Szünet

Nos... Sziasztok, drágaságaim! (Ha még jár erre valaki egyáltalán.)

Először is, bocsi, amiért ilyen sok időre eltűntem, de sajnos mostanában valahogy nem úgy ment az írás, ahogy én azt szerettem volna (meglehet, ennek legfőképpen szerteágazó érdeklődési köröm az oka). És amint azt a címből kikövetkeztethettétek, bizony, egy kis időre szüneteltetni fogom a TWC írást. Belekezdtem egy saját szereplős történetbe, amelyhez most perpillanat sokkal több ihletem van. Aztán majd meglátjuk.
Ne értsetek félre, még mindig nagyon szeretem a srácokat, csupán ki szeretném próbálni magamat másban is. Előfordulhat, hogy ide is fel fogom tenni a most írás alatt álló történetem, elvégre azért hoztam létre ezt a blogot, hogy felpakoljam rá az írásaimat. (Akinek tetszik, olvassa, akinek nem, könnyen elhagyhatja ezt a lapot.)
Igazából csak ennyit akartam. Nem tudom, mikor fogom folytatni a Csillaghullást, lehet, hogy soha, lehet, hogy pár nap múlva, majd alakul. Addig is legyetek rosszak. Pá.

Csillaghullás 6. rész

Naaa, és sikerült, még mindig élek! És ez azért nagy szám, mert ezen a héten volt angolból a szóbelim... Ééééés... Hármas... -.-" Na jó, legközelebb majd angol vizsga előtt benyalok egy egész szakácskönyvet, csakhogy el tudjam mondani, hogy hagyon készítik a chicken soup újházi style-t. -.-" Na de tök mindegy, túl vagyok rajta, a rész pedig itt van, úgyhogy jó olvasást. ^.^

6. rész

A telefonból a rossz minőségű műholdas kapcsolatnak köszönhetően nem hallatszott egyéb, mint idegtépő búgás. Ez viszont Billt most inkább megnyugtatta, mint dühítette. Igaz, hogy a mai napon történtek után úgy gondolta, muszáj fogadnia a hívást, arra azonban még nem készült fel, hogy hallja a feltételezett telefonáló hangját. Az már nagyon sok lett volna egy napra, főleg mivel még dél se volt.

Ezzel azonban a vonal másik végén lévő személy nem igazán lehetett tisztában, így engedélyezte magának, hogy egy rövidke szócska elhagyja ajkait.

- Bill… - Nagyon halkan szólította meg a szőkét, és remegő hangjából ítélve nem is lett volna képes hangosabb lenni, vagy esetleg mondani még valamit. Billnek viszont ez is épp elég volt. Sőt sok is. Nagyon sok. Szörnyű légszomj kezdte gyötörni, s akármennyire is próbálta uralma alá vonni légzését, képtelen volt rá. Bár ez igazából valószínűleg hevesen dobogó szívének volt köszönhető, mely attól függetlenül, hogy a fiú nem végzett semmilyen jellegű fizikai tevékenységet – azon kívül, hogy állt – pillanatok alatt eredeti tempója kétszeresére gyorsult, és talán egy villámcsapáshoz lehetett volna csak hasonlítani azt a testén átfutó, kellemetlen érzést, mely miatt kénytelen volt sürgősen helyet foglalni a kanapén, különben félő volt, összeesik.

Mindezt azonban a kedves hívó nem is sejthette – vagy csak már nagyon elszokott attól, hogy az ösztöneire hallgatva megérezze a szőke fiú minden kis rezdülését -, így ismét beleszólt a saját készülékébe.

- Ott vagy? Tudom, hogy igen. – Oké, talán annyira nem is felejtkezett el arról a bámulatos, szinte telepatikus képességről, mely legtöbb esetben csak az ikrek között alakulhat ki. És ez Billnek egyáltalán nem tetszett. Már rég el kellett volna felejteniük egymást, akkor miért nem történt még meg? Miért?

Hiába tért erre az időre már kicsit magához, annyi erőt még nem sikerült összegyűjtenie, hogy meg is szólaljon. Nem! Ő nem akar soha többé beszélni vele! Nem lehet! Nem szabad!

Nem szabad!

- Bill… mondj valamit, kérlek! - szólalt meg ismét a vonal másik végén lévő srác, és most az előző tudálékos hangvitel nem volt sehol, helyette azonban sok aggodalom költözött szavaiba. Ami Billnek már tényleg túl sok volt. Ezt… nem lehet!

Nem szabad!

Nem szólalt meg. Helyette inkább kinyomta a hívást, majd a kanapé egyik karfájára helyezte telefonját, ő pedig pont a másik felére húzódott az ülőalkalmatosságnak. Térdét a mellkasához húzva kuporgott rajta, szorosan magához ölelve lábait, közben kitágult pupillákkal, és merev tekintettel bámulta mobilkészülékét. Pont úgy, mintha attól félt volna, hogy az bármelyik pillanatban rátámadhat. Pedig tudta, hogy ez nem lehetséges.

És mégis… Miért nem szabad? Miért nem? Beszélhettek volna. Mindent megtudhatott volna. Mindent! De akkor miért nem szabad?

Remegő kézzel telefonja után nyúlt. Talán azért, mert vissza akarta hívni annak a kellemesen mély hangnak a tulajdonosát, aki pár szóval felbolygatta lelke eddig kényszeredett nyugalomra ítélt érzéseit, vagy talán csak közel akarta tudni magához a készüléket, hátha az ismét megszólal, ugyanazt a számot jelezve, mint néhány perce. És akkor majd… akkor… fogalma sincs, mi lesz…

Nem szabad! 

Hirtelen éles fájdalom hasított a fejébe, talán még soha azelőtt nem tapasztalt ilyet. Egy fejlövés hasonló érzés lehet… már ha az ember képes érezni, miközben átél egy fejlövést…

Közben pedig mintha valaki a fülébe suttogott volna, viszont a fura, mégis ismerős hangot csak az elméje visszhangozta. Ezt tudta jól. Már számtalanszor találkozott vele, eddig mindössze azért nem fordított rá különösebb figyelmet, mert nem társult ilyen hihetetlen erősségű fejfájással. Eddig igazából semmivel sem társult. Csak halk suttogásnak tűnt, mely akár a lelkiismerete hangja is lehetett volna. Pedig, ha tudta volna, hogy ennél sokkal többről van szó…

A kezeit erősen a fejéhez szorította, ugyanis a fájdalom csak nem akart szűnni. Helyette inkább szétterjedt egész testében, mely ezután görcsös remegésbe kezdett. Ekkor már nem is tudta pontosan, mije fáj, egyszerűen csak úgy érezte, a végtagjai le akarnak szakadni a testéről, a feje szét akar robbanni, és a szívét valami titokzatos erő ki akarja tépni a helyéről, s ugyanez az erő úgy összepréseli a tüdejét, hogy szervezete már jó pár pillanata nem jut friss oxigénhez.

Nem szabad!

Próbálta kizárni tudatából a nemkívánatos hangot, felnyitotta addig szorosan összezárt pilláit, és próbálta elterelni gondolatait, az ablakon keresztül itt-ott látszódó bárányfelhőket vette jól szemügyre, azonban csak látszólag, hisz hiába volt nyitva a szeme, nem látott semmit. Úgy tűnt, a külvilág teljesen megszűnt létezni a számára.

Ő nem szeret téged...

Nem szeret!

- Hagyjál! – mondta, maga se tudta pontosan, hogy kinek. Ismét összeszorította szemhéjait, és anélkül, hogy tudatában lett volna tettének, a saját hajába markolt, de szerencsére tudatalatti reflexei megakadályozták, hogy nagyobb kárt tegyen magában, így pillanatokon belül eszméletét vesztette.

Dorian eközben épp hazaérkezett, s amint betalált a tágas nappaliba, elterült a puha perzsaszőnyegen, s miután nadrágja zsebéből előhalászta mobilját, azonnal pötyögni kezdett rajta. Az üzenet most mindössze ennyiből állt: Én a helyedben megnézném a szöszit.

Miután a hívó listából kiválasztotta a számot, amelyre küldeni akarta, és a telefonja végre is hajtotta a kívánt feladatot, ahelyett, hogy végre nyugodt körülmények között átgondolhatta volna az addigi eseményeket, a mobilja csak nem hagyta nyugodni, és idegesítő rezgésbe kezdett.

- Ajh, istenem, mivel érdemeltem én ki ezt a két idiótát? – tette fel a kérdést, amint a szám alapján beazonosította a hívót. – Oké, lehet, hogy én akartam, de… Na jó, még a végén ez is nekiáll itt nekem hisztizni… - forgatta a szemét, majd fogadta a hívást. – Jó reggelt, hercegem.

- Kapd be! – hallatszott a vonal másik végéről a Dorian által úgy kedvelt, durcás hang.

- Nagyon szívesen, drágaságom, csak az a baj, hogy most túl távol vagy, úgyhogy előfordulhat, hogy kénytelen leszek beérni az öcséddel. Amúgy pedig te hívtál, úgyhogy viselj el – mosolygott fölényesen a szőkésbarna.

- Nem megy.

- Ó, dehogyisnem. Imádsz te engem. Na, légy jó kisfiú, és gyorsan regéld el, miért hívtál, ugyanis közlöm, hogy nagyon nem könnyű folyamatosan annak a hiperaktív szöszinek a nyomában lenni, főleg, ha éppen nem is ő irányítja a testét… - sóhajtott egy nagyot.

- Még mindig nem verted ki azt a baromságot a fejedből?

- Ez nem baromság, édes, egyre több dolog szól az elméletem mellett. Mellesleg meg ne felejtsd el, hogy hat évig fárasztottak az egyetemen az ilyen és az ehhez hasonló baromságokkal, úgyhogy a diagnózist inkább hagyd rám, ha az emberi elme hülyeségeiről van szó. Diplomám van róla, tudod. – Igazából nem volt se fennhéjázó, se nagyképű, miközben mondta, egyszerűen csak a tényeket közölte. A vonal másik végén lévőnek pedig semmi kedve se volt belekötni a hallottakba. Tudta, hogy talán igaza lehet a fiúnak, azonban… nagyon nehezére esett elfogadni a valóságot több okból kifolyólag is…

- Tudom, de te is tudod, hogy nem igazán érdekel. Én ismerem őt, és…

- Valóban úgy gondolod, hogy ismered? Akkor mondd csak, melyik a kedvenc klubja, mit csinál, amikor éppen „normális”, és a legfontosabb, miért tette azt három éve, amit?

A telefonból néma csend hallatszott, ami Doriant széles vigyorra sarkallta. Olyan nagyszerű, hogy neki mindig igaza van!

- Na, látod. Drágám, fogd fel végre, hogy én nem akarok rosszat. Igazából nem akarok semmit, csak szórakozom. Mi a baj ezzel? – kérdezte könnyedén, a másik srácnak pedig nem kis erőfeszítésébe került, hogy ne szóljon vissza valami durvát. De nem, egyelőre még ki kellett bírnia mindenféle megjegyzés nélkül az ilyen szituációkat. A beszólásokkal csak maga alatt vágta volna a fát.

- Pont az, hogy csak szórakozol. Szerinted ennyire vicces a helyzet? – kérdezte nyugodtan, mire a zöldszemű kicsit félre billentette a fejét, és bár a másik nem láthatta a reakcióját, ő azért megpróbálta tettetni a gondolkodást. Végül megrázta a fejét.

