Csillaghullás 2. rész

Drága naplóm...

Bocsi, ezt muszáj volt. Ez még mindig annyira bennem van, hogy így akarok kezdeni minden fejezetet. xD Na, de ennyit a szövegből, péntekre ígértem részt, és itt is van. ^.^ És mostantól remélhetőleg minden pénteken fogok tudni feltenni egy-egy fejezetet... Persze csak, ha nem leszek lusta az ellenőrzéséhez...

Na, de mint mondtam, itt a rész. Még mindig nem a legtartalmasabb, viszont muszáj. :) Jó olvasást. ^.^

2. rész

   Bill szó szerint úgy esett be a lakása ajtaján. Szörnyen hosszúnak tűnt számára az út Doriantől a saját otthonáig, de végre megérkezett. Csak az a szörnyű, hogy Dorian igazából alig pár percnyire lakott tőle…

   Megpróbált ezzel a ténnyel nem foglalkozni, és mikor megjelent a nappaliban Leila, a kétéves, kandúr szibériai macskája, és Raffaello, a két és fél éves labrador kutyusa, máris elfelejtette, hogy egy kis ideje még vadul dobogó szívvel menekült hazafelé – hogy pontosan miért, azt senki se tudhatja biztosan.

Gyorsan feltornászta magát a padlóról álló helyzetbe, aztán rámosolygott nagy szemekkel figyelő kedvenceire.

- Sziasztok. Jók voltatok? – A két bundás állatka rögtön ott termett mellette, és mindegyik a saját nyelvén adta a tudtára, hogy persze, majd a cica dörgölőzködni kezdett, Raffaello pedig párszor jól körbeszaglászta gazdáját, ám miután megállapította, hogy most nem lehet másik kutya szagát érezni rajta, már nem is érdekelte annyira a dolog, inkább lustán átballagott a nappaliból nyíló ebédlőbe, és várakozó tekintettel leült a kajás tálkái mellé.

   Bill ajkait mosolyra húzva indult el utána, miután felkapta a karjaiba a még mindig szorgalmasan hízelgő Leilát.  

- Remélem, nem nyírtátok ki Leopoldot – jegyezte meg, miközben letette Leilát a saját tálkái mellé, aztán előkotorta a konyhaszekrény egyik ajtaja mögül a cica és a kutya kaját is, amelyekből aztán értelemszerűen tett mind a két szőrpamacs kajás tálkájába, a másikba pedig Raffaellónak friss vizet engedett, a cica pedig tejet kapott bele.

   Mivel mind a ketten serényen falatozni kezdték a valószínűleg már oly régóta várt reggelijüket, Bill visszasétált a nappaliba, aztán hanyagul ledobta magát a kényelmes, gesztenyebarna műbőrkanapéjára. Lecsukta hosszú pilláit, és mélyet sóhajtott. Leírhatatlanul jó érzés volt végre otthon lenni. Soha többé nem is akarta kitenni a lábát a lakásából. De hát a másnaposságnak a kialvatlansággal párosítva többnyire ilyen hatása van. És bár ezt már ő is számtalanszor tapasztalta, sosem volt képes hozzászokni. És valami azt súgta neki legbelül, hogy ez így helyes.

Mikor pár pillanat múlva ismét felnyitotta a szemét, észrevette, hogy a kanapéval szemközti falra felszerelt üzenetrögzítő folyamatos villogásával új üzenetet jelez. Kicsit elgondolkodott azon, hogy ki kereshette, miközben fáradtan, nagyokat ásítozva odasétált a készülékhez. Mivel azonban tisztában volt vele, hogy mennyire nehéz elérni őt úgy este héttől… a következő nap este hétig, mivel ha otthon van, általában alszik, ha meg máshol van, vagy a hangos zene zavar be, vagy épp valami – pontosabban valaki – más, arra a következtetésre jutott, hogy bárki lehetett. Épp ezért csak vállat vont, aztán megnyomta az „üzenetek lejátszása” gombot és visszamasírozott a kanapéhoz, hogy ismét elterülhessen rajta.

- Önnek két új üzenete van – szólalt meg az üzenetrögzítő gépies, női hangján, majd a sípszó után lejátszotta az elsőt:

- Szia, Jace. Már megint csavarogsz, mi? Na mindegy, érezd jól magad, csak annyit akartam kérdezni, hogy, ugye, nem felejtetted el, hogy holnap be kellene ugranod Emily helyett. Hívj vissza, légy szíves. És pihend ki magad holnapra, ha lehet. – Felismerte főnöke kedves, ugyanakkor tiszteletet parancsoló hangját a telefonvonalak torzítása ellenére is, aztán, miután sikerült felfognia mondandója lényegét, bólintott egyet, mint egy jelet adva az üzenetrögzítőnek, hogy elkezdheti a második üzenetet is lejátszani. És az így is tett.

