megzavarták merengését, ugyanis kezdte elég kellemetlenül érezni magát a másik tekintete miatt. Mintha az a ragyogó, smaragd szem magába akarta volna olvasztani. És az a legrosszabb, hogy valamikor régen már tapasztalt hasonlót valakinél, de arra már nem emlékezett, hogy kinél vagy hogy mikor. Arra viszont igen, hogy akkor sem tetszett neki. Most pedig kifejezetten kellemetlennek találta.

   Dorian egy halk sóhajjal vette tudomásul, hogy ismét nem érte el társa gyönyörű, telt ajkait, ahogy az reggel sem sikerült neki, majd éhes pillantást vetett Bill fedetlen felsőtestére, és nyelt egy nagyot.

- Biztos vagy benne, hogy szükséged van egy felsőre? Szerintem pont jó vagy így – simított végig a szőkeség arcán, aki még inkább elhúzódott tőle, majd komolyan nézett a szemébe.

- Igen, jó lenne. Vagy keresd meg a felsőm, vagy adj egyet – válaszolta az előző felfedezésétől még kissé gépies hangon.  

- Jól van, jól van. Menj fel a hálóba és keress egyet a szekrényben, vadmacska – mondta Dorian teli szájjal, miközben elfordult Billtől, és bement egy helyiségbe, mely a berendezése alapján csak az ebédlő lehetett.

   Bill, mivel látta, hogy a zöldszemű srác nem nagyon akar az ő ruhaproblémáival foglalkozni, megvonta a vállat, majd ugyanarra, amerre jött, visszament az emeletre, aztán bement a hálóba. Még egyszer jól körülnézett a hatalmas szobában, de mivel most már nem tartotta annyira különlegesnek, mint először, csak megvonta a vállát, majd a szekrényhez sétált. Nem kellett sokáig keresgélnie, hogy hol vannak a pólók, a második ajtó mögött, amelyet kinyitott, megtalálta őket. Szépen össze voltak hajtogatva, és szín szerint oszlopokba rendezve.

De jó lenne, ha az én szekrényem nézne ki így, gondolta, miközben elhúzta egy kicsit a száját. Tény, hogy ő sohasem a rendről, volt híres, amely körülötte uralkodott. Bár mindig nagyon próbálkozott, valahogy sosem jött össze neki. Úgyhogy nem is idegesítette magát olyan miatt, amiről nem tehet, egy újabb vállrándítással elintézte a dolgot. Majd figyelmét a szekrény tartalma felé fordította.

   Most kivételesen nem válogatott sokáig a ruhák között, gyorsan kiválasztott egy fekete, nyomott arany mintás pólót, és belebújt. Egy kicsit nagy volt rá, de ez nem igazán izgatta. Kényelmesen érezte benne magát, és most pont ez volt a lényeg.

   Nyújtózkodott egyet, aztán úgy döntött, ideje lenne végre haza mennie, mivel előtte még el kell mennie az autójáért. És ráadásul valamiért nem is szívesen tartózkodott annak a szőkés fiúnak a közelében. Egy kicsit… furcsa kisugárzása volt. Csinos, ártatlannak tűnő arca ellenére, ha jobban a szemébe nézett, úgy érezte, valami nem stimmel. Semmit sem tudott róla, még a nevét sem, de mégis… biztos volt benne, hogy valamikor találkoztak már.

   Gondolataiból egy könnyed fejrázással magához tért, aztán kicsit széthúzta a sötétítőfüggönyt, és kipillantott az ablakon. Ekkor vette csak észre, hogy milyen magasan van a lakás.

   Szintes ház a… sokadik emeleten – pillantott le a nyüzsgő Berlinre, de mivel még mindig egy kicsit zúgott a feje, és a magasság sem tett túl jót neki, eltávolodott az ablaktól, aztán visszament a nappaliba.

- Öhm… Izé… hol vagy? – kérdezte, mire Dorian azonnal meg is jelent előtte, és kíváncsian nézett a szemébe.

- Izé?

- Bocsi, nem tudom, hogy hívnak – húzta Bill kissé kínos mosolyra ajkait, Dorian viszont látszólag nagyon élvezte a helyzetet. Közelebb lépett a fiúhoz, és a derekánál fogva magához rántotta.

- Alec – súgta a fülébe. Bill hátán végigfutott a hideg ettől a tettétől, de próbált nyugodt maradni, és úgy is gondolkodni.

- Ez nem is az igazi neved. – Kissé durcásan nézett a fiúra.

- Hamar rájöttél. De nem baj. Te sem mondtad el tegnap az igazi neved, úgyhogy én sem teszem.

- De hát… ezt meg honnan veszed? – pislogott értetlenül Dorianre, ő azonban csak sejtelmesen elmosolyodott.