- Nem, a helyzet nem vicces. Ti ketten azonban nagyon is mulatságosak vagytok. Szenvedtek, és majdnem beleőrültök egymás hiányába, pedig olyan egyszerűen meg lehetne oldani a dolgokat. De hát nekem addig jó, míg ilyen szerencsétlenek vagytok, úgyhogy csak nyugodtan – vonta meg a vállát, mint akit tényleg teljesen hidegen hagy, hogy mit művel magával a másik kettő, amíg ő jól érzi magát közben.

- Remélem, tudod, hogy mennyire gyűlöllek.

- Én meg azt remélem, hogy tudod, hogy ezt mennyire élvezem.

- Beteg vagy!

- Igen, pont úgy, mint te és az öcséd. De jó ilyennek lenni, nem? – kacagott fel Dorian gúnyosan.

- Persze, igazán nagyszerű… - hallatszott a reményvesztett motyogás a telefonból.

- Jaj, ne mondd, hogy te nem élvezed! Amúgy pedig szerintem nem ártana, ha végre idetolnád a képed. Úgy még viccesebb lenne a dolog.

- Szállj le rólam, Dorian, és Billt is hagyd békén. Nincs szükségünk rád – vágta kíméletlenül a szőkésbarnához a szavakat a másik fiú, bár igazából nem Dorianre volt mérges. És nem is arra a személyre, akivel pár perce olyan csúnya kurdarcba fulladt a beszélgetése. Hanem csak az egész világra.

- Szóval, nincs? Akkor válaszolj egy kérdésemre: szerinted hol lenne most az öcséd, ha nem szedtem volna tegnap össze az úttest közepéről, ahol azokban a pillanatokban még éppen kerülgették az autósok, de tudod, milyen ez a város… és az itt élő emberek... hogy mekkora a drogfüggőség és alkoholizmus aránya… és a többi. – Persze, tudta, hogy erre nem fog értelmes választ kapni. Sőt nem fog semmilyen választ kapni, de azért úgy gondolta, közölnie kell, hogy ő mindennap az életét teszi kockára, miközben a saját szórakozása végett a beszélgetés alanyára vigyáz.

És minthogy bebizonyosodott, hogy akár médiumnak is elmehetne, ugyanis tényleg nem kapott semmilyen választ, elégedett kacagást hallatott.

- Nagyon nem bírlak! – jegyezte meg a Dorian kárörvendését eddig néma csendben tűrő fiú, és már épp készült volna bontani a vonalat, mikor a szőkésbarna végre abbahagyta az idegesítő nevetést, és ismét megszólalt. 

- Jaj, jól van, na! Tudod, hogy imádlak, ne haragudj. Inkább meséld csak el, ha azt gondolod, hogy te jobban tudnál vigyázni arra a szerencsétlen kis szöszire, akkor miért nem jössz ide, és bizonyítod be? 

- Tudod, hogy ez miért nem lehetséges…

- Ja… Aha, persze. Hiszen gyáva vagy, ezt már el is felejtettem. Akkor viszont ne csodálkozz rajta, ha majd egyszer megunom az öcsikéd szerencsétlenkedését, és többet nem járkálok utána klubról klubra, és… talán életben maradna pár napig… - mosolyodott el Dorian, de így se lehetett konkrét érzelmeket leolvasni az arcáról, mindössze talán azt, hogy tényleg teljesen hidegen hagyja az égvilágon minden. Közben pedig bontotta a vonalat, hisz nem volt semmi kedve tovább hallgatni a másik idióta és sablonos kifogásait. Túl sokszor hallgatta már végig őket…

Inkább lehunyta szemeit, és engedte, hogy miközben elméje még a reggel történteken filozofálgat, eleinte csak gondolatai nagyrésze, majd végül mindegyik ellátogasson arra a nagyon szép helyre, melynek csodálásában néhány órája Bill megakadályozta azzal a felettébb kellemetlen ébresztővel…

Bill lassan kezdte nyitogatni pilláit. Nem volt erős a fény a szobájában, azonban a fejének az a kevés is, ami volt, elégnek bizonyult ahhoz, hogy mesteri fokon kínozza a fiút, akinek a másodperc töredéke alatt ezáltal felerősödött a fejfájása. Pislogott pár igencsak laposat, miközben a szemközti égszínű fallal szemezett. De mivel képtelen volt rendesen a tudatához térni, inkább visszacsukta a szemeit, és sóhajtott egy nagyot. Hogy hogyan került ő az ágyába? És hogy mennyi ideje aludhatott? Ezek bizony mind érdekelték, azonban nem volt elég ereje ahhoz, hogy kiderítse rájuk a választ. Csak mélyeket szippantott a nyitott ablaknak, és a kellemesen fújdogáló szélnek köszönhetően friss és oxigén dús levegőből. 

- Lassan ideje lenne magadhoz térni, szőke herceg. – Igaz, hogy még félálomban volt, azonban így is könnyűszerrel felismerte Andreas hangját. Az övét valószínűleg bárhol, bármikor felismerte volna.

Ekkor nagy erőlködések közepette megpróbálta huzamosabb ideig nyitvatartani a szemét, és meglepő módon, csak néhány másodpercig érezte magát kellemetlenül a fény miatt, aztán mintha sohase lett volna semmi baja, hirtelen teljesen felélénkült. 

Felült az ágyon, majd a szemközti falnak támaszkodó Andreas felé fordult. A férfi éppen a szoba egyik sarkában elhelyezett ketrecben vígan kaparászó Leopoldot figyelte főként azon okból, hogy egy igencsak nagyra termett szibériai macska is ugyanezt tette megállás nélkül, kitágult pupilláinak köszönhetően pedig Bill valószínűleg az aranyos jelzőt használta volna rá, míg vendége a vérszomjasat.

- Jó lenne, ha a dögjeid nem basztatnák Leopoldot – véleményezte a látottakat Andreas, amire Bill egy szemforgatással reagált.

- Nem basztatják, Leila csak szereti nézni, mert pici és gyors – világosította fel a helyzetről a szőke az eddig tudatlan férfit, aki ezután felvont szemöldökkel kereste meg a fiú tekintetét.

- Hát ez egy igazán érdekes okfejtés volt, nem gondolod?

- Ajh, undok vagy! – vette elő Bill a durcásabb arckifejezését, mely nem laikus szemlélők számára korán se volt olyan nagyon morcos. Inkább gyermekien aranyos.

- És ez zavar téged? – Andreas hangja mosolygós volt, bár az arcán ennek a gesztusnak nyoma se látszott.

- Már megszoktam – vont vállat a szőke, aztán jobbnak látta, ha gyorsan témát vált. – Nyugodtan haza viheted ám Leopoldot, ha hiányzik.

- Áh, ahogy látom, nagyon jól elvan itt nálad. Mellesleg meg Emily nem nagyon kedveli… - fintorgott egyet a feketehajú.

- Hát ez fura… pedig ott dolgozik, ahol én.

- Hányszor mondjam még el neked, hogy nem normális az a lány? Inkább ne is beszéljünk róla, épp elég otthon belőle. – Andreas a halántékához emelte mindkét kezét, majd mutató és középső ujjával kis köröket írt le az érzékeny területen, mint akinek tényleg égbekiáltó problémákat okoz a lány. Kissé talán színpadiasra sikeredett a jelenet, Bill egy pillanatra el is mosolyodott rajta. De aztán Andreas megint ijesztően komoly lett, így neki is valami hasonló állapotba kellett kerülnie. És ez nagyjából sikerült is neki.

- Mi történt, Bill? – A szőke nagyon jól tudta, hogy társa mire értette ezt a kérdést, nem is érte váratlanul, azonban még halálos fenyegetés hatására se lett volna képes konkrét választ adni rá. Ugyanis akár mennyire is utálta magát miatta, az égvilágon minden teljesen homályos volt neki abból a fél órából, amire emlékeznie kellett volna.

- Én… Azt én is nagyon szeretném tudni – húzta el a száját nemtetszése kifejezéseképpen. Andreas azonban természetesen nem hitt neki.

- Hát akkor erőltesd egy kicsit jobban meg magad, és emlékezz rá vissza. Az nem normális dolog, Bill, hogy folyamatosan rémálmaid vannak, nem emlékszel a tetteidre és órákra elveszíted az eszméleted… - A férfi tudta volna még folytatni a szőke életmódjára vonatkozó kivetnivalóinak sorolását, azonban Bill nem igazán volt rájuk kíváncsi, főleg mivel egy valami nagyon is felkeltette az érdeklődését. 

- Órákig nem voltam magamnál? – kérdezte kissé riadt tekintettel.

- Bizony. Szóval, mit gondolsz, mennyire normális ez?

- Én… de én tényleg nem tudom, mi történt… azt hiszem, telefonált valaki… - pillantott ki egy pillanatra az ablakon. Ekkor észrevehette, hogy bizony nem hallucináció volt az a lágy fuvallat, melyre felébredt, ugyanis nagyon úgy tűnt, hamarosan egy kellemes kis tavaszi záporral ajándékozza meg az ég a város lakóit. Végre valami jó hír! Bill imádta az esőt.

- Ki telefonált? – érdeklődött tovább Andreas, hisz látta, hogy a volt énekes magától biztos nem fog beszámolni ködös derengéseiről.

- Azt hiszem, hogy… talán… ő… - Bill nagyon távol járt gondolatban, talán fényévekre. Miközben beszélt, csak meredt maga elé, és Andreas attól félt, ez az állapot állandósulni fog, ha nem tartja szóval.

- Ki az az ő? – kérdezte a feketehajú, mire Bill lassan rávezette majdhogynem üveges tekintetét.

- Ő… ő volt – bólintott élettelenül, mert talán kételkedett benne, hogy Andreas hisz neki, vagy egyszerűen csak saját magát is meg akarta győzni.

- Bill, figyelj rám! – ült le a férfi az enyhén zavarodott szőkeség mellé. – Ki az, aki felhívott?

Bill nem nézett rá, nem volt hajlandó a kérdéssel foglalkozni. A takarója gyűrődéseinek köszönhetően keletkezett érdekes mintát bámulta, és közben körmeiről a feketeszínű körömlakkot kapargatta. Rossz szokása volt, főleg olyankor jelentkezett, mikor ideges volt, így teljesen hiába is próbálta volna leszoktatni magát róla. Az ember többnyire csak nagyon nehezen tudja befolyásolni a tetteit, mikor izgatott lelki állapotba kerül. 

- Te szoktál Tommal beszélni, Andreas? – kérdezte pár perc némaság után a szőke. A hangjából nem lehetett érzelmeket kiszűrni, se igazi érdeklődést, csupán egy kérdést tett fel, mely annak ellenére, hogy egy külső szemlélő számára talán nem állt szoros kapcsolatban az Andreas által tudakolt dolgokkal, igazából mégis valamilyen kis gyenge felelet volt a férfinek. És ő rögtön vette is a lapot.

- Igen, szoktam. Miért? 

- Csak kérdeztem – vont vállat Bill, aztán megunta az egyhelyben heverészést, és felkászálódott kényelmes ágyából.

- Mosd meg szépen az arcod, és térj magadhoz normálisan. – Andreas szinte utasította társát, ami neki korán se tetszett, azonban nem volt kedve vitatkozni a férfivel. Sose volt. Neki valahogy sokszor elnézett olyan dolgokat, melyekért mások akár a fejükkel is fizethettek volna. De Andreas nem. Ő… Hát ő egyszerűen csak Andreas. Neki voltak kisebb kiváltságai…

Szó nélkül bemasírozott a fürdőbe, és pont úgy tett, ahogy azt a férfi kérte tőle. Legalábbis azt képzelte, hogy kérte, mert így az kevésbé tűnt undoknak. 