- Helló, szépségem. – Nagyot dobbant a szíve, amint a hang tulajdonosának arca megjelent előtte, és hirtelen képtelen volt eldönteni, hogy örül-e a hívásának vagy dühös-e miatta. – Remélem, nem feledkeztél el rólam.  Na jó, ez csak vicc volt, tudom, hogy nem lennél rá képes. – Hogy mennyire utálta azért, mert igaza volt! – Egyébként szerinted minek neked az a full extrás mobiltelefon, ha csak arra használod, hogy az időt nézegesd rajta? – A telefonja… ma még nem találkozott vele, de biztos, hogy van valahol. Eddig még egyszer sem sikerült elhagynia, pedig sosem az volt a legnagyobb problémája reggelente, hogy azt keresgesse. – De mindegy, már kezdek hozzászokni, hogy úgysem fogok tudni telefonon keresztül beszélni veled… hacsak te nem hívsz fel. Bár ilyet sose tennél, ugye? Oké, már fél órája szövegelek, pedig csak annyit akartam mondani, hogy pénteken végre hazamehetek, és gondoltam, minden álmod, hogy kigyere elém a reptérre? Jól gondoltam, ugye? Hehe, de megnézném most azt a csinos kis pofid. Durcás vagy, ugye? – Igen, természetesen az volt. Bár egyelőre ez sok-sok meglepettséggel vegyült vonásaiban. – Ja, és még mielőtt elfelejtem: Leopoldot remélem még nem nagyon szaggatták szét a dögjeid. Ha igen, ugye tudod, mit kapsz érte? Na jól van, azt hiszem, kellőképpen lesokkoltalak már, úgyhogy most megyek. Ne felejtsd el: pénteken, délelőtt tizenegy felé. Ha lehet, ne késs. Tudod, hogy türelmetlen vagyok, ha rólad van szó. Na, csók. – Az üzenetrögzítő hosszú sípszóval jelezte, hogy vége az üzenetnek, aztán ismét megszólalt a gépies hang, és közölte Billel, hogy nincs több új üzenete.

- Köszi, számolni még tudok – jegyezte meg a fiú mereven maga elé bámulva. Igazából nem túlságosan izgatta az üzenetrögzítő okoskodása, azonban muszáj volt mondania valamit, mert szörnyen bután érezte magát, amiért az imént végighallgatott üzenet egyszerre töltötte el haraggal és örömmel. De amint kicsit jobban belegondolt… Igen, örült neki, hogy végre hallott felőle valamit. Hogy ne örült volna neki, hiszen régebben annyira közel álltak egymáshoz? És régebben… De mégis kit érdekel, hogy mi volt régebben? Jobb lett volna, ha nem hívja fel, és nem is jön haza, hanem ott marad még jó sokáig, ahol most van.

   Billt már attól is kirázta a hideg – cseppet se jó értelemben –, hogy visszaemlékezett, milyen érzés volt, mikor utoljára meztelen bőrén érezte a másik nedves csókjait, izgató harapdálását, szenvedélyes, mégis gyengéd simogatását… Fújj, soha többé nem fogja neki engedni, hogy ezt tegye vele!

   De természetesen tudta, hogy ez úgysem így lesz. Hiszen már számtalanszor eltervezte, hogy többé nem fogja engedni, hogy az az idióta levegye a lábáról pár kedves szóval és lágy érintéssel, de aztán valahogy mindig megadta magát varázslatos csábító erejének. Mert igen, neki legalább nem csak a szája volt nagy, hanem úgy rendesen el is tudta szédíteni az embert. Legalábbis Bill így érezte.