Ismét közelebb hajolt Billhez, aki a nyakán érezte forró leheletét. –  Nem mondom meg.

Billnek még morcosabba vált a tekintete, azonban azt akarta mutatni, hogy nem is érdekli igazán a dolog, ezért megrántotta a vállát, közben próbálta kiszabadítani magát a másik fiú karjaiból, ő viszont sokkal erősebbnek bizonyult nála.

- Miért nem engedsz el?

- Miért akarod, hogy elengedjelek? Hn? – kérdezte a zöldszemű, miközben apró puszikat nyomott Bill arcára, annak minden tiltakozása ellenére is.

- Mert utállak. – Ez persze nem volt igaz, hisz nem volt rá túl sok oka, de mondania kellett valamit, hogy végre elengedje. És ez hatásosnak bizonyult, ugyanis a szorítás gyengült a derekánál, majd teljesen megszűnt.

- Miért utálsz? – kérdezte Doian, miközben Bill hátat fordított neki.

- Nem tudom.

- Nem is utálsz – állapította meg a fiú, és vissza akarta húzni magához Billt, ő azonban távolabb sétált tőle, így megakadályozta ezt.

- Dehogynem – jelentette ki a volt énekes, de aztán a hangja egészen érdeklődővé vált, így nem igazán volt hihető előző mondata. – Ez a lakás a tiéd?

- Igazából a szüleimé. De ők nem nagyon használják, úgyhogy én lakom itt. Nem az én stílusom, de elég nagy, és ez sokszor jól jön – vonta meg a vállát, Bill pedig felé fordult.

- Aha. Akkor ezért mondtad, hogy nagyzolós? – A fiú bólintott, azonban mielőtt szóban is válaszolhatott volna, csörögni kezdett a telefonja a nadrágja zsebében. Bill egy hosszú pillanatig a hang forrására tapasztotta tekintetét, aztán, mivel nem történt semmi, ami elhallgattathatta volna a készüléket, felvont szemöldökkel felpillantott társára.

- Nem veszed fel?

- Ühm-ühm – rázta meg a fejét, aztán megint elkezdett közeledni Bill felé. A telefonja épp akkor hallgatott el, mikor már csak pár centire volt a fiútól. Mielőtt azonban teljesen elérte volna, hogy ismét a karjába zárhassa, a telefon újra megszólalt.

   Bill megkönnyebbülve hátrébb lépett egyet, Dorian pedig megforgatta a szemét. Amióta elküldte az SMS-t, folyamatosan csörgött a telefonja, és ez kezdte már kicsit idegesíteni.

- Sürgős lehet – jegyezte meg Bill, mire a másik fiú hideg, érzelemmentes mosolyra húzta ajkait.

- Az, de nem nekem.

- Furcsa vagy.

- Az emberek többnyire érdeklődnek a furcsaságok iránt, nem? – lépett még egy kicsit közelebb Billhez, aki hátrálni kezdett. Egyre kényelmetlenebbnek érezte a másik jelenlétét. Olyan volt, mintha két kéz szorosan a nyaka köré fonódott volna, és amint Dorian közelebb lépett hozzá, egyre szorosabb és szorosabb hurkot hoztak volna létre körülötte. Érezte, hogy remegő lábai egyre nehezebben tartják meg a súlyát, és hogy a szíve egyre hevesebb tempóban próbálja közölni vele, hogy tényleg ideje lenne végre lelépnie arról a helyről.

Nyelt egy nagyot, ezzel némileg legyőzve már lassan kezelhetetlen menekülési vágyát, majd állapotához képest egész normális hanglejtéssel ejtette ki a szavakat a száján. – Nem mindegyik. És most inkább megyek. – Hátat szeretett volna fordítani Doriannek, hogy végre elindulhasson a megváltást jelentő bejárati ajtó felé, ő azonban gyorsabb volt nála, és hirtelen ismét erős szorítás fogta körbe a derekánál.

- Hagyj békén! – kiáltott fel, miközben próbálta lefejteni magáról Dorian karjait, aki mit sem törődve kétségbeesett hangjával, belepuszilt a nyakába.

- Eszem ágában sincs – suttogta Bill fülébe. A lehelete izgatóan csiklandozta a fiú bőrét, azonban valahol undort is keltett benne. Arra gondolt, ha éjjel került volna hasonló helyzetbe, valószínűleg a legnagyobb örömmel vettette volna bele magát az élvezetekbe, most azonban nem akart semmi mást, csak kiszabadulni vendéglátója kényelmetlen öleléséből, és olyan gyorsan hazarohanni, aztán bezárkózni a szobájába, amilyen gyorsan az lehetséges.