Amint végzett, visszament a szobájába – miközben belátta, hogy tényleg kicsit jobban érzi magát a hidegvíznek köszönhetően. Andreas épp telefonált, így nem is akarta zavarni, ki szeretett volna menni a konyhába Raffaellóhoz, viszont a férfi intett neki, hogy maradjon ott. Ez persze neki ismét egyáltalán nem nyerte el a tetszését, azonban lassan kezdett hozzászokni, hogy úgyse az van, amit ő akar. Így hát mit tehetett volna, mint hallgatta, amint Andreas épp nagyban társalgott valakivel a mobilja segítségével.

- Beszéltél vele? ... Nem, nincsen jól. Egyáltalán nincsen…

Bill érezte, hogy róla van szó, és talán azzal is tisztában volt, hogy ki van a vonal másik végén. Pont ezért nem is akart tovább a telefonos eszmecserére koncentrálni, inkább hanyatt vágta magát az ágyán, és mélyeket sóhajtott. Megpróbálta lekötni a figyelmét az égen gomolygó felhők elemzésével, próbált mintákat és aranyos, bolyhos állatkákat felfedezni bennük, azonban a fel-felvillanó villámok igencsak megnehezítették a dolgát.

De különben is! Mi az, hogy ő nincsen jól? Hiszen csodálatosan van! Nagyszerűen! Hihetetlenül bámulatosan! Most csak arra nem emlékszik, hogy mi történt a nap első felében, volt már ennél durvább is…

Gondolatait viszont nem tudta kellőképpen lekötni semmivel, így hát kénytelen volt tovább hallgatni Andreast.

- Tudod nagyon jól, hogy mit kellene tenned … Jól van, engem igazából nem érdekel …Vegyél egy kicsit vissza az arcodból, és gyere ide! … Aha, hát persze. Mondd annak, akit érdekel.

A feketehajú ezzel a mondatával kinyomta a hívást, és jelét se mutatta annak, hogy egy kicsit is érdekelné, hogy végül is mit fog tenni az illető, akivel néhány másodperce diskurált. Billre nézett, majd egy túlságosan is erőltetettnek tűnő mosoly jelent meg az arcán.

- Bocsi, a bátyád levakarhatatlan – vont vállat könnyedén, mintha épp csak azt közölte volna a szőkével, hogy fúj a szél, mert vihar lesz.

Bill számára ez azonban egyáltalán nem volt egyszerű téma. Nyelt egy nagyot, majd tekintetével ismét kibámult az ablakon.

- Be kéne csukni az ablakot – állapította meg. A vihar már egész közel járt. Még ugyan nem eredt el az eső, azonban igencsak tekintélyes méretű villámok hasították át a háborgó óceánra hasonlító eget, s a hozzájuk társuló nagy dörejek hatására Bill teste bizony meg-megrázkódott. Ő tényleg szerette az ilyen időjárást, most is teljesen lenyűgözték a hatalmas és bizonyára felettébb veszélyes elektromos kisülések, amint gyönyörű alakzatokat rajzoltak a város máskor unalmasan egyhangú egére. Mindössze most csak annyi volt a probléma, hogy a gondolatai nem főként rájuk összpontosultak, sőt igazából egyáltalán nem rajtuk jártak, hanem számára ezekben a pillanatokban sokkal jelentősebb dolgokon, így nem is meglepő, hogy néha ugrott egyet a hirtelen jött, néha már károsan hangos dörgések nyomában.

A szél is rendkívül erősen süvített odakint, a fiú szobájába azonban csak kellemes szellőként látogatott be, majd rögtön távozott is a nappali irányába.

Bill azonban hamarosan megakadályozta ezt a folyamatot azzal, hogy becsukta az ablakot, aztán visszadőlt az ágyába. Végül vett egy nagy levegőt, és behunyta a szemét.

- Egyáltalán nem vagyok kíváncsi a bátyámra – hadarta szárazon, ám Andreasnak még így is csak nagyon hosszú győzködés után sikerült volna elhinnie, hogy ez így is van. Azonban nem győzködte senki sem.

- Hát persze, és te se érdekled őt, úgyhogy az érzés kölcsönös. Csak arra vigyázzatok, hogy nehogy egy kis idő múlva belefulladjatok a hazugságaitokba – jegyezte meg gúnyos szenvtelenséggel a férfi, majd jobbnak látta, ha magára hagyja egy kicsit a szőkét, hadd merüljön kusza gondolataiba. Talán jót tesz neki. Fogta magát, és mindennemű köszönés nélkül elhagyta a lakást.

Bill meglehetősen ijedt szemekkel bámult a távozó férfi után. Nem akart egyedül lenni. Félt. Mi van, ha az fog történni, mint délelőtt?

De nem, vele minden oké, nem fog történni semmi borzasztó sem. Soha nem is történt, minden a lehető legnagyobb rendben van!

Megrázta a fejét, majd ismét kinézett az ablakon. Immár az eső is szakadt, a szél pedig olyan erősen csapódott néha az ablaküvegnek, hogy az beleremegett. Vajon, ha kitörne, és ő pont mellette lenne, mekkora károkat okoznának benne az apró szilánkok? 

Ismét megrázta a fejét. Nem, ilyenre még véletlenül sem szabad gondolnia. És hogy ehhez tartani is tudja magát, ment, és megnézte, mit művelnek rosszcsont házikedvencei. Csak éppen azzal nem számolt, hogy közben akár megszólalhat a mobilja is. Épp a nappali közepén állt, a telefonja pedig a helyiségben lévő kicsi, kerek, tölgyfa dohányzóasztalon tartózkodott. Egyetlen pillantást is elég volt rá vetnie ahhoz, hogy megállapítsa, kinek hiányzik megint ilyen nagyon… vagy épp kinek nem hiányzik egyáltalán… Minden bizonnyal a második lehetőség a helyes… Mert ő ezt így gondolja.

Odament a vadul ordibáló készülékhez, és közelebbről is jól megvizsgálta. Akár már el is menthetné ezt a számot a telefonja kártyájára „hülye idióta” néven, nem? De, talán ezt is fogja tenni. Vagy talán mégsem. Egyáltalán biztos, hogy ő keresi? Mert… Oké, kissé nagyon ködösek voltak számára a délelőtt történtek, azonban ahogy telt az idő, egyre inkább kezdett rájuk emlékezni, és bizony az a lágy hang egyre nagyobb visszhangot kezdett verni a fejében, azzal az apró szócskával, amellyel megszólította őt. 

Szóval, igen. Most már akár teljesen biztos lehetett benne, hogy a telefonszám egy bizonyos befont hajú, őrjítő mosolyú szemétládával van kapcsolatban.

Ha ép eszénél lett volna, valószínűleg hagyja, hogy tovább csörögjön a telefon. Azonban nem volt. Hangot ugyan most nem hallott – nem is hiányzott neki –, viszont valamilyen mindezidáig teljesen ismeretlen érzés azt súgta neki, hogy muszáj fájdalmat okoznia a telefonálónak. Nem igazán értette, hogy miért, nem is nagyon foglalkozott vele, muszáj volt.

Tedd meg!

Villámgyorsan a kezébe vette a kis készüléket, és fogadta a hívást. Azonban még mielőtt a vonal másik végén lévő személy bármit is mondhatott volna, megszólalt ő.

- Gyűlöllek! – jelentette ki a lehető legellenségesebb hanglejtéssel, és nem várta meg a másik fiú reakcióját, kinyomta a hívást.

Szerzői megjegyzés: Hmm... Hát, majd alakulnak még egy kicsit a dolgok. :P

Csillaghullás 5. rész

Hát sziasztok! 

Úgy néz ki, még mindig élek, szóval sikeresnek nyilváníthatjuk az eltelt hetem. És a rész is itt van, melyből már azért pár dolog kiderül, úgyhogy jó olvasást! ^.^

Hát ez most már tényleg nem lehet igaz! Mit keres már megint mellette ez az idióta? Nem elég, hogy múltkor arra ébredt, hogy ez a semmirekellő ölelgeti őt a saját lakásában, hát persze, hogy nem! Ma is arra kellett ébrednie. De ebből elég volt!

Bill mélyet szippantott a levegőből, majd becsukta a szemét, és akkorát rúgott a mellette békésen szunyókáló Dorianbe, hogy a fiú majdnem leesett az ágyról. De szerencsére nagyszerűek voltak a reflexei, melyek már hajnalban is kitűnően működtek, így még mielőtt a padlón találta volna magát, megkapaszkodott a még nagyon kómás szőkeségben, így végül mindketten Bill puha perzsaszőnyegén végezték.

- Hát nagyon gratulálok! – morogta a volt énekes, majd mivel esés közben némileg sikerült magához térnie, konstatálta, hogy teljesen meztelenül térdel az úgyszintén ruhátlan Dorian felett, így nagyon gyorsan felspurizott az ágyra, hogy a takarói biztonságot nyújtó menedékébe burkolózhasson.

A szőkésbarna hajú srácnak azonban még túl korán volt ahhoz, hogy bármit is felfogjon a jelenetből, csak ásított egy nagyot, majd mit sem törődve annak okával, hogy az ágy helyett a padlón ébredt, visszamászott az alvó alkalmatosságra, s figyelmen kívül hagyva Bill rosszalló pillantását, visszavackolta magát a párnák közé. Még az se érdekelte, hogy a szőke az összes takarót kisajátította magának, nem volt hideg, így tökéletesen el tudott ő heverészni meztelenül is. Ez viszont vendéglátójának már annál kevésbé tetszett, s mivel esze ágában sem volt sokáig gyönyörködni az igazából nem is másodfokúnak számító látványban, gyorsan a fiúra dobott egy paplant. Ő ezt egy halk morgással köszönte meg, majd legszívesebben durmolt is volna tovább, azonban Billnek meg se fordult a fejében lehetőségként, hogy ezt csak úgy engedje. Mutatóujjával óvatosan megböködte a zöldszeműt, mintha neki legalább valami fertőző és halálos kimenetelű betegsége lenne, de mivel az nem reagált erre semmit, hát kénytelen volt ismét használatba venni a lábát. Most viszont kicsivel kisebbet taszajtott a bóbiskoló srácon, ami miatt ő nem kényszerült ismét a padlóra, azonban felnyitotta hosszú pilláit.

- Miért zaklatsz? – kérdezte nyűgösen, miközben olyan laposakat pislogott, hogy félő volt, újra elalszik.

- Én zaklatlak? Ez most komoly? Történetesen te fekszel az én ágyamban teljesen pucéran! Ez eddig még nem tűnt fel? – kérdezte Bill felháborodva, s közben olyan hevesen mutogatott, hogy a takarók majdnem teljesen lecsúsztak róla. De még mielőtt ez bekövetkezhetett volna, ő gyorsan magához szorította őket, majd küldött pár lesújtó pillantást az ébredező Dorian felé, aki félkómás volta ellenére is igencsak érdeklődve várta, hogy mikor lesz végre ismét teljesen fedetlen a szőke teste. Egy morranással nyugtázta, hogy Bill megakadályozta kiváló reggeli szórakozásában, majd egy fejrázással sikeresen kiverte perverz gondolatait a fejéből, és a maradék kis álmosságot a szeméből.

- Képzeld, nekem már tegnap éjszaka is feltűnt, nem úgy, mint neked – jegyezte meg egy gúnyos grimasszal az arcán.

- Fasz – motyogta a volt énekes mereven maga elé bámulva, és ezalatt látványos duzzogásba kezdett, ami annyiból állt, hogy nem volt hajlandó Dorianre nézni. Ez azonban a másik fiút nem igazán ütötte szíven, inkább újból visszafeküdt a puha párnára, melyen Bill kellemes illatát lehetett érezni, ami nagyon is elnyerte a tetszését, viszont annak érdekében, hogy nehogy gyanúba keveredjen, csak egyszer szippantott mélyet a levegőből, akkor azonban jól teleszívta vele a tüdejét. Aztán lehunyta a szemeit, és nagyon szerette volna ismét felkeresni Álomvilág díszes kapuját, hogy aztán vígan átmasírozhasson rajta, azonban ezt a morcos kedvében lévő szőkeségnek mindenképpen meg kellett akadályoznia.