   De most mi a jó életnek jön haza? És akkor most majd vissza kell neki adnia Leopoldot is, pedig már annyira megszerette…

- Juj, Leopold! – ugrott fel a kanapéról, amint eljutott a tudatáig, hogy ma még nem látta az említett törpehörcsögöt, azonban éjszakára itthon hagyta szegényt két igencsak éhenkórász, ráadásul ragadózó teremtménnyel. Ez pedig sehogyan sem tűnt jó kombinációnak, akármilyen nézőpontból is próbálta szemlélni a tényeket. Hirtelen el is felejtkezett arról a bizonyos üzenetről, és sietve átvágtatott a nappalin, hogy aztán végigszaladhasson egy rövid folyosón és a hálószobájában találja magát. Útközben majdnem hasra esett a folyosó közepén elmélyült mosakodásba bonyolódó, valószínűleg teljesen jóllakott Leilába. Csak azt remélte, hogy nem Leopolddal töltötte meg a hasát…

   Ám amint a szobájába érve felfedezte a tágas ketrecében, mélyen a faforgács alá bújt, vígan és mit sem sejtve szundikáló hörcsögöt, kifújta az addig görcsösen a tüdejében tartott levegőt.

   Mosolyogva odasétált a kisállathoz, és a ketrec egyik rácsát megkocogtatva felébresztette, hogy megbizonyosodhasson róla, tényleg nincs semmi baja. Leopold a váratlan zajra fürgén kibújt rejtekéből, és hátsó két lábára ágaskodva beleszaglászott a levegőbe. Nagy, fekete szemével egyenesen Billre meredt, mintha csak azt akarta volna ilyen módon megtudakolni tőle, hogy miért verte fel ilyen korán. Ő napközben alszik, éjjel pedig rágcsál, ha ezt egyesek nem tudnák!

- Szia – mosolygott rá Bill, de az állatka ezek után már nem igazán foglalkozott vele, mivel a fiú látszólag nem hozott neki semmi megrágcsálni valót. Szépen visszavackolta magát a faforgács közé. – Jól van na! Azért most nem kell ám megsértődni, csak aggódtam – rázta meg Bill rosszallóan a fejét, de mivel Leopold már egyáltalán nem volt hajlandó vele foglalkozni, beletörődötten sóhajtott egyet. – Tudod, a gazdád csúnya dolgokat csinálna velem, ha valami történne veled. És te ugye nem akarod, hogy nekem valami bajom legyen – meresztett nagy, őzike szemeket a hörcsögre, aki azonban már annyira nem figyelt rá, hogy időközben halk durmolásba kezdett. – Látom, te is az éjszakai életmódot preferálod – állapította meg Bill, majd miután meggyőződött róla, hogy Leopoldnak még kajája és vize is van, odavánszorgott a nagy franciaágyához, és nagyot sóhajtva elterült rajta.

   Végre a saját ágya! Akár milyen nagy és kényelmes is volt az, amelyen az éjszakáját töltötte, ebbe akkor is sokkal jobban esett belefeküdni. Bár igazából ennek összetettebb oka volt, mint egyszerűen az otthon melege, de erre most nem akart gondolni.

   Inkább kényelmesen elnyújtózott az ágyon, arcát a levendula és kókusz illatú takaróba temette, és csak halkan szuszogott. Meglepően nyugodtnak érezte magát annak ellenére, hogy pár pillanata még őrülten kalimpált a szíve a mellkasában miatta. De hát mégis kit érdekel most az a szemét? Haza fog jönni. És akkor mi van?  Mindig is tisztában volt vele, hogy ez be fog következni egyszer, úgyhogy nem is tudta, miért lett hirtelen olyan izgatott, mikor meghallotta a hangját. Hiszen egy teljesen átlagos üzenet volt, a tőle már jól megszokott stílusban. Haza jön, pár szóban megbeszélik, hogy mi történt, amíg nem volt itthon, szexelnek, majd ezzel ismét kezdetét veszi az az értelmetlen kis játékuk, ami már lassan több mint három éve tart. Ennyi az egész. És különben is, péntek még nagyon messze van. Még három nap. Csak minél lassabban peregjenek a másodpercek egymás után, és akkor képes lesz felkészülni a viszontlátásra, és ismét mesteri szinten fogja alakítani a csinos, buja, érzéki szeretőt. Bár teljesen feleslegesen, ő sohasem fogja elhinni, hogy tényleg ennyire megváltozott…

Pedig de. Na jó, nem. De másnak arról sincs fogalma, hogy Bill Kaulitz él-e még egyáltalán, ő az egyetlen személy, aki ezzel tisztában van. És pont ezért jobb lesz, ha ő is szép lassan elfelejti, hogy ki volt az a Bill Kaulitz, és mostantól csak Jace Keinz-et fogja ismerni.

   A hátára fordult, és egy mély lélegzet után a halványkék falakat kezdte bámulni. A félig behúzott sötétítő függönyök miatt pont megfelelő mennyiségű fény volt a szobában ahhoz, hogy mindent kitűnően lásson, azonban nem bántották a szemét az erős napsugarak.