- Kérlek – suttogta erőtlen hangon, és közben próbálta eltolni magától Doriant. Ő látszólag megkönyörült rajta, ugyanis elengedte, majd távolabb lépett tőle. Arcán egy pillanatra valami egészen emberséges érzelem, talán megértés suhant át, utána azonban ismét kőkeményen csillogtak smaragdzöld íriszei.

- Jól van, menj. Úgyis találkozunk még. Feltétlenül vissza kell adnom azt a szexis felsődet, amely tegnap volt rajtad – nyalta meg ajkait.

Bill erre a megjegyzésre egy kis időre elfelejtette, hogy milyen érzéseket keltett benne a fiú jelenléte pár pillanata, és teljesen gátlástalanul vágta az arcába, hogy egy seggfej, és csak is ő tehet róla, hogy nincs meg a felsője. Aztán kicsit visszavett a stílusából, és nagy szemekkel, kissé riadtan pislogott a kajánul vigyorgó srácra.

De miért is félek én ettől a hülyétől? – tette fel saját magának a kérdést. Egy fél órája, mikor felébredt, még csak egy elkényeztetett kisfiúnak látta, azonban minél tovább volt a közelében, annál inkább megbizonyosodott róla, hogy ennél sokkal több. Talán tényleg egy kicsit elkényeztetett, de határozottan nem kisfiú. A tekintete folyamatosan azt sugallja, hogy nagyon is tudja, mit szeretne.  Reggel talán csak azért nem vette ezt észre, mert még túl álmos volt. Vagy talán másért… Talán… talán tényleg másképp viselkedett, és az alatt történt valami, míg ő zuhanyozott. És talán… talán nincs is értelme ennek az egésznek... Túl sokat képzel bele egy arrogáns perverz mesterkedésébe.

- Nyugodj meg, vadmacska. Megsétáltassalak? Attól biztos, lenyugszol. – Dorian ismét közelebb lépett hozzá, ő azonban most nem ijedt meg ettől. Könnyeden megrázta a fejét, aztán hátat fordított a fiúnak.

- Kösz, de megoldom egyedül. Szia. – Szerencsére a cipőjét nem kellett keresgetnie, ott volt közvetlenül a bejárati ajtó mellett, így gyorsan a lábára húzta.

- Szerinted ilyen könnyű engem lerázni, vadcica? – Természetes, hogy Dorian nem hagyta csak úgy elmenni, és ismét magához szorította – most hátulról –, ez azonban valamiért már Billt sem lepte meg. Vett egy mély levegőt, majd, mivel nem tudta lesöpörni magáról a ragaszkodó karokat, a fiú felé fordult.

- Akkor hogyan gondoltad? Kéretőzzek el? – Bill már egy kicsit türelmetlen volt Dorian folyamatos akadékoskodása miatt. Ő nem akar semmi mást, csak nagyon gyorsan elhúzni erről a helyről. Miért nem lehet ezt megérteni?

- Mondjuk igen, kéretőzz szépen. Akkor elmehetsz. Mert el akarsz menni, ugye? – Persze, hogy ezt a poént nem hagyhatta ki, és mellé még olyan szemérmetlenül kihívóan is méregette Billt, hogy neki komolyan kezdett felfordulni a gyomra. Sosem szerette az olyan nagyképű szépfiúkat, akik teljesen el voltak ájulva a saját vonzerejüktől. Ő valahogy sosem érezte ezt a mérhetetlen csábító képességet egyiknél sem. És Doriannek is most mindössze csak annyi szerencséje volt, hogy hátrébb lépett néhány lépést, mikor meglátta, hogy milyen csúnyán néz rá, különben valószínűleg az elkövetkező pár órában eléggé égett volna az arca egy teljesen nevelő szándékú pofontól.

- Álmodban – nyitotta ki az ajtót Bill, majd mielőtt távozott volna, még egyszer hátra fordult. – Remélem, soha többé nem találkozunk – jegyezte meg, és kisétált a lakásból.

- Nyugodj meg, látjuk még egymást – kiáltott utána Dorian, majd önelégült vigyorral az ajkain figyelte, ahogy a fiú végigvágtat a hatalmas emeletes ház legfelső emeletének folyosóján, majd mikor a lifthez ér, mint egy őrült, kezdi nyomogatni a hívót.

Nagyon remélem, hogy tévedsz,  sóhajtotta Bill, aztán végre megérkezett a lift, és nem törődve azzal, hogy néhányan szerettek volna kiszállni belőle, közéjük furakodott, és végre megkönnyebbülten hátradőlhetett, mikor becsukódott mögötte a liftajtó.

Szerzői megjegyzés: Remélem, élveztétek a kis bemelegítőt, hamarosan beindulnak a dolgok. :P Nem sok derült ki ebből a részből, de azért kíváncsi vagyok a véleményekre. ^.^