- Mi lenne, ha nem az én lakásomban döglenél meg? Tűnj el! – morogta Bill, Dorian pedig elmosolyosodott, aztán nagyot sóhajtva – ezzel lemondva egy kellemes szunyókálásról szövögetett álmairól – felült, és kihívó mosolyt varázsolt az arcára.

- Eltűnök, édes, a formás kis fenekedért cserébe. Na, mit szólsz? – Lerántotta Billről az egyik takarót, olyan gyorsan, hogy a szőke fiú pár másodpercig fel se fogta, mi történt, amint viszont ez mégis sikerült neki, észlelte, hogy már csak egy védőbástyája maradt, ezért jól magára húzta a könnyű anyagot.

- Ugyan már, vadócka. Láttalak már ruha nélkül, ne szégyenlősködj. Bár a pirult pofi meglehetősen jól áll. – Dorian közelebb húzódott a kissé önbizalmát vesztett fiúhoz, és olyan lágyan vonta az ölelésébe, hogy ő ismét teljesen elbizonytalanodott vele kapcsolatban. Ugyanis Billnek mostanra sikerült arra a meglátásra jutnia, hogy a zöldszemű mindössze egy hedonista elmebeteg, akinek ahhoz, hogy ki tudja elégíteni legnagyobb perverzióit, arra van szüksége, hogy őt bámulja. Hát most már nem így gondolta… Van ebben a fiúban valami nagyon furcsa… és valami nagyon ismerős…

- Akkor nem voltam magamnál. Józanon sohasem feküdnék le veled, jobb ha ezt a buksikádba vered – tolta el magától Doriant.

- Szerintem meg szín józan voltál, szivi – suttogta a másik srác halkan, szinte Bill is alig hallotta meg annak ellenére, hogy ott ült mellette alig néhány centire. Viszont Dorian akármennyire is halk volt, sikerült felkeltenie mondatával a szőke érdeklődését, ám amint sejtelmesen csillogó tekintete összetalálkozott Bill kíváncsiságot tükröző pillantásával, nemlegesen megrázta a fejét. – Majd egyszer elmondom.

- Nem, mintha érdekelne a hülye dumád – fonta össze maga előtt a karjait Bill. – Mindig össze-vissza beszélsz, mint egy szellemi fogyatékos. – Nem tudta, miért lett hirtelen ennyire szókimondó ebben a hozzá cseppet se közelálló stílusban. Néha ez elő szokott jönni nála. Főleg reggelente, ha nem egyedül ébred.

- Ne akarj sértegetni, úgyse fog összejönni – mosolygott fölényesen Dorian, majd ebben a pillanatban megszólalt Bill mobilja, mely most – valamilyen kisebb csoda folytán – nem az ágy alatt éjszakázott, hanem a fiú éjjeliszekrényén. A kijelzőjén az az ismeretlen – azonban mostanra valamilyen szinten mégis ismerőssé vált – szám villogott, mellyel először akkor találkozott, mikor a zöldszemű srác megjelent a munkahelyén. Azóta pedig már számtalanszor jelzete a telefonja nem fogadott hívás formájában, hogy a szám tulajdonosa szeretett volna beszélni vele, azonban Bill eddig még egyszer sem hívta vissza az illetőt, pedig ahogy múltak a napok, egyre többet gondolkodott a dolgon. 

Azonban most, hogy lehetősége lett volna rá, hogy fogadja a hívást, ezáltal megbizonyosodjon afelől, hogy ki a rejtélyes telefonáló, nem tudta eldönteni, hogy tényleg kíváncsi-e rá. Miután pár másodpercig csak szemezett a mobiljával, végül lassan a kezébe vette, s így folytatta a kijelző bámulását.

Dorian összevont szemöldökkel figyelte az eseménysorozatot, majd mivel nem tudta eldönteni, hogy a másik fiú ilyenkor csak még nagyon álmos, azért viselkedik így, vagy a hívó személlyel van gondja, ezért ő is szemügyre vette a kijelzőn villogó számot.

- Hát ez aranyos – jegyezte meg gúnyos mosollyal ajkain, Bill pedig azonnal rá kapta a tekintetét.

- Mi bajod van? Miért lenne ez aranyos?

- Óh, hidd el nekem, hogy aranyos. – Még inkább cinikus mosoly jelent meg a szőkésbarna arcán.

- Bolond vagy – rázta meg a fejét Bill rosszallóan, közben a tekintetét el nem szakította volna a mobiljától.

- Az meglehet. De engem nem zavar. Amúgy pedig én a helyedben felvenném. Könnyen előfordulhat, hogy a kedves telefonáló azt szeretné, amit te. – A volt énekes ebben a pillanatban nagyon szerette volna, ha Dorian nem tudná olyan mesteri módon alkalmazni sejtelmes arckifejezését. De mivel sajnos nagyon is profin ment neki valódi érzelmei és gondolatai elrejtése, a szőke csak sóhajtott egyet.

- Annyira utállak. Miért nem vagy képes egyszer úgy megfogalmazni valamit, hogy azt én is értsem?

- Értenéd te, ha akarnád. – Dorian mélyen a gesztenyeszínű szempárba fúrta tekintetét, amitől Bill teljesen úgy érezte, hogy a fiú a gondolataiban járkál. És ez nagyon nem tetszett neki. Most már határozottan meg volt győződve róla, hogy a szőkésbarna tud valamit, amit nem kellene, és ez felettébb nyugtalanító volt.

Ebben a pillanatban a telefonja elhallgatott, majd nem fogadott hívást kezdett jelezni. Bill ismét vett egy nagy levegőt, a mobilját visszatette az éjjeliszekrényére, aztán tekintetével lassan megkereste Dorianét.

- Azért kicsit fura, hogy nem mered felvenni a telefonod, nem gondolod? – kérdezte ő azonnal tudálékosan.

- Mi az, hogy nem merem felvenni a telefonom?

- Hát pont ezt kérdeztem én is – vonta fel Dorian az egyik szemöldökét.

- Fel merem venni, képzeld el, csak most nem volt hozzá kedvem. – Oké, ennél bénább hazugságot ki se tudott volna találni. De nem az ő hibája, nem volt felkészülve erre a beszélgetésre, és Dorian túl szemtelen!

- Aha, biztos úgy van, ahogy mondod – állt fel a szőkésbarna az ágyról, nem törődve azzal, hogy teljesen meztelen. Ez által Billt sikerült rendesen zavarba hoznia, pedig ő komolyan, annyira nem akart zavarba jönni, és fülig pirulni. Hiszen annyiszor látott már ilyet, hogy talán képtelenség lenne összeszámolni, és mégis… Az egészről az tehet, hogy Dorian ennyire nyomulós, titokzatos és… valljuk be, irtó szexi. Annyira, hogy a szőkeségnek többször is végig kellett járatnia a tekintetét a másik fiú egész testén ahhoz, hogy el tudja fogadni, ilyen márpedig létezik.

- Ne csorgasd a nyálad, az előbb még nem akartad igénybe venni a szolgáltatásaimat – térítette magához a tökéletes test gazdája a kissé megbűvölt tekintettel merengő Billt. Ő ettől csak még inkább zavarba jött, és szemeit lesütve próbálta kimagyarázni magát a cseppet kellemetlen helyzetből.

- Én… most se akarom. Csak… szeretem, ha valami szép – motyogta maga elé, közben a takarót már majdnem a fejére húzta.

- Nem gondolod, hogy nem kellene már tovább növelned az amúgy is hihetetlen nagyságú egómat? – kérdezte elégedett vigyorral a szőkésbarna, mialatt hátat fordított Billnek, hogy felvegye a földről az alsóját. A volt énekes ekkor ismét igencsak megszeppenten bámult társára, aki azzal, hogy lehajolt, elég érdekes látványban részesítette őt. Azonban amint a fiú újra felegyenesedett, zavara enyhült, és feltűnt neki más is azon kívül, hogy Dorian igencsak jó hátsóval rendelkezik.

- Nem is szexeltünk – jegyezte meg halkan, bizonytalanul.

- Ezt mégis honnan veszed? – fordult a szőke felé Dorian, amint magára vette boxerét. – Egymás mellett ébredtünk, mindketten teljesen pucéran. Mi itt a baj? – Értetlenség tükröződött smaragd íriszeiben, de igazából nem tűnt túl meglepettnek.

- Szex közben karmolok. – Bill válasza mindössze ennyi volt, Doriannek azonban ez is épp elég volt. Igen, Bill valóban karmol szex közben. Mikor tényleg együtt voltak, és nem csak ő állította be úgy a dolgokat, mintha… akkor tiszta karmolás nyom volt az egész felsőteste, főleg a háta. Úgyhogy nagyon úgy néz ki, hogy lebukott...

 - Hát ezt elfejtettem. Majd legközelebb jobban figyelek – vont vállat, és most Billen volt a sor, hogy értetlenül nézzen.

- Én… most már tényleg nem értem, hogy mit keresel itt. Miért nem hagysz békén? – A szőke hangja egy kissé hisztérikusan csengett, pedig nagyon is próbálta visszafogni magát. De hát ez a fiú annyira provokatív, hogy az már fájdalmas!

- Hányszor mondjam még el, hogy dolgom van? Miért zavar az téged, hogy a közeledben vagyok?

- Ezt most ugye te se kérdezted komolyan? Szerinted miért zavar, hogy folyamatosan bámulsz, egyfolytában a közelemben vagy, és azt a látszatot próbálod kelteni, hogy lefeküdtünk egymással? Idegesítő vagy. – Talán Bill egy kicsit jobban kikelt magából, mint azt szerette volna, de halvány reményt látott arra, hogy ha ezt így a másik szemébe mondja, akkor ő többet sohasem akar majd együtt lenni vele. Hát tévedett…

- Tudom, hogy az vagyok. De hozzá fogsz szokni, nyugodj meg – csitította Dorian negédes hangszínnel Billt, aki ennek hatására nagyon szívesen tört volna ki dührohamban, azonban próbálta meggyőzni magát arról, hogy azzal semmire se menne ezzel a sráccal szemben. Bár kérdéses, hogy egyáltalán lehet-e bármilyen módszerrel hatni rá…

- És ne fáradj, a fürdőt megtalálom magamtól is – masírozott be a szőkésbarna Bill fürdőszobájába, akiben emiatt csak fokozódott az az érzés, hogy minél előbb ki kell dobnia ezt az idiótát a lakásából. De egyelőre még vissza tudta magát tartani.

- Baszódj meg! – kiabálta vendége után, aki épp ekkor engedte meg a zuhanykabinban a vizet, Bill azonban kellően hangos volt ahhoz, hogy meghallja.

- Majd inkább te, cica – válaszolta a zöldszemű  jól megszokott mosolyával, majd azzal a tudattal, hogy a szőke most miatta valószínűleg még a csillagokat is leátkozza az égről, beállt a zuhany alá.