   Körülötte minden nyugodt volt, még a város zajai is csak nagyon kis mértékben jutottak be lakása falai közé. Hamarosan pedig a gondolatai is lelassultak, és a légzése halkká és egyenletessé vált. Nagyon álmosnak érezte magát, és hazaérkezése pillanatában felmerült első gondolata - miszerint soha többé nem akarja elhagyni a lakását - újra átfutott elméjén. De mivel tudta, hogy gondolatát úgysem válthatja valóra, mert ő már egy hedonista elveket valló, bulizós és életvidám srác. Ajh, dehogyis az… De igen az, mivel annak kell lennie, és kész. És különben is, annyira élvezi ezt a fajta életformát, hogy az néha már fájdalmas…

   Ismét vett egy nagy levegőt, majd lassan lecsukta pilláit, és engedte, hogy ábrándjai magukkal ragadják egy sokkal őszintébb és igazabb világba, ahol az a bizonyos személy, aki már lassan három éve az összes álma és rémálma főszereplője, vele van, és sohasem árulná el őt, akármi is derüljön ki róla.

- Na, mondd, mi olyan sürgős! – mosolygott bele Dorian a mobilja mikrofonjába. Nagyon jól tudta, hogy mi olyan sürgős a vonal másik végén lévő valakinek, azonban bizonyítva sátáni személyiségét, húzta még egy kicsit az időt.

- Mégis hogy érted azt, hogy mi olyan sürgős? Te normális vagy? Mi volt az az SMS, te barom? – Telefonon keresztül is tisztán érezhető volt a másik személy feldúltsága, ami azonban Doriant csak még inkább mosolyra sarkallta.

- Nyugodj meg, édes. Úgy hallom, az idegesség butító hatással van rád. Szerinted mégis mi volt az az SMS, hn? Egy rövid, szöveges üzenet, amelyet telefonon keresztül lehet küldeni. Eddig azt hittem, ezt legalább tudod…

- Ne szórakozz velem, te idióta, mert…

- Mert mi lesz? Iderepülsz, és jól seggbe rugdosol? Most aztán nagyon megijedtem.

Egy darabig néma csend hallatszott a telefonkészülékből – a vonal túloldalán lévő személy valószínűleg lassan tízig számolt magában, mielőtt újra megszólalt volna, ilyen módon megpróbálta lenyugtatni magát. Akik ismerték Doriant, tudták, hogy csak nagyon higgadt fejjel szabad szóba állni vele. És ő ezek szerint jól ismerte.

- Dorian, légy szíves! Szerintem abszolút nem erről volt szó…

- Szerintem meg nem volt szó semmiről. Felajánlottam a segítségem, te nem kértél belőle, így végül teljesen önszántamból jöttem ide, úgyhogy nincs hozzá semmi jogod, hogy megmondd, mit tegyek. Remélem, ez világos. Mellesleg nem kell sírnod, ő is ugyanúgy élvezte, mint én. És ha megbocsátasz, lenne ma még más dolgom is, mint veled bájcsevejt folytatni.

- De…

- Jól van, na! Azért tudod, hogy szeretlek. Na, pás! – Még mielőtt a másik férfi bármit is mondhatott volna, ő már kinyomta a hívást saját mobilján, aztán a nappaliban lévő kanapéra dobta a készüléket.

   Ördögi mosolyra húzta ajkait, amint tudatosult benne, hogy most mennyire felidegesíthette pár pillanattal ezelőtti beszédpartnerét.

- Ez kitűnő játék lesz, már most érzem. – Az egész nappalit kitöltő, jéghideg kacagásba kezdett. Csak akkor volt hajlandó megszakítani ezt a tevékenységét, mikor telefonja ismét hangos csörgéssel adta tudtára, hogy valaki beszélni szeretne vele.

   És ahogy a kijelzőre pillantott, egy csepp jókedve sem maradt…

Bill valami lágy, kellemes dallamra kezdte nyitogatni ólomsúlyúnak tűnő pilláit. Nagyon úgy néz ki, hogy a telefonját tényleg nem sikerült most sem elhagynia. Lehet, hogy magával sem vitte az éjjel? Ki emlékszik már ilyenekre? Na, de ez most teljesen mindegy, az viszont már lényegesebb, hogy ha nincs eltűnve, mivel hangot ad ki magából, akkor mégis hol van? Hiába nyitotta ki a szemét, nem látta sehol. Legalábbis az ágy magasságában, és attól feljebb biztos, hogy nem volt, ezt már sikerült megállapítania. Alatta pedig miért lett volna? Bár… jobb lesz, ha ott is megnézni, túl jól ismeri már magát ahhoz, hogy határozottan ki merje jelenteni, hogy nem az ágy alatt tárolja a mobiltelefonját.