Bill kis ideig mérgelődött csak, azt is magában tette. Nem akarta komplett idiótának érezni magát, csak azért, mert egy hülye barom pont őt szemelte ki szexuális és más jellegű perverz vágyai kielégítése érdekében. Inkább ő is felkelt, majd miután meggyőződött róla, hogy Dorian még véletlenül se láthatja őt meg meztelenül, mert csukva van az ajtó, gyorsan keresett a szekrényben egy boxert, és egy szempillantás alatt magára kapta. Nem is tudta, hogy képes ilyen gyorsan öltözködni. Ezután a szőkésbarna jelenlétére való tekintettel még felvett egy egész csinos, mindazonáltal elég kényelmes fekete csőszárú farmert és egy laza, lila pólót, aztán mivel úgy gondolta, Dorian még nem mostanában óhajt kifáradni a fürdőből, hát megetette éhes házikedvenceit, amit ők kitörő örömmel fogadtak. 

- Rafa, az Leila kajája, hagyd békén! – szólt rá a mohó labradorra, mikor az már rég behabzsolta saját reggelijét, és folytatta volna a cicáéval. Ő közben kakaós gabonapelyhet rágcsált, bár határozottan nem volt étvágya. De néha muszáj volt jól megtöltenie a hasát, mert bizony történt már olyan - nem is egyszer -, hogy az éhség miatt rosszul lett. Csak az a baj, hogy ettől még nem kezdett el - ha helyesen nem is - rendszeresen táplálkozni, arra nem volt se ideje, se lehetősége… Főként, ha még csak nem is a saját otthonában talált rá a hajnal…

- Én is kérek olyat – jelent meg a semmiből Dorian a fiú háta mögött, majd elé lépett, és leült vele szembe. Az egy szál igencsak testre simuló sötét farmernak, és a törölközőnek köszönhetően, mellyel nedves haját törölgette, elég izgató látványt nyújtott. Billt viszont valahogy nem kábította el vele, még akkor sem, ha kívánatosan izmos, fedetlen felsőtestén olykor kínzó lassúsággal végigszaladt egy-egy eltévedt vízcsepp, mely most egészen barnának tűnő tincseiből származott.

- Macskakaját? Ott van a szekrényben, szolgáld ki magad – csámcsogta Bill, és nem mutatott semmi érdeklődést társa felé.

- Szörnyű vagy – sóhajtott egy mélyet a zöldszemű, majd mivel látszólag Bill tényleg nem volt hajlandó gondoskodni a reggelijéről, intézkedett helyette ő, s pár pillanat múlva már ő is ugyanazt a finomságot tömködte a szájába, amelyet Bill is.

- Miért nem tudsz otthon enni? – kérdezte csak úgy mellékesen a szőke, mikor ő már végzett a reggelijével.

- Mert nekem tetszik itt. Szép – vonta meg a vállát a másik fiú, majd kicsit körül nézett, hogy ezzel is tetszését fejezze ki. Bill is lassan végigvezette tekintetét lakása kellemes, meleg színekkel festett falain, melyek leginkább napsárgában, égkékben és narancsszínben pompáztak, és úgy helyezkedtek el, hogy a nappalival összekötött, amerikai stílusú konyhából szinte minden helyiséget jól meg lehetett figyelni, még a hálószobát is, ha annak nyitva volt az ajtaja. A bútorok elrendezése és stílusa otthonos hangulatot keltett, és bár minden új volt, és modern, nem érezte úgy az ember, hogy bármi is a milliós árkategóriába tartozik. Nos, de mint tudjuk, a látszat néha csal… Az igaz, hogy a kilátás nála se volt a leggyönyörűbb napközben, a konyhából történetesen ugyanazt lehetett látni, mint Dorian lakásából, annyi különbséggel, hogy más szemszögből, a hálóból nyíló erkély azonban egy parkra nézett, így ott egész kellemes látványban lehetett része az embernek, főleg, ha az évszakra való tekintettel az épp rügyező fák alatt a játszótéren kisgyerekek futkároztak. Bill imádta őket figyelni, néha elképzelte, hogy ő is ott játszik velük, kisfiúként bújócskázik az érdekes és színes, fából készült játékvárak között Tommal, aki úgyszintén nem lehet több ötévesnél. Szép ábránd…

- Itt vagy, királyfi? – térítette hirtelen magához Dorian hangja, miközben a fiú immár ismét szőkésbarna tincsekkel tarkított fejét Bill látómezejébe dugta.

- Igen, csak elkalandoztam kicsit. Mondtál valamit? – szakította el a szőke a tekintetét a szemközti ablaktól, melyen keresztül eddig a szomszéd emeletes ház tetejét pásztázta tekintetével.

- Csak annyit, hogy szép a lakásod.

- Ja… Igen, köszi – mosolyodott el Bill még mindig kis ábrándképekkel a szemében, Dorian azonban jobbnak látta, ha egyelőre nem kínozza tovább a fiút, és nem kérdezi meg, min gondolkodott el ennyire. Helyette inkább felállt, a tányért, melyből evett, a mosogatóba tette, aztán átsétált a nappaliba, és lazán ledobta magát a bőrkanapéra.

- Mégis meddig óhajtasz itt tartózkodni? – kérdezte Bill felvont szemöldökkel, miközben ő is elhelyezte koszos tányérját a mosogatóban, majd gyorsan elöblítette Dorianével együtt. Múltkor a szőkésbarna alig pár percig maradt, miután felébredtek egymás mellett – ez történetesen az Andreas hazaérkezése utáni reggelen történt –, így a szőkeségnek nem sok lehetősége volt rá, hogy kiderítse, mégis hogyan került Dorian az ő házába, ráadásul az ágyába, mikor a mai napon napvilágot látott információk szerint, akkor se feküdtek le egymással. Oké, talán nem kellene annyit innia, és akkor mindenre emlékezne, és nem várnák reggel ilyen kellemetlen meglepetések, de… igazából nem is szokott sokat inni… egy kis speedbe meg még nem halt bele senki… Na jó, dehogyisnem, de ő okos, és nem függő, csak szórakozik néha egy kicsit… Vagy valami ilyesmi… Igazából már nagyon régóta nincs teljesen tisztában azzal, hogy mit szokott művelni némely bulizással töltött éjszakáin, de ez egészen eddig a pillanatig nem igazán foglalkoztatta. És most se izgatta túlságosan, pedig ha jobban belegondolt volna, igenis lett volna rá oka, hogy törje kicsit rajta a fejét. De nem volt kedve gondolkodni. Igazából már teljesen mindegy volt neki, hogyan teszi tönkre az életét. Ha úgyis meg kell egyszer halnia, legalább előtte jól érezte magát egy kicsit.

- Még nem tudom pontosan, talán csak délelőtt, talán egész nap – válaszolt Bill előbbi kérdésére Dorian könnyedén, majd szinte rutinosan nyúlt a kanapé karfáján elhelyezkedő távirányítóért, hogy aztán működésre bírhassa vele a nappaliban lévő síkképernyős tévét.

- Ez igazán nagyszerű – forgatta a szemeit Bill, majd úgy döntött, nem ártana neki is kissé felfrissülnie a zuhany alatt, ezért nem foglalkozva Dorian otthonos viselkedésével, beballagott a fürdőjébe, és magára zárta az ajtót. Nem volt semmi kedve hívatlan vendégekkel veszekedni…

A zuhany még a vártnál is jobban esett neki. Egészen új embernek érezte magát tőle. Bár nem akart már más ember lenni, így is épp elég nehéz volt Billt és Jace-t összekombinálni…

- Végeztél, hercegnő? Szinte hihetetlen – mondta Dorian cinikus mosollyal, a szőkét azonban most ez sem dühítette, mint ahogy az se, hogy vendége látszólag nagyon szerette különböző, néha cseppet se találó, és még kevésbé humoros becenevekkel illetni őt. Lehuppant a kanapé melletti karosszékre, és válasz nélkül a tévéképernyőt kezdte figyelni. Éppen a híradó ment, melyben a csinos, kedvesnek tűnő híradósnő beszámolt az épp aktuális politikai helyzetről, valamint a nemrégiben lezajló két nagy természeti katasztrófa fejleményeiről, melyekből már mindenkinek elege volt, de senki se merte ezt ilyen nyíltan kijelenteni, hisz a legtöbben nem szívesen állították volna be magukat egy szívtelen, antiszociális egyénnek. Nem úgy, mint Dorian, aki bizony csak forgatta a szemét a hallottakon, és nagyokat sóhajtozott, ezzel jelezve, hogy a műsor nem igazán köti le a figyelmét. 

- Ha unatkozol, menj haza – javasolta Bill, aki ekkor már tényleg szívesen szabadult volna a szőkésbarna társaságától.

- Még nem, kíváncsi vagyok a legújabb pletykákra is – tapasztotta Dorian a tekintetét ismét a tévére, ahol épp ekkor ecsetelték, hogy kit választottak idén a legszexisebb szerelmespárnak a sztárok közül. A zöldszemű sejtelmes mosolyra húzta ajkait, amint megjelent a képernyőn a nyertes pár fotója, Billnek azonban már annál kevésbé tetszett, hogy az az arc mosolygott rá a tévéből, melyet három éven keresztül mindegy egyes nap próbált különböző drasztikus módszerekkel száműzni emlékezetéből. Mindhiába. Gesztenyeszínű, ragyogó szemei, telt ajkai, sugárzó mosolya és pimasz tekintete még mindig épp ugyanolyan volt, mint mikor testközelből szemlélhette őket, mindössze annak a feltűnően bájos, szép, babaarcú lánynak nem kellene szerelmesen körbefonnia őt karjaival a nyakánál, és akkor Bill akár még úgy is gondolhatná, hogy az elmúlt három év meg se történt. Azonban a lány ott volt, kitartóan szorította magához a fekete, befont hajú srácot, és a tekintetén látszott, hogy a világ minden pénzéért se engedte volna el. Szerelmes volt. És bár a fiú tekintete nem árulkodott hasonló érzelmekről, ő se látszott lehangoltnak…

- Hát ez egy igazán nagyszerű hír – állapította meg a szőke, miközben figyelmeztette magát, hogy pont az ilyen nemkívánatos hírek miatt nem szokta nézni a tévét, úgyhogy csak az ő hibája, amiért erről most elfelejtkezett, és furcsán érzi magát a hallottak és látottak miatt.

- Ugye? Hát nem aranyosak? – Dorian természetesen ironikus volt, Bill mégis fintorgott egyet.

- Nem – válaszolta szárazon.

- Miért? Csinos a kiscsaj, nem? – kerülgette tovább a forró kását a zöldszemű. Igazából nagyon is jól tudta, hogy mi - pontosabban, ki - miatt nem nyerte el a páros Bill tetszését.

- Nem vele van baj.

- Szóval a srác nem szimpi? Csak nem volt vele is egy kis afférod? – Dorian nagyon közel járt hozzá, hogy megégesse magát, ezt Bill dühösen csillogó íriszei is igazolták.

- Nem volt. Képzeld, még mindig van ízlésem, ennek köszönhetően pedig sohasem feküdnék össze egy ilyen szemétládával – mondta flegmán a volt énekes, grimaszai pedig mind állítását igazolták.

- Biztos? És mégis miért tartod ekkora szemétládának? Eltűnt a tesója, te nem sajnálod szegényt? – A smaragdszemű ennél gúnyosabb már nem is lehetett volna, ezekben a pillanatokban azonban mégsem ez idegesítette főként a szőkeséget.

- Nem sajnálom. Csak ő tehet róla – vont vállat, aztán összefonta karjait maga előtt.

- Tényleg? És arról mit gondolsz, hogy a tesója szerelmes volt belé, és ezt a tényt a közreműködésével az egyik legnagyobb pletykalap is leközölte? Elmebeteg dolog, nem? – Óh, dehogyisnem! Ezzel Bill is tisztában volt. És igazából nem is tudta, miért beszélget erről a dologról Doriannel. Annyira abszurdnak hatott a helyzet, melyben ezzel a szinte teljesen ismeretlen sráccal kívülállóként megvitatták élete egyik legtragikusabb időszakát, hogy értelmes szó eszébe se jutott, amelyet használni lehetett volna rá.