   Lustán felkönyökölt, aztán arrább kúszott egy kicsit az ágyon, annak a széle felé. Majd még egy kicsit, és még egy kicsit, míg teljesen el nem érte a szélét, és akkor… Nem, ő nem esett le! Nem, egyáltalán nem… Ő legurult – persze teljesen direkt –, hogy aztán a hátsóján ülve érjen földet.

- Szemét! – boxolt bele az ágyba, hiszen azért mégiscsak ő tehetett róla, hogy a padlón kötött ki, majd elfeküdt, és bepillantott alá.

   Valamiért abszolút nem rázta meg a felfedezés, hogy ott alatta, milliónyi porcica között éjszakázott a telefonja. Az viszont már sokkal inkább problémát jelentett, hogy hogyan szedje ki onnan. Biztos, hogy nem mászik be az ágy alá! Túl sokszor kellett már azzal az indokkal bemásznia különböző méretű, stílusú és formájú ágyak alá, hogy „Nem gondoltam, hogy a feleségem ilyen hamar hazaér…”, és ezek nem tartoztak a legkedvesebb emlékei közé.  Főleg, mivel néha kénytelen volt fél éjszakát is ezen remek rejtekhelyeken tölteni.

   Úgyhogy nem, nem fog bemászni az ágy alá! Könnyebb lenne egy új mobilt venni, nem? De, határozottan. És lehet, hogy azt talán még normálisan, rendeltetése szerint használná is… Aha, persze…

   Na jó, inkább kiszedi azt az izét onnan, még mielőtt a hívó fél megunja, és ő is üzenetekkel kezdi zaklatni.

   Egy kicsit becsúszott az ágy alá, és így szerencsére sikerült is elérnie a készüléket. De ha még egy kicsit beljebb kellett volna merészkednie, biztos, hogy otthagyja! De mivel szerencsére (vagy nem szerencsére) nem kellett, most már ott tartotta a kezében, és egyre a kijelzőjét bámulta, melyen annak a személynek a neve villogott, aki épp mindenáron beszélni szeretett volna vele. És ebben mindössze annyi nem tetszett neki, hogy ő nagyon nem akart beszélni az illetővel…

   Ennek ellenére azonban kelletlenül fogadta a hívást, mivel tudta, miben lesz része, ha valahogy kiderül, hogy telefonközelben volt, és nem vette fel.

- Ajh már! Szemét disznó! Nem hiszem el, hogy az az üzenet nem elégítette ki mára a szadista vágyaidat – szólt bele a telefonba cseppet sem kedvesen, és még kevésbé tisztelettudóan, azonban a vonal másik végén lévő személy nem hogy sértődötten kinyomta volna a hívást, inkább jókedvűen felkacagott.

- Úgy hiányzott már ez az édes kis durcás hangod.

- Menjél a tudod… - fújtatott Bill, és már majdnem kinyomta a hívást, mikor a másik ismét megszólalt.

- Ha kinyomod, hagyok még több üzenetet. Mit szólsz?

- Dögölj meg!

- Tudtam, hogy imádsz. – A férfi hangja csöpögött a gúnytól és valószínűleg mondata közben az arcán megjelenő mosoly sem volt őszinte. Pont úgy, ahogy Billé sem.

- Hát akkor jól tudod. Na, mondd végre, hogy miért zaklatsz megint, mert nincs kedvem egész nap veled foglalkozni.

- Hogy te milyen vagy! Pedig olyan régen beszéltünk már… Folyton rád gondoltam.

- Nem gondolod, hogy egy kicsit érdekes, hogy a nászéjszakádon, miközben a feleségedet dugod, az egyik ribancodra gondolsz?

   Ó, igen, ribanc! Jace minden bizonnyal halálosan megsértődött volna, ha nem ezt a kifejezést használja rá. Milyen jó, hogy Jace elvileg nem is tudott volna ilyet tenni, hisz nem létezik. Vagyis igen, mivel ő az… vagy valahogy így…

- Nem, cica, szerintem egyáltalán nincs benne semmi különös. Egyébként hányszor mondjam még el neked, hogy te nem egy ribanc vagy számomra, hanem a ribanc. Azért nem mindegy.