- Valószínűleg jó oka volt rá – kelt saját maga védelmére, bár igazából nem akarta védeni magát. Tudta nagyon jól, hogy sok hibát követett el azokban a napokban, mikor az egész élete félre siklott, de valamilyen szinten azzal is tisztában volt, hogy nem csak az ő hibája a kialakult helyzet, akár mennyire is szerette néha magát emészteni emiatt.

- Igen, valószínűleg jó oka volt rá. De az is lehet, hogy a másik srácnak is jó oka volt rá, hogy azt tegye, amit, nem? – vonta fel a szemöldökét kérdőn Dorian, Bill pedig ismét fintorgott egyet.

- Igen, biztos, nagyon jó oka volt rá, hogy közölje az öccsével párszár villogó fényképezőgép meg kamera előtt, hogy utálja, mert gusztustalan és undorító, és tűnjön el örökre, mert soha többé nem akarja látni. Hisz, végül is megkapta, amit akart, nem? – mosolyodott el Bill, és bár eredetileg cinikusnak akart látszani, túl sok fájdalom vegyült a vonásaiban ahhoz, hogy meggyőző tudjon lenni. De nem is akart ő senkit se meggyőzni. Ő tudta, hogy mi történt akkor, tudta, hogy az egy újabb értelmetlen díjat bezsebelő srác miért bukott ki igazából az öccsére, tudta, hogy a két fiú összeveszésének hátterében nem az áll, amit a nagyközönség az okának vél, tudta, hogy miért fájt az a megjelent cikk annyira mind a két fiúnak. Tudta, csak ő tudta. Valamint rajta kívül még egyetlen egy személy. És ez így volt jó.

- És mi van akkor, ha nem is gondolta komolyan? Mi van akkor, ha megbánta, és…

- Semmi sincsen – vágott a szőkésbarna szavaiba Bill. – Egyszerűen már csak nem kell foglalkozniuk egymással, és kész. – Egy pillanatra elmerengett azon, hogy mennyire könnyű volt ezt így kimondania, viszont mennyire nehéz eszerint élnie a mindennapjait. Természetesen bonyolultabb volt annál a helyzet, mint ahogy ő azt a szavaival felvázolta.

Dorian azonban megelégelte a mellébeszélést, és végre hajlandó volt a lényegre térni, valamint felfedni, hogy azért nem annyira kívülálló, mint ahogy azt a szőke az első találkozásukkor gondolta.

- És szerinted ez így működni fog, Bill? Tom is, és te is annyira ésszerűnek gondoljátok a saját érveiteket, melyek igazából nem mások, mint gyenge kifogások. Egyszerűen csak gyávák vagytok. – A zöldszemű tudta volna tovább is részletezni a nézeteit, azonban nem tette. Azt akarta, hogy társa gondolkodjon el egy kicsit a dolgokon, nem akarta a szájába rágni a megoldást, még akkor se, ha az igazából mindkettőjük számára teljesen kézenfekvő volt.

Bill nem túlságosan lepődött meg azon, hogy az igazi nevét hallotta Dorian szájából. Már nagyon régóta sejtette, és ez alatt a beszélgetés alatt egészen világossá vált a számára, hogy a fiú tisztában van vele kapcsolatban pár dologgal. Bár remélte, hogy nem ezzel, annyira azért mégsem rázta meg a dolog. Egyelőre biztos lehetett benne, hogy nem fog fény derülni az egész világ előtt a kis titkára, a szőkésbarna nem volt az a pletykás fajta. Hacsak nem származott valami haszna belőle…

- Ismered Tomot, ugye? – sütötte le a szemeit Bill. Nem akarta, hogy Dorian lássa bennük a mérhetetlen fájdalmat és emléközönt.

- Ja, ő is épp olyan szerencsétlen idióta, mint te. – A szőkét nagyon idegesítette a másik fiú nemtörődöm hangvitele, hisz az ő szívében ezekben a pillanatokban éppen óriási vihar tombolt, de ezt a világért se mutatta volna ki. Közömbös és hűvös volt a hangja, mikor legközelebb megszólalt, bár ez csak nagy erőfeszítések árán történhetett meg.

- Reggel ő hívott engem? – Oké, talán egy kicsit csúszkált a hangszíne, de ezen kívül teljesen érzelemmentes volt.

- Előfordulhat – adott felszínes választ Dorian, bár tudta, hogy talán ideje lenne abbahagynia a szőkeség idegeinek tépését. De miért tette volna ezt? Úgy már nem lenne jó buli ez a kis csevej.

- Én találkoztam már veled, ugye? Még régebben… - gondolkodott hangosan Bill. A tekintete még mindig üres volt, és semmit mondó. Tökéletes álarc.

- Igen, volt már szerencsénk egymáshoz – vigyorgott perverzen a szőkésbarna. – És nagyon nem esik jól, hogy nem emlékszel rám. Örök szerelmet fogadtál nekem. – Ez persze enyhe túlzás volt, mindketten tudták jól, hogy Bill nem az a fajta, aki csakúgy szerelmet vall mindenféle jöttmentnek. Csak az a baj, hogy Dorian immár végképp nem jöttmentnek számított, hisz azokban a percekben talán jobban tisztában volt azzal, mit művelt az eltelt három év alatt a szőke, mint ő maga. És ezt Bill szeme is elárulta, ugyanis hiába vizsgálta elmélyülten Dorian arcát, nem tűnt úgy, hogy emlékszik bármire is, amit a fiúval közösen éltek át.

- Egy kicsit ködös az eltelt pár év, nem? – kérdezte végül a zöldszemű, mikor társa hosszú idő elteltével se hagyta abba arca legkisebb részletein történő merengését. Ekkor viszont némileg feleszmélt, és egy halvány fejrázással próbált teljesen visszatérni tudatához.

- Nem igazán – felelte elhúzott ajkakkal. – Néha megteszek dolgokat, amiket egyáltalán nem tartok helyesnek, és hiába próbálok rájönni, hogy miért tettem, nem tudom. Néha pedig csak napok múlva derül ki, hogy csináltam valamit, amire egyáltalán nem is emlékszem… - Igazából Bill a szavait sokkal inkább magához intézte, mint Dorianhez, és ezzel a fiú is tisztában volt, mégis örült neki, hogy hallhatta a szőke gondolatait. Legalább most már biztos lehetett abban, hogy a feltételezése helytálló. És ennek fényében már alig várta, hogy úgy igazán peregni kezdjenek végre az események egymás után, bár tudta, hogy erre pár napot még mindenképpen várnia kell. Mindezek ellenére, nagyon jó szórakozásnak ígérkezett ez az egész ügy.

- De ugye te se gondolod úgy, hogy ez csak és kizárólag a kicsapongó életviteled miatt van így? – Milyen jó, hogy nemhogy csak kifogástalan külsővel rendelkezik, de még okos is! Így kell öncélú módon felhasználni, ha halljuk valakinek a legmélyebb, és talán még saját maga számára is teljesen új gondolatait.

- Én… Nekem fogalmam sincs – rázta meg a fejét Bill tanácstalanul, miközben elméjében a szőkésbarna kérdésére lehetséges válaszok cikáztak át villámgyorsasággal.

- Tudod, mit? Egyelőre hagyjuk a témát, kicsit még gondolkodnod kell rajta. Most inkább gyere ide! – ragadta meg Dorian a volt énekes karját, hogy annak segítségével az ölébe húzhassa a kissé zavarodott fiút. Ő pedig nem ellenkezett, hisz egyrészt teljesen felesleges is lett volna, hisz a másik srác minden bizonnyal erőfölényben volt, másrészt pedig valamiért úgy érezte, Dorian most nem akar semmi mocskosat, csak mutatni akar neki valamit. És ez igaz is volt.

- Nézz a szemembe, Bill! – kérte egészen lágy hangon a zöldszemű az említett személyt, miközben gyengéden a fiú álla alá nyúlt, hogy így maga felé fordíthassa szép arcát.

Billnek igazából cseppet se volt ínyére a kialakult szituáció, de ha már egyszer így hozta a sors, hajlandó volt kis időre belemerülni társa smaragd íriszeibe. De tényleg csak kis időre, mert néhány másodperc elteltével felrémlett előtte egy nagyon hasonló szempár, mely gúnyos csillogásával bizonyos pillanatokban akár beillett volna Dorian tekintetének is. De ez nem volt véletlen, hisz az övé volt…

- Te… - Ennyit tudott csak kinyögni a felismerés után, mely még az áramütésnél is nagyobb sokként hatott rá. Villámgyorsan kipattant a szőkésbarna öléből, és remegő karjait összefonta maga előtt, teljesen spontán, védekezési reakcióként.

- Óh, igen, én – vigyorgott irritáló nyugodtsággal Dorian, és valószínűleg, ha Bill éppen teljesen tudatánál lett volna, elküldte volna valami jó forró éghajlati szigetre melegedni, de mivel nem volt, csak nagy szemekkel és remegő térdekkel szemlélte, ahogy a fiú feláll a kanapéról. Ugrott egyet a gyomra, amint vendége lépett egyet felé, bár ekkorra már némileg tisztában volt vele, hogy nincs semmi oka félni a fiútól. De már rég nem ő irányította a reakcióit, túl sok váratlan információ érte az eltelt pár percben. 

- Tűnj el! – sziszegte a fogai között, barátságtalan arckifejezéssel. A zöldszemű gonoszan felkacagott, majd lágy csókot hintett a fiú ajkaira, és máris a lakás bejárati ajtajánál termett. De mindezt olyan gyorsan, hogy Billnek lehetősége se volt rá, hogy reagáljon.

- Hamarosan látjuk egymást – fordult vissza egy pillanatra Dorian az ajtóban, majd kiviharzott rajta. Bill pedig ott maradt egyedül, remegő végtagokkal, összeszorult gyomorral, gombóccal a torkában és megannyi agyán átfutó apró emlékképpel, melyek mind tompán fájdalmas ürességet hagytak maguk után. Némelyik mégis annyira gyönyörű volt, hogy az sem érdekelte volna, ha kitépik a szívét miatta, hogyha sokáig része lehet annak a mesés és teljesen irracionális világnak, amelybe ők kalauzoltak el.

Ám még mielőtt teljesen megadta volna magát naiv, kisfiús ábrándjainak, melyek régebben az életét jelentették, mára viszont csak csodás álmokat szövögethetett belőlük, a telefonja a zsebében türelmetlen rezgéssel adta a tudtára, hogy valaki nagyon beszélni szeretne vele. És jobbnak látta, ha ahelyett, hogy tovább kínozza magát leginkább kedves emlékeivel – mivel a rosszak most csak azért se jutottak eszébe, hogy még inkább szenvedjen a tudattól, hogy mi nem lesz már soha többé az övé –, fogadja a hívást.

Egyáltalán nem jelentett meglepő fordulatot a számára, hogy a mobilja ismét azt a bizonyos rejtélyes számot jelezte, melyet az utóbbi időben már annyiszor…

Szerzői megjegyzés: Na, itt pedig már nem könyörgök semmiért, ha szerinted megérdemlem, írj komit. :P

Csillaghullás 4. rész

Helló, drágáim. Péntek van, úgyhogy itt is van a beígért folytatás. És hát... kiderül pár dolog, pár meg még egyelőre nem, úgyhogy jó olvasást. ^.^

4. rész

A napok hihetetlen gyorsasággal peregtek. S mire Bill észbekapott, már el is jött az a bizonyos rettegett dátum, mely jelezte, hogy bizony ki kell mennie a reptérre, és találkoznia kell vele. De ehhez semmi kedve sem volt.