- Nem. Igazad van, ez így sokkal megtisztelőbb.

- Tisztában vagyok vele. Amúgy csak azért hívtalak, mert meg akartam kérdezni, hogy megkaptad-e az üzenetet...

- Ne szórakozz velem!

- Ó, most még nem szórakozom, azt meghagyom akkorra, mikor már végre otthon leszek, te pedig alázatosan nyögdécselsz alattam. Könyörögni fogsz, hogy hagyjam abba.

- Hát persze…

- Jól van, igazából csak ennyit akartam, és mivel hallom, hogy nem vagy most túl beszédes kedvedben, inkább… De előtte mondd csak, ki húzott meg az éjjel, hn?

- Bunkó paraszt! – kiabálta a mobiljába Bill, majd még mielőtt a másik bármit is reagálhatott volna rá, bontotta a vonalat.

   Igazából nem nagyon húzta fel magát. Egészen hozzászokott már ehhez a fajta modorhoz az évek alatt. De ettől a férfitől… mégis kicsit rosszul esett neki. De aztán mindig eszébe jutott, hogy Billel sosem beszélt volna így, Jace-szel viszont annál inkább, úgyhogy… Ez végül is jó jel, nem?

   Kár, hogy Bill és Jace még mindig egy és ugyanazon személy…

- Hülye idióta – vágta fejbe magát, majd ismét elterült a padlót borító, puha, mélykék perzsaszőnyegen, és szemét behunyva sóhajtott egy nagyot.

    Leila épp ekkor talált be a szobájába, majd mikor meglátta, hogy a gazdi pont úgy heverészik a földön, ahogy ő szokott, azonnal odasietett hozzá, és nedves orrát többször is a fiú arcához dörzsölte, hátha ettől majd jobban lesz. Hisz ha a gazdi a padlón fekszik, az nem jelent semmi jót, ugye? 

- Lei… Jól vagyok, nyugi – nyitotta fel Bill a szemét, majd felült, és az ölébe vette az igencsak megtermett cicát. – Azt hiszem, elmegyek fürödni, mit szólsz? – Leila nyávogásszerű hangot hallatott, azonban mintha kicsit be lett volna rekedve. – Meg sem kérdezem, mit műveltél az éjjel – rázta meg a fejét rosszallóan Bill, annak tudatában, hogy házikedvence előszeretettel adott hosszú, fárasztó koncerteket hálószobája erkélyén éjjelente, majd felállt, a cicát letette az ágyára, és elindult a fürdő felé.

   Nem kellett sokáig mennie, ugyanis a szobájához tartozott fürdő is, azonban mire odaért, pólóját és nadrágját már le is dobálta magáról, így a Doriantől kapott alsónaciban álldogált a helyiség közepén.

- Alec, hn? – gondolkodott el egy pillanatra az említetten, de aztán megvonta a vállát, és odasétált sarokkádjához, hogy engedjen magának egy kellemes, forró fürdőt, persze jó sok habbal.

   Pár pillanat múlva pedig az utolsó ruhadarab is lekerült a testéről, majd jólesően kirázta a hideg, mikor végre a vanília és enyhén eper illatú habok közé ereszkedett.

   Amint fejét hátrahajtotta a kád szélére, gondolatai ismét Dorian felé kalandoztak, azonban mielőtt elkezdte volna vadul a bőrét dörzsölni szappannal annak érdekében, hogy még az éjszaka emlékét is lemossa magáról, vett pár mély lélegzetet, és így szerencsére sikerült lenyugtatnia magát. Mert ha nem sikerült volna, szörnyen bután érezte volna magát, miután a kádból kiszállva az egész teste vörösen égett volna a saját hülyesége miatt. Tapasztalat…

   Meg amúgy is, biztos, nagyon élvezte éjszaka Dorian társaságát… de kit érdekel már egyáltalán az a fiú? Nagy valószínűséggel soha többet nem fog találkozni vele, akkor meg miért idegesíti magát ezzel? Élj a pillanatnak, igaz? Igen, úgyhogy tessék inkább fürödni!

   Halványan megrázta a fejét, hogy minden idegesítő gondolatot elűzzön tudatából, majd sóhajtott egyet, és még mélyebbre merült a habok között. Aztán majd ha már kezd hűlni a víz, megmosakszik rendesen. Utána pedig felhívja a főnökét…

Szerzői megjegyzés: A komik persze jöhetnek, mint mindig. :D És lehet találgatni, hogy ki a rejtélyes üzenetküldő, valamint kivel beszélt Dorian. :P