Mikor délelőtt fél tízkor felébredt – mivel ha szabadnapos volt, nyugodtan aludhatott eddig – rögtön az jutott az eszébe, hogy nagyon gyorsan ki kell szállnia az ágyból, és el kell kezdenie készülődni, különben nagyon el fog késni a megbeszélt találkáról. Már ha azt a valamit egyáltalán megbeszéltnek lehet nyilvánítani… Mert az, hogy közölték vele, hogy mikor és hol legyek, számára inkább egy paranccsal ért fel, mint egy jó kis beszélgetéssel. De igazán nem probléma. Ha neki szabad így állni a dolgokhoz, akkor bizony Billnek is, aki nagyon nem szerette a parancsokat…

Így hát úgy döntött, nem is fárasztja magát ezzel az egész hülyeséggel. A hátáról a hasára fordult, arcát puha, selymes anyagú ágyneműbe burkolt párnájába fúrta, aztán még a takarót is a fejére húzta. Ő bizony ma nem megy sehova sem.

Különben is, a gondolatait most éppen sokkal inkább lefoglalta épp hazatérő „szeretőjénél” – vagy valami ilyesminél – az a titokzatos idegen, aki épp négy napja bukkant fel az életében, azóta azonban árnyékként követi mindenfelé.

Dorian… Vagy más néven Alexander… Hát ő egy nagyon különös szerzet. Kiszámíthatatlan, felkavaró és… szörnyen idegesítő! Kezdjük ott, hogy folyton azzal a mindentudó, mély tekintetével pillant Billre, és annak ellenére, hogy eleinte folyamatosan a vele kapcsolatos szexuális jellegű vágyaival fárasztotta a szőkeséget, mióta ő is a menhelyen dolgozik, nem tesz mást, mint távolról figyeli Billt, de azt megállás nélkül. És ez egy idő után szörnyen frusztráló tud lenni. Akkor meg aztán pláne, ha történetesen erről a valakiről csak annyit tudunk, hogy feltehetőleg nagyon jó az ágyban…

De igazából teljesen mindegy. Akkor se fog többet megtudni róla és a szándékairól, ha egész nap az ágyában fekszik, és rá gondol, szóval inkább más felé terelte gondolatait. Elkalauzolta őket egy gyönyörű, annyira mesésnek tűnő világba, ami már nem is lehetett valóság. De nem is volt az, álmodott…

- Tom, ugye megígéred nekem, hogy bármi is derüljön ki hamarosan, nem fogsz utálni? – kérdezte az ekkor még feketehajú Bill a testvérét, aki épp azokban a percekben nyitotta fel aznap először sötétbarna szempilláit. Így ő abban a pillanatban nem is nagyon értette öccse szavait, azonban egy jó nagy nyújtózkodás után már zavarodottságot tükröző tekintettel bámult rá.

- Persze, de miért kérdezed?

- Semmi, nem fontos – rázta meg a fejét Bill, aztán szorosan magához ölelte Tomot, aki ugyan kissé vonakodott ettől, mert persze nem hitte el öccse válaszát, és szerette volna kideríteni az igazságot, azért kedvesen próbálta viszonozni az gesztust.

- Mégis mi a baj? Tudod, hogy nekem elmondhatod – húzta biztató mosolyra ajkait a gitáros, mikor hosszú idő után elváltak egymástól.

- Igen, ha olyan lenne, elmondanám. De ez nem olyan. Ez szörnyű. Ne haragudj rám miatta. Én csak… Azt hiszem, teljesen megőrültem – rázta meg a fejét kétségbeesetten Bill, Tom pedig annyira nem értette a helyzetet és testvére viselkedését, hogy hirtelen nem is tudott mást tenni, mint ismét magához ölelni a zaklatott fiút.

- Nyugodj meg, minden rendben lesz – suttogta bátorítóan a fülébe, aztán nagyon hosszú ideig ültek ott, szorosan karjaikba zárva a másikat…

Az álmok azonban csalfák és hazugok. Pont úgy, mint az a személy, akivel álmodott. Mind csodás, boldog életet ígérnek vagy ígértek valamikor a régmúltban, azonban ahogy az már bebizonyosodott, minden csak ámítás volt.

Billnek pedig nem volt elég csak egyszer megtapasztalnia azt, hogy mennyire is kétszínű és áruló az, akit a világon a legjobban szeretett, ugyanis álmai ezt nem hagyhatták. Minden áldott éjjel minimum egyszer felelevenítették előtte azokat a szemrehányó, gúnyos szavakat, és azt a lesújtó pillantást, melyek miatt egy szív, egy lélek, egy gondosan felépített világ és egy szoros kötelék apró darabkákra zúzódott…

- Tűnj el innen, Bill! Nem akarlak látni soha többé! Takarodj!  Gyerünk, menj már!!!  Nem halla…

Álombéli bátyja – aki szörnyen hasonlított a valóéletbelire – azonban nem tudta befejezni megsemmisítő monológját, melyet néha egész éjjeleken át hajlamos volt szajkózni, ugyanis Bill irtó gyorsan a valóságban találta magát, amint valaki kegyetlenül lerángatta róla a takarót, aztán a puha párnát kirántotta a feje alól, hogy aztán a fiú arcába nyomhassa.

Bill pedig teljesen tisztában volt vele, hogy erre csak egy személy lehet képes, mégis, mikor felült, nagy, értetlen szemekkel bámult látogatójára, aki annyira mérgesnek látszott, hogy a szőkeség jobbnak látta, ha nem mond semmit.

- Nálad mégis mit jelent az, hogy pénteken tizenegy felé, a reptéren? – kérdezte a férfi cseppet se kedvesen, miközben közelebb lépett a rémálmából felvert fiúhoz, aki azonnal összébb húzódott. A teste úgy remegett, hogy az méterekről is szembe tűnt volna bárkinek, ez viszont nem főként vendége cseppet se kellemes ébresztőjének volt betudható. Lidérces álmai rendszerint ilyen hatással voltak rá, erre pedig csak még rátett egy lapáttal a rég nem látott férfi durva hangvitele.

- Ne haragudj – kérte majdhogynem kétségbeesetten, és tekintetével azért könyörgött, hogy a másik tényleg bocsásson meg neki. Nem volt most kedve veszekedni, mást csinálni meg pláne nem.

- Már megint vele álmodtál? – A férfi hangja immár sokkal lágyabb volt, már szinte érzelmek is fellelhetőek voltak benne, és ezt Bill is érzékelte. Ekkor elmúlt a szorongása – legalábbis az a része, amelyikről nem az álma tehetett.

- Igen – bólogatott.

- Talán lassan nem ártana felkeresned, és minimum azt tudatnod vele, hogy még élsz.

- Nem, én soha többé nem fogok vele találkozni. Mellesleg meg biztos vagyok benne, hogy tudja, hogy életben vagyok. Ikrek vagyunk, akár mennyire is gyűlöl engem – húzta el a száját Bill, közben mereven a takaróját bámulta, ezután viszont felpillantott látogatójára. Ő rosszallóan megrázta a fejét, majd leült Bill mellé az ágyra.

- Miért vagy biztos benne, hogy gyűlöl?

- Miért, te mit tennél, ha olyan derülne ki az öcsédről, mint ami rólam kiderült? De amúgy nem baj, hogy így van, már én se szeretem őt. – Ez persze nem volt igaz. Annyira nem, hogy Billnek egy pillanatra megfordult a gondolatai között az a lehetőség, hogy rögtön a fejére fog szakadni a plafon, hisz a saját szívét sohasem tudta becsapni, mint ahogy azt se tudta elfogadtatni vele, hogy énekesi pályafutásának már rég vége, helyette pedig itt van ez a felettébb különös és sokakat talán megbotránkoztató életvitel. De hát mit tehetett volna ellene? Neki ezt az életet kell élnie, ezt érdemli. A szíve pedig maradjon csak nyugton, mert ő sem érdemel többet, boldogságot pedig végképp nem.

- Ez óriási hazugság, tudod te is nagyon jól. Ha így lenne, nem álmodnál minden éjjel vele, és képes lennél megállapodni egy férfi mellett, nem kellene minden éjszaka más ágyában keresnek az örömöket. De tudod, mit, Bill? Én nem fogok egyikőtöknek se könyörögni. Nekem igazából tökéletesen megfelel ez a helyzet, hisz nagyszerűen szoktam érezni magam a társaságodban. – Billre ostorcsapásként hatottak egykori legjobb barátja szavai. Igaz, már régóta nem voltak annyira jóban, sőt igazából mióta először szexeltek egymással, másról se szólt a kapcsolatuk, mint a kölcsönös élvezet nyújtásról, de azért az embernek sohasem esnek jól az ilyen szavak. Akkor meg pláne nem, ha valaki olyan szájából kell hallania őket, akiért régebben bármire hajlandó lett volna.

- És milyen volt a nászút? – kérdezte csak azért, hogy kissé más mederbe terelje a beszélgetést. Andreas már nem az az ember volt, akivel szívesen megosztotta mély gondolatait. Igazából ilyen személy már nem is létezett.

- Szerinted? Az a nő egy hisztérika. Apámat ki fogom nyírni ezen nagyszerű ötlete miatt – morogta az orra alatt a férfi, Bill pedig magára erőltette az egyik legszebb műmosolyát.

- Ugyan már! Biztos, nem olyan szörnyű.

- Nem? Megmutassam, mennyire hiányoztál ez alatt a két hónap alatt? – húzta közelebb magához Andreas Billt, aki azonnal tiltakozni kezdett ez ellen.

- Ne! El tudom képzelni magamtól is.

- Mi az, csak nem tisztasági fogadalmat tettél mialatt én nem voltam itt? – kérdezte Andreas egy gúnyos mosollyal ajkain, a szőkeség pedig erre megforgatta szemeit.

- Azt már nagyon nehezen tudnék csak tenni…

- Valóban? Ugyan miért? Az a pár száz átszexelt éjszaka nem lehet akadály! Tényleg, erről jut eszembe, hogyan lehetséges, hogy a saját ágyadban találtalak? Csak nem annyira hiányoztam, hogy még a ribanckodástól is elment a kedved?

- Óh, dehogyisnem – felelte Bill egy cinikus mosoly kíséretében. Igazából ő se tudta pontosan, hogy mostanában miért váltott jó kisfiú-üzemmódba. Mert az tény, hogy mióta Dorian feltűnt a színen, ő nem volt egyetlen klubban sem, és minden éjszakáját saját lakásában töltötte. Bár talán ez valamennyire összefügg azzal a megmagyarázhatatlan érzéssel, mely úgyszintén azóta kísérti, mióta volt szerencséje megismerni a smaragdzöld szemű fiút, és amely arról szól, hogy folyamatosan figyeli őt valaki. Pedig amint körülnéz, megbizonyosodhat afelől, hogy ez nincs így. De az a lusta, semmirekellő szöszi a munkahelyén folyamatosan őt pásztázza azzal a fura, megfejthetetlen tekintettel. Csoda, hogy egy ilyen helyzetben az embernek egy idő után üldözési mániája lesz?

- Na, akkor majd mindjárt bepótolunk mindent, hogy ne legyen már ilyen rossz kedved – húzódott Andreas ismét kicsit közelebb Billhez, akiben ez elég negatív érzethullámokat keltett, melyek fodrozódva futottak végig a fiú egész testén kellemetlen remegés formájában. Andreasnak azonnal feltűnt a szőke reakciója, s ettől csak még inkább nyeregben érezte magát. Amikor Bill teste remegni kezdett az ő közelsége miatt – az teljesen mindegy volt, hogy a vágytól, az undortól vagy a félelemtől – mindig valami eszelős, felsőbb rendűséget árasztó fény gyúlt a szemeiben, mely egész addig ott csillogott, míg a volt énekes nem sikoltotta alatta fojtott hangon, hogy nem bírja tovább. Nos, jobb helyeken talán ezt hívják szadizmusnak, ők azonban leginkább a barátság kifejezést használták rá. Legalábbis régebben valami ilyesmit, mostanában pedig nem beszéltek róla. Ez volt a normális.

  - Én nem szeretném most. – Bill kétségbeesetten megrázta a fejét, bár tudta, hogy felesleges. Andreas nem fogja békén hagyni, míg meg nem kapja, amit akar. De azért próbálkozni még lehet, nem?

- Ne legyél buta, Bill. Fogadj szépen szót, és neked is jó lesz. – A férfi magabiztos mosolya még a szokottnál is jobban megrémisztette Billt. Igazából így ment ez köztük: néha kölcsönösen élvezték egymás társaságát, néha azonban ki nem állhatták a másikat. Mert bizony nem csak Andreas tudta elérni, hogy társa szemei a megszeppentségtől és a megadástól olyan kívánatosan csillogjanak, jobb napjain a szőke is könnyedén tudott kisebbségi érzetet kelteni a férfiban – vagy akárki másban. De most nem volt jó napja. Nagyon nem.

És mivel tényleg nem látott semmi esélyt arra, hogy ő kerüljön ki győztesként az Andreasszal való, mindennapinak számító, ártalmatlan kis csatájukból, nem tett mást, csak engedelmesen felnyögött, mikor látogatója közelebb húzta magához, majd a boxere alá csúsztatva mindkét kezét, jól belemarkolt a fenekébe.

Alig fél óra elteltével pedig már csendesen feküdtek egymás mellett, saját zavaros gondolataik közé merülve, nem túlságosan kielégülten, azonban teljesen lefáradtan...

 Andreas csukott szemmel, háton feküdve, a tarkóján összekulcsolt ujjakkal szuszogott halkan, s bár úgy tűnt, közel áll Álomvilág kapuihoz, igazából nagyon is éber volt. Főleg, mivel megállás nélkül magán tudhatta a felé fordulva oldalasan könyökölő szőkeség kíváncsi pillantását. Ez azonban nem zavarta – pontosabban már teljesen megszokta –, ugyanis Billnek határozottan a rossz szokásai közé tartozott, hogy szeretkezés után szeretett hosszan elmerülni partnere arcvonásainak tanulmányozásában. Már ha egyáltalán ezeket a valamiket lehet szeretkezésnek nevezni…

Persze Bill is tisztában volt ezzel a tulajdonságával, és néha már próbálta is leszoktatni magát róla, most azonban nem főképp rossz szokásával való küzdelme miatt pásztázta olyan érdeklődő tekintettel a férfi arcát.

Annyira megváltozott, állapította meg magában. És valóban, Andreas nagyon megváltozott pár évvel ezelőtti önmagához képest. Egykor kisfiús, finom vonalakkal rajzolt arca, mára sokkal férfiasabbá, sőt egyenesen markánsá vált, dús, feketére festett haja, mikor függőleges pózban tartózkodott, már majdnem a válláig ért, most azonban fátyolként terült el a párnán. Négy-öt évvel idősebbnek nézett ki Billnél, annak ellenére is, hogy igazából egyidősek voltak – ez persze főleg a szőke lágy, feminin vonásainak volt köszönhető. A bőre pár fokkal sötétebb árnyalatban tündökölt, mint a nászútja előtt, de ez is kifejezetten jól állt neki. Billnek mindenesetre nagyon tetszett. Legalábbis a külseje. Mert a személyisége is nagyon más lett, abban azonban így már kicsit kevesebb tetszetős dolgot fedezett fel. Bár igazából talán az volt az egyetlen kivetnivaló benne, hogy érthetetlen és távoli lett… Egyszer vad és akaratos, egyszer gyengéd és kedves, néha megkéri őt, hogy keresse végre fel a bátyját, néha kijelenti, hogy nem akarja, hogy minden olyan legyen kettőjük között, mint régen… Ennek ellenére azonban a saját lakásában az ágya mellett helyetfoglaló éjjeliszekrényen még mindig ott virít az a bizonyos bekeretezett kép, melyről ők hárman mosolyognak az érdeklődő szemlélőre, gyermekien, önfeledten.

- Andy… - Milyen régen is nevezte már így a férfit! De most olyan furcsán hangzott, mintha ebben az életben még sohase ejtette volna ki ezt a rövid szócskát a száján.

- Mondjad, kedves Jace – Andreas ugyanúgy feküdt a helyén, mint pár perce, a szeme még mindig csukva volt, és aprócska jelét se mutatta annak, hogy érdekelné, miért szólította meg Bill.

- Utálsz engem? – Erre a kérdésre azonban már kinyitotta a szemét, és értetlenül pislogott a kíváncsiskodó szőkeségre. Bill maga se volt tisztában vele, hogy pontosan miért is tette fel ezt a kérdést, de úgy érezte, muszáj tudnia rá a választ.

- Nem utállak. Ezt mégis honnan vetted? – könyökölt fel Andreas, közben megráncolta szemköldökét.

- Én csak… Nem tudom, csak kérdeztem – vont vállat Bill, és ezzel nem is akarta tovább feszegetni a témát. A válasszal viszonylag elégedett volt annak ellenére is, hogy így csak még inkább összezavarodott vendége mentalitását illetően.

Andreas egy kis ideig még figyelte a fiút, s azokban a pillanatokban mindennél jobban szeretett volna belelátni elméjébe, de mivel sajnos ez lehetetlennek tűnt mesteri álarca miatt, mely nem állt többől, mint egy barátságos mosolyból és tompán csillogó, mit sem sejtető tekintetből, jobbnak látta, ha meg sem próbál a fiú fejében olvasni. Régen elmúltak már azok az évek, mikor minden lelkében kavargó érzelem gesztenyebarna szemében tükröződött.

- Akkor meg ne kérdezz ostobaságokat – mondta Andreas, majd ismét kényelmesen elhelyezkedett az ágyban, s visszacsukta pilláit. Bill sóhajtott egyet, és tovább folytatta a férfi arcának elmélyült megfigyelését.

- Fáradt vagy? – tette fel a kérdést pár perc elteltével.

- Szerinted, édesem? Milyen volt két hónapig elviselni annak a hisztérikának a nyavalygását? – morogta Andreas, miközben a jobb oldalára fordult, ezáltal elérve, hogy Bill ne tudja tovább szemlélni az arcát, hisz ő pont az ágy bal oldalán heverészett.

- Ugyan már, Emily aranyos lány. – A szőke végighúzta vendége gerince mentén mutatóujját ott, ahol a felsőteste kilátszott a takaró alól. Andreast megmosolyogtatta a szerelmespárokra jellemző cselekedet, és mivel tudta, hogy Bill ezzel azt akarta jelezni, hogy jó lenne, ha felé fordulna, hát így is tett.

- Persze, a cápa is nagyon aranyos élőlény tud lenni, ha jóllakott.

- Hát akkor etesd meg Emilyt is, és ő is aranyos lesz – javasolta a volt énekes, bár határozottan kezdte elveszíteni a beszélgetés fonalát.

- Inkább téged etetlek meg, mit szólsz? – mosolyodott el sejtelmesen Andreas, majd közelebb vonta magához Billt, aki most már meg sem próbált ez ellen tenni valamit. Beletörődötten simult a másik karjaiba, és engedelmesen tűrte, ahogyan ő idegtépő lassúsággal birtokba vette ajkait. S mivel az ilyenfajta érintkezést csak Andreasnak engedte meg – mint ahogy az is csak az ő kiváltsága volt, hogy szeretkezhetett fényes nappal Bill Kaulitz-cal –, nagyon régen csókolózott már, így neki is jólesett ez a gyengéd intimitás. A férfi csókolózás közben mindig nagyon figyelt rá, Bill néha már úgy érezte, szerelmes belé. Persze, tudta, hogy ez butaság, Andreas lenne az utolsó, aki képes lenne belészeretni, és ugyanez volt a helyzet fordítva is, azonban gyengéd kényeztetésével néha teljesen el tudta venni a szőke eszét. Pont úgy, ahogy most is.

A csók lágy volt, érzéki, mégis szenvedélyes. Nyelveik finoman simogatták a másikét, s amint egyre mélyebbre hatoltak a másik szájában, annál erősebben ölelték magukhoz társukat. Hamarosan azonban elváltak egymástól, és Andreas pihegve hullott vissza a párnára, szorosan Bill mellé.

- Tényleg nagyon fáradt lehetsz – állapította meg a szőke kis idő múlva, Andreas ugyanis általában nem szokta beérni egyetlen csókkal, sem egyetlen menettel, viszont nagyon úgy nézett ki a helyzet, hogy ma már nem lesz több közöttük.

- Az vagyok. Ígérem, legközelebb bepótolunk mindent – kacsintott pimaszul a férfi Billre, aki erre csak elhúzta a száját. Neki a mai alkalom igazából sokkal inkább elnyerte a tetszését, mint az eddigiek egybevéve. De mindegy, tudta, hogy felesleges lenne rózsaszínű tinilány-álmokkal hitegetnie magát, hisz valószínűleg nem lesz sok hasonló együttlétük.

Andreas ezek után már nem maradt sokáig. Miközben Bill az ágyában szunyókált, vett egy gyors zuhanyt, felkapkodta a pillanat hevében most szerencsére nem annyira szétdobált ruháit, és már nem is volt sehol. Emily valószínűleg így is vérszemet fog kapni, amiért ahelyett, hogy segített volna neki kicsomagolni a nászútra elhurcolt bőröndöket, inkább feltehetőleg nagyon jól szórakozott valahol az egyik kis ribancával… De hát mit érdekli őt Emily? Bill társasága igazán megér egy kis hajcihőt…

A volt énekes nem igazán foglalkozott vendége szöszmötölésével, nyugodtan szuszogott az ágyában, mind a három takarója alatt, melyek még nyáron is mindig hűséges alvótársai voltak. De hát igazából miért is kellett volna idegesítenie magát akármi miatt is? Ezek az egy órás kis kalandok már igazán az élete részévé váltak, már szinte törvényszerű volt hetente egy ilyen alkalom. Pedig ezt eleinte nagyon nem tervezte, Andreasnak se kellett volna tudomást szereznie arról, hogy ő él, azt meg pláne nem kellett volna kihasználnia, hogy a szőke alkohol-mámoros állapotban elég instabil a szexuális elveit illetően… De ez mára már teljesen lényegtelenné vált. Bill az anyukájától régebben mindig azt hallotta, hogy ha csinálsz valamit, akkor azt lélekkel csináld. És ő meg is fogadta ezt a tanácsot: ha már egyszer egy könnyűvérű ribanc lett belőle, akkor nem szemérmeskedik bárkivel is sodorja össze a véletlen – akármennyire is nem tetszik ez annak a hülye, szentimentális szívének. Különben is, miatta történt ez az egész, úgyhogy jobb lesz, ha csendben marad, és nem hisztizik minden vágytól, kéjtől és különböző tudatmódosító szerektől ködös éjszaka után. Ja, és ha már itt tartunk: lassan épp itt az ideje, hogy ismét kihívó ruhába bújva, kisminkelt arccal és buja tekintettel felkeresse az egyik kedvenc szórakozóhelyét…

Szerzői megjegyzés: Naaaaaaaa... Szóval mist éppen itt tartunk, aztán majd még alakulnak a dolgok. :P